Hanga szemei az íróasztalon pihenő naplóra vándoroltak, majd újból vissza az ágyán szuszogó fiúra. Végül gondolkodás nélkül a napló felé nyúlt. Valahogy most még Sebes fizikai jelenléte sem tudta elterelni a gondolatait a fába vésett monogramok felől. Valami igenis bizsergett a bőre alatt.

Sóhajtva érintette meg meztelen talpával a hűs padlót. Ez lennék én? Az ajkaiba harapva hunyta le a szemeit és hagyta, hogy az ösztönei vezessék. A markában szorongatta, újból érezte, hogy a szívverése felgyorsult, hogy a kaland kesernyés íze szétrobbant a szájában. Ez vagyok én. Utoljára visszanézett a fiúra. Nagyon kedvelte őt, sőt talán már réges-rég túllépte a kedvelés határát, most mégsem visszakozhatott.

Pillanatok alatt öltözött át, a táskájába szórta a naplót és kulacsát megtöltve vízzel ki is lépett az éjszakai fényekben fürdő utcára. Magába szívta a látványt. A metálszínű Mercedes a szilvafa előtt parkolt. A lány arcán pedig megjelent egy bágyadt mosoly, még mindig érezte az ajkán a fiú bódító ízét, forró ujjait a bőrére siklani. Ne most Hanga! Feladatod van!

És abban a pillanatban űzte ki a gondolatokat az elméjéből, mélyen letüdőzve a hűvös, éjszakai levegőt és megindult a jól ismert úton a diófa felé. Olyan érzése volt, mintha már ezer éve nem járt volna az erdőben, mintha már nem is emlékezne arra az érzésre, hogy a homályból valami igenis leselkedett rá. Amint tornacsukája belesüppedt az avarba Hangát azonnal elárasztották az érzelmek, minden, amit elfojtott az utóbbi napokban hirtelen ütközött ki benne. Ijedten kapott levegőért. Valamilyen szinten mégis hálás volt a fiúnak. Az agya kitisztult a napok alatt és újult erővel tudott neki vágni a rejtélynek.

Lábai alatt ropogtak a falevelek, tekintetével követte a hold ezüstös fátylát, ahogyan édes csókokkal üdvözölte a tölgyesek leveleit. Tovább siklottak szemei és megakadtak a forrongó Hámori-tavon.

Káprázatosan festett. A csillagok leköltöztek a víztükrére és a tó mélyén szokásához híven ezernyi szín kelt életre. A naplemente árnyalati költöztek bele. Kergették egymást és lágy dallammal hívták magukba az arra járókat.

Hanga ujjai megérintették a meleg vízfelszínt, és végül megszokottan a mólón kötött ki. Szemei felkúsztak a hatalmas diófára és törzsénél megbújó kis keresztre. Visszaemlékezett Tekla szavaira.

Monogram!

Felcsapta a naplóját és egy zseblámpával merült el az ismerős kacskaringós szavakban.

Hanga azonnal kiszúrta a keresett részletet.

Fel kellett ahhoz másznom, de megérte! Találtam rajta egy monogramot! V. L. és B. A.

Kérdezősködtem. Először Karnovszkyék gyűjteményét kutattam át, hiszen nekik annyi feljegyzésük van erről a helyről! Számon tartották a lakosokat, hiszen egykoron ez mégis csak az ő birtokuk volt. És találtam valamit. Tölgyeskert alapvetően nem egy nagy falu, tehát arra a következtetésre jutottam, hogy nem sok V. és B. betűvel kezdődő vezetéknevű lakost találhatok. Pontosabban három B. vezetéknevű családra találtam rá: Balogh, Berta és Bagi. V-ből csak egy régebbi családot találtam: Velcz.

Persze az is lehet, hogy csak turisták jártak errefelé, de hát miért pont annál a diófánál? Miért is vésték volna bele a nevüket? Pont abba a diófába! Mindenesetre további feljegyzéseket nem találtam...

Hanga azonnal összepakolta a mozaik darabokat. A szőke kislány! Hogyan is felejthettem el? Lilla a lány, Attila pedig a fiú! V. Lilla és B. Attila!

– Hát te?

Hanga ijedten ejtette ki a kezéből a zseblámpát és egy dühös pillantás után fellesett Andorra. A szőke srác fürtjei szokásukhoz híven a szemei előtt játszadoztak, míg azok a kutakodó égszínkék szemek felmérték a lány vonásait.

– Én is kérdezhetném ugyanezt – súgta Hanga, majd vakon kapálózott a zseblámpa után. Megigazította a szemüvegét, már egy pótcselekvésnek érezte, de ebben a pillanatban annyira, de annyira megrémült, hogy nem érdekelte semmi sem. – Azt hiszem találtam valamit – nem mert felnézni Andorra, óvatosan az ajkaiba harapott és nyelt egy hatalmasat. Még benne is kavarogtak a gondolatok.

