Érezte a lába alatt hullámzó forróságot. Szándékosan hagyta a cipőjét a mólón, csakhogy mezítláb érezhesse azt a fojtogató tudatot, hogy a valami már réges-rég beleivódott az egész környezetbe. Lélegzett a talaj, dalolt a szél, susogtak a fák.

Tekla régóta kereste már ezt az érzést, ezt a felszabadítóan üres mégis teljes valamit. Mindent kipróbált és végül a töretlen mennyiségű szex hűtötte le már így is forrongó lelkét. De ehhez képest még a legfantasztikusabb együttlét is semminek tűnt.

Mélyen magába szívta a friss, esőáztatta, hajnali illatot. Megrészegült tőle. Egyenesen egy másik univerzumba került, míg a lábai alatt még mindig érezte a zabolázatlan erejű varászlatot. Mintha a földfelszíne valamilyen gátat szabott volna számára, érezte, hogy ki akart törni. Érezte, hogy vadul lüktetett a talpa alatt.

Tekla zihálva tárta ki a szemeit és lepillantott a harmattól átázott talpára. Akár egy őrjöngő bika, a varázslat megtalálta az egyetlen pontot, ahol kitörhetett és hirtelen taszította le a lábairól a lányt. Sikkantva kacagott fel és engedte, hogy a fűszálak lágy cirógatással csitítsák le verdeső szívverését.

Imádta ezt az érzést és legszívesebben nem is mozdult volna el innen. Délelőttjeit már megszokásból töltötte ebben a varázslattól buja természetben, míg délután visszatért a szürke hétköznapokba. És egyenesen megvetette a tudatot, hogy ketté kellett szakítania önmagát.

De az idillt megszüntette valami. Tekla kérdőn kapta fel a fejét és megbújva a hosszúra nőtt fűszálak mögött, szemeit a közelgő fiúra fektette. Megismerte Mendel cammogó lépteit, ujjai között szokásához híven parázslott egy cigaretta, míg kifürkészhetetlen szemeivel elveszett a tó fodrozódó tükrében. A lány biztos volt benne, hogy a varázslat eltakarta őt a fiú kíváncsi tekintete elől, így kieresztette az eddig bent tartogatott levegőt. Felvont szemöldökkel helyezkedett törökülésbe.

Mendel határozottnak tűnt, de Tekla már ismerte a tekintetében megbújó tehetetlen rettegést. Szólásra nyíltak az ajkai, de a lány semmit sem értett belőle.

– Hallani akarom! – kiáltotta el magát, de a valami rá se hederített. A fiúval társalgott. Tekla zsörtölődve vonta össze a szemöldökét. – Hallani akarom!

– Shh!

– Hallani akarom! – eltökélten mosolyodott el, de hirtelen érezte meg a csuklója köré fonódó indákat. A lány ijedten próbálta kiszabadítani magát a fogságból, de a növények nem eresztették. – Eressz el!

– Várnod kell!

Sosem hallotta még ilyen ingerültnek ezt a hangot. Megszeppenve torpant meg, és alig észrevehetően, de a gyomrában valami kellemetlenül bizsergő érzés vert otthont. Tekla nem akart tudomást venni az érzésről és eltökélten figyelte Mendel alakját, de az nem hagyta nyugodni. Ravaszul kúszott fel a gyomrából és a maró félelem megtorpant a torkában. Félelem. Alig hallhatóan súgta a kis hang a fülébe, de ő megértette. Hogyne értette volna meg? Tisztán ismerte ezt az érzést. Kalapáló szívét, a hűvös marcangolást a gyomrában, majd az epés tehetetlenséget a torkában. Túlságosan jól ismerte már, hogy ne értse meg már pusztán az első jelekből. De nem akart rágondolni. Nem félhetek tőle! Hiszen ő a barátom! Ő sose bántana. Viszont az erőteljes hang még mindig visszhangzott az elméjében. Fenyegető volt és füstös.

Lehunyt szemekkel szívta magába a tiszta levegőt, mélyen és egyenletesen lélegzett, így szívverése pár pillanattal később normalizálódott, de a gyomrát még mindig bitorolta a fagyos félelem.

– A barátaid este még visszatérnek. Jobb, ha te is csatlakozol hozzájuk! Most menj – nem tűnt dühösnek, inkább volt távolságtartó és rendkívül nyers. Tekla meg sem szólalt, egyszerűen felpattant a harmattól nedves fűszálakból és a cipőjét megragadva indult meg mélyen az erdő belsejébe. Alig, hogy kiért a rengetegből, valaki rákiáltott.

