Serra egy darabig csak ücsörgött a földön, zihálva és cikázó gondolatokkal. A testét húzta lefelé a gravitáció. Dühös volt magára – elszokott a nagyfokú mágiahasználattól. Ennyire sosem szokta kifacsarni, és az sem lehet mentség, hogy két átjárót is megnyitott. A feje majd' szétrobbant a kérdésáradattól. Hogyan talált rá a búvóhelyre Ethelynn? Egyedül van? Számíthat társaságra? Van bármi köze Rowanhez? Vagy szimplán a megvetés hajtja? Azért jött, hogy elvigyen valamit, vagy hogy megsemmisítsen?

Ethelynn vérének szagától felfordult a gyomra. A saját könyökhajlatába nyomta az orrát, de az sem csillapította az émelygést. Végül csak erőt vett magán, hogy a boszorkányhoz kússzon. Feltépte a ruháit, és végigtapogatott minden rejtett zsebet – eredménytelenül. Ethelynn nem hozott semmit, és a kunyhóból sem emelt el egyetlen üvegcsét sem. Ideteleportált. De honnan? Puszta véletlen lenne, hogy egymásba botlottak? Ethelynn tudta, hogy Serra úton van ide?

A boszorkány felmordult, és hátat fordított a holttestnek. A fenébe is! Nem akarta, hogy így végződjön, de amikor meglátta a kést... Most hogyan találjon válaszokat? Nem hagyhatja ezt annyiban, igaz? A fenébe, hogy egyre csak bonyolódnak a dolgok! Képtelen ennyi mindenre koncentrálni egyszerre!

– Raya...! – nyöszörögte segélykérően, aztán rájött, hogy a fülemülét áthajította egy átjárón. Ez idáig fel sem tűnt neki, mennyire nyugtató hatást gyakorolt rá már a puszta jelenléte is. A melegség, ami úgy áradt belőle, akár a napból. A komisz mosolya. A dallamos, magabiztos hangja. A csipkelődései. Az érintései, a forró lélegzete...

Szedd össze magad! A madár átka az első. Megígérted neki, ehelyett csak nagyobb veszélybe sodortad. A fenébe is!

Serra egy fatörzsbe kapaszkodva feltápászkodott, és ismét behatolt a kunyhóba. Összeszorult a szíve a káosz láttán, de nem engedte, hogy kibukjon belőle a keserv. A ruhájába törölte Ethelynn vérét, aztán vágást ejtett a tenyerén, hogy levegye a lepelbűbáj azon részét, amivel a másik boszorkány nem bírt megbirkózni.

Ezúttal tényleg talált valamit. A kunyhó jobb oldali falán a farönkök egysége megbomlott, szűk mélyedést tárva fel. Egy kicsi láda lapult benne, melyet megkopott, aranyszínű indák tekertek körbe. Az indák tüskéket növesztettek ott, ahol Serra hozzájuk ért. A szíve sebesebben kalapált. Korábban sosem találkozott ezzel a ládával. Óvatosan kiemelte a résből, és kivitte a fényre, hogy jobban megvizsgálja, csakhogy már odakint sem látott sokkal többet.

A holttestre pillantott, majd a kunyhóra. Semmiképp sem távozhat így. A nyomait egy ember nem olvashatná ki a káoszból, de ha egy másik mágus téved erre...

Végtelen mélységű táskájába süllyesztve a ládát, Serra megérintette a mágiát. A sok manipulációtól össze-vissza vibrált, megragadni is nehézkes volt, nemhogy formázni. Rayára gondolt. Minél gyorsabban végez itt, annál hamarabb indulhat a keresésére. Nem tudta pontosan, hová küldte, mi van, ha meggondolatlanságával egy másik veszélybe rángatta bele?

Az ettől való félelem adta meg a kellő löketet. Kezét felfelé fordítva elmormogott egy bűbájt, mire mindkét tenyerén háromszög alakú szimbólum izzott fel. Megismételte a szavakat. Minél hangosabban kántált, a szimbólumok annál vörösebben világítottak, a mágia pedig szinte láthatóan pulzált.

