Dübörgött a zene Mendel fülében, de mindez addig tartott míg meg nem szakította azt egy zavaró zümmögés. Sóhajtva meredt a kijelzőre, ahol Oszkár neve villogott, megfordult a fejében, hogy nem veszi fel, de aztán mégis legyőzte a nem létező lelkiismerete.

– Mit akarsz?

– Neked is hello! – fűzte hozzá Oszkár szarkasztikusan. Mendel egy apró mosolyra görbítette az ajkait és hallatott egy színpadias sóhajt. – Mi újság? Az ősök érdeklődtek felőled.

– Akkor miért nem hívnak fel ők?

– Azért ennyire ne szeress – Oszkár dünnyögve vágott vissza, valamit súgott valószínűleg Sárának, majd újból teljes figyelemmel hallgatta Mendel szuszogását. – Nem volt még idejük. Nos mi újság?

– Minden okés.

Mendel még magán is meglepődött, túlságosan könnyen szökött ki belőle a hazugság. Pedig valójában minden felfordult körülötte, de nem akarta, hogy ezek Oszkár fülére jussanak. De jobban elmerülve, addig jutott a végtelen labirintusba, míg be nem ismerte magának, hogy a hatalmas felfordulásban ő mégis úgy érezte, hogy tényleg minden okés volt.

– Biztos? Mert nem akarom, hogy úgy legyél ott, hogy ne érezd magadat jól.

– Ez érdekelt mondjuk akkor, mikor elhoztál ide? – Mendel dühösen dörrent fel és lehalkította a háttérben szóló zenét. Semmiképp se vallotta volna be, hogy egészen jól eléldegélt itt és már ismerkedett is fiatalokkal, jobb volt minden így. Oszkárt emészthette a bűntudat, míg Mendel kárörvendve lubickolt az érzésben.

– Mendel...

– Figyelj, jól vagyok.

– Biztos?

– Biztos.

– Király akkor mondom anyának, hogy ne aggódjon! Amúgy pedig te is felhívhatnád őket valamikor! – Oszkár egy leheletnyivel jobb kedvvel szólalt meg.

– Ők sem érnek rám...

– Mendel! – Oszkár az öccsére pirított. – Mindegy. Hívd majd fel őket, ha tudod. Nekem mennem kell. Szia!

Mendel el sem köszönt, unottan nyomta ki a telefont és az ágyára dobta. Lentről hallotta Annabella és Andor mondatfoszlányait, de nem érzett életerőt arra, hogy levánszorogjon, pedig már régen ebédidő volt. Sóhajtva dőlt el a matracon és magába szívta a kellemes, tiszta illatot, ami a paplanból áradt. Úgy érezte magát, mintha egy tavaszi tisztás kellős közepén ácsorgott volna. Tisztás. Azonnal az eszébe jutott a lány, az az őrjítő suttogás, ami csak az utóbbi napokba csitult el egy kicsit. Pedig azt hitte, hogy bele fog őrülni az álmaiban is zaklató szavakba. Néhányat már elcsípett belőlük és a tudata lassan értelmezgette, de még nem jutott el odáig, hogy fel is fogja őket, de érezte, hogy jó úton haladt.

– Mendel?

Az ajtó kicsapódott, de a fiú arra se vette rá magát, hogy az ajtóban ácsorgó Andorra vezesse a szemeit, tudta, hogy ezzel igenis fel fogja húzni. És imádta húzni Andort.

– Mendel? – Andor dühösen lesett a matracon fetrengő alakra, de a fiú továbbra is a repedésektől tarka plafont szemlélte. – Remélem rád zuhan az egész padlás!

Mendel elnevette magát és felpillantva azonnal Andor szikrázó szemeibe veszett, akár az átkozott ég kékje! Mélyen elveszett az érzésben, felvillant újból a csók emléke pedig azt hitte, hogy kijózanodva mindent el fog felejteni, de nem ment neki. Ott égett az ajkain a forró érzés, ami bármelyik pillanatban fellobbanthatta a testét.

