Serra próbálta megfejteni, hogy vajon a kipihentség miatt érezte magabiztosabbnak magát, vagy azért, mert a Rayát nyugtalanító szorongás maradéka is eloszlott, és a lány óráról órára egyre virgoncabban beszélt. Korábban is ügyesen tettette, mennyire felszabadult, de túl könnyű volt benne olvasni ahhoz, hogy hihető legyen az alakítása. Serra azonnal észrevette, hogy a teste ilyenkor akaratlanul rándult egyet. Bizarr látvány volt, mikor a fülemüle olyan gördülékenyen, olyan légiesen mozgott, mintha emberként is csak apró madártestének súlyát kellene cipelnie.

A boszorkány először erősen kételkedett benne, hogy képes lesz álomra hajtani a fejét, hiszen ha Rowan tényleg rájuk tapadt, és képes elrejteni a jelenlétét, és akkor támad, amikor Serra elájult a kimerültségtől, és Raya ott fog állni vele szemben teljesen tehetetlenül, és... De Serra zavartalanul aludt, hat órákat is egyhuzamban, sőt, még rémálmok sem látogatták. Raya csípős megjegyzései mégsem ritkultak.

– Ellenem irányulna ez a barátságtalan attitűd? Hiába hitegetsz, nem hiszem el. Szerintem alapjáraton is besavanyodott vagy, de azért most határozottan kevésbé vagy karcos – jegyezte meg csipkelődve, mire Serra félreütötte a kezét, ami valamiért mindig túl közel ólálkodott a bőréhez.

– Mit vársz tőlem, ha így viselkedsz?

– Hogy viselkedem? – Raya a sofőrülés karfájára könyökölt, meleg lehelete így csiklandozta a boszorkány arcbőrét. Narancsos csoki illata volt.

– Mint egy... mint aki szándékosan hergel. – Serra szidta magát, amiért ennyire kiszáradt a torka. Ha pedig nyelni próbált, csak összecsomósodott a torkában a nyála. – Mert kíváncsi vagy, hogyan reagálok, ha elpattintod az idegszálaimat.

Raya huncut vigyort villantott.

Akárhányszor eljött a nappal, és a lány madáralakban aludni tért, Serra először megkönnyebbült, hogy végre zavartalanul koncentrálhat az alapos terepszemlére. Aztán a csend rendre felborította a lelki nyugalmát. A fák csupasz ágai megnyúltak, a baglyok emberi szemet meresztettek az elsuhanó autóra. A szitáló eső vörös cseppekkel pettyezte a szélvédőt, dörömbölés hallatszott a csomagtartóból... A boszorkány felmordult. El sem akarta képzelni, kialvatlanul hogyan menedzselte volna magát.

Kevesebb, mint egynapnyi autóút alatt odaértek volna a Nairn-oromhoz, de nem merte megkockáztatni, hogy nyílegyenesen odavezet, mert mi van, ha Rayának igaza van, és Rowan ki tudja játszani a tapogatóbűbájt? A fülemüle javaslatára inkább módosítottak némileg a sorrenden. Az egynapos út így három naposra bővült, de Serra azon kapta magát, hogy annyira nem is bánja. Pedig sürgetnie kellett volna ezt a kis kalandot. Szabadítsd fel végre a madarat, aztán paterold már ki innen, utasította egy belső hang, de nem bírt eleget tenni neki. Gyengéden figyelte az utasülésen szendergő fülemülét, és csak akkor ocsúdott fel, amikor Helen károgó hangjának emléke megfeddte, hogy kotnyeles.

Hirtelen a fiatalkori énjében találta magát, toporzékolva és hüppögve.

– Ne pityeregj, lányom – törölte le a könnyeit Helen, amikor Serra végre fel merte vállalni előtte az érzéseit. – A kíváncsiságod olyan dolog, amit nem olthatok ki. Fáj, tudom, de soha ne veszítsd el.

Tartotta magát ehhez, tényleg. És mégis, mikor Rayára pillantott, ismeretlenül is többet fedezett fel benne a fiatal Serrából, mint a nőben, aki a visszapillantóból meredt rá.

A harmadik napon a boszorkány leparkolt egy fogadó előtti murván, és magába szívta a csendet. A fogadó ablakai be voltak reteszelve, az ajtó pedig nagy piros betűkkel hirdette, hogy „Átmenetileg zárva". Tökéletes. Egy kétsávos, kanyargós út vitt volna tovább Livith-be, de Serra beterelte kettejüket az erdőbe, és elővigyázatosságból lepelbűbájt szórt a kocsira, hogy elrejtse a kíváncsiskodó szemek elől. Raya hangosan csivitelve fejezte ki a tetszését.