– Ismered ezt az izét, ugye? – Tekla ijedten rándult össze, de még idejébe kapta össze az arcvonásait.

– Tessék?

– Itt töltesz minden napot! Itt, emellett a dolog mellett, szóval meg se próbálj hazudni nekem! – Mendel dühösen ragadta meg Tekla karját, szemei vészesen csillogtak, de ő nem rémült meg. Eltökélten viszonozta a pillantását.

– Nem tudom miről beszélsz – pimasz mosollyal tagolta a szavakat.

– Tekla, ez nem vicc, ez a dolog halálos! – elkeseredetten hunyta le a szemeit. – Figyelj rám, ne menj többet közelébe...

– Nem tudod miről beszélsz, nem is ismered – akaratlanul védte a valamit, de megrémisztette a rögeszmés villanás a fiú szemeiben. – Nem ismered őt!

– Hah! A valami az már számodra ő? – gúnyosan eresztette el és lemondóan rázogatta a fejét. – És tudod, hogy a te nagy őd mire kényszerít engem? Tudod? – sziszegte haraggal átitatott hangon a fiú. Tekla nem válaszolt. – És ezek után állítod azt, hogy te ismered? Ugyan már! Figyelj, hallgass rám! Ne menj a közelébe...

– Azt mondta este odavezetsz minket.

Mendel arca megrándult, Tekla értetlenül lépett egyet felé, de a fiú vehemensen tántorodott hátra. Megdörzsölte a szemeit és vállat vont, kiveszett belőle a harag és az őt jellemző tűz.

– Igazat mondott. De te ne gyere, Tekla.

– Mendel bármi is történt, nem kell egyedül megbirkóznod vele...

– Hallom Tekla, minden egyes nap minden egyes másodpercében hallom a valamit. Három szót mormol! Szerinted nem őrülök bele? Szerinted nem őrültem még meg? – elkeseredetten üvöltötte felé, de szemeit erőszakosan taszította a földre. Ujjai ökölbe szorultak, önmagát ostromolta. Tekla innen is látta, túl sokszor érezte már ő is ezt a fojtogató tehetetlenséget. – Nem bírom. Meg kell tennem! Meg kell tennem! Legalább Andorért!

– Mendel... miről beszélsz? – a lányt megijesztette a határtalan fájdalom, ami kiszűrődött a hangjából. – Mondd el nekem!

– Csak maradj otthon.

Ennyit mondott, majd egy gyenge intés mellett elindult a másik irányba, míg ő ott maradt habzó gondolatokkal, az erdő peremén ácsorogva. Miről beszélhetett? Mi zavarhatja ennyire? Ajkaiba harapva fordult újból az erdő felé és egy lépéssel újból magában érezte a varázslatot.

– Mit tettél vele? – dühösen tette fel a kérdést, de most senki se válaszolt. Néma csendbe borultak a fák, a szél sem simogatta őt. – Hol vagy? Mit tettél vele? Mit kértél tőle? Miért nem válaszolsz? – a lány elkeseredetten rohant a törzsek között. – Rohadt életbe!

– Megmondtam, hogy menj haza!

– Mit kértél tőle? Hmm? – Tekla könnyeivel küszködve verte öklét az egyik tölgyes göcsörtös kérgébe. A forró könnyek égették felhevült bőrét, míg az öklén felszakadt a bőr. Vörösre festette a vére.

– Menj haza!

– Kit akarsz? Mit akarsz?

– Utoljára mondom, hogy menj haza! – Erőteljesen fonódott a csuklója köré egy inda. Tekla könnyeit nyelve ordított, de az indák nem eresztették.

– Hazudtál nekem! Hazudtál! Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad nem hagysz el! – fájdalmasan rángatta a csuklóját. Üvöltötte a szavakat, de senki sem hallotta. – Azt mondtad szeretsz! – zihálta halkan és térdeire borult.

Könnyektől elhomályosult látással bírta csak felmérni azt a valamit, ami felé közelgett. Nem tűnt embernek, nem tűnt semminek sem, mégis ott volt. Ott térdelt előtte és megérezte, hogy megérintette őt. Tekla levegőért kapott. Pihegve hanyatlott hátra, már nem látott semmit, sötétség fonódott köré. Vágy burjánzott a testében, lüktetett minden egyes porcikája, míg gondolatai között csupán a felfoghatatlan alak képe villámlott. Ez lennél te?