Andor egy pillanat erejéig csak figyelte a lány vonásait, majd egy hatalmas sóhajt megejtve levetette magát a mólóra és kíváncsian felvonta a szemöldökét, bár biztos volt benne, hogy az éjszaka következtében eléggé korlátozottak voltak a látási körülmények.

– Mielőtt Tekla megemlítette volna én már olvastam a monogramokról egyszerűen ebben a nagy felhajtásban minden kiesett a fejemből és teljesen megfeledkeztem róla – a lány felkapcsolta a zseblámpáját és készségesen átnyújtotta a fiúnak. – Aztán pedig ott volt az az este! Végig tudtam, hogy ez az egész mutatott nekem valamit, egyszerűen mintha ugyanakkor ki is űzte volna őket a gondolataimból! Csak két név maradt meg: Lilla és Attila!

– Velcz Lilla és B. Attila – súgta Andor meglepetten, Hanga hatalmasat bólintva villantott egy mosolyt.

– Nem tudom, hogy ez mit jelenthet, hiszen továbbra sem emlékszem a részletekre, de ez már egy jó út nem? Két név, akik valamiért fontos szerepet játszanak a fa életében! Úgy érzem sokkal több van minden mögött, egyszerűen! Ah! Nem hiszem el, hogy nem emlékszem! – kiáltotta dühösen.

– Nem hagyott nyugodni az, amit Tekla mondott – vágott közbe Andor kellemetlenül fészkelődve. Hanga kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Tudom, hogy nem válasz a kérdésedre, de mégis miért végezne ez a dolog egy kisfiúval? Egyáltalán miért ölte meg Dodit és Magdát? Mire jó ez az egész? Minket is meg akar ölni? – idegesen dobolt a fán, majd szemeivel elveszett a tó mélyen hullámzó ezer színében. – Mendel is olyan furcsán viselkedik mostanában, mióta megtörtént az az este egyszerűen bekattant!

Hanga a táskája mélyére süllyesztette a naplót és arcát Andor vállára fektette. Azonnal megütötte az orrát a kellemes szalma illat és nem értette, hogy a fiú mégis, hogyan képes a nap összes órájában ilyen finoman illatozni. Egy mosolyra görbültek az ajkai és hirtelen nagyon örült annak, hogy Andor rátalált.

– Nem tudom. Én sem értem – rázta meg a fejét és követte a szőke pillantását. – Lehet védeni akarja önmagát azzal, hogy megöli azokat, akik tudomást szereztek róla.

– Akkor miért mutatja meg magát nekünk?

Hanga az ajkaiba harapva grimaszolt egyet, de nem eresztette el a halvány árnyalatokat.

– És ha mindenki előtt megmutatja magát, csak nem mindenki látja meg?

– Mintha kiválasztottak lennénk? – Andor hangosan felnevetett a kijelentésen. – Mi miért láthatnánk? Hirtelen összegyűlt egy kis csapat, akik közül mindenki látja? Túlságosan abszurd.

– Mert az nem abszurd, hogy itt ülünk egy tóparton, aminek a vize a szivárvány összesszínében játszik? – kuncogott és eleresztve Andort, lábait belelógatta a meleg vízbe. – Csak egy feltevés volt. Lehet csak ki akar közülünk választani valakit. Lehet bajba van és a segítségünket kéri. Vagy lehet egyikünk veszélyt jelent számára, lehet mindannyian veszélyt jelentünk számára.

– Akkor miért nem küld egy farkast és etet meg vele? Most komolyan? Szükséges az a brutális fáról öngyilkos vagyok cucc? – Andor ujjai belemerültek a tó vizébe és egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy hol volt. A színek magukba rántották, de Hanga érintése még idejében taszította ki onnét. Az ajkaiba harapva nézett a lányra.

Látszott rajta, hogy ez a két nap valamelyest segített neki. Arca már nem tűnt nyúzottnak, sőt még a kései órák ellenére is üde volt és friss. A fiú sóhajtva elterült a mólón és kíváncsian figyelte a csillagokat. A lány szavai valamelyest megnyugtatták eddig hevesen dúló félelmeit, valahogy annak a tudata, hogy találtak egy aprócska nyomot, meggyengítette a szemében a valami legyőzhetetlen erejét. Talán még győzhetünk is?

Hanga követte Andor példáját.

Szuszogásuktól csengett az erdő. Távolról még beszűrődött a tücskök és a kabócák ciripelése, de lassan elnyomta mindezt a néma csend.

Andor oldalra döntött fejjel figyelte Hangát. Vörös tincsei tűzként lobogtak arca körül, míg a szeplők a csillagokhoz hasonlóan csillámlottak. A lány is elfordult. Andor csak most vette észre, hogy alsó ajka sokkal dúsabb volt, mint a felső. Villantottak egymásra egy mosolyt és percekig csak nézték egymást a szurkos sötétségben, amit beszíneztek a tó heves árnyalatai. Üdén tündökölt a burgundi, a smaragd, a narancs és mindet körbeölelt a mélylila szín. A varázslat színe.

