Leszánkázni a hegyről sokkal gyorsabban ment, és nem azért, mert ezúttal nem kellett mászni. Sőt, a csúszós talajon nagyobb kihívást jelentett lefelé haladni, mint felfelé, és olyan izommunkát igényelt, hogy Serrának néhány órán belül már remegett a combja. Így sem volt hajlandó megállni pihenni, még evés közben sem. Hajtotta előre a düh, és hiába nyelte vissza, mindig újult erővel támadott, hogy elködösítse az elméjét.

Raya madáralakja hangosan csivitelt a fülébe, belekapott a ruhájába, és megráncigálta a haját is, de Serra nem kegyeskedett odafigyelni rá. Nem mert odafigyelni rá. Folyamatosan a fekete szurkot látta rákérgesedni a bőrére. Pedig megpróbálta eltüntetni, tényleg. Még a kunyhóban vizet fakasztott a lánynak, hogy segítsen neki lemosni, de a sötét szurok árnyképe a retinájába égett.

– Aú, hé, Serra! Lassíts, ez fáj! – szisszent fel élesen Raya, és a boszorkány akkor vette csak észre, hogy felhorzsolta a lapockájánál a bőrt. Hát azért gyógyította be a vágást a nyakán, hogy most meg ő csonkítsa meg? Szégyenlősen elmormogott egy bocsánatkérést, és azóta egy ujjal sem mert a lányhoz érni. Hogyan bízzon másban, amikor önmagában sem tud?

És Helen... Az egyetlen boszorkány, aki mindvégig szakadatlanul pártfogolta... Igen, ő volt a legszeszélyesebb a Kör tagjai közül, de ez? Hogy lehetett Serra ennyire vak? Ennyire naiv, ennyire befolyásolható, ennyire nevetségesen ostoba?

Talán ideje volna megkérdőjelezni minden készségét. Talán mégsem olyan ügyes megfigyelő. Talán még boszorkánynak is csapnivaló! Az, hogy a Kör felbomlása óta csak idióta kuncsaftok istápolásából bír éldegélni, pontosan ezt igazolja. Rowan pedig téved, ha elhiszi, hogy többre hivatott – aki így beleragad egy ennyire szánalmas léthelyzetbe, az csak azért lehet, mert nincs meg a képessége, hogy kitörjön onnan.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette esteledett rájuk, amikor visszaértek az autóhoz. Serra némiképp imbolyogva, de döngő léptekkel szelte át az aszfaltozott utat, a nemrég átalakult Raya pedig fejvesztve kaptatott utána. Meztelen lábfejéhez úgy tapadt a sár, mint a szurok.

– A rohadt életbe, Serra! – kurjantotta teli torokból. – Állj már meg egy kicsit! Mi történt odafent? Mondj már valamit! – Belemarkolt Serra felkarjába, de a boszorkány lerázta magáról a szorítását.

– Öltözz fel – zúgolódott. – Meg fogsz fázni.

Mindketten hevesen szedték a levegőt, a leheletük fehér füstként pöfékelt a szájukból. Mikor Serra nem bírta tovább pislogás nélkül, hátat fordított a madárnak, és leoldotta az álcát a kocsijukról. A jármű teljesen érintetlenül tárulkozott eléjük, no nem mintha jelentős áthaladó forgalom jellemezte volna ezeket a szűk mellékutakat.

– Megígérted, hogy segítesz rajtam! – kérte számon nyomatékosan Raya. – Tudom, tudom, el akarod kerülni, hogy bevonj, bla, bla, bla, de az a valami ott fent a hegyen... Szerintem már nyakig benne vagyok. Tartozol annyival, hogy megmagyarázod. Ha egymagad őrlődsz rajta, attól jobb lesz? – Egész testében reszketett. Fedetlen bőrét foltokban befeketítette a sár, pont úgy, ahogyan a szurok...

Serra megrázta a fejét, és ráharapott a nyelvére, hogy visszafojtson egy kikívánkozó káromkodást.

– Nem hanyagoltam el a problémádat, még úgy sem, hogy akadt jóval nagyobb is. – Olyan ridegen vágott vissza, hogy önmagát is megdöbbentette. Raya szeme kikerekedett.

– Ezt most elengedem a fülem mellett, mert idegzsába vagy – felelt higgadtan. Serra bocsánatkérően szegte le az állát. A mellkasát már nem feszítette annyira a lángoló düh, de talán csak a bőre alá férkőzött a zsibbasztó hideg.

