Helen második észak-windfalli búvóhelyéhez, a Ratane-erdő keleti csücskéhez mindössze fél napot autóztak. Egy szakaszon rátértek a főútra is, így gyorsabban tudtak vezetni, mint hatvan. Serra mégis inkább annak tulajdonította a gördülékenyebb utat, hogy noha még mindig őrlődött a Helen-dilemmán, már látványosan jobban kezelte az érzelmeit, és Rayától sem zárkózott el úgy, mint korábban. A fülemüle nem ezt érdemelte – Serrának észben kellett tartania, hogy a madár is szenvedett sérelmeket aznap este.

Amikor lehúzódtak, hogy felkészüljenek a következő hegymászásra, Raya tüntetőleg a motorháztetőn toporgott.

– Nem ígérem, hogy rendben lesznek a dolgok – vallotta be a boszorkány –, de már tapasztaltabban megyünk neki ennek az útnak. És a bizalommal kapcsolatos tanácsodat is megfogadom. – Hezitálva ugyan, de a fülemüle csak ráröppent a kinyújtott kezére.

Később, miután tábort vertek, és Serra viszonozta Raya korábbi nagylelkűségét, a fülemüle az illúzióplafont bámulva motyogni kezdett.

– Olyan volt, mintha... valami hátranyomorgatta volna a tudatomat. Tisztán észleltem mindent, de megfosztottak az irányítástól. Éreztem, ahogy mozog a szám, de a szavak nem az én szavaim voltak.

– Vigyázni kell ezekkel a lelkekkel – szögezte le a boszorkány. – Erőszakosak, mert ez az egyetlen módjuk a kommunikációra. Mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Hallottam olyan esetről, hogy a lélek órákig csüngött az áldozatán.

Raya összerezzent. – Meg az a... szurokszerű ízé... Egy pillanatra azt hittem, megfulladok tőle.

Serra szorosan hozzásimult, és lecsókolta a verejtékcseppeket a homlokáról. Hosszú percekig feküdtek így némán. Egyiküknek sem jött álom a szemére.

– Helen és az az alakváltó barátja – folytatta a boszorkány – együttműködtek valamin. Sosem találkoztam vele, de ha őt idéztem meg... Ha Helen egy barátjával művelte ezt...

– Mit művelt vele pontosan? – Raya félve kérdezett rá. Serrában fortyogott a megvetés.

– A szurok a szenvedésének kvázi mellékterméke. Olyan intenzív a kín, hogy az fizikai formában is kicsapódik. Vagyis ez azt jelenti, hogy az alakváltót feláldozták. Hogy mi célból, fogalmam sincs, de kiderítjük. Rowan meg elmehet a fenébe.

– És teljesen biztos vagy benne, hogy Helen felelős az alakváltó haláláért?

– Igen. Ki más végzett volna titkos kísérleteket az ő betonbiztos búvóhelyén?

– És ha valaki mégis megtalálta a kunyhót?

Serra elkomorult.

– Rowan már a puccs előtt is jelentősen erősebb volt a többieknél. Helent kivéve, persze. Ha ő képtelen volt ráakadni, akkor nekik sem sikerülhetett.

Raya hümmögést hallatott.

– Más is megerősödhetett azután, hogy szétestetek.

Serrának el kellett ismernie, hogy Raya rátapintott valamire, de nem akarta elfogadni. Egyetlen Rowannel megbirkózni is túl sok ideget plántált belé, hát még többel? Egyszerre csak egy dologra fókuszálj, ismételgette, de minél agyafúrtabb talányok kerültek napvilágra, annál kevésbé bírta tartani magát ehhez.

Legalább a Ratane-erdő terepe járhatóbb volt. Viszonylag egyenletesen emelkedő domb, sehol hirtelen mélyülő völgyek tátongó víznyelőkkel, vagy sziklás szakadékok csúszós talajjal. Az esőzés is alábbhagyott, a magasabb fekvésű területeken pedig, ahogy hűlt a levegő, egészen megszilárdult a talpuk alatt a föld. Serra már szinte émelygett a gyantaillattól, de Raya látszólag élvezte a környezetváltozást.

Arra sem utalt semmi, hogy Rowan a nyomukban koslatna. Ez ébresztett némi aggodalmat bennük, főleg azért, mert feltűnt nekik, hogy egyre ritkábban lesnek a hátuk mögé. Talán Rowan pontosan erre vár. Hogy elfelejtsenek hátranézni. De azt nem fognak – Serra paranoiáját a fülemüle éneke sem olthatta ki teljesen, az túl mélyen vert gyökeret benne.

