„Mert vannak olyan sebek, melyeket nem kell begyógyítani, hiszen legelső feladatunk szerelmes intimitása fakad belőlük, az a lehetetlen feladat, amit anélkül kaptunk, hogy kerestük volna."
– Jean-Louis Chrétien

Ha valaki azt mondja Serra Denisa-Torneau-nak, hogy a fülemüle, amit fanyalogva beeresztett a házába, egy meztelen fiatal nővé fog változni, Serra kinevette volna. Vagyis nem nevette volna, ő sosem nevet, csak szárazon kuncog, és olyan csúnya fintort vág, hogy attól megrémülnek az emberek.

De így történt.

Serra éppen a rovelle-dombi kunyhójában szolgált ki egy frusztrált fazont, amikor az ablaküveg megzörrent. Először elszalasztotta, mert a férfi olyan hangerővel beszélt, és közben úgy hadonászott, hogy a boszorkány attól tartott, bármelyik pillanatban lever valami értékeset a zsúfolt polcokról.

– Ez így nem mehet tovább, érti? – sopánkodott a kuncsaft. Vörösre gyúlt arcával és tömzsi alakjával inkább hajazott egy vérig sértett kisgyerekre, mint felnőtt emberre. – Nekem kell a szex. Az elemi dolog. A nők talán megvannak nélküle, ami egyébként szerintem orbitális nagy kamu, de mi? Ösztönösen jön az inger, arra lettünk teremtve, hogy szaporodjunk. Nem lehet kiirtani belőlünk, de persze Lindának hiába magyarázom. Tudja, mi a baja neki? Egy baszatlan picsa, és mindkettőnk gondjai megoldódnának, ha végre betolhatnám neki. Örülnie kéne, hogy egyáltalán gerjedek rá. Linda egy tízes skálán maximum öt és feles, ha nagyon akarnám, telne nekem sokkal jobbra is. Mondjuk ha végre szíveskedne levenni a melltartóját előttem, talán az is megoldás lenne, mert még az is lehet, hogy elmenne a látványtól a kedvem. Áhh, azért annyira nincsenek rossz csöcsei, mármint nyilván lehetnének nagyobbak, de legalább szép formásak, nem lógnak, mint egy vénasszonynak. Izé, akkor, amit akarok, hogy hókuszpókuszoljon nekem valamit, hogy Linda végre lefeküdjön velem. Házasok vagyunk, az isten bassza meg!

Serra figyelmét ekkor vonta magára a ritmikus kopogtatás. Hidegen hagyta a dolog, elvégre november vége felé járt, a telelő madarak pedig húzódtak befelé a melegre. Tavaly elkövette azt a hibát, hogy kilógatott az ablakán kopogtató cinegéknek egy füzért tele magvakkal, mert a cinegék szétkürtölték a jó hírt, és Serra nem győzte venni az utánpótlást, holott ebszőlőre spórolt.

– Megpróbálta esetleg kipuhatolni, hogy a felesége miért nem akar ágyba bújni magával? – kérdezte a férfitól, aki válaszul hangosan fújtatott.

– A feleségem! Ugyan mi a faszért nem akarna lefeküdni velem?

– Igaz, semmi közöm hozzá. – Serra a bájitalos polchoz lépett. Az utóbbi időben annyi jelentéktelen projekttel foglalkozott egyszerre, hogy a rend sínylette meg. Mindenütt üvegcsék, különféle növények, kémiai berendezések és könyvek hevertek – már ahhoz is a mágia segítségét kellett hívnia, hogy el bírjon igazodni a sok kacat között.

Végül nem kellett feltúrnia semmit. Egy kicsi, csigaként csavarodó üvegcsét nyújtott át a férfinak, aki értetlenül méricskélte a zavaros löttyöt.

– Ez mi?

– Hajtsa fel az egészet – utasította mereven Serra. – Az íze pocsék, talán meg is hánytatja, de cserébe a felesége nem bír majd ellenállni magának.

A férfi szkeptikusan nézett fel.

– Biztos működik?

– Eljutott volna magához a hírem, ha nem lennék megbízható?

A kuncsaft illedelmesen kihúzta a dugót, és a szeme könnybe lábadt az üvegcse szájából kiáramló bűztől.