– Itt minden én vagyok, úgy képzelsz el, ahogy akarsz. Bármilyen formát ölthetek. Lehetek a szeretőd, lehetek az istened, lehetek a testvéred, az édesanyád. Lehetek a mindened, Tekla. – forró érintés kúszott fel a combján, a lány az ajkaiba harapva csapta hátra a fejét, háta ívben feszült. Lüktetett benne a vágy, felfalta az ép gondolatait. – Most menj haza. És vissza se gyere a mai napon.

– Kérlek! – súgta vágytól elnehezült hangon. Sikamlósan vándorolt belé az alak. Szerető. Ez az egyetlen egy szó emésztette meg a bensőjét, zihálva szorította meg a csuklóját fogságban tartó indát és felnyögött a mindent elárasztó érzésre. Szerelmes vagyok beléd. Beléd szerettem! Kétségbeesetten súgta. A cirógatás halványulni kezdett.

– Tudom, Tekla. Tudom.

. . .

Sebes egész héten érezte, hogy valami készülődött. Bizsergett a bőre, míg az ereiben szakadatlanul forrt a vére. Csak néha tudott kikapcsolni, mikor Hanga mellette volt. Oldalra pillantott és el is mosolyodott a képre, hiszen a lány nevetve cirógatta Morzsa vörös bundáját. De a feszültség továbbra is emésztette belülről.

Nem szóltak senkinek se a megállapításról, Sebes egyszerűen félt attól, hogy emiatt talán máshogy fognak ránézni, sőt még abban se volt biztos, hogy jól gondolták-e vagy sem. Hanga azóta is a naplóját bújta, minden egyes mondatot elemzett és el sem mozdult már a mólóról.

A fiú megdörzsölte a szemeit, mikor meghallotta azt a félreismerhetetlen rikácsolást. Hanga azonnal rápillantott, de ő csak megrázta a fejét és előhalászva a telefonját a zöld kis ikonra nyomott.

– Sebes, itt Mendel.

A fiú értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Igen?

A vonal túlsó végéről egy erőltetett köhintés hangzott fel, majd újból megszólalt a kissé kásás hang.

– Baj van azt hiszem. Mármint a valamivel. Este akarunk majd Andorral a mólóra menni, gondoltam szólók, hogy találkozhatnánk ott. Hajnali egykor. Hangát is hozd, mert Andor nem érzi jól magát, ja... igen. Szarul van, szóval meg... meg kellene ezt a dolgot oldani – elcsuklott a hangja. Sebes azonnal megérezte, hogy az eddig benne lakozó szörnyeteg egyenesen ki akart belőle törni. Emiatt éreztem egész héten szarul magamat? Történni fog valami?

– Andor jól van? Ne menjünk oda most?

Az aggodalom összeszorította a torkát. Mi van, ha Andor meg fog halni? Baszki, baszki, baszki.

– Persze, kafa. Csak... csak este! Találtunk valamit... ja találtunk, és azt egykor lehet csak megfigyelni. Igazából nincs annyira rosszul, csak a mellkasa, tudod. Magda.

– Tudom – súgta elhalón, majd vetett egy feszült pillantást Hangára, aki már mellett ült. – Akkor este?

– Egykor. Egykor a mólónál – újból elcsuklott a hangja, Sebes torkát összeszorította a rettegés.

– Mendel, őszintén, most minden rendben van? Mert halálra rémítesz! Ne menjünk oda? – Hanga rászorított a karjára.

– Nem kell, haver. Minden kafa. Csak fáradtak vagyunk. Meg ez a hülye mellkas cucc, mindegy. Este mindenképp legyetek ott egyre!

– Ott leszünk.

– Oké, ott leszünk mind – súgta Mendel és abban a pillanatban nyomta ki a telefont. Sebes szakadozottan fújta ki a levegőt. Minden rendben lesz! Kérlek nyugtass meg!

. . .

Néhány lomha pislogást követően Andor előtt kiélesedett a világ. A szőke fiú fáradtan ásított egyet és rápillantott az éjjeliszekrényén pihenő órára. 23:21. Vissza akart térni a hamisítatlan fantáziától terhes álmaiba, de érzett valamit. Nem azt a fojtogató, félreismerhetetlen nyilallást a szívében, hanem valami egészen különös hűs hullámzást a gyomrában. Kellemetlenül kászálódott fel az ágyról és csak most bírta felfogni, hogy a szomszédos szobából nem szűrődött át a szokásos basszus, ami még a hajnali órákban sem szűnt meg. Végig ott motoszkált, bármerre is járt a fiú sötét zenéje mindig ott kullogott mögötte, mint egy rémes árny.