Helen második búvóhelye egy rozoga fakunyhó volt – korhadó rönkökből összehányt épület, karcsú kéménnyel és mohával benőtt tetővel. A természet minden irányból bekebelezte, a szétrepedt rönkszerkezetből ismeretlen növények indultak csírázásnak. Bárki erre kószáló számára maximum izgalmas képanyagként szolgálhatott, szálláshelynek alkalmatlan volt. Viszont egyetlen erre kószáló előtt sem szabadott volna feltárulkoznia. Pláne nem betört ablakokkal és kitárt ajtóval.

Serra lélegzetét visszafojtva tapogatózni kezdett. Raya csipogása abbamaradt, és némán leereszkedett a vállára. Ki is akkor a boszorkány kettejük közül? Ezt Serrának is előre kellett volna látnia...!

Minden apró zajt meg akart hallani – a legvékonyabb ágak rezzenését, az avar legfinomabb zörgését, de az erdő úgy hallgatott, mintha kipusztult volna az állatvilág. Talán a mágia erős jelenléte elűzte az életet délebbre. Serra egy keresőszimbólum hurkait írta le a levegőbe az ujjaival, és megpróbálta értelmezni az egybefüggő suttogást, amit a mágia pusmogott a fülébe.

Raya megint a magasba röppent, hogy terepszemlét tartson, de Serra tudta, hogy úgysem fog találni semmit. Remélte, hogy ő sem. Kissé előregörnyedve, váratlan támadásra felkészülten, közeledni kezdett a kunyhó résnyire nyitott ajtaja felé. Az ujjai között villámok cikáztak. A bakancsa orrával belökte az ajtót, és villámló tenyerét maga elé emelve behatolt.

Hátratántorodott döbbenetében.

A nairni búvóhelynél jelentősen tágabb beltér fogadta – tágabb, mint amekkora teret a külső sejtetett –, Serra mégsem tudta, hová lépjen. Szekrények hevertek a földön összeborítva, a bennük raktározott holmik összetörve szóródtak szét. Az egész padlózat csillogott az apró szilánkoktól, amik beleragadtak az időközben megszáradt löttyökbe. A boszorkány orrát kénes szag marta, igyekezte nem letüdőzni. Képtelen volt megállapítani, mi mi lehetett a pusztítás előtt. A mágia idebent olyan egyenletlenül vibrált, hogy a villámai szétpattantak, és kizárólag gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem lobbant be a ruhája tőlük.

A benti mágiazavar majdnem elterelte a figyelmét a kinti vibrációról. Majdnem. Kilépett a kunyhóból, és kővé merevedve kémlelte a magasra nyújtózó, keskeny fenyőfákat. A terep itt kevésbé lejtett, és mivel a tűleveles bozót csak néhány méter magasságban kezdett el nőni a fákon, könnyen átlátott a csupasz törzsek között. Semmi jele mozgásnak. Rayát is csupán a mágia segítségével érzékelte – jóval a lombkoronák fölött körözött az égen.

Serra megfontolt lépéseket téve kerülgette a fákat. Amikor elhaladt egy göcsörtösebb fenyő mellett, az alkarja köré koncentrálta a mágiát, és nagy lendületet véve beledöfte a kezét a fatörzsbe. A kéreg hullámozva szétnyílt, olyan mély belsőt tárva fel, hogy a boszorkánynak egészen bele kellett nyúlnia, hogy megkaparintsa, amit keresett. Egy nagyjából korabeli nőt rántott ki a rejtekhelyéről és taszított le a földre.

A nő reszelős hanggal elkiáltotta magát, mire a környező fenyők gyökerei kirobbantak a talajból, Serra lába köré tekerve magukat. A boszorkány felszisszent fájdalmában. Az ujjait befeszítve nekiállt kiszipolyozni belőlük a mágiát. A gyökerek egytől egyig sötétszürkére fonnyadtak, így könnyedén le tudta rázni őket a lábáról. Még ki sem szabadult rendesen, a másik boszorkány máris tüzet csiholt két tenyere között, ami hosszú csóvaként lódult meg ellenfele irányába. Serra láthatatlan falat húzott fel, hogy blokkolja a támadást, de forróság még így is égette a bőrét.

Az idegen dühödten felmordulva újabb és újabb tűzcsóvával próbálkozott. Serra hagyta, hadd öleljék körbe a lángok, majd amikor már egyáltalán nem látszódott tőlük, nagyot sóhajtva összpontosítani kezdte a mágiát, és megidézett egy átjárót. Egy szemvillanás alatt eltűnt benne, hogy támadója háta mögött bukkanjon fel újra. A nő összerezzent, és mire reagálhatott volna, Serra belemarkolt sűrű, festett szőke hajába, majd egy fenyőfához cibálta. Kíméletlenül nekilökte a hátát a kopasz törzsnek, nyakánál és mellkasánál szorítva őt a fához.

