A fülemüle az éjszaka hátralevő részét mászkálással töltötte. Mindent leemelt a polcokról, hogy megforgasson a kezében, és szinte sosem tartózkodott egy helyen néhány percnél többet. Serra majdnem idegesítőbbnek vélte, mintha madáralakban repdesett volna fel-alá. Egy alkalommal, amikor majdnem levert a polcról egy angyalgyökeres fűszertartót, a boszorkány ráripakodott, hogy maradjon végre veszteg, és próbáljon aludni. A fülemüle valóban leheveredett, de csak dobálta magát a kanapén. Serra nem hibáztatta, ő is olyan éber volt, mint a reggeli feketekávéja után.

Hogy levezesse valahogy a feszültséget, lefirkantotta Rowan potenciális célkitűzéseit, de látván, mennyire gyorsan gyarapodik a lista, lehajította a tollat az étkezőasztalra. A fülemüle erre felkapta a fejét, és reménykedve kémlelt ki a pléd alól. Mivel Serra hallgatott, felkászálódott a kanapéról, és légies léptekkel a konyhába tipegett. Kihúzta a Serrával szemközti széket, majd leült.

– Azt mondtad, nincs feloldhatatlan átok.

– Nincs is. Csak némelyiket nehezebb megtörni, mint a többit.

– Ha jól értelmeztem, egész közeli ismerősöd ez a Rowan fazon. Valami elmélet csak megfogant abban a csinos fejedben.

– Ne hízelegj, dögvész, attól nem lesz jobb neked – ráncolta a homlokát rosszallóan Serra.

A madár arca megint felragyogott. Serrát szinte elvakította ez a mosoly, meg kellett köszörülnie a torkát, hogy a problémára koncentrálhasson.

– Az, hogy Rowan képes volt megbontani a mutációd szövésmintáit, bajt jelent. Az ilyesmi normális esetben elérhetetlen számunkra. Hogy csak gyakorolni akart-e rajtad, vagy ezzel üzenni nekünk... – Egyre komorabban meredt a jegyzeteire. Érezte, hogy a madár körül sem vibrál már annyira vidáman a levegő.

– De akkor ezek szerint tudod, mit csinált a képességemmel – reménykedett csillogó szemmel a fülemüle.

– Ez nem ilyen egyszerű. Hiába ismerem a kódot, olyan érzékeny műszerrel kell dolgoznom, amihez szimplán nincsen megfelelő apparátusom, se affinitásom. Egy ruhát fabrikálni nem ugyanaz, mint egy élőlény mágiaszövetébe belepiszkálni.

A fülemüle meredten bámult előre. Egyszer sem pislogott.

– Akkor... így maradok? – suttogta olyan halkan, hogy Serra majdnem elszalasztotta. Volt valami ebben a fájdalmasan törékeny hanghordozásban, ami fagyos kézként markolt bele a boszorkány mellkasába.

– Nem fogsz – felelte határozottan. – A volt mesterem bővelkedik a kutatási anyagban. A fajtádról is minimum dossziéi lehetnek. – A fülemüléből kiszaladt egy sóhaj. – Felkeresem a rejtekhelyeit, és körbeszaglászok. Már amúgy is éppen ideje. Ha valakinek, neki biztos lesznek varázsigéi, amivel helyrehozhatom a kárt benned.

– Mik ezek a varázsigék pontosan? Valami kántálások, nem?

Serra ráharapott a nyelvére. Miért mondott ennyire sokat?

– Az ősi mágusnyelvből ránk maradt varázsigék. – És folytatta. Állítsd le magad, Serra! – Amolyan katalizátorként működnek. Segítenek a bonyolultabb mágiamanipulációban. Egyik kántálás sem elég erős, hogy ilyen aprólékos mutációt létre tudjunk hozni általuk, de ha Rowan képes volt rá, akkor van rá mód.

A fülemüle egy darabig mintha tépelődött volna magában – a lába folyamatosan rugózott az asztal alatt –, de aztán levedlette a sötét ábrázatát.