Mendel ismerte annyira magát, hogy kitapasztalja, hogy a lányok egy fikarsznyira sem mozgatták meg. Talán, amikor először jött rá, hogy meleg volt, megijedt, de Oszkár végig támogatta és végül ő is beletörődött az egész helyzetbe. Egyik szülője sem ellenezte, sőt támogatták abban, hogy önmaga lehessen és ezért élete végéig hálás volt a családjának, annak ellenére, hogy sose adott szavat a hálájának.

Ám ilyet még ő sem tapasztalt. Tetszettek neki srácok, felkeltették a figyelmét, de Andorban mélyen burjánzott valami elfojtott szenvedély. Mikor először megpillantotta egyenesen kiszúrta a szemét a fiú leheletkönnyű modora, a kedvessége, de egyben a hirtelen fellobbanó haragja, amit általában csak ő bírt kirobbantani. Ezért meglehetősen kiválasztottnak érezte magát. Sejtette, hogy Andor még csak ismerkedett ezzel a felével, látta a szemein a bizonytalanságot, pedig égett az ereiben az elfojtott vágy. Csak nem volt biztos benne, hogy ezt akarta, hogy az, ami lázba hozza helyes-e. Mendel előre megfogadta, hogy hagyja Andort kibontakozni, de azon az estén nem bírta magát visszafogni. Talán a fű bódító hatása tette ezt vele, vagy egyszerűen Andor jelenléte bolondította meg, de zsigereiben érezte a csókot.

És azóta nem hagyta nyugodni az emlék.

– Hallasz engem egyáltalán? Mendel! – Andor megragadta a markát, mire a fiú szemei a homályból visszatértek a valóságba. – Élsz még?

– Ja, persze.

Andor megforgatta a szemeit és eleresztette a tenyerét, a fiú bőrének nyoma még égett az övén. Olyan kiismerhetetlen volt akár egy örvénylő feketelyuk és akárhányszor nézett bele a szemeibe minden egyes alkalommal elveszett benne. Felőrölte ez az egész helyzet mégsem tett semmit, csak figyelte tovább azt a mélyen sötétlő, ám kívülről közömbös szempárt.

A zsebeibe rejtette reszkető tenyerét és azonnal hátrálni kezdett. Andort megrémisztette ez a földöntúli vonzalom, megijesztette, hogy csupán egy érintés lángra bírta lobbantani az egész testét! Feszülten köszörülte meg a torkát és már el is felejtette, hogy miért jött egyáltalán Mendel szobájába.

– Kész az ebéd – nyögte ki végül. Érezte, hogy az arca pillanatok alatt pipacsvörössé pirult, amire Mendel válasza egy túlontúl széles vigyor volt. Könnyedén pattant fel az ágyról és egy lépéssel máris előtte termett. Az ajkaiba harapva szívta magába a fiúból áradozó, sötétlő, cigarettás illatot, ami elkeveredett egy kis borsmentával. Ösztönszerűen nyíltak el az ajkai és szemei levándoroltak a fiú dús, barna ajkaira. Már-már a csók ízét is érezte a száján, de mire felocsúdhatott volna Mendel már az ajtó mellett ácsorogva vetett rá egy győztes pillantást.

– Na, nem jössz? – szórakozottan tette fel a kérdést.

Andor elfojtott dühvel rázta meg a fejét, nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre így csak kikerülte és kétségbeesetten megpróbálta elkerülni Mendel koslató árnyékát. Bárhova nézett ő már ott volt, a hangja, az illata körbelengte az egész házat. Ő pedig ebben fuldokolt.

Ebéd után elmerült a hosszú fűszálak között, szemeivel pedig a gyülekező fellegeket leste, mikor megérezte, hogy valaki közeledett felé. Azonnal megismerte a cigarettás illatról.

– Mit akarsz már megint? – Unottan hunyta le a szemeit, nem akart beleesni ugyanabba a hibába. Már így is kellően zavarba hozta a fiú szemtelen tekintete. Érezte magát Mendel pillantását, de nem merte feltárni az övéit. – Hmm?

– Még nem is beszéltünk róla – súgta halkan a szavakat, bár senki sem volt a közelükbe. A kert egyik eldugott részén ücsörögtek, szemben a mélyen burjánzó erdővel. – A csókról, ha talán elfeledted volna.