– Ethelynn? – Lélegzete elakadt. Szédülés kerítette hatalmába, de nem volt benne biztos, hogy a teleportálás miatt.

A nő szélesen elmosolyodott. Apró szeme körül elkenődött a fekete szemfesték, így még metszőbbnek hatott a tekintete. Orrán összeráncolódott a bőr, ahogy a mosoly vicsorgássá deformálódott.

– Nézzenek csak oda, milyen óriási mázlim van, hogy te is pont erre jártál! – Gúnyos nevetés szakadt fel belőle. Serra gerincén végigfutott a hideg a fülsértő hangtól. – Ha már összefújt minket a szél, ugye segítesz nekem?

Serra még erősebben nyomta törékenynek tűnő testét a fatörzshöz.

– Mit keresel itt? – kérte számon.

– Hah, mit gondolsz, minek látszik? Kedvem támadt túrázni egyet. Friss levegő, csend és békés anyatermészet...

– A túrázáshoz kicsit csinos vagy.

Ethelynn reszelősen felnevetett. Fekete, földig érő ruhája még gyűrötten is mesésen állt rajta.

– Örülök, hogy tetszik. Te inspiráltad az A-vonalat. Olyan formás derekat csinál, el sem hittem volna, de te mindig annyira eszméletlenül néztél ki... Na, segítesz akkor nekem? Az a rohadt ribanc meg a lepelbűbájai kifogtak rajtam.

– Hogy találtad meg ezt a kunyhót?

Ethelynn kivillantotta a fogait.

– Csak azért, mert a Kör feloszlott, nem hagytam abba a tanulást. Ha basznak rád a tehetséges mágusmesterek, neked kell feltornáznod magad. Nem is lett volna szükségem mesterre soha. Egyedül sooookkal többre vittem, mint a Körben töltött tanulóéveim alatt!

– Tűzmágiával kísérletezel – rakta össze a képet Serra. Ethelynn gőgösen bólogatott.

– És még sok mással is, kedvesem. Neked hogy megy sorod? A Naaagy Helen kedvenceként? Lefogadom, hogy végig lazítottál, mi? Neked aztán mindent is megtanított.

– Ezért vagy itt? Helen tudása kell? – faggatta Serra. Ethelynn felszegte az állát, már amennyire a másik boszorkány szorításától bírta.

– Tulajdonképpen már nem is kell, most, hogy te itt vagy. Amit ő tud, azt tudod te is, igaz? Érthetetlen, miért nem kerestelek meg egyből téged. Jaj, hát persze! – Rikácsolva felnevetett. – Basztál volna beavatni a ti kis titkaitokba. Megállítottál volna, jól mondom? Helen hullája ellenben nem tehet semmit, legalábbis naivan ezt hittem. Az a ribanc... Az ő bűbájai a halála után sem bomlanak le.

– Senkié – korrigálta Serra.

– De idővel meggyengülnek.

– Talán nem akarta, hogy az olyanok, mint te, hozzáférjenek a dolgaihoz.

– Az olyanok, mint én? Hah! – Ethelynn felemelte a hangját. – Hát persze, mi csak legalja csúszómászók vagyunk a magasztos kisasszony szemében! Te, aki kivételes nagyságoddal méltó lehettél Helen kincseire! Ha annyira jobbnak tartod magad nálunk, mutasd meg, mit tudsz!

A mágia vadul vibrálni kezdett körülöttük, és mire Serra begörbítette az ujjait, hogy fabrikáljon, egy széllöket hátrataszajtotta. Legalább három métert repült. A háta belecsapódott egy fenyőfa törzsébe, kettérepesztve azt.

Erőtlenül rogyott a földre, és dühödten meredt a másik boszorkányra. Ahogy Ethelynn ott állt vele szemben, széttárt karral, fekete hosszúruhában, mágiától pulzálva... Serra ekkor döbbent rá, hogy a nő mennyire is hasonlít őrá. Együtt voltak tanítványok, és amit eddig féltékenységnek gondolt a részéről, egyre inkább tűnt megvetésnek. Ethelynn néha elejtett egy-egy burkolt megjegyzést arra vonatkozóan, milyen jó lehet Helen tanítványának lenni, de nyíltan sosem vallott be semmi ilyesmit. Élvezte a Petersonnal közös munkát, akinek ugyan közel sem volt olyan mély a tarsolya, mégis az egyik legprecízebb és -odaadóbb mágusként tartották számon. Nem véletlenül küzdött és lehelte ki a lelkét Helen oldalán Rowan csatlósai ellen. Talán Ethelynn Helent hibáztatta mestere haláláért Rowan helyett?