– Nem értem. Hogy lehet valami ennyire szép, mégis halálos? – susogta Andor, ujjai Hanga arcára vándoroltak. – Szeretném megérteni.

A lány nem mondott semmit, mégis teljes mértékben egyet értett a fiúval. Minden olyan zavaros volt, mintha szándékosan vezette volna őket a tévútra, hogy aztán beleőrüljenek a folyamatos vesztésbe. Az ajkait harapdálva merült el a diófa egekig nyúló törzsében, majd hitetlenkedve fordult a fiú felé.

– Ki ültethette ezt a fát?

Andor lassan pislogta ki a szemeiből a fáradtságot és egy hangos ásítás mellett ő is felült. Bizonytalanul vakarta meg a fejét, mintha a gondolatai közt kutakodott volna, végül megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. De ha jól tudom, korábban is volt itt egy másik tó, csak az elég kicsike volt és amint betelepültek ide a bányák, kellett egy nagyobb. Azt hiszem az 1800-as években bővítették ki – lenézett a fodrozódó vízfelszínre. – Talán megkérdezhetném apukámat, erdész. Ismerheti a területet.

Andor átnézett a vállai felett a lányra, aki hevesen bólogatott és az ajkait rágcsálva figyelte a fát. A fiú utoljára meredt a színekben fuldokló tóra, majd felállt a mólóról.

. . .

Belépve a házba azonnal megérezte a cigaretta füst kesernyés szagát. Egy grimasz mellett lépett a fürdőbe, ahol szappanos vízzel dörzsölte le magáról a koszt. Felfrissülve köszöntötte az édesanyját.

A nő átnézett a laptopja felett és villantva egy kellemes mosolyt meg is kínálta a vacsorával, de valahogy nem volt étvágya. Folyton Tekla szavai jártak a fejében és az a veszedelmesen buja szempár. Akaratosan rázta meg a fejét és végül elfogadott egy lekváros palacsintát és leheveredett a TV elé. A gondolatai közé pedig sunyin szökött be Hanga. Ahogy elveszetten lapozgatta azt az átkozott naplót. A monogramok!

Andor dühösen túrt a fürtjeibe, mire az anyja azonnal abbahagyta a munkáját és mellé telepedett a bőrkanapéra. Kíváncsian figyelte a fiát. Leginkább az lepte meg, hogy mindig nyugodt fiában most csak úgy dolgozott a feszültség. Szemei szikráztak, míg ujjaival keményen szorongatta az egyik díszpárnát.

Annabella nem szólalt meg, csupán oldalra döntötte a fejét és ujjaival kisöpörte a fiú homlokába csúszó tincseket. Egy apró mosolyt megejtve cirógatta meg hűs bőrét és hagyta, hogy a fiú tehetetlenül boruljon a mellkasára. Érezte magán a leheletét. A TV a háttérben morajlott, fentről leszűrődött Mendel zenéje, de ők ketten egy egészen más univerzumban pihentek. Anya és fia.

– Tudsz valamit arról a diófáról? – susogta Andor bele édesanyja ölelésébe. Magába szívta az illatát és lehunyt szemekkel élvezte a gyengéd cirógatást.

– Arról a diófáról beszélsz? – Annabella eleresztette a fiút, mire egy fájdalmas nyögés szökött elő belőle, de bólintott. Elterült a kanapén és próbált laza képet mutatni, de meglepte, hogy az édesanyja ennyire hevesen reagált csak a diófa megnevezésre. Összehúzta a szemöldökét és kíváncsian figyelte a nőt, aki összeszorított ajkakkal hunyta le egy pillanatra a szemeit. Összeszedi magát. Mi történhetett? – Mit akarsz tudni róla?

– Ki ültette? – hallotta magában Hanga hangját. Csak megismételte a kérdéseit.

– Ó, hát már nagyon öreg fa. Azt hiszem még akkor ültették, amikor a Hámori-tavat csinálták. Kérdezd Miklóst, neki vannak feljegyzései – Annabella visszatért a laptopjához. Andor bólintott és egy mély lélegzetvétel után felkereste édesapját a dolgozószobájában.

A veszekedésük óta nem igen váltottak szót, tehát kissé zavartan dőlt az ajtónak. Apja az esti órák ellenére is asztal mögött ült. A lapjait rendezgetve szívott el egy cigarettát és amint kiszúrta Andort kissé megmerevedett ültében. Elnyomta a csikket és kíváncsian pördült meg a székében. Még innen is lehetett hallani Mendel átkozott zenéjét. Andor magában dühöngött, de apja tekintete azonnal kijózanította a haragjából.

Beljebb lépve kissé lehajtott fejjel kutakodott a megfelelő szavak után, de hirtelen mintha minden épelméjű gondolat elmenekült volna előle. Érezte magán apja tekintetét, egyenesen a bőrébe vájta magát és kutakodva próbálta kiszimatolni, hogy miért is kereste fel.