– Most komolyan erről akarsz beszélni? – nyöszörögve temette a tenyereibe vöröslő arcát, de Mendel egy laza mozdulattal húzta el onnan a markát. Palakék szemei feltérképezték az övéit és érezte, hogy lassan az egész teste lángba borult, nem csak az arca. Hívogatóan vonta fel a szemöldökét, mintha csak arra várt volna, hogy megszólaljon. De Andor tökéletesen elvolt az őket körülvevő csendben. – Mi ez az egész? – súgta egészen halkan.

– Pont erről akartam beszélni, de... egyszerűen megőrjítesz! – ömlöttek Mendelből a szavak, de nem eresztette el a tekintetét sem a markát. Fogva tartottam! Orra hirtelen súrolta Andorét, a fiú pedig hevesen kapott friss oxigénért, de addigra már mindent beterített Mendel illata. Bódultan mozdult az arca a másik irányába és meg is érezte az ajkait az övéin. Jóleső sóhaj hagyta el a száját és mohón kapott újból érte. Mendel képtelen volt ellenállni a csábításnak, teste ránehezült Andoréra, míg ajkai kikapkodták a fiúból az összes meglévő életerőt. Egyenesen a szájából szívta el a levegőt, míg nyelvük egybeolvadt. A bódult részegség pedig felhevítette a testüket, a fülledt levegőben cikázott a szenvedély.

– Mendel! – Andorból akaratlanul szakadt fel a fiú neve, ami pillanatok alatt megállásra késztette Mendelt. Aggódva lesett az arcára, de csupán a vágy és a részegség kettőse tündökölt a nap csókolta bőrön. Ujjai lomhán omlottak a fiú arcára, képtelen volt nem megérinteni. Fűtötte őt a szőkéből áradó szenvedély.

– Mondtam, hogy elveszítem a fejemet – sóhajtotta, miközben lebucskázott Andor testéről és zihálva kapkodott levegőért, míg a csók emléke hurrikánként söpört végig az agyában. – Pedig csak beszélni szerettem volna róla – nevetett fel, majd oldalra nézve el is hallgatott. – Figyelj, én nem akarok semmit se rád erőszakolni, rendben? Mármint, ha nem vagy biztos ebben az egészben akkor, gyerünk mondd meg nekem és én soha – ígérem – soha nem nyúlok még egyszer hozzád!

– Csak nem tapasztaltam még hasonlót. – Andor szemei rá vándoroltak. – De ha megnyugtat akkor elmondom, hogy akarom csak nem igazán ismerem ezt az érzést. – A vörös árnyalat ki sem aludhatott, újabb hullámban tört a szőkére, ami egy apró mosolyt hímzett fel az ajkaira. Újból érezte a gyeplőt a kezeiben. A tenyereire dőlve tett fel egy újabb szemérmetlen kérdést.

– Volt már dolgod csajjal?

– Mármint, hogy... hogy értve? – hangja elcsuklott. Figyelte, hogyan vándoroltak az ujjai az aranyló Dávid-csillagra. Helyesbítette a kérdést.

– Feküdtél le valakivel? – Mendel olyan természetesen ejtette ki a szavakat, hogy Andor már-már irigylően figyelte a lazaságát. Felült és zavartan birizgálta az arany csillagot. – Andor? – Mendel szokatlanul lágyan szólt hozzá és a fiú már meg is érezhette a fürtjeibe futó ujjakat. – Hmm? – A fülébe súgta a szavakat.

– Nem... igazából, – sütötte le a tekintetét, zilált volt a légzése és ezen Mendel sem segített. –, igazából csak egyszer csókolóztam egy lánnyal.

Andornak úgy tűnt, hogy Mendel meg sem lepődött a válaszon.

– Ahhoz képest elég jól csókolsz!

– Mendel! – pirított rá. – Ne már.

– Idősebb vagy mint én és még mindig zavarba hoz az intimitás?

Andor dühösen meredt Mendelre. – Igen! Igen rohadtul zavarba hoz ez az egész, mert... mert nem ismerem ezt érted? Életemben először érzem ezt a fojtogató vágyat és nem, nem egy csaj mellett, hanem melletted érted? Persze feltűnt, hogy nem hoznak lázba a csajok, de azt hittem, hogy csak a rossz lány miatt nem jött a vágy! De nem! Kurvára nem, mert most is itt fekszem melletted és csak azon jár az eszem, hogy mennyire, de mennyire kívánlak!

