Mire a kis fülemüle megébredt a délutáni szunyókálásból, Serra már minden lehetséges módon elszidta volt mesterét. Sejtette, hogy Helen lepelbűbájt fog ráolvasni a kunyhójára, de arra nem számított, hogy ezt a típusú lepelbűbájt elfelejti majd neki megtanítani. A boszorkány ingerülten felmordult, és arra eszmélt, hogy fel-alá járkál a gallyak között, a fülemüle pedig dallamos hangjával próbálja magára hívni a figyelmét.

Logikusan gondolkodj, mintha ezt szorgalmazta volna a csipogás, és Serra igyekezett, tényleg. Nem kellett ismerni a manipulált mágia pontos szövésmintáját ahhoz, hogy fel lehessen oldani egy bűbájt, de feltérképezni egy mintát a megfelelő igék hiányában már bonyolultabb feladat volt.

A boszorkány mélyet szívott a friss levegőből, majd megállapodott a sziklafal előtt. Előrenyújtotta a karját, és elmormolt néhány szót az ősi mágianyelven. Raya a kinyújtott kezére röppent, és szárnyát rebegtetve próbált mondani valamit. Serra felsóhajtott.

– Figyelj, dögvész. Eszméletlen szex ide vagy oda, sajnos egy mágus sem tud más fejébe férkőzni azért, mert odalent belé férkőzött. Nem, akkor sem, ha sokszor tette.

A madár sértődötten megrázta magát, aztán feljebb ugrált Serra karján, hogy még fülsértőbben sivítson.

– Ez nem segít.

Raya csökönyösen folytatta. A csőrével Serra mellkasa felé böködött, majd megpördült, és a sziklafal felé mutogatott. A boszorkány megmosolyogta.

– Várj csak... – Intett a madárnak, aki áthuppant a vállára. – Mikor egy mágusmester magához fogad egy tanítványt, nem csak papírokat írnak alá. Vérrel is megpecsételik a közös munkát. Mondhatjuk, hogy ócska hagyomány, ami rég kikophatott volna, de ennél jóval többről van szó. – Serra vágást ejtett a tenyerén, majd a kicsorduló vért a nyálkás sziklára kente. – Ha megosztod a véred egy másik mágussal, akkor a mágia segítségével képes leszel azonosítani őt és a nyomait. Ismerj meg, Helen.

Legalább fél percig nem történt semmi. Serra már újrapróbálkozott volna, de aztán a szikla megrezzent a tenyere alatt. A levegőben vibrálni kezdett a mágia, szinte fojtó erővel. A sziklák elmozdultak a helyükről, és ropogó-morajló hangot hallatva egy keskeny faajtót tártak fel. Raya izgatottan csivitelt.

Az ajtónak neki kellett feszülni ahhoz, hogy kinyíljon. Amint Serra betette a lábát a száraz beltérbe, faforgács és fűszer aromája csapta meg az orrát. A kinti hideg után jólesett a kellemes szobahőmérséklet, ami először szokatlannak tűnt, hiszen semmi sem fűtötte a menedéket.

A boszorkány legyintett a kezével, mire a tartógerendákra erősített fáklyaalakú lámpákban fény gyúlt, szem elé tárva egy szűk és zsúfolt egyteres helyiséget. Két oldalt plafonig érő polcok sorakoztak, rajtuk könyvekkel és bájitalfőzéshez szükséges felszereléssel. Különböző méretű üstök, üvegben tárolt gyógynövények és fűszerek, színes kövek és préseléshez használt újságpapírok kavalkádja. A lámpák alatt gyógynövények voltak a gerendákhoz kötözve, Helen minden bizonnyal szárította őket valamihez. Már a felismerhetetlenségig aszalódtak, és ahogy Serra hozzáért az egyikhez, az morzsálódva potyogott a földre.

– Redős Mijke – suttogta, felismerve a savanykás szagot. – Ne hagyd sokáig kint a napon, mert kényes – citálta Helen intelmeinek egyikét.