– Még így is hajlandó vagy segíteni nekem! – kiáltott fel. Serra megforgatta a szemét.

– Ne lelkendezz ennyire, dögvész. Azért teszem, hogy megfejtsem, miben mesterkedik Rowan.

– Van tisztességes nevem is ám. Raya – mutatkozott be a madár hirtelen. Serra megütközött.

– Nem érdekel. – Felállt az asztaltól, és hátat fordítva kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.

– Csak gondoltam, ha már együttműködünk, így fair – jegyezte meg a madár – Raya – félvállról. – A te nevedet tudom. Serra Denisa-Torneau. Hillfordban hallottam, amikor próbáltam kitalálni, mi legyen velem. Még szerencse, hogy nem törődtem bele a sorsomba, mi? Amúgy érdekes, hogy ilyen hosszú neveket használtok. Szép egyébként. Én csak Raya vagyok.

– Nem működünk együtt. – Serra még korábban fennakadt.

– Hogy? – bukott ki a fülemüléből.

– Legkésőbb ma délután elindulok, hogy felkeressem a mesterem rejtekhelyeit. Amint megvannak a szükséges igék, visszajövök, és felszabadítalak az átok alól. Te addig meghúzod magad.

– Hogy... itt maradni? – hüledezett Raya. – Ezekkel a megavasodott magvakkal? – Serra hallotta, hogy lepöcköl egyet az asztalról. Tekintélyt parancsolóan fordult vissza felé. Legyűrve a döbbenetét, a madár tüntetőleg közelebb hajolt.

– Egyedül gyorsabban megjárom – szögezte le a boszorkány. – Nincs szükségem koloncra.

– Nem vagyok kolonc.

– De igen, az vagy.

– És ha Rowan rájön, hogy hozzád jöttem? Ha felbukkan itt? A Thanedd-bál Hillfordban volt, nyilván sejti, hogy segítségért fordultam, és mivel te voltál a legközelebb... Nem nehéz összerakni.

Serra előtt bevillant egy képsor, amelyben Rowan rátöri a kis madárra az ajtót, csapdába ejti, és harsányan kacarászva fájdalmat okoz neki. A madár ficánkol, vékony hangon sípol, szárnyával verdes, de Rowan egyre csak nevet és nevet és nevet...

A boszorkány összerezzent. A lány értékes, mert alakváltó. Nem hagyhatja kicsúszni a markából.

Raya hirtelen az ablak felé fordította a fejét. Az arcán átsuhant a kétségbeesés, és mire Serra egyet pislogott, a korábban fabrikált ruha a székre hullott, és egy kistermetű fülemüle rázta ki magát belőle.

A felkelő nap első sugara megcsillant a párás ablaküvegen.

.

Serra voltakképpen nem bánta, hogy Raya madáralakban ragadt, mert így legalább – viszonylag – zavartalanul tervezhette meg az utazást. Az alváshiány kezdett eluralkodni rajta – remegő ujjakkal terítette ki Windfall térképét az étkezőasztalra –, de egy erős kávé után, meg némi szó szerinti csipkelődés árán a kis fülemüle részéről, összekaparta magát annyira, hogy koherens gondolatokat szüljön.

Az, hogy Rowan a napokban Hillfordban járt, megijesztette. Persze kuncsaftokból élt, így sosem rejtette véka alá a tartózkodási helyét, de a Kör felbomlása óta senki sem merészkedett ilyen közel hozzá. Vajon tényleg csak az hozta a mágust a környékre, hogy alakváltók után kajtasson? Vagy őróla akart kideríteni dolgokat? Arra várt, hogy elcsípje valamelyik utcasarkon, ha lejön a hegyről vásárolni?

Serra megdörzsölte a szemét, és frusztráltan kieresztette a tüdejébe szorult levegőt. Fel se tűnt neki, mikor szőtte be az agyát ennyire a paranoia, no nem mintha meglepte volna. A puccskísérlet óta állandóan félig nyitott szemmel kényszerült aludni. A legkegyetlenebb, amikor már a sajátjaidban sem bízhatsz.