– És ez baj? – Mendel kihívóan meredt a tüzesen villámló szemekbe. – Baj, hogy kívánsz?

– Nem tudom! Nem hagysz időt gondolkodni! – Felpattant a helyéről és elkeseredetten túrt a fürtjeibe. Hevesen gesztikulált, szemei révetegen merültek el Mendelében. – Nem tudom, hogy elfogadnak-e, hogy én elfogadom-e magamat! Ez egy falu, Mendel, itt élnek azok a hülye hagyományok, a normák az erkölcsök! És a szüleim? Nem is bírok gondolkodni, mert te itt élsz ebben a nyomorult házban és mindenütt ott vagy! – Andor szemei könnyektől nehezültek el, légzése lelassult és ijedten meredt a házukra. – Mi van, ha nem fogadnak el?

– Andor! – Mendel azonnal követte Andort és a karjai közé szorítva hagyta, hogy a fiú belefúrja az arcát a vállába.

– Mi van, ha a szüleim nem fogják elfogadni? És... és akkor én most meleg vagyok? – Andor könnyektől maszatos arca Mendel vállán pihent, míg a szavak gejzírként törtek elő belőle. Most először mondta ki azt, amit igazából érzett.

– Andor! Nyugodj meg oké? – Mendel a tenyerei közé kapta az arcot és megrázta a fejét, hirtelen csapott a gondolatai közé a suttogás.

Bűn. Bűnös. Bűnhődés.

– Andor... te is hallod?

– Tessék? – A fiú könnyeitől homályosan pillantott fel Mendel arcára, de érezte, hogy gyengül a szorítás a derekán. – Mendel? Mendel... szent egek! Mendel jól vagy?

Bűn. Bűnös. Bűnhődés.

De Mendel előtt elsötétült a világ és már csak annyit érzett, hogy Andor tehetetlenül borult le mellé a fűbe és szorosan átölelte reszkető testét.

. . . 

Hanga leporolta a nadrágját és mosolyogva pillantott a nagyapjára. A férfi éppen egy létrát cipelt a sárgabarack fa lekonyuló ágai alá, míg Hanga egy hatalmas vödörrel szedegette a földre szóródott lédús húsú gyümölcsöket. Gyorsan a szájába helyezett egy mézédes gyümölcsöt és amint megérezte ízét akaratlanul nyögött fel.

– Finom, ugye? – A nagyapja szorgosan szedegette le az érett gyümölcsöket és egy olvadozót gyorsan Hangának dobott. – És még nem is kóstoltad nagyanyád híres lekvárját! Na attól eldobod az agyadat!

Hanga készségesen tömte meg a hasát a gyümölcsökkel és egyszerűen nem tudott betelni annak nyárízű édességével. Mintha ez a kis gyümölcs hordozta volna mindazt az ízt, érzést, amit a nyár nyújtani tudott volna. Egy utolsót a szájába csempészett és vigyorogva leste a nagyapját, aki eközben nevetve szedegette a gyümölcsöket. Hanga imádta az egész falut, a nagyszüleiből áradó életkedvet, a gyümölcsfák zöldellő levelei között átszökő napsugarakat és a bódító környezet szépséget. Egyszerűen elvarázsolta, de minden szépség mögött ott kullogott az a nyugtalanító valami.

Hanga ajkairól leolvadt a mosoly és tétován lesett a nagyapjára. A gyomra menten összeugrott és a gyümölcsöt se érezte annyira fojtogatóan édesnek. Belső ajkait harapdálva szedegette tovább a földre szóródott sárgabarackokat, de a gondolatai már mélyen beleolvadtak az erdő burjánzó titkába.

Már ezerszer olvasta Dodi sorait, de nem talált választ, egyszerűen csak megerősítést arra, hogy valami igenis motoszkált a sötét árnyakban. És ez a tudatlanság egyszerre rémisztette meg és keltette fel a kíváncsiságát. Muszáj volt megtudnia az igazat! Egyenesen beleőrült volna ebbe a kételkedésbe! És még mindig nem emlékszem a jelenetre! Pedig... mintha derengene valami, mint egy álom!