– Tudsz valamit a diófáról? – súgta halkan és csak ekkor nézett fel az apjára. Miklós összeráncolta a szemöldökét, mintha nem egészen erre a kérdésre számított volna. Andor fogaskerekei csikorogva keresgélték a megfelelő szavakat. És azonnal eszébe ötlött Tekla, és a fába vésett monogram. – Csak mert láttam egy monogramot a fán és...

Miklós sóhajtva emelte fel a karját, a homlokát dörzsölgetve pattant fel az asztalától és megindult a szekrények felé.

– Nem igazán vannak róla feljegyzések, de nem te vagy az első, aki kérdéseket tett fel nekem róla. Ők is látták a monogramot – pillantott hátra a válla felett. – Különös, mindegy is, néhány dolognak utánanéztem miután annyian érdeklődtek felőle. Lillafüred Lux Kálmán tervei alapján készült, egyértelműen már egy ideje létesíteni akartak egy kormányüdülőt, és a Hámori-tó melletti környék tökéletesnek bizonyult erre a feladatra. Vannak fennmaradt képek, amiket alapvetően a grófról készítettek, de árulkodóak. – Miklós kihúzott egy kék mappát a fiókjából, majd óvatosan kiszedegette belőle az emlegetett képeket. – Másolat.

Andor elmosolyodott, hiszen éppen egy pillanattal ezelőtt szeretett volna rákérdezni, hogy mégis miképp jutott az eredeti képekhez. De figyelmét azonnal magára vonta a fekete-fehér, kissé kopottas fénykép. A Hámori-tó partján készült és tökéletesen látni lehetett rajta, hogy a tó túl partján már ott volt a diófa.

– De ahogy láthatod erről a képről is, a fa ekkorra már álhatott pár évtizede – mutatott a férfi hévvel a fénykép hátterében terebélyesedő fára. – Viszont korábbról fotók nem készültek, egyedül a feljegyzésekben lehet valami érdemlegeset találni, de gondolhatod, hogy az évszázadok alatt elég sokfele elkallódhattak! – tette hozzá egy apró mosollyal. – Mindenesetre körülnéztem még pár évvel ezelőtt Gergőék egyik irattárában. Mikor elhatározták, hogy a Fel-tó helyére érdemes lenne egy nagyobb bányatavat telepíteni, az akkori diósgyőri terület a Karnovszkyék kezében összpontosult. Az akkori úr Karnovszky Miklós volt, – a férfi felmutatott egy festményt az emlegetett férfiról, majd újból elmerült vázlatainak rengetegében. –, először ellenezte, de a többi nemes nyomására végül ő is engedett és egy ünnepélyes átadás keretein belül meg is történt a Hámori-tó felavatása. Rengeteg mérnök érkezett... – szemei átsiklottak a kevésbé fontos információk felett és végül diadalittasan dőlt hátra, mikor kiszúrta a kuszabetűkkel leírt szavakat. – Karnovszky Miklósról tudni kell, hogy imádta a természetet, és az akkori, kissé mocsaras Fel-tó igenis a szívéhez nőtt. Egyik feljegyzésében megjegyezte, hogy az átadás keretein belül volt sor került egy kis „emléktábla" felhelyezése, sokan ajánlották neki, hogy egy szobor elég ünnepélyes az átadáshoz, de ő végül egy diófa mellett döntött. – Miklós felpillantott a fiára és egy izgatott sóhajt megengedve, ujjai akaratlanul vándoroltak zakójának zsebeiben pihenő cigarettás dobozkájához. – 1799.

Andor lehajtott fejjel emésztgette a szavakat, majd egy lépést tett az apja felé.

– Lefotózhatom?

Miklós csak bólintott és átadta a kusza jegyzeteket, amiket még évekkel ezelőtt készített. Egy ideig őt is zaklatta a kérdés, de egy idő elteltével valahogy kikopott az emlékezetéből és teljesen megfeledkezett ennek a gondolatáról. Minek nekem több probléma?

Andor gyorsan lekapta a képeket és egy apró bólintást követően vissza is nyújtotta az iratokat. Valahogy feszélyezettnek érezte magát, mintha bepillantást nyerhetett volna valami szörnyen személyesbe, de közben fogalma sem volt arról, hogy mégis mibe. Mintha egyre mélyebbre gázolt volna ebben a mocsaras kérdésben. Már a nyelvén volt, hogy kérdőre vonja édesapját, hogy mégis miért zaklatta fel ennyire ez a kérdés a fantáziáját, hiszen egyáltalán nem ilyennek ismerte. De végül nem szólalt meg. A csendet választotta a szavak helyett.

. . .

Mendel az ajtókeretnek dőlve figyelte, ahogy Andor az ajkait rágcsálva megtorpant a folyosón. A fiú nem figyelt rá, mélyen elmerült a gondolataiban. Mendel már jól ismerte ezt a homályosan derengő tekintetet.