A nehéz tölgyek már mind ledobták magukról sűrű lombkoronájukat, meztelen ágaik dermedten meredeztek az ég felé. Nem volt szél, hogy billegtesse őket, se állatok, hogy felkússzanak rajtuk. Némaság volt, és ázott föld szaga. Serrának rá kellett segítenie helyenként némi mágiával, hogy a bakancsa ne süppedjen bele a felvizesedett talajba. Raya eközben látványos köröket rótt a levegőben, olyan éles kanyarokkal kerülgetve a fákat, mint aki manőverezési képességeit fitogtatja. A boszorkány nem adta meg neki azt az örömet, hogy mosolyogni lássa.

Túraútvonal híján a karcsúbb fák törzseit használta támasztékul ahhoz, hogy felcaplasson a meredekebb emelkedőkön. A lehullott és összeaszott levelek egymáshoz tapadtak az esőtől, és csúszós szőnyegként nehezítették a haladást. Serra akárhányszor túljutott egy dombon, megtorpant, hogy kifújja magát. Hiába járt el kocogni vagy hosszabb sétákat tenni, határozottan jobb kondi kellett ehhez a terephez.

Végül megtört, és féltékenyen pislantott fel a kis fülemülére, aki olyan könnyeden suhant a fák között, mintha nem fogna rajta a gravitáció. Gyakran visszafordult, vagy letelepedett egy ágra, hogy bevárja a boszorkányt. A fekete kis madárszeme ilyenkor fennhéjázón nézett le rá. Egy alkalommal Serra letörte a gallyat, amin megpihent, és csak megengedte azt a mosolyt magának, amikor Raya felsivított.

Kora délután felé szitálni kezdett az eső, és még sikamlósabbá változtatta a terepet. Serra láthatatlan tetőt fabrikált a feje fölé. Vízhatlan túrafelszerelés ide vagy oda, még túl messze jártak.

Rayát látszólag egyáltalán nem zavarta az eső. Néha leereszkedett egy ágra, hogy lerázza a tollazatáról a vizet, aztán ismét széttárta a szárnyát. Gyönyörű ívű siklórepülését végül ő sem bírta sokáig fenntartani. Egy idő után annyira elnehezedett a teste az esőtől – amit már hiába próbált lezárni magáról –, hogy fáradtan csapkodott csak. Egyszer sem röppent Serra biztonságot nyújtó fedele alá, hanem rikkantott, ha körülményesen járható szakasz következett, és víznyelők fölött körözött. Serra összerezzent a hívogató mélységüktől. Vagy talán csak elkezdett fázni.

Amikor a sűrű esőfelhők szürkületbe burkolták a tájat, Serra kénytelen volt rövidre zárni a túrát, mert egyre több kiálló gyökérben botlott el a romló látási viszonyoknak hála. Némi erőfeszítés árán – nem akart több mágiát használni, mint amennyit muszáj volt – sikerült felállítania az apró sátrat egy öreg hegyi juhar tövében.

Kívülről úgy tűnt, hogy egyetlen személy is csak összekucorodva férhetne el benne, de a mágiának köszönhetően belül olyan grandiózussá tágult a tér, hogy két franciaágyat is kényelmesen egymás mellé lehetett volna tolni. Ehelyett két hálózsák hevert a földön kiterítve, jobbra egy mosdókagyló várt tükörrel, átellenes oldalon egy kis asztalka székekkel. Serra ledobta a táskáját az asztalra, és a mosdókagylóhoz lépett, hogy az esőtől begöndörödött haját kicsit rendbe szedje. Raya kíváncsian körözött a bútorzatot leszámítva csupasz beltérben, aztán az asztal tetején állapodott meg.

Mikor ismét meztelen nőalakjába bújt, első megjegyzése ennyi volt:

– Jó navigátor vagy.

Serra épp az instantlevesét szürcsölte. Kicsit túlforrt a víz, de legalább jól átmelegítette.

– Honnan veszed, hogy nem tereltem magunkat rossz irányba véletlenül?

Raya rákönyökölt az asztalra. Pajkos csillogás volt a szemében.

– Már rég beháromszögeltem, hol kell kikötnünk. Eddig jók vagyunk.

– Nos, köszönöm – ingatta a fejét értetlenül Serra. Ügyelt rá, hogy a lány csupasz nyakánál lejjebb ne vándoroljon a tekintete. – A volt mesteremmel sokat jártuk az erdőt – folytatta, és a fenébe is, már megint túl könnyen jöttek a szavak. – Gyógynövényeket gyűjtöttünk, meg gombásztunk, néha sötétben is. Nehezen tanultam meg, hogyan ismerjek fel bármit, de mára feltalálom magam.