– Hanga?

Bambán pislantott fel a nagyanyjára. A nő szemei aggódva simultak a szeplős arcra, de mögötte azonnal megjelent egy túlságosan ismerős göndör kobak. Hanga torkán akadtak a szavak és végig se mert magán nézni. Régi, maszatos fehér trikó volt rajta és egy ugyanolyan rövidnadrág. Elszégyellte magát és csak utána jutott el az agyáig, hogy melltartót se kapott magára reggel. Átkozta magát és inkább a gyümölcsökre nézett, mint Sebesre.

– Andor hívott, hogy baj van – súgta úgy, hogy csakis ő hallhassa a szavakat.

– Neked is szia! – Hanga felnézett a fiú villámló szemeibe és azonnal elszégyellte magát, de azért tűrte a szikrázó pillantást. Amint eljutottak a szavak a tudatáig azonnal ott hagyta a gyümölcsöket és aggódva vonta fel a szemöldökét. – Még pedig? Mi a baj?

– Mendellel van a baj. Összeesett, azt mondta, hogy már magához tért, de tökre ki volt akadva – Sebes hatalmasat nyelve nézett Hanga nugátszínű szemeibe, látta a bennük örvénylő kétségbeesést.

Mikor megkapta Andor hívását egyenesen pánikba esett, Andor hangja reszketett a kétségbeeséstől. Tisztán érezte rajta a tehetetlenség és az aggodalom vészes elegyét. Nem bírta összeszedni a gondolatait, percekig csak figyelte a szél karma alatt lengedező ruhadarabokat és próbálta megemészteni a hallottakat. Kereste a megfelelő választ, de nem találta. És csak lassan vetemedett arra, hogy rájöjjön, már réges rég elúsztak a logika partjairól. Itt már nem volt magyarázat semmire, itt már nem ők irányították a történéseket, szimpla bábuk voltak egy színház hatalmas színpadján. És sajnos nem ismerték a rendezőt.

Sebes nem mert egyedül betoppanni, ezért is kereste fel Hangát. A lány merész volt bátor, ő benne égett a kíváncsiság és ő szeretett volna megbújni a lány vakmerősége mögött.

Tehetetlenül vezette ujjait a fürtjeibe és végigvezette a szemeit a lány tagjain. Egyenesen elfeledtette vele a gondjait, hiszen megakadtak íriszei Hanga kellemes domborulatain és a vékony trikón átütő mellein. Hatalmasat nyelve sütötte le a szemét és átkozva próbált valami szörnyűre gondolni, de nem ment neki. Szemei visszavándoroltak a lányra, erőszakkal szortírozta tekintetét a szemeire.

– Rendben, menjünk csak gyorsan átöltözök, egy pillanat az egész! Gyere! – Hanga hevesen ragadta meg a csuklóját és maga után húzta őt egyenesen a szobájába. Sebes látta, hogy Hanga egy pillanatra megbillent és kétségbeesetten túrta fel a gardróbját, de mindezt csak azért, hogy nyerhessen egy kis időt mire összeszedheti széthulló gondolatait.

Sebes az ágyra ülve figyelte a kapkodó lányt, az ajkait gyűrögetve sütötte le a szemeit. A vékony ruhadarabok sajnos túl sokat mutattak belőle és mikor Hanga zavartalanul öltözni kezdett a fiú tehetetlenül szorította össze a szemeit. Zavartan mocorgott és megpróbálta kizárni a gondolataiból a lány meztelen hátát. Nem sok sikerrel járt a próbálkozása, de legalább nem szorította oly erősen az alsó ajkát. Másik markával a szemeit takarta el mikor megérezte Hanga ujjait az övéin.

– Kész is vagyok! – egy apró mosollyal pördült meg a fiú előtt. Egy egyszerű csíkos trikót és farmer rövidnadrágot viselt. – Aranyos vagy, pedig azt hittem te... mindegy.

– Mit hittél mi vagyok? – Sebes visszanyerte az önbizalmát és elkergetve a zavarát. Pimaszul vigyorogva lesett Hanga szemeibe.