A szobájában bömbölt a zene, de őt ez a hangzavar megnyugtatta. Elfeledtette azt az átkozott sutyorgást a füleiben és elmerülhetett a dühös szavakban. Visszalépett a szobájába és leoltva az egyetlen égő lámpát sötétség borult a szobájára. A zajt ő már csendnek érezte, lehunyta a szemeit és kifejezetten ügyelt arra, hogy még csak az eszébe se jusson a valami szava, hogy ne hallja azt a három átkozott szót és hogy ne őrölje fel a saját ígérete.

Túlságosan gyenge volt mikor beleegyezett az alkuba. Túlságosan könnyen mentem bele az alkuba. Átgondolhatta volna! Hiszen mindenhol lehet kibúvót találni! De gyenge voltam! Kibaszottul gyenge!

Dühösen szorította össze az ajkait. El akarta felejteni! El akarta felejteni a hangokat! De egyszerűen nem ment neki. A harag végigszánkázott az erein. Habzsolta a gondolatait és egyedül az a vészjósló hármas maradt az elméjében. Bűn. Bűnös. Bűnhődés.

Mégis mit akart ezzel elérni? Én lennék a Bűnös? Aki beleegyezett a Bűnbe, és most ez a Bűnhődésem?

Ez nem bűnhődés volt, ez büntetés. Mégis az alku ragadozóként falta fel őt. Már nem is látott ki a szurkos sötétségből, nem hallotta a távolban bömbölő rap számokat. Elmerült ebben a hármasban és lehunyt szemekkel feszült neki az ágynak. Zihált, hiszen alig kapott levegőt. Bűnhődj! Emészd fel magadat! Mérd ki számodra a saját büntetésedet! Ordította. A saját hangján ordított a valami a fejében. Izzadtan feszültek meg a tagjai. Ajkait véresre harapdálta, mindaddig míg egy gyengéd érintés nem simult a bőréhez.

Már nem érezte az őt szurkáló milliónyi tűt, a tüdejére nehezedő mázsás súlyokat, a hangok pedig egészen elhalkultak.

Andor.

Gyöngyöző homlokkal pattantak fel a szemei és igaza volt. A szurkos feketeség kámforrá vált és a fiú egészen úgy festett a hátulról megvilágító fényben mintha egy arany glóriát viselt volna.

Mendel egy ideig megpróbálta rendezni a lélegzetvételeit, csendesen szívta magába a fiúból áradó nyugtató szalmás illatot. A zene már nem bömbölt. Csak az az átkozott zsivaj némulna el!

– Minden rendben? – susogta egészen halkan. Nem eresztette el a fiú arcát, közelebb hajolt és megérintve kissé hegyes orrával Mendel sötétebb bőrét mindketten egyszerre kaptak levegőért. Már régóta nem érezte magán Andor leheletét.

A fiú, a szőke szemeibe pislantott és megpróbálta kiolvasni belőle a megfelelő szavakat, de addigra már érzelmek lepték el a tekintetét. Gyengéden simult össze az arcuk. A forró levegő, amely Andor orrából szökött elő, egyenesen égette Mendel bőrét és a fiú már meg sem próbálta összeszedni magát. Elkapta a fiú szálkás derekát és magához húzva elveszett a vékony ajkak között.

Egyszerre sóhajtottak fel. Mintha nem csak a testük ért volna össze, hanem a bőrükön keresztül az érzelmeik és végre kiszabadulhattak börtönükből. Andor elmerült Mendel göndör fürtjei között, hallotta, hogyan ziháltak, kintről pedig beszűrődött a szél szava. Úgy merült el Andor Mendelben, mint a szellő ujjai a fák lombja között.

Pihegve hanyatlott a matracra és amint nyert magának egy kis időt kíváncsian pillantott a mellette fekvő srácra. Mindketten ki voltak pirulva és kissé homályos tekintettel méregették egymást. Mendel megpróbálta rendbe szedni magát, de érezte, hogy egyedül vajmi kevés volt a feladathoz.

– Minden rendben lesz.

Csak meg kell ölnöm a barátomat, és higgy nekem Andor, minden a legnagyobb rendben lesz!

– Folyamatosan arra a kisfiúra gondolok, nem tudom miért. Nem is láttam, csak Tekla mesélt róla, de annyira megrázott – suttogta Andor. Ujjaival lassan felfedezte Mendel kemény mellkasát, megtorpant a kulcscsontjánál és egy hirtelen ötlött gondolat után fogta magát és térdre ereszkedve egy apró csókot hintett rá. Mendel azonnal levegőért kapott. – Miért tenne ilyet?

– Dodi is csak 13 éves volt.

Andor egyetértően bólintott, de bevallva magának még nem is gondolt a lányra. Mendel felülve vezette ujjait a fiú arcára és egy halvány mosoly mellett lopott egy csókot duzzadt ajkairól.

– Megoldjuk.