Aztán a kunyhó egyszeriben magába roskadt. Hamuvá őrlődve szétterült a földön, és beleivódott az avarba. Ezt követően Ethelynn holtteste is szürkére színeződött, elporladt maradványait felszívta az ázott talaj. A szagok kitisztultak a levegőből, és immár semmi sem utalt rá, hogy itt korábban két boszorkány csatározott egymással.

Serra erőtlenül térdre rogyott a sárban. Olyan nehéznek érezte a karját, hogy képtelen volt újra felemelni. De még teleportálnia kéne...

Fájdalmasan nyöszörögve szőtt. Ugyanazokat a kapcsokat kell létrehoznia, ha ugyanott szándékozik kikötni, ahol Raya. Emlékezz, hogyan fűzted össze akkor a szálakat? Könnyek szöktek a szemébe az erőlködéstől – mintha atomjaira akarta volna szaggatni a mágia. A levegő végül ütemre rezegni kezdett, és szabálytalan köralakban megnyílt előtte az átjáró. Négykézláb kecmergett át rajta.

Egyszer csak kezeket érzett a hátán, a derekán, az állán. Ujjak tűrték félre ázott haját és törölgették le a koszt az arcáról.

– Serra! Serra! Mi a franc? Argh! Nagyon hideg vagy. Mi történt? Ki volt az a boszorkány? Legyőzted?

Raya zengő hangja segített Serrának ellazulni, de a túl sok kérdésbe belesajdult a koponyája. A homlokát Raya nyakába fúrta, és nyöszörögve kért csendet a lánytól. A madár engedelmeskedett, de maximum egyetlen percig bírta.

– Mi a lószar történt?

– Ne káromkodj – motyogta a boszorkány, mert semmi értelmeset nem tudott kierőszakolni magából. A fülemüle nevetése is elmaradt – ehelyett alaposan végigtapogatta Serra testét, hogy sérülések után kutasson, majd kibújtatta a vállát a hátizsákból, hogy előkotorja a sátor elemeit. Serra megragadta a kezét. Gyenge volt a szorítása, de Raya megdermedt.

– Hol vagyunk? – kérdezte a madártól.

– Nem vittél messzire, itt vagyunk a Ratane-erdő lábánál. Amúgy Belton alig egy köpésre van innen. Valami kényelmesebb kellene, mint ez a sátor.

Serra megrázta a fejét.

– Hé, nyugi. Mi történt? Legyőzted a boszorkányt? – Raya hangját eltorzította az aggodalom. A boszorkány összekaparta magát egy kicsit, csak annyira, hogy legalább a fejét ne horgassza tovább. A fülemüle arcára rátelepedett a keserűség – a homlokát ráncolta, és az ajkát harapdálta. Serra nem akarta így látni.

– Vége van – hörögte válaszul –, de ő is csak egy... újabb rejtély.

Raya felsóhajtott.

– Azért... azért jó csapat voltunk, nem? – kérdezte hirtelen. – Elterelted a figyelmét, én meg bamm! Esélye sem vo...

– NEM! – rivallt rá Serra újult erővel. A fülemüle hátrahőkölt. – Amit tettél, az hatalmas meggondolatlanság volt. Nem hazardírozunk ilyen veszélyes közegben, Raya! És ha Ethelynn reflexei gyorsabbak lettek volna? Akkor most mi lenne belőled? Hamuvá perzselt volna!

– Szerintem meg kihúztalak a bajból! – vágott vissza Serra ridegségével a madár. A boszorkányban belobbant valami.

– Csak még egy dolgot írtál a listámra, amiért aggódnom kellett. Ami elterelte a figyelmemet.

Raya kék szemében fájdalom villant. Madárkönnyedségének nyoma sem maradt – nehézkesen tápászkodott fel, meztelen teste úgy görnyedt, mintha súlyokat csatolt volna magára. Szótlanul állt neki kibontani a sátrat.

A boszorkány végül nem asszisztált, képtelen lett volna talpra kecmeregni. Helyette a környezetüket pásztázta. Összefüggő lomberdő váltotta fel a fenyvest, a sűrű bokrok csupasz ágai összefonódva kapaszkodtak egymásba. Alattuk a levéltakaró nem szívta még fel az esővizet. A sötétbe borult égbolt ellenére Serra kiszúrt egy jelzést az egyik fa törzsén – valamelyik túraútvonalhoz tartozott.