– Ó, hagyjuk ezt! Örülök, hogy úriember voltál és nem leskelődtél! Ennyi! Szálljunk le a témáról és siessünk – hadarva rázta meg vörös fürtjeit, míg a szemüvege lassan csúszott lejjebb az orrán. Idegesen igazította meg.

– Talán jobban örültél volna, annak, ha nem lettem volna úriember?

Sebes diadalittasan húzta magához Hanga derekát, mikor megpillantotta vöröslő bőrét. Egy puszit nyomott a homlokára és összefonva az ujjaikat megindultak a Mercedes felé. Olyan természetesnek hatott megfognia a kezét, hogy egy ideig nem is figyelt fel rá. Csupán a tudatalattija vezérelte erre a cselekedetre. Röpke pillantást vetett rá és a szíve talán túlságosan hevesen vágtatott a bordái között, de nem tehetett róla. Az aprócska lány mosolya megbolondította.

Hirtelen cselekedett. Hanga csuklóját megragadva egy könnyed mozdulattal húzta magához, talán kicsit heves volt, mivel a lány azonnal elvesztette az egyensúlyát és tehetetlenül esett rá. A lány marka a mellkasára simult, rettegett attól, hogy talán észreveszi vágtázó szívverését és az a pimasz mosoly Hanga ajkain elárulta, hogy érezte, mit váltott ki belőle.

Kedvelte Hanga vakmerő és a bátor énjét és közben ugyanúgy hatott rá a félénk és szégyenlős is. A lány minden porcikája megőrjítette és ez a kettőség pedig egyenesen kikergette a világból.

– Szívrohamot ne kapj! – Hanga kuncogva simított végig a mellkasán.

– Ez egy szörnyen kegyetlen döfés volt.

– Egyértelműen megérdemelted! – A vörös azonnal felfonta karjait a fiú nyaka köré és elmélázva figyelte a kék szemeket, de még idejében kapott észbe. – Sietnünk kell! Te mondtad, hogy Mendel rosszul van!

– Tényleg – súgta a fiú fáradtan és kitárta a Mercedes ajtaját. – El is felejtettem miért jöttem ide. – Behuppant az ülésre majd sóhajtva nézett a másikra. – Téged nem zavar?

– Micsoda?

– Ez az egész. Nyaralni jöttem, pihenni, fotózni, aztán már azt se tudom mikor készítettem egy átkozott képet utoljára! – Sebes dühösen taposott a gázra, míg ujjai hevesen szorongatták a váltót. – Kikészít.

Hanga lesütötte a szemeit, ujjai az ölében pihentek. Valahogy nem bírta szólásra nyitni az ajkait, de végül homlokát az üvegnek döntve mégis megpróbált őszinte lenni.

– Inkább megrémiszt – susogta, az erdőben hullámzó tudatlanságot figyelte, míg az autó pár perc múlva meg nem torpant Andoréknál. – De egyben megőrjít valami kíváncsiság. Értelmes ez egyáltalán? Én... én sosem voltam tipikusan ez a kalandvágyó lány, de most mégis a zsigereimben érzem, hogy meg kell próbálnom legalább rájönni, hogy Dodi mit talált itt. Hogy befejezhessem a munkáját! Hogy ne halljon meg csak úgy! Hogy végre nyugta lehessen...

– De ez nem a te feladatod, Hanga! Ő meghalt, belehalt ebbe az egész valamibe! – Sebes megragadta az ujjait, a lány szemei pedig belevesztek Sebesébe. – Nem érted? Ez egy kurva nagy jel! Nem szabadna belebonyolódnunk! Mi van, ha mi is úgy végezzük?

– De ha mi nem teszünk semmit ki fog? Mások is ugyanúgy beleveszhetnek ebbe az egészbe! Meg kell állítani! – hevesen fúrta ujjait Sebes fürtjeibe, kényszerítette arra, hogy belevesszen a szemeibe. – Ha tudjuk, hogy létezik meg kell állítani, nem engedhetjük, hogy mások csak úgy belesétáljanak a vesztükbe! Hát nem érted?

– Már hogyne érteném? – dühösen fordult el a lánytól. – Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen...