– Az ige, amit ráolvastam a házra, egy sima lepelbűbáj feloldásának komplexebb szövésű változata. Arra szolgál, hogy gondosan elrejtett dolgokat fedjen fel, amik sokszor azért maradnak feltáratlanok, mert a mágus tudását meghaladja a szövésminták bonyolultsága. Gyakorlatilag bármit le lehet leplezni általa. Gyanús tevékenységek jeleit, szavakat, amik már rég elszálltak, vagy legalábbis ezt hisszük róluk. Az a szuroklény, amit találtunk, egy... egy lélek volt. – A boszorkány megpróbálta lenyelni a dagadó gombócot a torkában. – Valaki meghalt abban a kunyhóban, és az, hogy ilyen állapotban fedtem fel, azt jelenti, hogy kínok között lehelte ki a lelkét. Helen... valami sokkal rettenetesebb dologban mesterkedett, mint azt hittem. Az a lélek egy... emberáldozat lelke volt.

– Egy alakváltóé – suttogta félszegen Raya. Serra szeme összeszűkült.

– Hogy?

– Egy alakváltóé. Fogalmam sincs, hogy honnan tudom, én csak... – Raya kifújta magát, és megkeményedtek a vonásai. – Az egy alakváltó volt, Serra.

A boszorkány testében meghűlt a vér. A hátát a kocsi oldalának kellett támasztania. A madár téved. Tévednie kell, igaz? Helen... Mit műveltél, Helen?

– Serra, figyelj, én...

A nő feltartotta a kezét, hogy belé fojtsa a szót. Most nem akart beszédet hallani. A légzésére koncentrált. Ki, és be, Serra. Ki és be. A fenébe is! Rácsapott a kocsi tetejére, aztán inkább nekiállt összeállítani a sátrat. Mindketten mocskosak voltak, átizzadtak a nagy rohanásban, és Raya vacogott... Miért tiltakozik a ruhaviselés ellen, ha egyszer ennyire zord idő van?!

A fülemüle óvatosan kihámozta a felszerelést reszkető ujjai közül, ő pedig hagyta neki. Amikor már a sátorban melegedtek, összekapart annyi lélekjelenlétet, hogy forró vizes fürdőt fabrikáljon kettejüknek. Előrelökdöste Rayát, aki gyorsan suvickolta le magát, hogy mielőbb átadhassa a helyét. Utána végig a közelben lézengett, viszont ügyelt rá, hogy tisztes távolságot tartson a boszorkány meztelen testétől. Serra kívánta az érintését, de továbbra sem bízott magában.

A madár megpróbálta rábeszélni, hogy aludjanak, mielőtt útra kelnek, de Serra nyugtalansága legyűrhetetlennek bizonyult, így a fürdőzés után összepakolták a sátrat, és beültek a kocsiba. Raya dacolt vele egy darabig, de mivel sosem tanult meg vezetni, helycseréről szó sem lehetett. A boszorkány amúgy is fújt rá. Maxra kellett tekernie a fűtést, mert a lány nem volt hajlandó egy lenge hálóingnél többet magára húzni. Azt is csak azért vette fel, mert végre akadt egy ruhadarab, ami nem fekete volt.

Keservesen számlálták a kilométereket. Amikor a kocsijuk már harmadszor sodródott át a másik sávba, Raya keményen ráparancsolt Serrára, hogy húzódjanak le. Az egyik kanyar után, ahol kiszélesedett az út, a boszorkány végre kegyeskedett eleget tenni. Mihelyt elengedte a kormányt, az ujjai remegni kezdtek.

– Nem megyünk tovább, amíg ilyen vagy – szögezte le Raya, Serra pedig meghunyászkodva biccentett. Kétségbeesetten nézett a madárra, aki erre óvatosan megérintette a kézfejét, és közelebb hajolt hozzá. – Bármi is ez, megoldjuk. Nem foglak magadra hagyni.

– Pedig ezt kéne tenned.

Raya szemében felvillant valami, amit a boszorkány elhivatottságként azonosított.

– Sajnos rosszul tudom megítélni, mikor kell kiszállni.

– Ezért figyelmeztetlek, hogy most.

– Szerencsédre betömtem a fülem.

Olyan közel hajolt már, hogy a lehelete Serra arcát csiklandozta. Hogy lehet ennyire forró mindig? Ennyire kívánatos, ennyire... ennyire... A boszorkány elkapta a száját. Gyengéd érintések váltották egymást, óvatosak, szinte félősek.

Serra többet akart.

Kicsatolta az övét, hogy teljes törzsével a madár felé fordulhasson, és elmélyíthesse a csókot. Meglepetésére a lány hátravetette a fejét.

– Raya, ne csináld ezt. Nem akarok gondolkodni...

A madár megértően bólintott.

– Akkor csak engedd el magad.