– Szerinted meg kell ölnünk a valamit? – búgta a fülébe a kérdést. Mendel lehunyt szemekkel szívta magába a nyugtató illatot és megvonta a vállát. Hűs szellő surrant be az ablakon. Mintha csak meghallotta volna, hogy róla volt szó. Csintalanul csipkedte meg őket, de a szexuális feszültségtől burjánzó szobában valahogy jól esett nekik a hűs érintés. – Hogy másképp állíthatnánk meg?

– Miért kéne megállítani?

– Mert ha nem tesszük valaki meghalhat, Mendel! – Andor hirtelen eresztette el. – Akár Hanga vagy Sebes vagy akár én is meghalhatok! Vagy te!

Sebes meg fog halni. Mendel zabolázatlan dühhel szorította össze az állkapcsát. Én fogom megölni.

– És hogy tudnál egy ilyen valamit meggyilkolni? Hmm? Fogsz egy kést és a tóba hajítod? Vagy a szélre lősz egy fegyverrel, vagy kivágod a fát? Mit csinálhatsz vele? – Mendel eleresztette a fiút. Tisztán látta maga előtt Sebes vergődő testét. Tehetetlenül szökött az erkélyre és mélyen letüdőzte a hűvös, éjszakai levegőt.

– Nem tudom, pont ezért kell kutatnunk. Hanga ma belém verte, hogy talán a diófának köze van mindenhez. Hiszen Tekla is a monogram által repült az időben, ami pedig diófán volt – Andor lelkesen követte Mendelt az erkélyre. – Lehet, ha megtudjuk, hogyan született a valami, ha megismerjük a történetét, akkor megbírjuk ragadni azt a pontot, amivel el tudjuk pusztítani! Apának vannak feljegyzései, már tudjuk ki ültette, már azt is tudjuk, hogy kiknek a nevei vannak a fába vésve...

– És ha már túl késő? – súgta Mendel továbbra is a hullámzó világon tartva a szemét, gyáva volt Andorra nézni.

– Nincs még késő. Érzem.

Mendel bólintott, de mélyen tudta, hogy már igenis késő volt.

. . .

Sebes egyedül ébredt. Mély sötétség uralta az aprócska szobát és Hangát sehol sem látta. Álmosan dörzsölte meg a szemeit és az asztalon hagyott fényképezőgépét és kulcsait megragadva kíváncsian sietett ki a szobából. Az egész házat uralta a sötétség. Már mindenki aludt.

Hanga cipője nem volt a hallban.

Hova mehetett?

De már akkor tudta a választ, mikor a szemei felnyíltak és nem látta a karjaiban az apró testet. Dühösen vágta a készüléket az autóba majd a vezetőülésre vetve magát beindította a motort. Fényszórójának a fénye beterítette az egész utcát és meg is pillantotta a végében ácsorgó aprócska alakot. Tudta, hogy Hanga volt az. Ugyan nem láthatta az arcát, hiszen a sötétség egyenesen bekebelezte a lányt, Sebes már ismerte annyira, hogy felismerje csupán a körvonalaiból.

Ujjai szorosan fonódtak a kormánykerék köré.

Az alak egyre közelebb ért, míg végül meg nem torpant egyenesen az autó előtt. Vörös fürtjei körbelengték az arcát, elrejtették a fiú elől megviselt tekintetét. Sebes percekig csak ült a volán mögött és küzdött a saját érzelmei ellen. Nem volt benne biztos, hogy tudta mi volt a megfelelő döntés. Mit csináljak? Egyenesen üvöltötte ezt a kérdést, ujjaival tehetetlenül morzsolgatta az ajkait, de végül mégis feltárta az ajtót és a lány elé lépett.

Hanga lomhán emelte meg az arcát, mintha nem is a lány lett volna. Sebes felvonta az egyik szemöldökét és még egy lépést tett felé. A levegő abban a pillanatban fagyott meg, a heves szél megszűntette végtelen ostromát és csupán a por kavargott körülöttük. A fiú sután emelte fel a karját. Lassan mozdult, a levegő a tüdejében rekedt. Végig szánkázott rajta a borzongás. Ez csak Hanga! Nyugtatgatta magát és amint a lány puha fürtjeihez ért Hanga felkapta a fejét. Sebes abban a pillanatban tántorodott hátra. Jegeskék szemek mélyedtek az övéibe, de egy másodperc elteltével a lány eltűnt. Ott kavargott az alakja a porfelhőben.

– Mi a fasz – súgta halkan a fiú és csak arra eszmélt fel, hogy egy érintés a karjára simult. Tekintetét azonnal a kis alakra kapta és ezúttal Hanga mézbarna szemei olvadtak az övéibe.

– Én vagyok az, Hanga.

– Te is láttad? – Sebes rémülten tette fel a kérdést. Szíve zakatolt a mellkasában, és félő volt, hogy heves tempójában átüti a bordáit. Fáradtan szorította össze a szemeit és kitépte magát a lány érintése közül. Mutató és hüvelyk ujja közé csippentette alsó ajkát és próbálta feldolgozni az előbb látottakat. Már láttál furcsább dolgot is! – Azt hittem te vagy az.