– Úgy képzeltem, hogy a szerelmi bájitalok finom édesek – fintorgott.

– Higgye el, a felesége sem azért nyeli le, mert jó ízű – kontrázott rá karba font kézzel Serra. A férfi először összeszorította a száját, aztán hátraszegett fejjel lehúzta az italt az utolsó cseppig.

Az ablakból felerősödött a kopogtatás. Serra egy markánsabb fuvallattal megrezegtette az üveget. A kopogtatás abbamaradt.

– Guhhh ahuhh... éreznem kéne amúgy... eughh... valamit? – értetlenkedett a férfi.

– Hányingert – rántott vállat a boszorkány.

– Az megvan...

– Akkor meg is volnánk. Bankkártyát is elfogadok.

– Szóval... akkor most... hazamegyek, és ughh... a feleségem rám fogja vetni magát?

– Úgy van. – Fellelkesülve, a férfi a beletúrt a zsebébe, és átnyújtott néhány gyűrött bankót.

– Nem kérek vissza – lihegte, azzal kiviharzott a kunyhóból. Sera megforgatta a szemét, és megszámolta a pénzt. Persze, hogy kevesebbet fizetett. Végül is, a végkifejletért megéri.

Elrakta a pénzt, majd végignézett a káoszon. Gondolkodott már azon, hogy kitágítja kicsit a belteret, de végül elvetette az ötletet. A nagyobb tér egyenlő volt a még átláthatatlanabb káosszal. A kunyhót egyébként is tetszetősnek találta – gondos kis faberakás és fabútorok, gerendázott plafon és kőből kirakott, takaros kandalló ékesítette. Eredetileg túrázók pihenőhelyéül szolgált, de mivel a tulaj már túl idős volt ahhoz, hogy feljárjon Hillfordból rendben tartani, Serra megvásárolta tőle. Nem szeretett volna beköltözni a városba, irritálta az állandó nyüzsgés és a szmog, ami megült a völgyben. Meg aztán az imázsának sem jött rosszul a rejtélyesség. Az emberek hitelesebbnek véltek egy olyan boszorkányt, aki régimódi kunyhóban lakott, nem pedig egy modern apartmanban.

A kopogtatás ezúttal egy másik ablakból érkezett, erőszakosabban, mint az előbb. Az üveg párás volt a benti melegtől, így Serra csak egy apró sziluettet látott. Ingerülten kitárta az ablakot.

– Nincs semmim, kotródj innen, hess! – lengette meg a kezét, mire egy kicsi, barna tollas madár reppent fel a párkányról. Vadul csapkodta a szárnyát, és közben hangosan csipogott. Volt benne valami szokatlanul dallamos. – Ah, jól van már! Jól van. Gyere!

A madár azonnal belibbent a kunyhóba, és letelepedett a megpakolt étkezőasztal közepére. Serra bereteszelte az ablakot, hogy ne szökjön ki a hideg, majd közelebb lépett a jövevényhez.

– Na, hadd nézzelek, mi vagy te? – Amint kinyújtotta felé a kezét, a madár felröppent, de aztán rögtön vissza is ereszkedett az asztalra. – Ne szórakozz már, maradj veszteg!

A madár mintha hallgatott volna rá. Megrázta a tollazatát, és olyan pöffeszkedve tűrte Serra mustráló tekintetét, hogy a boszorkány majdnem felkuncogott. Ez a váratlan jókedv azonban hamar elillant. A madár kecses volt, hosszú veréblábakon állt, világosbarna tollazata egészen kifehéredett a hasánál, szinte hibátlan átmenettel. Vékony csőrét kitátva csörgő hangot hallatott.

– Te fülemüle vagy – ráncolta a homlokát Serra. Egy hajgumival laza kontyba fogta éjfekete haját, hogy jobban lásson. – A fülemülék nem itt telelnek, hogy kerülsz ide?

A madár válaszul megcsóválta a fejét, és a bal szárnya alá csípett keskeny csőrével.

– Hmm, egészségesnek tűnsz – merengett a boszorkány. – Miért nem mentél le délre?

A jövevény persze egyetlen kérdésére sem felelt, úgyhogy Serra feladta, hogy megfejtse a rejtélyt. Talán megsérült korábban, és leszakadt a társaitól, lényegtelen. Ha nem ez, akkor egy másik madár szívná a vérét melegért és élelemért kuncsorogva.