– Vagyis nem akarod, hogy meghalj? – vádlón vágta hozzá Hanga.

– Igen! Tudod rohadtul nem akarok most meghalni! És ezt nem szégyellem, Hanga! Nem szégyellem mégha úgy is mondtad volna, mintha meg akartál volna valamivel vádolni! – Sebes fáradtan hajtotta le a fejét. – De nem akarom, hogy nektek bajotok essen. Mendel rosszul van, Hanga! Ez egy jel, hogy álljunk le!

– De ha leállunk akkor is elkaphat! Már tudjuk, hogy él, már veszélyt jelentünk számára! Ígyis-úgyis kinyír, legalább próbáljuk meg!

Sebes tehetetlenül csapta be maga után az ajtót és meg sem várva Hangát belépett Andorék kertjébe. Dühös volt Hangára, de leginkább saját magára. Tudta, hogy gyáva volt, féltette az életét, de féltette az újonnan szerzett barátait is. Nem akart részese lenni a bekövetkező gyásznak, mégsem érzett erőt arra, hogy magukra hagyja őket. Lehajtott fejjel közelítette meg a teraszt és ott azonnal ki is szúrta Andorékat.

Tekla az erkélyről lesett le, őt is felhívta Andor és mélyen ez igazán megérintette a lányt. A tudat, hogy a szőke fiú nem feledkezett meg teljesen róla. Sóhajtva fűzte egy kontyba a fürtjeit és lesietett a lépcsőn. Annabella szokásához híven a számítógép előtt pötyögött és észre se vett semmit abból, hogy Mendel csak úgy eszméletét vesztette. Egyikőjük sem szólt róla, nem mertek róla beszélni.

Amint leért a teraszhoz azonnal kiszúrta, hogy Hanga arcát nem a megszokott mosoly díszítette. Szemei Sebesre tévedtek és a feszült testtartásból leszűrte, hogy összevesztek. Mélyen egy kis része talán ujjongva járt örömtáncot, de ezt a részét megpróbálta minél előbb meggyilkolni.

– Minden okés veletek? – jókedvével próbálta megölni az indulatot. – Feszültséget érzek!

Sebes szótlanul kikerülte őket és felszaladt a lépcsőn. Hanga szomorkásan nézett utána, majd egyszerűen megvonta a vállait.

– Valahogy minden beszélgetésünk így kezdődik mostanában.

– Folyton csak szomorkodsz! Aggódok miattad, nem voltál ilyen. – Tekla óvatosan nyúlt Hanga tenyeréért. – Kifordultál önmagadból.

– Király, akkor nem csak én vettem észre!

– De most komolyan? Miatta van mindez? – végigsimított az arcán és hagyta, hogy Hanga a karjai közé boruljon. Megigazította az orrára csúszott szemüvegét és vontatottan bólintott.

– Igen és nem. Sebes olyan kiismerhetetlen! – halkan súgta Teklának. – De közben ez az egész valami is kikészít. Te, hogy bírod ilyen nyugodtan kezelni?

– Belülről éppen rothadok.

Hanga hangosan felnevetett és hihetetlenül hálás volt barátnőjének. Tekla pedig örömmel fogadta, hogy egy kis mosolyt tudott varázsolni az ajkaira.

Felszaladtak a lépcsőn. Hanga megtorpant a küszöbön, míg Tekla Sebes lomha mozdulatait figyelte. A fiú Mendel mellé heveredett le és beszélgetésbe elegyedtek, míg Andor aggodalmasan fúrta ujjait a zsebeibe, csakhogy ne láthassák reszkető ujjait. De késő volt. Tekla már mindent kiszúrt.

– Sebes más fiú, szerintem beleszokott abba, hogy minden lányt meghúz és elfelejtette milyen udvarolni – fűzte hozzá halkan. Hanga hatalmas szemekkel pillantott az emlegetettre.

– Nem ezzel van a baj! – súgta és szándékosan elfordult a fiútól. Tekla elnyomta a mosolyát, Hanga egyáltalán nem tudott feltűnés mentesen kibeszélni valakit és Sebes pedig azonnal leszűrte, hogy róla volt szó. – Nem akarja ezt az egész kalamajkát.

– Szerinted valaki akarja? Rajtad kívül.