– Ezért aggódom emiatt a dolog miatt! – súgta a lány. – Érted most már? Hatalma van ennek az egész dolognak, olyan hatalma, amit lehetetlenség felfogni!

– És szerinted egy ilyen „nagy hatalmú" dologgal szemben fel tudjuk venni a versenyt? – fakadt ki a fiú széttárt karokkal. Csüggedten rázta meg a fejét és próbálta kiűzni az elméjéből a hamis Hanga képét. – Megijesztett.

– Nem láttam pontosan, de most látom, hogyan nézel ki. Szóval tisztában vagyok vele, hogy ez a dolog rémisztő – Hanga eltökélten húzta ki magát. Sebes megejtett egy lenéző horkantást, de azért minden figyelmét a lánynak szentelte. – De, de talán van esélyünk és nem hiába lettünk hirtelen ennyien. Talán, ha összefogunk meg tudjuk állítani!

– Eddig is összefogtunk és nézd mire jutottunk! – elszántan fordult el Hangától.

– És szerinted akkor vége? Két napig békén hagytuk és most mégis megjelent előtted! Szerinted ez nem azt jelenti, hogy sosem fog elereszteni addig, míg meg nem gyilkolja valamelyikünket? – Hanga dühösen sietett a fiú elé és eltökélten simította ujjait a mellkasára. Sebes pontosan a lány szemeibe mélyesztette a sajátját és hirtelen ötlött a tudatába egy gondolat.

– A szemed miatt tudtam, hogy nem te vagy az igazi Hanga – susogta elhalóan, ujjai követték a hangját. Ugyanolyan ritmusos lomhasággal cirógatta a szeplős arcot, amit a fényszórók tüzes fénye világított meg. – De te honnan tudhatnád, hogy én vagyok az igazi? Ugyanolyan a szemem, mint az összes varázslénynek.

Sebes eleresztette a lány arcát. A gondolataiba merült.

Végig érezte magában ezt a kínzó ürességet, már olyan régóta! Azt hitte először, hogy talán amiatt keletkezhetett mert senki sem értette meg, hogy a művészetnek akart élni. De csak most, ebben a pillanatban kezdte el kapizsgálni az igazságot.

Mikor elhagyta Pestet az üresség hűvösen hullámzott a testében, mintha izgatottan várta volna, hogy végre betegye a lábát Tölgyeskertbe és amint áthajtott a várost jelző határon valahogy úgy érezte, hogy itt a helye. Hogy sehol máshol nem érezte magát még ennyire teljesnek. A ringó mezők, a daloló szél, a magasba nyúló tölgyesek közt találta meg az otthonát.

Végre ott volt, ahol mindig is lennie kellett.

A Karnovszky család már régóta bitorolta ezt a jellegzetesen hűvös, kék szemszínt. De valahogy Sebestyénnél mindannyian megtorpantak, a rokonok tátott szájjal kérdezgették, hogy ugyan nem visel-e kontaktlencsét, mert hát megszokták már ezt a virító kék szemszínt, de az övé valahogy mindig is kirítt a többiből.

Ő sosem érezte, hogy bármiben is különbözött volna Ákosétól, vagy az apjáétól, de most, hogy látta, hogy a saját szemével látta a hamis Hanga kék szemét megértette miről beszéltek. Volt valami azokban az íriszekben, amire nem voltak szavak, amit nem lehetett leírni, mert valami szürreálisan több lakozott benne, amit az ember képtelen lett volna épkézláb mondatokkal megfogalmazni.

Sebes lenézett az igazi Hangára.

– Mi van, ha én is egy ilyen lény vagyok? – alig halhatóan tette fel a kérdést. Hanga szemei elkerekedtek.

– Micsoda?

– Ugyanolyan színű a szemem, mint a varázslényeké. Szerinted nem jelent ez semmit? – suttogta a szavakat, mintha rettegett volna, hogy a valami meghalja és helyeselni kezd.

Hanga alig hallhatóan kapott levegőért. Hát hogyne jelentene. Ez nem lehet igaz! Hanga végig sejtette, hiszen még meg is állapította magában, hogy Sebes szemei túlságosan gyönyörűek voltak! Annyira túlságosan, ami nem volt emberi lényre jellemző.

– Basszus.

– Most félek – suttogta a fiú. Hanga felkapta a fejét és egy halvány mosolyt megejtve megrázta a fejét.

– Azt mondtad, hogy amikor azon az estén mind elszakadtunk egymástól, te végig engem kerestél, ugye? – Hanga izgatottan harapott az ajkaiba, míg ujjaival idegesen babrálta a ruháját. – Hogy jutottál ki az erdőből? Mi mind egymás mellett voltunk a mólón, de te nem voltál ott! Téged nem bírt megbabonázni...

– Volt ott egy gyík – súgta a fiú halkan és kissé elfordította az arcát, szemei belevesztek a sötétlő erdőbe. – Azt mondta segít nekem, csak kövessem és én követtem.