A sátor már állt, mire a szeme előtt foltokká folytak össze a fák. Hangtalanul tűrte, hogy Raya betessékelje, és benedvesített ruhával letörölgesse róla a mocskot. Ha jól tippelt, ülve nyomta el az álom.

Az alvás nagyban elősegítette a regenerálódást – jóval tisztább fejjel tudott gondolkodni, mint korábban. Akadt miről.

Első körben katalogizálta a sérüléseit, és átmozgatta elnehezedett tagjait. Minden égésfolton vékony krémréteg csillogott, a tenyerén ejtett vágás gondosan be volt kötözve, és áradt belőle az alkohol szaga. A sáros túraruházat helyett hálóing csüngött rajta, a kosz jelentős részét lesikálták a bőréről. Serra mellkasa összeszorult.

A fülemüle a mosdókagyló széléről leste, szinte szégyenlősen lehorgasztott fejjel. A boszorkány körülményesen lecsusszant az ágyról, és odatotyogott hozzá. Gyengéden megsimogatta a csőre alatt.

– Sajnálom – motyogta neki. A madár bólogatott, de kerülte a szemkontaktust. – Nem szabadott volna bevonnom téged ebbe. Aggódom érted, dögvész.

Raya csipogott egyet, és most először ráemelte fekete gombszemét. Serra megértést vélt kiolvasni belőle. El kellett fordulnia, mert érezte, hogy a könnycsatornái beindulnak, de végül nem engedett teret a szentimentalizmusnak. Túl sok a dolog, nincs idő sebeket nyalogatni. Raya minden bizonnyal ugyanerre gondolt, mert tollát borzolva felröppent, majd a végtelen mélységű hátizsák tetejére ereszkedve várakozóan ingatta a fejét. Serra szelíden elmosolyodott.

– Köszönöm – biccentett a madárnak, aki nagy megkönnyebbülésére visszabiccentett. Azon kapta magát, hogy vágyik erre. Vágyik egy partnerre, egy társra, akivel megoszthatja a munkát, akire támaszkodhat, és akit viszonzásul támogathat. Vágyik a társaságra, hogy ne a néma csendnek fejezze ki a gondolatait, hogy érkezzen visszajelzés. Támogató, kritikus, bármilyen, ami által fejlődhet. Vágyik valakire, akivel megoszthatja a gyötrelmeit, a derűt, a keserűséget, a vágyakozást. Akivel közösen érhet el sikereket. De a körülmények...

Sebtében kibontotta a szénaboglyát a fején, felrakott egy kis sminket, részben, hogy elfedje az égésnyomot a jobb szeme alatt – amíg kellő erőt nem gyűjt a sebgyógyításhoz –, aztán Rayával a vállán legyalogolt Beltonba. A környék vízeséseinek köszönhetően a város valóságos turistaparadicsomnak minősült. A turisták kiszolgálására építette infrastruktúráját, szinte több volt a kávézó és az étterem, mint a lakóház. A hidegebb éghajlat sem tántorította el az embereket a kirándulástól, és noha a kávéházak beköltöztették a teraszvendégeket a beltéri zugokba, mégis meglepően sokan lézengtek az utcán. Rowan jelenlététől tartva Serra az ő tempójukhoz igazította a lépteit, de látszólag senki sem volt kíváncsi rá.

Először egy olcsó, városszéli szállónál állapodott meg, de amikor Raya apró lába megremegett, és kis híján leborult a boszorkány válláról – egyre bizonyosabb volt, hogy átvirrasztotta az éjszakát –, Serra elhatározásra jutott. A madarat a ruhája alá rejtette, és Belton egyik nevesebb hoteljébe jelentkezett be.

Gyönyörű, utcafrontra néző szobára csapott le tágas terekkel és nagy belmagassággal. A sötétbarna falak és a hófehér plafon igéző összhangot alkotott egymással. A fehér-sötét kontrasztos bútorzat és a nagy franciaágy mögött függő expresszionista festmény még impozánsabbnak hatott a gömblámpák kellemesen meleg fényében. Raya is felélénkült. Kidugta a kis fejét a rejtekhelyéről, hogy alaposan körbekémleljen, de a Serrában munkáló feszültség akkor indult oszlásnak ténylegesen, amikor a madár már a sötétbarnára lakkozott parkettában bámulta magát.