A magvak, amiket sikerült előkotorni, már avasak voltak, de némi rendrakás után talált egy zacskót, amiből adhatott a váratlan kuncsaftnak. Nem emlékezett rá, mikor vásárolta, de meg kellett békélnie a gondolattal, hogy berögződés, és hogy jövőre ugyanúgy elő fog fordulni.

Hiába szórta az asztalra a szerzeményt, a fülemüle csak nézte, már-már várakozóan. Serra megrázta a fejét.

– Na, egyél. Nem vagy éhes?

A madár közelebb ugrált a magvakhoz, megbökte az egyiket a csőrével, aztán szárnyát széttárva éles, visító hangot hallatott. Serra értetlenül felhúzta a szemöldökét.

– Finnyás vagy? Hát akkor így jártál, mert nincs más. Éhezz.

A madár erre tüntetőleg megint csipogott.

– Ez van, ezzel fogod beérni – rántotta meg a vállát Serra, majd hátat fordított a kis jövevénynek. – Elképesztő.

A fülemüle felröppent, és visítva körözni kezdett a feje körül, bele-belecsípve a hajába. Serra elhajtotta a kezével, de a madár újra és újra támadott. Amikor már a lábaival csimpaszkodott a hajába – és szétbontotta a kontyot –, a boszorkány megelégelte a dolgot.

– Te kis dögvész!

A madár szárnyai hirtelen apró törzséhez simultak, de ahelyett, hogy a földre pottyant volna, Serra elé lebegett, és a boszorkány jóindulatától függött a sorsa. A bal kezét ökölbe szorítva tartotta a levegőben, a madártest arra az ütemre billegett, ahogyan meglengette az öklét.

– Behajítalak a tűzbe mindjárt! – dörrent a fülemülére, a kandallóban lobogó, soha ki nem alvó tűz irányába bökve. A fülemüle még mindig csipogott, de már kevésbé fülrepesztően. – Valaki háziállata vagy, te kis kényes dögvész? Ha a házam melegére vágysz, elcsillapodsz. Ha nem kellenek a magok, majd azt eszed, amit odakint találsz.

Serra kinyújtóztatta az ujjait, mire a fülemüle ernyedten zuhanni kezdett. Az utolsó pillanatban aztán rájött, hogy ismét működnek a szárnyai, és egy keskeny ívet leírva a magasba röppent. Megállapodott az asztalon, és megrázta magát. Mintha sértődötten nézett volna.

– Egyél – bökte oda a boszorkány mély hangon, aztán fáradtan a konyhapulthoz oldalgott, hogy lefőzzön magának egy bögre teát. Ahogy áthaladt a nappalinak kialakított kis helyiségbe, a bögre lebegve követte őt. A kanál lusta köröket róva kevergette a teát, majd amikor Serra kinyújtotta a kezét, a tánca abbamaradt, a bögre pedig belerepült a tenyerébe. Egy legyintésére a kávézóasztalon heverő könyvek és jegyzetfüzetek kinyíltak a megfelelő oldalon, ő pedig lehuppant a plédekkel fedett kanapéra, és az ölébe vette a jegyzetfüzetét.

Gyíkláb-főzeten dolgozott. Hosszú volt a hozzá tartozó bevásárlólista, de a megfelelő eszközök birtokában a lustábbika is könnyűszerrel megcsinálta. A legígéretesebb tanítványként Serra talán többre lehetett volna hivatott, de lefoglalták a kuncsaftok. Ugyan kisajtolhatott volna belőlük annyit, hogy teljen kutatásra és kísérletezésre, értelmetlennek vélte komolyabb vállalkozásba kezdeni.

Hozzászokott már ehhez a pangó élethelyzethez. A Máguskör felbomlása óta kizárólag magára számíthatott. Támogatást hiába remélt volna társaitól, fukarságból táplálkozó ellenségeskedést annál inkább. Még csak nem is kell, hogy valami átütőben mesterkedjen – olyasmire mostanában gondolni sem mert –, elég, ha Rowan Silas szemet vet rá, és máris oda a biztonságérzet.