Raya a térkép tetején téblábolt, míg ő azon fáradozott, hogy a bejelölt három búvóhelyet összekösse egy olyan vonallal, ami lehetőleg nem túl hosszú, de nem is túl követhető. A kis fülemüle oldalra billentett fejjel figyelte, ahogy rajzol, és olyan tüzetesen vizsgálta az útvonalat, mintha gondolatban tájegységeket kapcsolna hozzá. És talán így is tett – Raya valószínűleg már egész Windfallt végigrepülte, minimum számtalanszor. Nála jobb navigátort Serra keresve sem találhatott volna.

Ami a legtöbb energiát követelte tőle, az a szorongásának legyűrése volt. Végül arra jutott, hogy minden, amit a fejébe ültetett a paranoia Rowan kapcsán, valószínűleg igaz, így inkább nekiállt megtervezni az észrevétlen lejutást a Rowell-dombról. Mindeközben a pultnál beidomított konyhaeszközök főzték az ebédet. Raya kíváncsian a levegőben táncoló fakanalak és habverők közé röppent, ám amikor az egyik edény nekikoccant – Serra legyintésére –, sértődötten visszahúzódott a nappaliba. Elheveredett a kanapén, és míg a fel-alá járkáló Serra szavait jegyző toll sercegett, álomba merült. A boszorkány megtorpant a kanapénál, és mivel nem volt egyéb társasága, megengedett magának egy halovány mosolyt. Aztán belévágott, hogy egy kipihent alakváltó kérdésáradatával kell majd megbirkóznia később, és odalett a pillanat.

Dél körül, mikor Serra már az édesburgonyás szósz maradékát törölgette a tányérjáról, hirtelen túl nyomasztónak érezte a csendet. A konyhai eszközök mozdulatlanul hevertek a szárítótálcán, és az üstben sem kotyogott semmilyen főzet, így nem volt, mi gátat szabjon legsötétebb gondolatainak. Végül is, ő akarta, nem? Ő akart egyedül, békében dolgozni, de Helen holtsápadt arcának árnyképe, a vér és hányás bűze, Rowan ravaszul villámló tekintete... Javir kitépett torka, a Mantis ujjai által megbűvölt téglák, amik hangos robajjal szakadnak ki az épületből... Egy vértócsában ficánkoló madár gyászos sivítása... egy széles bakancs, ami rátapos...

Serra olyan gyorsan pattant fel, hogy a széke fülsértően súrlódott végig a parkettán. A fülemüle riadt csipogással tért magához, és botladozva kapaszkodott fel a kanapé karfájára. Serra beleharapott a szájába, aztán kiviharzott a kunyhóból, hogy szívjon egy kis friss levegőt.

Először a hidegre fogta, hogy vacog, aztán azon kapta magát, hogy tüzetesen végigtapogatja a házat körbefogó erdőt. A Máguskör felbomlása után heteken át bujdosott, és folyton azt leste, mikor szegődnek a nyomába, de mivel elhalt a zűrzavar, a rettegés is alább hagyott. De most...

Serra az ajtónak vetette a hátát, és sóhajtott. A lehelete fehér füstként szállt fel.

– A fenébe is, Helen. A te hibád, te vén szipirtyó.

Hirtelen madárcsicsergés ütötte meg a fülét. A kunyhóból szólt, és a csukott ajtó ellenére is tisztán lehetett hallani. Dallamos csengésétől Serrának borsódzott a háta. Megint megengedett egy mosolyt magának. Ha Rowan netalántán az egyik fára plántált valamit, amivel most is figyeli, hát legyen. Lássa, ahogy mosolyog. Lássa, mert ez lesz az utolsó, amit látni fog.

– Indulunk – közölte a boszorkány rezzenéstelenül, és egyetlen csuklómozdulatra a szükséges holmik már repültek is bele a végtelen mélységű hátizsákjába.