– Igen, tényleg elég pazar.

Illatosító aromája keveredett a fabútorok jellegzetes szagával, és szinte egyetlen porszem sem táncolt a levegőben. Annyira érintetlennek tűnt minden, hogy a boszorkányban komolyan felötlött, talán kesztyűben kellene hozzáérnie dolgokhoz. Végül hamar túltette magát azon, hogy egyetlen árva redőt sem lát az ágytakarón. Lehajította rá a holmiját, majd brunch-ot rendelt a szobaszervizen keresztül. Alig bírta visszafogni a kuncogását, amikor a púpozva megpakolt tálca mögül odacsúsztatott néhány magot Rayának. A fülemüle sértődötten kilötykölte a narancslevet, de aztán ereje lankadni kezdett, és az ágy közepére kucorodva elaludt.

Serra szervezete azonnal meghálálta a meleg főételt – már az első falatok után érezte, hogy izmai ellazulnak, és hogy nem akkora erőfeszítés megemelni a karját. Újult erővel és lendülettel vetette bele magát az indákkal körülfont láda tanulmányozásába.

Végigpróbálta az összes általa ismert szimbólumot, és megejtette a sokadik vágást a tenyerén, de végül semmi sem vezetett eredményre. Serra fejében már az is megfordult, hogy ez voltaképpen jó dolog, hiszen Helent ismerve az sem zárható ki, hogy ez a doboz nem rejt mást, csupán még több bosszúságot.

Persze nem érte váratlanul, Helen állandóan feladványokon rugózott.

– Az emberi természet velejárója – szokta volt mondani. – Ha épp nincs min törnie a fejét, ha nincs min házsártoskodnia, kreál magának valamit. Csak kár, hogy a legtöbben ostobaságokra cserélik a nyugalmukat, amikor annyi lehetőség van rá, hogy lefoglalják magukat!

Raya időközben felébredt, és kíváncsian méricskélte a dobozt. Egyszer még az indák közé is bemerészkedett, hogy a karmaival megkapirgálja a fát, de semmi sem történt. Serra felsóhajtott. Addig-addig mélázott a doboz nyitján, míg teljesen elgémberedtek a tagjai. Inkább felállt, hogy megnézze a fürdőt.

Egy világos helyiség volt márványberakással, kivilágított tükörrel és egy méretes, ovális alakú káddal, amely előtt dobozaikban sorakoztak a különféle fürdősók és illóolajak. Serra elmosolyodott. Imádta kényeztetni magát ilyesmikkel, nem is értette, hogyan hanyagolhatta el a jómódot ennyire a kuckójában. Forró vizet engedett a kádba, és felhabosította a fügés-fahéjas fürdőbombával. A lámpa fényerejét lejjebb tekerte, és miközben odébb pakolta a felesleges holmikat, belebotlott egy doboz teamécsesbe is. Meggyújtogatott néhányat, majd a kád körül futó párkányra helyezte őket.

Raya egyszer csak mögé lépett, és átkarolta. Csupasz felsőteste szorosan a boszorkány keskeny hátának simult.

– Mi az alkalom? – kérdezte játékosan, állát Serra vállán pihentetve.

– Rám fér a fürdés – jegyezte meg nemtörődömséget színlelve Serra.

– Úgy értem, mi ez a szállodai kiruccanás?

– Csak rájöttem, hogy az elmúlt éveket egy lyukban poshadva töltöttem. Azt hittem, némi környezetváltozás segít majd lenyugodni. Vagy talán csak hallgattam rád, és a felfordulás ellenére ki akarom maxolni ezt a kalandot.

Raya jóízűen hümmögött.

– És megengedhetjük magunknak?

– Nem.

A madár felnevetett.

– Tényleg befolyással voltam rád, odanézzenek!

Serra egy csipkelődő mosoly kíséretében lerázta a derekáról Raya ölelését, hogy kibújjon a ruhájából. Mikor a kád megtelt vízzel, belemászott, és nyakig süllyedt benne. A forróság szinte égette a bőrét, még egy halk sóhaj is kiszökött a száján, annyira élvezte. Raya addig-addig meredt a habra, míg Serra végre intett neki, hogy csatlakozzon hozzá. A kád bőven elég nagy és komfortos volt mindkettejüknek.