Nem volt idő mindent megfejteni, a nő újból támadásba lendült. A mágia olyan mértékben sűrűsödött össze körülöttük, hogy mindketten csapdába estek. Mire Serra megtörte volna a láthatatlan félkör mágiaszálait, ellenfele megint életre keltette a fenyőfák gyökereit, és Serra épphogy átvette az irányítást fölöttük, már ugorhatott is félre Ethelynn tűzgömbjei elől.

– Na, mi a probléma, éltanuló? – kurjantotta gunyorosan a boszorkány. – Annyira felsőbbrendű vagy, én mégsem látom! Kapd már össze magad!

Serra ujjai között villámokként pattogott a mágia. Elmormolt egy igét, mire ezek a villámok egytől egyig elporlasztották a gyökereket körülötte.

– Tudsz ennél jobbat is – élcelődött tovább Ethelynn, majd a levegő hirtelen fekete szemcsékkel telítődött meg. Serra dühödten újabb villámokat fabrikált, ám mielőtt azokat a másik boszorkányra hányhatta volna, fülsértő robbanással sültek ki, kis híján beleégve Serra arcába. Egyedül az összesűrített mágia mentette meg a súlyos sérüléstől. A füle így is fájdalmasan csengett, és a talaj mintha hullámzott volna a lába alatt. A szemcsék!

A robbanásban keletkezett füst csípte a szemét, és véletlenül le is tüdőzött belőle egy keveset. Hangosan köhögve rogyott térdre. A fülcsengés Ethelynn nevetésébe váltott át, aztán a nő gyötrelmes üvöltésébe. Serra egy erős fuvallattal kipucolta a füstöt meg a szemcséket a levegőből, felfedve a másik boszorkány fájdalomtól rángó testét.

Raya látszólag a semmiből bukkant elő – éles karmaival nekiesett Ethelynn arcának, belemarva a bőrébe, és kikaparva a szemét. Olyan gyorsan csapdosott a szárnyával, hogy mire a boszorkány egyáltalán reagálhatott volna, a kín már rég bekebelezte a testét. Kezével az arcához kapott, és hangosan ordítva rúgkapált az avaron.

Serra néhány másodpercig döbbenten kamillázott, aztán feltápászkodott, hogy a vonagló testhez lépjen. Raya ráröppent a kinyújtott kezére, és kevélyen felborzolta a tollazatát.

– Te puncinyaló ribanc! – hisztizett Ethelynn. – Milyen bűbáj volt ez?

Serra mosolyra húzta a száját.

– A meglepetés ereje.

Ethelynn nevetése hörgésbe torzult. Ujjai közül vér csörgedezett. Szétkente az egész arcán.

– Igaz, hogy nem megy olyan jól a sebgyógyítás, mint neked, de ne örülj annyira – nyöszörögte. – A látásom nélkül sem vagyok elveszve!

– Lehet – ismerte el Serra –, de a fájdalomtól képtelen vagy rendesen koncentrálni. Azt mindig nehezen viselted. Ha jól rémlik, egyetlen apró karcolás is elég volt, hogy a bűbájod szétessen.

Serra folytatta volna, de a torkán akadtak a szavak. Ethelynn továbbra is reszketett, a nyöszörgése azonban motyogásba váltott. Valamit mondott. Nem. Nem neki. Egy bűbájt. A mágia pattogott körülöttük, aztán váratlanul lángokba borult minden. Serra szinte gondolkodás nélkül cselekedett – megnyitott egy szűkös átjárót, és egy fuvallat segítségével átlökte rajta a fülemülét. A saját testét összesűrített mágiával védelmezte, de a tűz olyan forrón égett, hogy pillanatokon belül megízlelte a verejtékét.

Ethelynnhez hasonlóan ő is kántálásba fogott, és az ég morogva heves esőt zúdított rájuk. A lángok azonban ellenálltak – Ethelynn kántálása felgyorsult. Serra hozzá hasonlóan hangosabban, ritmikusabban ismételte a varázsigéket, és mire észbe kapott, már mindketten kiabálták őket. A szavaik érthetetlen masszává olvadtak össze, a tűz ropogott, az eső sisteregve próbált oltani. Serra még több mágiát próbált magába szívni a környezetéből. A térde remegve felmondta a szolgálatot, de az igét nem eresztette, egy pillanatra sem.

Karját a magasba emelte, aztán egy hirtelen mozdulattal a törzse mellé ejtette – ekkor a lángok kialudtak, mintha sosem léteztek volna. A felhők szüntelenül áztatták a földet esővel.

Ethelynn haragra gerjedve feltápászkodott, és kést rántva előrevetődött. Mire leteperhette volna ellenfelét, Serra már le is rajzolt a levegőben egy szimbólumot – a kés kihullott Ethelynn elgémberedett ujjai közül, a torka pedig vért spriccelve kiszakadt a helyéről.