Andor gyors mozdulatokkal dörzsölte meg a szemeit és egy pólót magára kapva el is indult Mendelhez, de benyitva szokatlanul nagy csendbe borultak a bútorok. Mintha minden porszemcse falazott volna a fiúnak.

Gyorsan csapta fel a fényeket, de a szoba üres volt. Csupán a vodka erős szaga terjengett körülötte, meg is pillantotta az üveget a szőnyegen. Elhúzta a száját. Hova mehetett?

Sietősen szaladt le a lépcsőn és azonnal belebotlott az édesanyjába. A nő felpillantott rá a munkájából és kíváncsian felvont szemöldökkel mérte végig kissé zilált állapotát.

– Minden rendben? – a nő gyengéden hajtotta laptopjának fedelét és a gőzölgő teáját a pulton hagyva megindult fia felé. Ujjait napszítta bőrére simította, melyen már virítottak a szőke szeplők. – Furcsa téged ilyen későn errefelé látni! – kuncogott fel a nő.

– Mendelt nem láttad?

Annabella egy halvány mosolyt elnyomva kissé hátrébb lépett és a bejárati ajtó felé intett a fejével.

– Alig tíz perce hagyhatta el a házat, kicsit zaklatottnak tűnt – vetett egy nyomatékos pillantást Andorra, aki csak megforgatta a szemeit, de Annabella nem tágított. – Történt valami köztetek? Kicsit feldúltnak látszol...

– Anya minden okés.

– Csak aggódom – emelte fel védekezésképp a karjait, de majd egy engedékeny mosollyal szabadjára engedte a fiát. – Csak vigyázz magadra, késő van már!

Andor meg se hallotta az intő szavakat, sietős léptekkel indult meg egyenesen az erdő felé. Kabócák és tücskök szerenádjától zengett az utca, kedves kis semmiségeket súgtak a fiú fülébe a szél karmai alatt táncoló gallyak, majd óvatosan figyelemre intették a fűszálak. Andor megtorpant. Ez a kavalkád körbetáncolta, úgy érezte, hogy egy rituálé kellős közepére került. De figyelt, nem engedte el a halk szavakat a füle mellett. Érezte, hogy valami igenis készülődött a sötét árnyak rejtekében.

Megszaporázott léptekkel sietett keresztül a portól terhes úton. Úgy tűnt, mintha órákon át bolyongott volna, pedig egy alig tíz perces útról volt szó, mégis mikor következőleg rápillantott telefonjának kijelzőjére, az óra játékot űzött belőle. 13:21.

– Mi a szar?

Idegesen rágta az ajkait, de visszasüllyesztve a zsebébe, megérezte, hogy valami kellemetlen nedv kúszott fel a torkában. Kapkodva vágott át az erdőn és már csak akkor fújta ki a levegőt mikor megtorpant a színekben pompázó tó előtt. Mintha egy mázsányi súly gördült volna le a vállairól, de a hűs hullámzás egyszerűen nem akart megszűnni. Fagyba vonta a tagjait.

– Andor? – a fiú ijedten ugrott egyet, de az ismerős érintésre ellazultak hűs jéggé fagyó tagjai. – Minden rendben? Szent ég, annyira megijedtem mikor Mendel felhívott minket még délben! – Hanga hevesen fordította maga felé a sápadt arcot. – Nem is vettétek fel a telefont, Mendel csak annyit írt, hogy majd este és ne zargassunk titeket. De minden okés? És hol van Mendel?

­– Miről beszélsz? – Andor csak percekkel később bírta kinyögni a kérdését. Remegés rázta össze a testét. Mi a szar?

– Tessék? – Hanga értetlenül vonta össze a szemöldökét. – Nem bírtam várni! Nagyon aggódtam, tudom...

– Hanga miről beszélsz?

Andor csak ekkor vette észre, hogy a lány mögött ott ácsorgott Sebes is. Most úgy tűnt a fiúnak, hogy még kiismerhetetlenebbül villogtak azok a jegeskék íriszek.

– Mendel délben felhívott, hogy szarul vagy. Hogy előjött a mellkasos dolog megint, azt mondta, hogy itt találkozzunk egykor, neked nem mondta, hogy jövünk? – Sebes kérdőn vonta fel a szemöldökét.

Andor ugyan, úgy érezte, hogy élesen látta a világot, de tévedett. Minden homályba borult és csupán akkor kezdte kapizsgálni, hogy valami szörnyűség készül, mikor a baj már javában megtörtént.

