Tekla Barnit bámulta. A kisfiú a kertbe állított aprócska medencében pancsolt, vigyorogva merült el a vízben majd megtalálva az elveszett hajóját hangos nevetésbe tört ki. Hallotta Izoldát, ahogy búcsúzott az édesapjától, majd a nő meg is jelent a teraszajtóban és mosolyogva figyelte a fiát.

A nő vetett egy óvatlan pillantást az árnyékba olvadó lányra, később mégis Barni felé vette az irányt. Kezében frissen facsart narancslé pihent, majd térdre ereszkedve rögvest összeborzolta a kisfiú nedves tincseit. Végigsimítva a gyermeki mosolytól maszatos arcon a szívébe pillanatok alatt mart bele a fájdalom és hátra lesett a vállai felett Teklára.

A lány pedig elkapta a tekintetet, gyomrában már összegyűlt a mardosó féltékenység. Hogy lehetek egyáltalán ennyire szánalmas? Hiszen, hogy is fordulhatott meg a fejében a gondolat, hogy az öccse helyett inkább ő kapja meg a figyelmet? De elnézve őket mégis összeszorult a szíve, lesütötte a szemeit és újból eljátszott azzal az illúzióval, amit már rongyosra játszott. A saját édesanyját látta a szemei előtt, azt a nőt, akit még megismerni sem volt ideje. Szerette Izoldát, hogyne szerette volna? De már gyerekkorában is tudta, hogy ez a nő, sosem fogja úgy szeretni őt, mintha a saját gyermeke lett volna. És miután megszületett Barni minden feltételezése bebizonyulni látszott.

- Tekla! - Barni sikongatva pattant ki a medencéből és futó lépések mellett sietett Teklához. Csuromvizes ölelésbe vonta a nővérét. - Hiányoztál!

A lány meghökkenve hallgatta az aprócska fiú szavait. Igazat mondott hát? Abban sem volt biztos, hogy ismerte a hiányzik szó jelentését, de erőteljesen villámló zöld szemeibe pillantva érezte, hogy Barni tényleg így gondolta. Hiányzott neki.

- Te is Tökmag! - Összeborzolta nedves tincseit, majd félszemmel Izoldára lesett.

- Ugye nem fogsz többször itt hagyni miket?

A kisfiú kíváncsian nézte nővérét. Tekla az ajkaiba harapva próbálta meg visszatartani a könnyeit. Hogy is magyarázhatná meg neki miket érez? Hogy is érthetné megy egy ötéves kisfiú, hogy mik játszódnak le benne?

- Miért sírsz? - ártatlanul tette fel a kérdést. A lány egyszerűen megrázta rózsaszínre festett fürtjeit és elveszett a kisfiú ölelésében. Barni milliószor többet érdemel, mint én valaha is fogok!

- Ha el is megyek, ígérem, hogy visszajövök!

Tekla is hinni akart a szavaiban.

Végül a fiú visszaszaladt a medencéhez és még nagyobb vehemenciával merült el a vízben. Sóhajtva állt fel az árnyékból és a konyhába sietett valami harapnivaló után, de amint kiszúrta Izoldát szégyenérzet kúszott az ereibe. Éppen meg akart fordulni, mikor Izolda hangja megakasztotta a mozdulataiban.

- Nem akarom, hogy rossz viszonyba legyünk! - A nő szemei élesen villantak a lányra, a kezeiben tartogatott felmosórongyot ott felejtette a pulton és tett egy lépést Tekla felé. De ő is érezte a közöttük pattogó feszültséget. Akár egy gumilabda. Tekla egy hatalmasat nyelve sütötte le a szemeit. Bocsánatot kellene kérnem? De választ nem kapott. Sosem kapott. - Tekla? Nem akarsz végre-valahára őszinte lenni?

- Én mindig őszinte vagyok veled - susogta halkan. Már őt sértette a hazugság, ami olyan könnyen csusszant ki belőle, beleszokott a folytonos hazudozásba, most mégis fájt kimondania a szavakat. De nem nyílhatott meg előtte! Hiszen akkor látná mennyire selejtre méltó vagyok! Tehát egyszerűen összezárta az ajkait.

- Tekla látom, hogy őrlődsz! De mégis hogyan segítsek, ha te képtelen vagy elmondani mind azt, ami nyomja a lelkedet? - Izolda hevesen lépett közelebb a lányhoz, ujjai felderítették fehér bőrét, amin már látni lehetett az előbukkanó szeplőket. - Kérlek Tekla! Én kérlek téged, mondd el mi bánt!

- Semmi, Izolda! Itt vagyok, jól vagyok - dühösen hátrált ki a konyhából. Menekült.

- És szerinted nem láttam, hogyan néztél Barnira? - Izolda vádlón engedte el Teklát. Összegyűrte a markában az érzelmeit és képes lett volna dühösen kukába hajítani mindent, de nem engedhette meg, hogy Tekla lássa mennyire, de mennyire fájt neki mindaz, amit vele tett az utóbbi időben. Minden sokkal könnyebben ment anno, mindaddig míg Teklában az elmúlt két évben be nem kattant valami. A lány kezelhetetlenné vált. - Talán sosem fogsz bennem úgy megbízni, mint ahogy tetted volna az anyukáddal! De szerinted nem látok át rajtad? Miért nem érted meg, hogy apád és én ugyanúgy szeretünk téged, mint Barnit? Miért nem érted már meg, hogy te olyan vagy mintha a saját lányom lennél?