A fülemüle vele szemben helyezkedett el, majd követve a példáját, nyakig merült a vízben ő is.

– Hát ez... egész tűrhető – nyögte bazsalyogva. Serra megforgatta a szemét.

Egy darabig némán áztatták magukat, aztán a fülemüle megszólalt:

– Mesélj egy kicsit arról a boszorkányról. E... Ethelynn?

Serrának bevillant a széttrancsírozott torka, a rengeteg vér, és a szürkére sápadt bőr. Még a forró víz ellenére is összerezzent. Raya felemelte a fejét, de mielőtt esélye lett volna visszaszívni a kérdést, Serra beszélni kezdett.

– Együtt voltunk tanoncok, csak más mestereknél. Volt némi rivalizálás közöttünk, de mivel mindketten más bioritmusban tengettük a napjainkat, máshová utazgattunk, más ütemben haladtunk a tananyaggal, tulajdonképpen nem is láttuk sokat egymást. Az elején próbáltunk valami barátságfélét kiépíteni egymással, mi, tanoncok tartsunk össze jeligére, de hiába, Ethelynn hamar kivillantotta a foga fehérjét. Az ellenségeskedése túlment azon, hogy féltékeny volt rám Helen miatt. Nárcisztikus személyiségzavar, vagy valamilyen frusztráció, igazából ötletem sincs. Dühös lett rám, amiért én a nőket szeretem, de rá mégsem vetettem szemet.

– Bejöttél neki? – vonta fel a szemöldökét Raya. – Mármint, ez nem olyan meglepő...

– Nem érdekelte a saját neme, de valamiért határozott meggyőződése volt, hogy azért, mert a nők iránt vonzódom, automatikusan gerjedni fogok rá.

– Ó, te jó ég... – Raya hátravetette a fejét. Nagyot koppant a kád szélében. – Egyébként, szerintem én is megnyertem magamnak olyan nőket, akik betonbiztosak voltak a szexualitásukban...

– Ezen nem lepődöm meg – vigyorodott el Serra.

– Azért válogatós vagyok ám! Akiknek túl könnyen elcsavartam a fejét, azok untattak, én pedig kihívásra vágytam. Pont ezért gravitáltam inkább a nők felé, mert őket jobban meg kellett... dolgozni. Egyik-másik vonakodva ismerte el, hogy tetszem neki, izgalmas volt kiragadni őket a komfortzónájukból. Aztán menet közben ráébredtem, hogy több van itt szimpla kihíváskeresésnél. Hogy mindkét nem lázba hoz, sőt, a nők talán kicsit jobban.

– Miért pont ez az életforma? Nem aggódtál, hogy ennyi idegennel...

– Nem vagyok könnyen kapható, nehogy azt hidd. Te csak szimplán túl...

– Túl mi? – vonta fel a szemöldökét Serra.

– Ellenálhatatlan vagy.

– Hah. Mégis én törtem meg előbb.

– És rántottál magaddal! Azért az önmegtartóztatásom jobb ennél. A többivel sok esetben el sem jutottunk az aktusig. Csak szórakoztam velük kicsit, aztán jól megloptam őket.

Serra elkomorult.

– Céltalanul vergődsz.

– Szórakozom – kontrázott rá Raya.

– Nem.

Feszült némaság borult rájuk. A fülemüle megint hátrahajtotta a fejét, és a plafont kémlelte. Serra azon kapta magát, hogy a kulcscsontját bámulja, és bosszankodik, amiért a hab elfedi a domborulatait.

– Tudod – sóhajtotta a csendbe Raya –, a veszély ellenére eddig élvezem ezt a mi kis kalandunkat. Olyan izgalmakban lehetett részem, amikben korábban sosem, és azt hiszem, talán közelebb kerültem ahhoz, mit szeretnék csinálni. Még arra is gondoltam, hogy... Áh, hagyjuk. Mi lesz azután, hogy levetted rólam az átkot? Azután, hogy vége ennek a hajszának?

Serra gyomra összeugrott. Legszívesebben tovább hárította volna ezt a kérdést, de a madár sóvárgó tekintete megtörte az ellenállást.