A helyiség közepén egy megkopott kanapé porosodott, előtte egy alacsonyabb asztallal. Kicsit beljebb egy munkapult pihent, rajta a félbehagyott munkával. Serra alaposan megvizsgálta a kémcsöveket, amikbe beleszáradt valami, aztán sebesen végigfuttatva a szemét a roskadozó polcokon, a kávézóasztalhoz lépett. Mivel ott sem járt sikerrel – csak egy koszos kávéscsészét és őrölt cicafarkfüvet talált –, a kanapé felé fordulva benyúlt a puffok közé.

Raya a karfára libbent, és kérdőn csipogott egyet.

– Nem ismerem fel, min dolgozott Helen – magyarázta Serra homlokráncolva. – Biztos, hogy vannak róla jegyzetei, de hogy hol...?

Míg Raya felröppent, hogy végigpásztázza a gerendák tetejét, a boszorkány addig titkos reteszek és lepelbűbájok szövetei után kutakodott – mindhiába. A vére az összes fedőátkot feloldotta. Talán a paranoiás vénasszony mindenhová cipelte a feljegyzéseit. Az sem kizárt, hogy beleszőtte a saját bőrébe a papírokat, és magával vitte őket a sírba.

Serra reményveszetten huppant le a kanapéra. Az öreg bútor megrogyott alatta. Fenébe. Még csak betévedt állatok nyomaira sem bukkant. Helen ijesztően alapos munkát végzett, hogy elrejtse ezt a kuckót.

Inkább elmosta a kávéscsészét, majd megkereste a kotyogóst. Illúziótüzet csiholt a kandallóban, ami pont annyira melegített, hogy lefőhetett a kávé a lángok fölé függesztett fémtárcsán. Az aroma hamar belengte a szűk helyiséget, és a boszorkányt hirtelen elöntötte a nosztalgia. Túl régen járt már ebben a kis kuckóban, mégsem változott abszolút semmit. Ugyanúgy a legalsó polcokon sorakoztak a vaskos tankönyvek, és ugyanolyan hosszú árnyékokat vetettek a plafonra a pislákoló fények. Mikor Serra megunta a magolást, gyakran mustrálta őket, és alakokat próbált beléjük látni. A legtöbbször még azelőtt elillantak a képek, hogy megragadta volna őket. Vagy Helen állt az útjába, hogy eldünnyögje, mennyire a bögyében van a tanítványa már megint.

– Hé, jól vagy? – Raya megkocogtatta a vállát, és aggodalmasan pislogott le rá. Serra megrázta magát, hogy kiszakadjon az emlékeiből.

– Persze, csak... Hú. Már ennyi az idő?

– Nem találtam semmilyen titkos zugot. – A madár helyet foglalt a boszorkány mellett. Serra megkínálta kávéval, de Raya elutasította, helyette felhúzta a lábát a kanapéra, hogy átkarolja. Serra óvatosan a térdére fektette a frissen begyógyult tenyerét.

– Megígértem, hogy leveszem rólad az átkot – súgta. Raya elmosolyodott, de aztán megcsóválta a fejét.

– Most ne velem törődj. Biztos nem könnyű itt lenned.

Serra felsóhajtott. A fülemüle közelebb hajolt hozzá, és az ajkát az övére tapasztotta. Válaszul a boszorkány a lány tarkójára csúsztatta a kezét, hogy elmélyítse a csókot.

– Remélem, Helen szelleme most fortyog – viccelődött.

– Miért? – vigyorodott el Raya.

– Ez itt a tanulás és a munka szentélye. Itt sosincs helye zavaró tényezőknek.

– Hm. Ennyire szigorú volt?

– Az nem kifejezés. Egyrészt szeretett volna minél többet kihozni belőlem, másrészt volt benne egy kis... oké, egészségtelenül sok versenyszellem. Mindig az ő tanítványának kellett a legjobban teljesítenie. – Serra keserűen elmosolyodott. Egy naiv, világra rácsodálkozó kislány volt, amikor először találkozott Helennel. Már akkor is zsémbes öregasszonynak csúfolták, aki egyáltalán nem igazította a viselkedését a tanítványai korához. Ugyanolyan elánnal korrigált mindenkit, legyen az illető harminc éves, vagy nyolc. Rögtön az első napon kimutatta a foga fehérjét, de ehhez a kis Serra közreműködése is hozzájárult.