Hanga egy szempillantás alatt kapta fel a tekintetét.

– Gyík? Egy olyan pöttyös gyík? – azonnal a táskájáért nyúlt, tenyere elveszett a benne és diadalittasan húzta elő a naplóját. – Egy olyan gyíkról rengeteg feljegyzése volt Dodinak is! Gondolod, hogy ugyanaz lehet? – kipirulva tárta fel a könyvet és azonnal meg is ragadta a figyelmét az egyik feljegyzés mellé pingált kis szalamandra. A fiú felé mutatta. A képet hűen világította a Mercedes erős fényszórójának fénye. – Ilyen?

– Pontosan így nézett ki! – súgta elhalóan a fiú.

– Istenem annyi féle nyomunk van egyszerűen nem bírom összetenni a képet! – idegesen túrt a fürtjeibe. – Velcz Lilla és B. Attila, az ő monogramjuk van a fába vésve, biztos van valami jelentése az egésznek, de nem emlékszem arra a jelenetre! Arra a hülye jelenetre, amit a valami mutatott nekem! – dühösen dobbantott egyet. – Nem hiszem el!

– Szerinted tényleg idetartozom? – súgta elhalóan a fiú.

Hanga pillanatnyi dühe menten elpárolgott és egy gyengéd csókot hintett a fiú arcára.

– Nem tudom – válaszolt halkan. A távolból felbőgött egy madár hangja. – Tényleg nem tudom, de kiderítjük! Kiderítjük miért és hogyan, csak kell egy kis idő.

– És ha már nincs?

A lány nem bírt válaszolni a feltett kérdésre.

Sebes gondolatai versenyt vívtak egymással, már így is sokkal zaklatottabbnak érezte magát, mint általánosságban. Miért pont én? Gyűlölte az ilyen feltevéseket, amelyekre nem volt magyarázat, nem volt bizonyítékuk, egyszerűen csak lebegtek a levegőben és megőrjítették őt. Fáradtan rázta meg a fejét és az egyetlen kiutat választotta. Mégpedig az előtte álló lányt. Hevesen Hanga ajkaira bukott és mohó gyengédséggel karistolta fogaival a lány telt alsó ajkát. Imádta a lány izét, azt az észbontóan édes kavalkádot, ami őt jellemezte. Imádta megízlelni a benne lakozó szenvedélyt, ahogy apró tenyerével a vállaiba kapaszkodva vonta le magához, hogy elveszhessen ujjaival a fürtjei között.

Felmordulva emelte a Mercedes motorháztetőjére a lány pehelykönnyű testét és két combja közé furakodva egészen erőteljesen vonta magához a csípőjét. Ágyékuk egymásnak szorult. Hanga alig hallhatóan kapott levegő után és homályosan derengő tekintettel pislantott fel a fiú íriszeibe. Burjánzott benne a vágy. Sebes az ajkai alatt érezte a lány forrón lüktető vérét, a gerince mentén szánkázott végig a mohóság, de nem siette el. Tudta, hogy Hanga talán beleegyezne, de meg is bánná másnapra. Nem akarta, hogy a vakító vágy miatt feküdjön le vele, érzelmeket vitt a csókolózásba.

A lány sipítva kapott levegőért, zihálva borult Sebes mellkasára és ártatlan szemekkel simított végig erős arcélén.

– Mindig itt kötünk ki – suttogta szórakozottan és megcirógatva a fiú kissé borostás arcát. – Minden egyes alkalommal. Ahelyett, hogy a problémával foglalkoznánk, inkább átsiklunk felette.

– Talán nem tetszik? – karcosan kuncogott fel, egyenesen a lány füleibe. Hangának mindig is imponált Sebes kissé mély, érzéki tónusú hangja. Órákig bírta volna csak hallgatni. Pontosan olyan volt, amilyet álmai férfijának képzelt el. És annyira passzolt mindez a fiú kifogástalan külsőjéhez, hogy Hanga nem is értette, hogy egy ilyen mértékű fiú, mint Karnovszky Sebestyén mit keresett az ő oldalán. Ónodi Hanga nem volt népszerű a fiúk körében, sőt, általában a kedves, de nem túl népszerű srácokat kapta meg, akik vele voltak egy szinten. De Sebes egy hatalmas ugrás volt a szemeiben. Elnevette magát a gondolatra és szándékosan felejtette pillantását a srácon.

Minden annyira szép volt a fiún. Az éles állkapcsa, erőteljes vonalú orra, a bozontos szemöldök, ami alatt ott ültek azok az igézően jegeskék szemek és nem feledkezett meg a srác csábítóan felfelé kunkorodó ajkairól sem. Sebes egy újabb pimasz mosolyt öltött magára.

A kettőség jellemezte őket és Hanga imádta ezt. Hogy bármelyik komoly pillanatból egy mókásat vagy egy szenvedélyeset bírtak kreálni.

– Ezt sosem mondtam – lehelte nevetve és elmerültek újból egy csókban.