– Egyelőre az is képlékeny, hogy kimászunk ebből élve – mondta. – De ha valamilyen csoda folytán sikerül megtalálni a rejtély nyitját, és lezárhatjuk ezt az egészet... szeretném lehámozni a még érintetlen rétegeidet. Hogy megismerjelek. Hogy jobban ismerjelek téged, mint saját magamat.

Raya arca felragyogott. Pulzált körülötte a mágia.

– Komolyan mondod?

Serra közelebb csusszant hozzá.

– Azt hittem, nyálasnak fogod tartani.

– Ó, az is – helyeselt komiszan Raya –, de annyira izgalmasan hangzik, hogy meg tudom bocsátani.

– Most legyek hálás, dögvész? – Olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy az ajkuk kis híján összeért.

– A filmeket preferálom – fogta suttogóra a lány. – Nem bírok sokáig egy helyben ülni. Tök mindegy, hányszor látom Windfallt odafentről, sosem fogom megunni. Többször repültem már bele pókhálóba véletlenül. Amikor alakot váltok, a testem mintha atomjaira esne szét. Ilyenkor érzem az összeset. Én irányítok, de nem kell gondolkodnom azon, mit csinálok, csak megtörténik. Na? Hány réteget akarsz még lehántani?

– Az összeset – lehelte Serra, aztán Raya ajkának esett. A fülemüle ugyanolyan hévvel viszonozta. Szorosan egymásba gabalyodva ízlelték a másik száját, arcát, nyakát. A víz kifröccsent, ahogy Raya egyik kezével megtámaszkodott a kád szélében. A lelocsolt gyertyák lángja kialudt.

– Hoppá – nevetett bele Serra szájába, mire a boszorkány még szorosabban nyomult hozzá. Nem engedte, hogy az ajkaik hosszabb időre váljanak el egymástól a szükségesnél. Mikor azonban újabb két gyertyát oltottak el a kilöttyintett víz miatt, lassított a tempón, és a kád széléhez simulva magához vonta a fülemülét. Segített neki a hátára gördülni, majd a saját mellkasának döntötte a hátát.

Raya felsóhajtott, fejét óvatosan Serra álla alá hajtva. – Mit csinálsz?

– Csak lazulj el – búgta a fülébe a boszorkány. – Azért jó lenne, ha víz is maradna a kádban.

– Úgyis eléggé kihűlt – húzta el a száját játékosan Raya, mire a langyos víz pezsegni kezdett körülöttük. A madár felkuncogott, de aztán összeráncolta a homlokát. – Nem kéne még pihentetned a mágiahasználatot? – kérdezte aggodalmasan.

– Elég megalázó volna, ha ennyitől kidőlnék.

– Azért megijesztettél ám. Amikor átjöttél azon az átjárón, meg amikor álomba ájultál utána...

– Sajnálom – Serra beszívta Raya hajának illatát. A fügés-fahéjas fürdőbomba átitatta a hajszálakat, de még mindig inkább az ázott föld szaga áradt belőle. – Ha tényleg velem akarsz tartani, számítanod kell ilyesmire. Ennél komolyabb mágiagyengeségre is.

Raya rezignáltan sóhajtott, és belefúrta a fejét a boszorkány nyakába.

– Szereztél már ennél súlyosabb sérüléseket is?

A boszorkány teste túlságosan bizsergett ahhoz, hogy azért kizárólag a pezsgőfürdő legyen a felelős. Ujjait a madár hasára csúsztatta, végül megállapodott a lány combján. A fülemüle összerezzent.

– Majd elmondom, ha már nem gyötörsz ennyire.

Raya válaszul Serra ágyékának dörzsölte a fenekét. A boszorkányban elpattant valami. A fürdőbomba illata eltompult, csak a madár bőrének jellegzetes sós és erdőszaga maradt. Serra szinte nem is érezte a víz érintését, a fülemüle bőrének ellenben minden apró redőjét, minden apró textúráját memorizálni tudta volna. Egyik kezével belemarkolt a combjába, a másik egyre feljebb és feljebb vándorolt a lány testén. Kitapogatta a bordáit, végighúza az ujjbegyeit az anyajegyeken, megmasszírozta a mellét.