– Azért te tanítasz engem, mert anya fogyatékos? – kérdezte ártatlanul, mire Helen úgy fújódott fel, akár egy gömbhal.

– Édesanyád nem fogyatékos – hangsúlyozta a kelleténél élesebben, de így a kis Serra előtt minden egy csapásra világossá vált a szülei diszpozíciójáról.

– És apád hogy reagált, mikor kitudódott, hogy a felesége boszorkány? Dobott egy hátast, remélem – szólt közbe Raya, szinte ficánkolva a kíváncsiságtól. Serra elmosolyodott.

– De még mennyire. Anyám rettegett, hogy emiatt a kapcsolatuk teljesen át fog alakulni, hiszen mi van, ha apám megveti, vagy nem rá lesz többé kíváncsi, hanem a boszorkányra? A félelmei persze alaptalanok voltak. Amint apám megbirkózott a sokkal, támogatóbb lett, mint valaha, és mikor kiderült, hogy én is örököltem a mágiavonalat, talán még kitartóbban szorgalmazta, hogy fejlesszem, mint anyám.

A Máguskör a mágiahasználók társasága volt, egy biztonságos és összetartó közeg a fajtájuk számára. Célja a mágusok folyamatos támogatása, és a közös kutatások, kísérletek lebonyolítása volt. Serra édesanyja mindenképpen azt szerette volna, ha lánya nem csak tőle tanul, hanem mások módszereibe is belekóstol, de az élet kifürkészhetetlen, még a a mágiahasználók előtt is. Hiába nyújtott menedéket és erőforrásokat a Kör, akadtak néhányan, akik nem éltek ezzel a lehetőséggel. Serra édesanyja konfliktusba keveredett egy Kör-ellenes boszorkánnyal, aki többek között az emberi házasságát is sérelmezte. A nézeteltérésük tettlegességig fajult, Serra édesanyja pedig volt olyan makacs, hogy elhallgatta ezt a kétszemélyes háborút a Kör tagjai elől.

Ez az ő butácska konfliktusa, amire nem érdemes másnak energiát pazarolni, mondogatta, és végül be is érett nyakasságának gyümölcse – győztesen került ki az összecsapásból, de közben maradandó sérüléseket szerzett, így képtelenné vált arra, hogy bonyolultabb bűbájokat alkalmazzon.

– A szüleim pont amiatt ragaszkodtak annyira Helenhez, mert kíméletlen mester volt – magyarázta Serra. – Azt akarták, hogy soha ne jussak anyám sorsára, hogy legyen arzenálom megvédeni magamat. Sajnos, úgy tűnik, Denisa-Torneau-ként el van rendelve, hogy én is összerúgjam a port egy mágustársammal.

– És tulajdonképpen mi a konfliktus forrása? – tette fel a nagy kérdést Raya. – Mármint, igen, Rowan egy utolsó szarházinak tűnik, de ez azért nem igazolja, hogy szaglásszon utánad. Vagy igen...?

Serra sóhajtott.

– Mondhatjuk, hogy Helen az oka.

– Helen? Miért?

– Rowan sosem kedvelt engem, mert szerelmes volt Helenbe, Helen viszont csak rám volt hajlandó áldozni az idejét. Nagyon ígéretes boszorkánynak tartott, amit Rowan nem vett jó néven, mert ha ez kell ahhoz, hogy valaki felkeltse Helen figyelmét, akkor neki miért nem sikerült soha? Hiszen tény, ami tény, ő az egyik legtehetségesebb mágus, akit ismerek. És nem azért, mert így született – általában senki sem születik így –, hanem mert kőkeményen megdolgozott érte. Egyébként, ha a véleményemre vagy kíváncsi, azért a hatalomvágya felülkerekedett a szerelemmel szemben. Sokkal inkább motiválta az, hogy eltanulja Helen trükkjeit és megkaparintsa a felfedezéseit, mint az, hogy gyertyafényes vacsorával ünnepeljenek ilyen-olyan évfordulókat. Rowan féltékeny volt rám, amiért Helen velem megosztotta a tudását. De nem ez az oka, hogy ennyire gyűlölöm. Ha csak ennyi lenne a sztori, maximum sajnálni tudnám.