És Serra elengedte magát.

Valahogyan – a boszorkány képtelen volt visszaidézni, hogyan –, a hátsó ülésen kötöttek ki, és mielőtt Serra ösztönénje felülkerekedhetett volna, maradt még benne annyi jelenlét, hogy fedőbűbájt bocsásson az autójukra.

– Nem kellene kibontanunk a sátrat? – kérdezte Raya két nyálas csók között, mire Serra ingerülten felmordult.

– Fenébe azzal a sátorral. – Megmarkolva Raya derekát, magára rántotta a lányt. Raya válaszul az ágyékának dörgölőzött, elakasztva a boszorkány szapora légzését. Mohósága ellenére minden érintése finom és légies volt. Lágy simogatások, puha csókok a testének egészén. Serra szédült. Arra sem emlékezett, mikor szabadult meg a ruhájától.

A fülemüle megjegyezte azokat a pontokat, ahol a boszorkány érzékenyebb volt – ezeknél elidőzött, és minél kevesebb érintetlen felület maradt, Serra annál hevesebben kapkodott levegőért. Ha a gondolatok felgyülemlettek – Rowan cinikus mosolya, a fekete szuroklény, Helen hófehér hajkoronája, a kételyek, hogy minden, amit eddig hitt, hazugság volt... – Raya nyelvének játéka szétrobbantotta őket. Amikor a kétségbeesés ismét marni kezdte a torkát, Raya ajkának íze kioltotta a fájdalmat. De a gondolatok makacsnak bizonyultak, újra és újra és újra betörtek Serra fejébe. A fülemüle álhatatossága ellenben sosem engedte, hogy lyukat lékeljenek belé. A boszorkány füle egyre csak zúgott, a bőre egyre csak bizsergett, és Raya testének sós illata egyre csak tolult az orrába.

Végül egyáltalán nem maradt hely a gyötrő gondolatoknak – Serra egyszerre érezte a madár csókját mindenhol, mintha ajkának formája beleégett volna oda, ahol érintkezett a bőrével. És ugyanígy érezte a puha ujjbegyeket is, a tenyeret, amit a verejték rátapasztott a mellére.

Raya hirtelen ráfújt Serra forró nőiességére, mire a boszorkány egész testében összerezzent. Még a kézfejét is beütötte valamibe. A fülemüle jóízűen felnevetett. A hang sokáig rezonált Serra fejében, túltelítette az agyát, és amikor a teste képtelen volt több ingert elviselni, a falak robaj nélkül összeomlottak. A lány nem hagyta ennyiben. A nyelve minden kis redőbe belesiklott, egyre mélyebben és mélyebben és mélyebben... a boszorkány pedig másodszor is alámerült.

A fülemüle a halántékára lehelt egy csókot, és suttogott valamit a fülébe. Serra előtt a világ még nem tisztult ki annyira, hogy megértse a szavakat – talán nem is volt értelmük –, de a kellemes hangszínbe kapaszkodva sikerült lenyugtatnia sebesen kalapáló szívét.

Mikor kinyitotta a szemét, Raya szikrázóan kék íriszeit pillantotta meg először. A lány őrajta feküdt, és egy fekete hajtinccsel játszadozott, amit két ujja közé csípett. Serra mélyet sóhajtva beharapta a száját. Raya teste égetően forró volt, és ott, ahol nem fedte az övét, szinte fagyosnak érződött önnön verejtéke.

– Viszonoznom kellene – nyögte, mire a fülemüle olyan metszően meredt rá, hogy a boszorkánynak a lélegzete is elakadt.

– Ha ilyen beszédes vagy, azt elég pocsék értékelésnek veszem.

– Fáj a hátam.

– Én javasoltam a sátrat...

– Ahh, és ez még csak nem is a mi kocsink...

Raya felkacagott. Serra mellkasára hajtotta a fejét, barna tincsei csiklandozták a boszorkány nyakát. A csókok nyomai még mindig bizseregtek. A lány légzését hallgatva lassan elfogta az álmosság, de megpróbálta kipislogni a szeméből.

– Nem kéne itt elaludnom – grimaszolt. – Hogy fogok tudni felkelni...?

– Ha kidőlsz reggelre, majd én vezetek.

– Hmm. Maximum engem a sírba.

– Hát, a mennyországot már megízleltettem veled, nem? Én legalábbis megízleltem. – Raya pajkosan elvigyorodott. Serra megforgatta a szemét, de a szája sarka felfelé ívelt.

– Na jó – nagy nehezen felkönyökölt –, összerakom a sátrat. Te pedig moss fogat. Talán a borzalmas vicceid ellen is használ.