Raya elmélyülő lélegzetvételekkel fejezte ki tetszését. Fejét hátravetve Serra arcába lihegett, és mikor beharapta az alsó ajkát, Serra ujjai rögvest az ágyéka fölé lebegtek. Egyetlen lágy érintés elég volt, hogy Raya háta ívbe feszüljön. Még több víz löttyent köréjük a földre a vergődésétől. A boszorkány szabad kezével stabilan tartotta a lányt, hogy a feje véletlenül se bukjon a habok alá, és közben próbálta nem elveszíteni az eszét. A füle zúgott, és a madár minden egyes sóhajtása egyre csak bontotta és bontotta az önuralmát.

Egyetlen egyszer kellett belekóstolnia, Serra innentől kezdve nem bírta elképzelni, hogy ne legyen része ebben az élményben. Hogy ne legyen kinek adni és adni, és magába szívni az örömet, amit az kivált. Hogy ne legyen, akinek a társaságában ennyire el tud lazulni, akiben elveszhet, és aki bátran a kezébe meri adni saját józanságát.

Pedig ez itt véget fog érni. És Serrának ötlete sem volt, hogyan fog kompenzálni.

Raya nyögése széttörte a gondolatot, és a boszorkány saját gyomrában érezte a fülemülében épülő mámort. El sem hitte volna, hogy képes ilyesmire, ha nem reszketett volna a bizonyíték a karjai között. Serra tudott sebeket gyógyítani, időjárást manipulálni, de egy másik embert alkotóelemeire bontani, önkontrolljától megfosztani egészen más tészta volt. Büszke akart lenni erre a talentumára.

Raya légzése hirtelen felgyorsult, a boszorkány ellenben nem akarta, hogy a pillanat véget érjen. A madár mintha tudta volna, mi jár a fejében, mert a nyögések közepette elmotyogott valami nehezen érthetőt arra vonatkozóan, hogy Serra abba ne merje hagyni, aztán, amikor kilehelte önkontrollja maradékát is, a boszorkány együtt sóhajtott vele. Míg azon fáradozott, hogy visszanyerje az irányítást a teste fölött, Serra gyengéden simogatta még egy kicsit, és mohón figyelte, ahogy a hasa hullámzik mély lélegzetvételeitől. Kitapogatta az izmokat, de mielőtt Rayában másodszor is felgyülemlett volna a kéjvágy, a lány belekapaszkodott a kád szélébe, hogy felhúzza magát. A boszorkány alig bírta elengedni. Raya komisz vigyort villantva csókot hintett a szájára, és a háló felé bökött a fejével.

– Figyelj, eszméletlen vagy, de azért a kád mégiscsak kád.

Törölközőbe bugyolálták egymást, és Serra megdöbbent azon, mennyire intenzíven érzi a pamut minden egyes szálát. Amikor Raya keze túl közel került az ágyékához, a térde majdnem összecsuklott. A madár természetesen észrevette. Megnyalta a szája szélét, majd a fürdőt és a hálót elválasztó üvegfalnak vetette Serra hátát, és a törölközőket félredobva hozzásimult. Ágyéka csiklandozta az övét.

Raya még szélesebbre húzta a mosolyát, és amikor Serra megérezte a lány térdét a lába között, egész testében összerezzent.

– Ne húzd az agyam, dögvész – sziszegte. Raya végigvezette a nyelvét a boszorkány állán.

– Szóval – suttogta kéjesen a fülébe –, szereztél már komolyabb sérüléseket is?

– Szerinted tudok most gondolkodni? – nyögte a boszorkány, mire a madár válaszul még magasabbra emelte a térdét. Serra feje nekiütődött az üvegnek. – Igen – pihegte. – Napokig... eszméletlen voltam.

– És mi a teendőm, ha ilyen előfordul? Mert elő fog fordulni, igaz?

Mélyen egymás szemébe néztek. Raya kék íriszeiben eltökéltség lángolt.

– Csak... csak legyél ott velem. A jelenlétedből táplálkozni tudok.

Raya heves csókkal tett ígéretet.

Valahogyan eljutottak az ágyig. Serra nem emlékezett pontosan, de bízott a fülemülében, hogy széthullhat a szorításában, el fogja kapni.

Még egy fürdőt kellett venniük utána.