– Mi történt? – Raya meztelen combja Serráénak súrlódott, de a boszorkány ezúttal semmi szexuális invitálást nem olvasott ki a gesztusból.

– Rowan eleve sosem volt százas, de akkor pattant el nála valami végleg, amikor Helen egyszer csúnyán kikosarazta, szemtanúk előtt, ráadásul. Nem sokra rá puccsot kísérelt meg. Jó, ennek a puccsnak már voltak előjelei, elvégre akadt néhány mágus a Körön belül és kívül is, akik nyíltan támogatták Rowan reformterveit, de Helen elutasítása jelentette a gyújtólángot. A Kör eleve alig hetven mágiahasználóból állt, szóval ez a kísérlet maximum arra volt jó, hogy még tovább ritkítson bennünket. A csata egyik térfelet sem kímélte, összesen harminckilencen estek el aznap. – Serra megmasszírozta az orrnyergét. – Helen felelősnek érezte magát, ezért természetesen túl sok szerepet vállalt fel, hogy védelmezze az ártatlanokat. De így belegondolva... azért annyira senki sem volt ártatlan. Mindenki látta már a jeleket, a mozgolódást, hallotta a suttogást. Mindenki tudta, hogy Rowan nincs megelégedve a kényelmes varázsolgatással, hogy neki nagyobb ambíciói vannak, mégsem tett senki semmit. Azért alakult a Kör, hogy mi, mágusok összefogjunk, de végül pont ez az összefogás nem valósult meg soha. Az idősebb mágusokra mondhatjuk, hogy ők voltak a de facto vezetői a Körnek, de a belső hierarchia mint olyan, eléggé ingatag lábakon állt. A tanítások meg a kutatások zajlottak, valahogy működött az egész, de egy ilyen eseményre abszolút nem voltunk felvértezve. Az összefogás zászlaja alatt pont az összefogás nem valósult meg. Ezért hullott szét a... maradék. És mivel hiányzik a kiépített bizalom, az a legbiztosabb, ha kerüljük egymást.

– Vagy csak van ez a rossz tulajdonságotok, hogy mindent egy valaki akar a vállára venni, hogy a többieknek könnyebb legyen.

– A fenéket. Ha bíztunk volna egymásban, visszaverhettük volna a támadást. Illetve... végül is visszavertük, mert Rowan csatlósainak nagy része odalett, de közben meg mi is széthullottunk. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy Helen is a harminckilenc halott egyike.

– És te hogy menekültél meg?

– Lemaradtam róla.

Raya szeme kikerekedett. – Mi?

– Helen pedzegette nekem, hogy Rowan sántikál valamiben, de paranoiásnak tituláltam. Vicces. Mindig keményen rendre utasított, ha valamit rosszul csináltam, vagy valamiről rosszul gondolkodtam, most, amikor a leginkább kellett volna, inkább csendben maradt. Sejthette, hogy mikor várható a támadás, mert elküldött, hogy nyaraljak egy kicsit. Látogassam meg a szüleimet, dicsekedjek a progressziómmal, ilyesmi. Anyám emberként folytatta az életét a balesete után. Ritkán találkoztam vele, persze, hogy örömmel tettem eleget Helen kérésének. – Serra keserű mosolyra húzta a száját. – Utólag rekonstruáltam, mi történt. Huszonhárom voltam, és még annyi mindent tanulhattam volna tőle... Mondjuk volt már elég alaptudásom ahhoz, hogy magamat is fejleszthettem, de... ennyi messze nem elég, hogy konfrontálódjak Rowannel.