– Én sem akarom Tekla! De érzem, hogy muszáj!

Tekla sóhajtva adott igazat Hangának, de mélyen egyetértett Sebessel. Semmi szükségük nem volt erre az egész kalamajkára, nem akart azzal foglalkozni, hogy Almási Dorottya hogyan vetette le magát a diófáról, már így is túl sok lehangoló dolog érte az életében. El akarta feledni az árnyat, a furcsa motoszkáló érzést, ami folyton követte. Vissza szeretett volna csöppeni abba az állapotba, ami még azelőtt volt, hogy minden a fejetetejére állt.

De a kérése süket fülekre talált. Egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltak a valamiben, de úgy érezte, hogy ez még mindig csak a felszín.

Andor a lányokhoz lépett és egy halk sóhajjal vonta magára a figyelmüket. Az ajkait rágcsálta, Tekla már ezerszer rászólt, hogy hagyjon fel ezzel a rossz szokással, de nem bírta abbahagyni, főleg mikor ilyen szorult helyzetbe kerültek. A lány azonnal kiszúrta a fiú vörös szemeit és az alattuk húzódó hatalmas, fekete karikákat. Gyorsan összerakta a képet és újból azt a tehetetlen fájdalmat érezte. Minden kicsúszott a lábam alól és mégis fenn kell tartanom ezt az átkozott álarcot!

– Mendel jól van? – Hanga közelebb lépett Andorhoz és aggodalmasan szemlélte kéken villámló szemeit.

– Ja, már sokkal jobban – élesen szívta be a levegőt és fáradtan vezette ujjait szőke fürtjeibe. – De csak úgy összeesett! Már másodjára! Azt mondta, hogy hangokat hallott, valami bűnről hadovált összevissza! Nem értem... egyszerűen nem értem.

– Most is hallja?

– Igen! Mindig hallja, csak néha elhalkul, de mindig visszajön egyre és egyre hangosabban, mint valami krónikus, lüktető fájdalom. – Az ajkait rágcsálva nézett Sebesre és Mendelre. – Csinálnunk kell valamit.

– És mégis mit? Folyamatosan azzal jöttök, hogy csinálnunk kell valamit, de semmi konkrétat nem bírtok mondani! – sziszegte Tekla és dühösen kapkodta köztük a tekintetét. – Csak úgy sétáljunk be az erdőbe? Már többször is csináltuk és semmi érdekeset nem találtunk!

– Dodi ezt csinálta és tapasztalt furcsa dolgokat. Talán máshogy kell néznünk a dolgokat! lehet nézőpont kérdése az egész! Éjszaka, ha csinálunk egy túrát a tó és a diófa körül? – motyogta Hanga, de közben gondolatai valahol mélyen a napló sorait rótták és a foszlott emlékképeit kutatták.

– Hogy aztán valamelyikünk megőrüljön és levesse magát a fáról? Kérlek ne kísértsük a múltat!

– Ha mégis... ha egy kötelet fogunk mindannyian akkor nem tudunk elválni egymástól nem? – Andor szemei felcsillantak, Tekla hevesen rázta a fejét. Nem tetszett neki az ötlet.

– Megőrültél? Szerinted egy átkozott kötél megállíthatja a varázslatot? – Tekla gúnyosan kacagott fel, de egyikőjük se vette figyelembe jogos érveit.

– Pedig nem hülyeség! Talán találunk valamit, ami segíthet elindulni.

– Komolyan Hanga? – Tekla dühösen húzta fel a szemöldökét. – Komolyan? Azt csináljuk, amit a halott nagynénéd, csakhogy végül mi is úgy végezzük?

– Ha nem teszünk semmit, akkor Mendel hal meg! – Andor elkeseredetten emelte szemeit Teklára. – Próbáljuk meg legalább.

– Mit is? – Sebes hirtelen termett mellettük. Andor megindult Mendel felé és végül egy körbe gyűltek össze. Andor ismertette a tervet, de Teklához hasonlóan Sebes is rossz tervnek gondolta, de végül mind beadták a derekukat.

– Akkor este... a templomnál, az orgonabokor alatt! – Hanga ennyivel zárta le a beszélgetést.