Töretlenül figyelte a két alakot és megpróbálta összerakni a képkockákat de nem ment, egyszerűen nem bírta.

– Nem volt ma semmi bajom, srácok. Nem tudom miről beszéltek – súgta elhalóan. A remegés nem szűnt meg. Marcangolóan sötét félelem falta fel lassanként a testét. – Mendel hívott ide titeket?

– Igen – súgta elhalóan a lány. Barna szemei ijedten szorultak össze, egyszerre pislantottak a hatalmas diófára és a vészes burgundiba boruló tóra. – Mi ez az egész?

– El kell innen tűnnünk! Baszki – Sebes idegesen rázta meg a fejét és már meg is ragadta Hanga csuklóját. – Ide csalt minket?

– Hé, srácok nyugi! Túl reagáljuk! – Andor szíve hevesen dorbézolt a mellkasában, míg a gondolat, hogy Mendel talán szándékosan csalta ide Hangáékat megsemmisítette. – Biztos van valami magyarázat...

A szíve felett a bőre izzani kezdett és csupán egy pillanat alatt zuhant a földre. Hörögve tapasztotta ujjait a lüktető bőrre, a levegő kiszorult a tüdejéből, és csupán arra a pokolian égető bőrfelületre koncentrált. Minden idegvégződése sikított a fájdalomtól. Ájultan kiáltott fel. Sosem volt ennyire fájdalmas! Könnyek szöktek a szemébe, Hanga után ordított, de görcsbe ránduló ujjai egyedül a fűszálakba tudtak belemélyedni. Pár pillanat alatt tűnt ki belőle a lélegzet.

. . .

Sebes egyedül maradt. Csak egy másodpercre hunyta le a szemeit, de Hanga és Andor porrá lettek. Egyedül ácsorgott a móló előtt, ahol a túlparton árválkodó diófa most túlságosan kecsegtetően táncolt a daloló szél ritmusára. A fiú ajkaira egy bátortalan mosoly szökött fel és meg is feledkezett a barátairól, már nem is emlékezett arra, hogy miért volt itt, mik voltak a céljai. Egyedül az derengett a szemei előtt, hogy neki a magasból kellett megszemlélnie ezt az éjszakai veszélyben ázó természetet. Zengett a füleiben valami felsőbbrendű ének, nem értett belőle egy szót sem, de olyan hangon szólt hozzá, ami egészen úgy tűnt, mintha isteni eredetű lenne.

Lomha léptekkel vetkőzött le és a melegen hullámzó tó vizébe vetette magát. A különböző színű hullámok dédelgették a bőrét, ellazították az izmait és úgy tűnt neki, hogy nem is kellett megmozdulnia, maguk a hullámok sodorták a túl partra.

Euforikus nyugalom csörgedezett az ereiben.

Kábultan érintette meg a vad erőtől burjánzó fa kérgét, látta, hogy már repedezett a szürke felszín. Hogy már nem sokáig bírja elrejteni azt a zabolázatlan varázslatot, ami beleivódott már Tölgyeskertbe.

És Sebes mászni kezdett.

A lágy és egyben kellemesen forró szellő szárazra törölgette a végtagjait, csókokat lehelt az izmaira.

Látnom kell. Tudnom kell. Éreznem kell.

Átvágott a vastag ágakon, lábai alatt már vékonyabb ágak recsegtek és csupán akkor kapott észhez, mikor a fa legtetején megpillantotta azt a szédítő szépséget. Nem bírta szavakba foglalni. Ott volt körülötte, érezte, de nem bírta megragadni. Pedig Sebes kétségbeesetten kapálózott a megfelelő szavak után.

Ugorj utánuk! Ugorj utánuk! Kapd el őket!

Sebes szemei felpattantak. Látta maga előtt a hajnalba boruló tájat. Látta, hogyan keltek életre a fák, a cserjék, a madarak. Itt volt az idő, de maga se tudta, hogy mire. Lezárni vajon egy kört? Elindítani valamit? Ez volt a vég vagy a kezdet? De Sebes érezte, hogy valaminek a határához érkeztek el. Vég volt ez, de valami ördöginek a kezdete. A fiú arra gondolt, hogy Dodi megnyitotta a kört és most neki kell lezárnia. Neki kell lezárnia azzal, hogy leugrik innen. Hogy a megfelelő szavak után veti magát.

Ugorj, Kis Bóbita! Ugorj utánuk!

És Sebes ugrott.