A jegyzeteken már csak heccből is bűbáj ült – egyedül Serra szeme előtt tárták fel magukat a betűk, és a leghatalmasabb mágus sem bonthatta meg a bűbájt, hacsak Serra be nem adja a derekát. De nem az a típus volt. Legalábbis régen.

A fülemüle egyszer csak a kávézóasztalra röppent, A zöld boszorkány kertje című botanikus kötet és a Jelek és szimbólumok kézikönyv közé. Úgy vizslatta a keményborítókba nyomott betűket, mintha értené. Serra irritáltan figyelte.

– Mi olyan érdekes, te kis dögvész?

A madár csicseregve válaszolt, majd kecsesen a kanapéval szembeni polcok egyikére röppent. Pontosan úgy járkált az ásványok és mozsárok között, mint aki felbecsüli a felszerelést. Amikor a tollborzolás közepette majdnem lelökött egy jáspist, Serra felállt a kanapéról, és fenyegető aurával a polcokhoz lépett.

– Tényleg ennyire a kandallómban akarsz kikötni? – fújt, mire a madár körözni kezdett az arca előtt. Serrának hátra kellett hőkölnie. – Na jó, ebből elég.

A fülemüle ekkor leereszkedett az egyik polcra, és büszkén illegette magát. A boszorkány hangosan felsóhajtott.

– Néhány nap. Megszeded magad, átmelegszel kicsit, aztán kidoblak.

Vissza akart térni a jegyzeteihez, de elillant a motiváció. A máskor cikázó gondolatai helyén légüres tér tátongott. Biztos front van. Akkor szokott a leginkább küzdeni azért, hogy kapaszkodókat találjon. Helen már biztos előrukkolt volna valamivel a nyűgjére, de legalábbis addig szuggerálta volna Serrát, amíg fejest nem ugrik valami érdemleges projektbe.

A boszorkány ingerülten odébb hessegette a kíváncsian bámészkodó fülemülét, és óvatosan leemelte a díszdobozt, amiben Helen pecsétgyűrűje pihent. Finom csókot lehelve a tetejére, elmormogott egy háromsoros imafélét – Serra egyáltalán nem tartotta magát vallásosnak, de Helen egykoron mániákusan gyűjtötte a különböző vallások szertartásainak szövegeit –, aztán úgy döntött, inkább elmegy zuhanyozni.

A fülemüle követte az ajtóig. Serra humortalanul felkuncogott.

– Haha, még mit nem. Te szépen itt maradsz. – Egy laza csuklómozdulattal fuvallatot küldött a madár csapkodó szárnyai felé. A fülemüle hátralibbent, de megtartotta az egyensúlyát. Serra bereteszelte maga mögött az ajtót.

A zuhany sem segített, de legalább könnyebbnek érezte a testét, már amennyire azt a hatalmas fekete loboncot könnyűnek lehet érezni. Főleg csurom vizesen. Ettől függetlenül semmi pénzért sem vált volna meg tőle, végtére is anyja irigylésre méltó génjeit viselte magán. Gyönyörű asszony volt, a férfiak rendszeresen utánafordultak az utcán. Serra néha sajnálta, hogy nem fürdőzhet a figyelemben úgy, mint ő. Ez jár a szétbomlott Kört túlélő, elmagányosodott boszorkányoknak. Húzd meg magad, különben kicsinálnak.

Serra felkent az arcára egy hűsítő krémet. Alaposan belemasszírozta a feszes, sápadt bőrbe, és hagyta, hogy az izmai elernyedjenek.

– Persze, hogy nincs motiváció, ha folyton fű alatt kell csinálnod mindent – gúnyolódott a lehető leg-Helenesebb károgással. Belesajdult a torka. Serra hangja is karcos volt, de a vénasszonyét még ő sem bírta tökéletesen visszaadni.

Miután a törölköző nagyjából felszívta a vizet a hajából, hosszú köntösbe bújt, és egy csettintéssel leoltotta a villanyt a fürdőben. Mire mindennel végzett, beesteledett.

A kandallóban még mindig tekintélyes lánggal égett a tűz, és pont annyi fénnyel árasztotta el a szűk belteret, hogy Serrának villanyt sem volt muszáj kapcsolnia. Pedig kellett volna, mert akkor talán nem hallucinál meztelen nőket a kanapéjára.