– Mégis ezt tervezed. – Raya olyan ridegen meredt Serrára, hogy a boszorkány összerezzent. – A bosszúvágy hajt, igaz?

Serra dacosan elfordította a fejét, és akkor sem nézett a fülemülére, amikor az már az arcába hajolt.

– Tovább kellene mennünk – suttogta a lánynak. – Nincs itt semmi.

Felállt, mire Raya megragadta a csuklóját. Erős szorítása volt.

– Mit művelsz, dögvész?

– Ne add fel ilyen hamar! Annyi lejött ebből az egészből, hogy Helen bízott benned. Ha valaki meg tudja találni a rejtegetett dolgait, az te vagy.

– Túl nagyot kérsz tőlem. Nem az imént papoltam a bizalmatlanságról?

– Te mégis ismered Helen minden rejtekhelyét.

– És ha mégsem? Ha engem is átejtett?

– Ahhoz, hogy megtörjön ez a... bizalmatlansági spirál, valakinek végre el kell kezdenie bízni. Bízz Helenben, hogy a kezedbe adta a kulcsait.

Serra megkövezve állt – görnyedt, mert Raya szorítása nem eresztette –, és egyetlen szó sem jött a nyelvére. A mellkasában szétáradt valami kellemetlen. Oda akart nyúlni, hogy kikaparja magából, de Raya metsző tekintete meggátolta ebben. Mi ez az érzés? Kételkedés, igen. Meg némi harag, ami egyszerre irányult több személy ellen is, a fülemülét sem mellőzve.

– Tyúkeszű vagy, te kotnyeles kis madár – mondta a boszorkány végül, és semmilyen maliciózus szándék nem volt benne.

A lány szorítása ellazult, így felegyenesedhetett, hogy beszívja a fa és a fűszerek már-már csípő illatát. Ismerte Helent, a szokásait, a hóbortjait, elvégre kiváló megfigyelő volt. Ismerte Helen gondolkodási sémáját, és noha lemodellezni annak csavarosságát lehetetlennek bizonyult, legalább kiindulhatott valamiből.

Felbuzdulva végigtapogatott mindent egy átfogóbb bűbájjal. Van-e itt bármi, ami nem egészen az, aminek látszik? Raya, de az ő rétegeit már elkezdte lehámozni. Fókuszálj, Serra! Mi az, ami érintetlen?

Feleslegesen futotta a köröket. A fenébe is! Más ötlete nincs. Ez nem igaz. Talán még egy dolgot kipróbálhat.

Félretolta azt a kevés bútordarabot, ami alapból alig fért el, és azon a kis helyen, amit szorított magának, egy dupla vonallal átszelt, szögletes végtelenjelet rajzolt a vérével a parkettára. Raya a kanapén térdelve figyelte, akár egy sas. Serra idézőbűbáj szavait motyogta az orra alatt, mire a szimbólum felizzott, a levegő pedig örvényszerűen kavargott, először meglibbentve, majd elporlasztva a felakasztott növényeket.

A boszorkány egész teste megremegett az izgatottságtól, de hiába kémlelt körbe, a kunyhó változatlan maradt. Aztán, a földre rajzolt szimbólum közepéből egy fekete, éles karmokban végződő kéz emelkedett a magasba. Serra hátrahőkölt ijedtében. A háta a kanapénak ütődött.

– Az meg mi? – kérdezte elvékonyodó hangon Raya. – Mit csináltál?

Egy hosszú hajú nőalak mászott ki a szimbólumból. Vékony volt és kistermetű, de túl kifejlett ahhoz, hogy gyerek legyen. A vonásait nem lehetett kivenni, az egész alak pontosan olyan fekete volt, mintha szurokban mártózott volna. Lábujjhegyen állva guggolt, és ujjbegyein támaszkodva tartotta egyensúlyban magát. Írisztelen szemével Serrára sandított, és várakozóan oldalra döntötte a fejét. A boszorkány az arca elé kapta a kezét, amint megérezte belőle áradó a bűzt. Raya öklendezéssel tudatta, hogy hozzá is elért.