– Nem mintha most lenne mit felismerni.

– Nem is novemberben ajánlatos növényeket gyűjteni.

– A csicsóka azért bírja – jegyezte meg Raya.

– Meg fokhagymát is elrakhatsz ilyenkor – kontrázott rá Serra, és azon kapta magát, hogy le akarja nyűgözni ezt az átokverte madarat. Nem csak ő jártas a természetben. Végül némi gyógynövénytan-gyorstalpaló közepette érte őket utol az álmosság. Raya közelebb ráncigálta a hálózsákját Serráéhoz, és így megint érezte a lány leheletét az arcán.

A boszorkány hevesebben vette a levegőt a kelleténél. Nem tervezett sokat aludni. Amikor felötlött benne, hogy körbenéz, és a biztonság kedvéért fedőbűbájt bocsát magukra – hogy addig is távolságot tartson a kotnyeles madártól –, Raya a karjába markolt, és visszahúzta.

– Mit látnál kint ilyenkor? Csak beleszédülnél egy víznyelőbe.

– Pont egy boszorkány ragadna benne? – keresett kihívást Serra, de nem talált fogást a fülemülén.

– Elég kísértetiesek. Inkább ne próbáljuk ki.

Serra elkomorult, de jobbnak látta nem firtatni. Trauma nélkül is bőven elég oka van rá bárkinek, hogy ódzkodjon tőlük. Egy fekete lyuk az erdő közepén, és hiába veszed észre időben, a bűvöletébe kerülsz. Egyre csak húz maga felé, és mire észhez térsz, már a mélyét keresed, de csak akkor jössz rá, hogy nincs alja, amikor a zuhanás egy örökkévalóságig tart...

Raya kényelmetlenül forgolódott a hálózsákban.

– Ha mosdókagyló van, akkor ágy miért nem lehet? – panaszolta.

– Ezeket könnyebb cipelni.

– De hát nem is nehéz a táskád.

– A kocsiban aludni jobb volt?

– Sokkal!

Serrától csupán hümmögésre futotta. A szeme is lecsukódott közben. Amikor legközelebb kinyitotta, Raya már fülemüleként szendergett a túlméretezett hálózsák mélyén.

Ezúttal szárított rovarokkal etette a madarat. Ebből a kosztból végre nyakaskodás nélkül csipegetett, így jóllakottan bontott szárnyat induláskor. A boszorkány úgy tippelte, hogy nagyjából hajnalban vonulhattak el a sötétebb fellegek, de hiába hozott melegebb levegőt a napfelkelte, a hideg így is csontig hatolt. Már elég magasan jártak ahhoz, hogy a lombosok között elvétve fenyőt is lehessen találni, de ez nem magyarázta meg a légszomjat, ami meg-megkörnyékezte Serrát. Azért ennyire nem volt pocsék állóképessége. Még izomlázat sem tapasztalt az előző napi terepmászástól, és eleget aludt, hogy bírja a gyűrődést.

Talán szimatot fogott. Talán Rowan a közelben ólálkodik. Vagy csak mindig akkor dönti le a sok stressz a szervezetet, amikor az nem viaskodik a sötét örvénnyel. Mi lehet ez? Helennek kivételesen jó orra volt ahhoz, hogy kiszagoljon dolgokat. Gyakran sulykolta a fiatal Serrának is, hogy a megérzéseit sose temesse el – tessék hallgatni rájuk! –, de Serra szimata sosem működött olyan jól, mint az övé.

Nem, itt a mágia viselkedik furcsán valamiért. Akárhányszor belenyúlt, szokatlan vibrálást tapasztalt, amitől nehezebben bírta formázni azt. Először arra gondolt, hogy Helen műve, de még túl messze jártak az odúja pontos helyétől. De ha nem ő a felelős, akkor kicsoda... vagy micsoda?

Kísértetiesen dermedt volt a táj. Egyetlen gyenge légáramlat sem fújt át a kopasz fák között, és egyetlen kósza állat sem ólálkodott a közelben. Mintha holt vidékre tévedtek volna. A boszorkány hirtelen Raya madáralakját sem látta siklani az égbolton, sem ücsörögni az egyik fán. Fájdalom nyilallt a mellkasába, és még annyi oxigént sem bírt beszívni, mint korábban. Fenébe is, miért nem kap levegőt?

Raya nevét akarta kiabálni, de csak krákogó hangot sikerült kipréselnie magából. A torkában gombóc növekedett. Megszaporázta a lépteit, és míg egy emelkedő szélén egyensúlyozott, ide-oda forgatta a fejét. Hiába, a fülemüle mintha sosem létezett volna. Ettől csak még inkább összepréselődtek a légutak, és annyira a légzésére koncentrált, hogy nem vette észre, mennyire feloldódott a talaj a sok esővíztől. A perem megadta magát a súlya alatt, és Serra lecsúszott egy keskeny vágatba. A ruháját és a nyakát belepte a sár – még valahogy a szájába is került.