A valami kecsesen felegyenesedett, és hangtalanul lépdelve körbejárt a szűk kunyhóban. A talpa nyomán koromfeketére színeződött a padló, amit megérintett, beszennyeződött szurokkal. Serra olyan feszülten figyelte, mintha egy ritka vadat lesne éppen. A lény végül megállapodott Rayánál, aki lélegzetvisszafojtva tűrte, hogy a valami egészen az arcába hajoljon.

A boszorkány ujjai között pattogott a mágia. Hiba volt életre hívnia, mert a lény olyan hirtelen fordította felé a fejét, hogy a nyaka megroppant. Eleresztett egy velőt rázó sikolyt – a két nő csak fülre tapasztott kézzel bírta elviselni. Még fel sem ocsúdtak belőle, a lény máris leereszkedett négykézlábra, és állatias morgással Serrára vetette magát. Akkora erő lakozott a kicsi testben, hogy a boszorkány hiába ficánkolt, teljesen a földhöz szögezték. A valami a combjába passzírozta a talpát, és lefogta a kezét, hogy ne tudja bűvölni a mágiát. Úgy csattogtatta a fogát, hogy Serra attól félt, beleharap az arcába. És talán belé is mart volna, ha Raya nem taszítja odébb saját testével.

A lény az egyik polcnak zuhant, a rajta sorakozó holmik csörömpölve borultak a földre. Raya felsegítette Serrát, de a valami sem maradt rest, rögvest négykézlábra állt, és úgy vicsorgott rájuk, akár egy ragadozó. A boszorkány szinte igézve nézett farkasszemet vele. A fülemüle belemarkolt a vállába, és megrázta.

– Serra, csinálj már valamit! – rimánkodott. A boszorkány felocsúdva előrenyújtotta a kezét, hogy magához szólítsa a mágiát. A lény ellenben gyorsabb volt. Kitért a villámló mágialövedék elől, és a bútorok tetején átcikázva mögéjük ugrott. Mire megpördültek, a lény lerántotta Rayát a földre, vágást ejtve a torkán. Serra ökölbe szorította a kezét, mire a szuroklény először megdermedt, majd a levegőbe emelkedett. Nyöszörögve próbált ellenállni, de egyetlen végtagja sem reagált. Serra fennhangon kántált, a levegő szikrákat köpött körülötte. A lény fekete szeme kiguvadt. A saját nyakához akart nyúlni, de a bűbáj megbéklyózta.

Aztán, a boszorkány csuklólegyintésére a test felrobbant. Fekete, masszaszerű valami lövellt ki belőle, beterítve a bútorokat és a falakat is. Serra védőpajzsot formált maga köré, Rayát ellenben telibe kapta a szurok. Vastag, kérges réteget képezett meztelen felsőtestén, amely bizarrul csillogott a fáklyafényben.

A boszorkány azonnal odakúszott hozzá.

– Raya... Raya! – szólítgatta pihegve, és gyengéden megütögette a beszennyezett arcot. A lány hirtelen felült, és levegő után kapkodva kidüllesztette a szemét. Ugyanolyan fekete volt, mint a lényé.

– Szörnyeteeeg – hörgött idegen hangon. – Nem... vagyuunk... kísérlet... – A szájából is csöpögött a szurok. Mi ez?!

Raya egyszer csak öklendezni kezdett. Serra az oldalára gördítette, hogy meggátolja a fulladást, és közben Helen isteneinek könyörgött. Végül, amilyen hirtelen támadott az inger, olyan hamar múlt is el, a lány pedig reszketve rogyott vissza a földre. Serra gyengéden simogatta az arcát, letörölgetve a nyállal keveredett szurkot a szájáról és az álláról.

Mikor a fülemüle kinyitotta a szemét, ismerős kék íriszek fogadták. A légzése szapora volt, a nézése ködös. Beletelt néhány másodpercbe, míg felismerte a boszorkányt.

– Mi... történt? – Hogy hangja ismét az övé volt, Serra megkönnyebbülten felsóhajtott, és a homlokát a lányénak döntötte.