A vágat mélyén fekete lyuk tátongott. Egy víznyelő. Nagyon kevesen múlott, hogy Serrát nem nyelte el. A boszorkány zihálva feltápászkodott, de a lába megcsúszott a sárban. És ekkor meghallotta. Suttogás áramlott a víznyelőből. Visszhangzó suttogás, ami így egyáltalán nem hatott emberinek. Talán nem is ember volt.

Valami beleesett a víznyelőbe? Raya? Kizárt, Raya tud repülni... De ha valami érte? Nem, ez nem madárcsicsergés volt. Akkor? Ember az áldozat? És Serra miért közelített felé? Állj! Mindhiába, a hangok belékapaszkodtak, és húzták befelé. A lyuk hirtelen sokkal terebélyesebbnek tűnt, mintha a sötétség maga mászott volna ki belőle. Mire Serra feleszmélt, rátekeredett a bokájára, és berántotta a víznyelőbe.

Eltűnt a talaj a lába alól, mégis úgy érezte, hogy minden irányból nyomás nehezedik rá. A szíve hevesen kalimpált, a tüdeje oxigénért kiáltott. Először azt hitte, behunyta a szemét, de tévedett. A sötétség bekebelezett mindent – akármerre nézett, sehol sem látta a víznyelő száját. Nyirkos szag szökött az orrába, és hideg férkőzött a bőre alá. A suttogások felerősödtek, egyszerre túl sok irányból szóltak. Hiába koncentrált, egyetlen szót sem bírt kivenni.

Ennyi volt. A fülemüle örökre Rowan markában ragad, az a vérszomjas mágus pedig porrá fogja égetni a világot... Ne legyél dühös rám, Helen. Kérlek.

Hirtelen élesen visító hang hasított a fülébe, a koponyája is belesajdult. Aztán apró lábak martak a vállába, és sebesen csapkodó szárnyak legyezték az arcát. Szárnyak...? A rikácsolás megismétlődött, és a karmok még makacsabbul vájtak a bőrébe, felhasítva azt.

A vérszag volt az, ami kicsit észhez térítette Serrát. Reszkető kézzel gyúrni kezdte a mágiát, de az olyan erősen rezgett, hogy szétbomlott az ujjai között. Ingerülten felmordult, és egy varázsigét motyogott bele a sötétbe. Aztán megismételte. Majd megint és megint. A vállába csimpaszkodó madár felvijjogott, és a karmai kiszakadtak a húsából. Serra felszisszent, de nem hagyta, hogy az ige elszálljon.

Olyan éles fény törte át a sötétséget, hogy kénytelen volt összeszorítani a szemét. Meleg könnyek csorogtak le az arcán. Folyamatosan mormolta a bűbájt, és egészen a víznyelő széléig próbálta szorítani a sötétet, de mintha nem lett volna széle. És Rayát sem látta, pedig az előbb...

– Raya! – Valahogy megtalálta a hangját, de a feketeség hamar elnyelte azt. – Raya! – próbálkozott újra.

Egyszer csak elgyötört csipogás ütötte meg a fülét. Az apró madártest a sötétség karmai közt vergődött, és Serra haragja belobbant. A csontig hatoló hideget kirekesztette a mellkasában gyúlt hő, erőt pumpálva fáradt izmaiba. A fénycsóva kettémetszette a feketeséget, és mire a boszorkány hangja berekedt a kántálástól, már szembántóan szikrázott minden. A mellkasához vont a kába fülemülét, majd a mágiába kapaszkodva a felszínre húzta kettejüket.

Mikor megérezte a szemerkélő esőt az arcán, artikulálatlanul felnevetett. A sárba markolva egyre messzebb lökte magát a víznyelő nyílásától, aztán a hátára hemperedett. A kis fülemüle hevesen lélegzett a mellkasán, és amikor megkísérelt felállni, apró lába összecsuklott alatta. Serra megsimogatta a hasát, és várt egy kicsit, amíg az eső nagyjából lemosta róluk a sarat. A sebét csípte a víz, de egyelőre nem érzett motivációt rá, hogy begyógyítsa.

– Alábecsültem Helent – pihegte a madárnak. – Ezek a víznyelők az ő csapdái – magyarázta. – Biztos aktiválódtak a mágiámra. Mi a fenét rejteget, amit ennyire védeni kell?

Raya halk csipogással válaszolt.