Tekla ökölbe szorított kezekkel fordította el az arcát. Nem hitt neki! Minden hazugság volt, amint Izolda kimondott! A harag hihetetlen erővel zúdult a testébe és már csak arra lett figyelmes, hogy az ajtó felé vette az irányt. Tagjai reszkettek az elfojtott dühtől.

- Tekla! Kérlek... miért nem lehet minden a régi? Nem értelek!

- Pont ez a baj, Izolda! Ha igazán az anyukám lennél értenéd - még Teklát is megbántották a szavak, amit kieresztett, de meg kellett védenie önmagát. Folyamatosan ezt traktálta mindaddig míg már megint azalatt a fránya orgonabokor alatt kötött ki, sajgó szívvel. És tudta, mint mindig most is elbaltázott minden lehetőséget, amivel rendbe szedhette volna önmagát. Mert gyenge vagyok! Túl gyenge ahhoz, hogy bevalljam tényleg az én hibámból adódott minden galiba.

Sóvárogva nézte a kis kocsmát. Most ugyan nem voltak annyian mint múltkor, a kocsmáros asszony mégis ugyanolyan vehemenciával járt az asztalok között és mosolyogva fogadta a kellemes bókokat.

Tekla a szexbe menekült. Élvezte, hogy a csókok és a vad érintések elfeledtették vele mindazt, amit felhalmozott maga mögött. A hibák ki nem futó tömkelegét. Valaki tanult a hibáiból, de ő úgy érezte, hogy minden egyes alkalommal ugyanazt baltázta el. Mintha ez egy berögzült mozdulat lenne, egy recsegő kazetta, amely képtelen mást lejátszani, csak azt, ami rá van írva. Ami bele van vésve.

Ez volt ő. Ez az elbaltázott valami. És ő gyűlölte ezt a hibát.

. . .

Andor unottan hevert a napozóágyon, míg az édesanyja elmélyülten pötyögött valamit a telefonjába. Lehunyt szemekkel nyúlt ki a limonádéért, ami hűen ott állt a meggyfa árnyéka alatt.

Az ajkaihoz illesztette a poharat és egy mélyet húzott belőle.

- Mikor tervezel kimenni ma Sáriért?

Andor prüszkölve nyelte félre az italt. Értetlenül kapta hátra a fejét, de az édesanyja csak titokzatos mosolyra görbítette az ajkait.

- Hogy mi?

- Ó, ne tegyél úgy mintha nem tudnád! - Lerakta a telefont és mosolyogva környékezte meg a fiát. Ujjai belegabalyodtak Andor fürtjeibe. - Jön Sári!

Andor ajkaira akaratlanul szökött egy mosoly és hihetetlen mértékű boldogság áradt szét benne, bár ezt soha az életbe nem vallaná be Sárának. A nővérét már öt hónapja nem látta, és ha belegondolt az öt hónap alatt nem igazán érezte megemésztőnek a hiányát, de amint eszébe jutott a lány máris megérezte azt a tátongó űrt, amit az hagyott benne, hogy nővére elköltözött innen.

- Mikor jön? - azonnal felkönyökölt. Az édesanyja ujjai a csillagra vándoroltak a mellkasán, és egy gyönyörű mosolyt követően végigsimított Andor arcán. - Anya?

- Nem egyedül jön. Oszkár is vele utazik, és az öccse... azt hiszem Vendel? Vagy talán Mendel? Furcsa a neve, de nagyon szép! - Az anyja hevesen csapta össze a tenyereit. - Sári azt mondta 12-re már be is fut a vonat!

Andor testében hihetetlen mennyiségű izgalom kelt életre. Az anyja arcára nyomva egy puszit azonnal felszaladt az emeletre, pont mellette volt az egyik vendégszoba és túlságosan nyilvánvaló, de mégis egy erkélyen osztoztak. Andor lelkében fellobbant valami különös érzés, megdörzsölte fedetlen bőrét. Ott, ahol nem régiben még Magda ujjai égettek bele foltot.

Hatalmasat nyelve terült el a matracon, arcát a tenyerébe temetve pillantott az órára. Mindig is meg akarta ismerni Oszkárt. Egyrészt mert Sára már hónapok óta ódákat zengett a fiúról, másrészt szerette volna tudni, hogy nővére szíve tényleg jó kezekbe került. Bár az meglepte, hogy Oszkár öccse is velük tartott, ezt már tényleg nem bírta volna sehova se sorolni.

- Andor? - Édesapja hevesen nyitott be a szobába. Meglátva az ágyon elterülő fiút, azonnal elfojtotta a mosolyát. - Ma későig dolgozok! Kérlek szórakoztasd el a vendégeket és menj ki értük az állomásra!

- Persze...

- Fél óra és befut a vonat! - apja dörmögős hangjára azonnal felpattantak a szemei. - Igen, fél óra múlva tizenkettő szóval kapkodd össze magadat!

Botladozva sietett a Trabanthoz. Bepattant a volán mögé, de a szíve egyszerűen nem veszített a tempójából. Igazából nem is értette miért reagált ennyire hevesen, de mintha nővérének neve előhurcolta volna azokat az átvirrasztott éjszakákat, ahol már úgy érezte belefullad az érzelmeibe. De nem gondolkodott sokat. Egyenesen a miskolci állomás felé vette az irányt.

Viszont az út túlságosan gyorsan rebbent el a feje fölött és már csak arra lett figyelmes, hogy a tikkasztó nyári hőségben ácsorgott a kihalt vasútállomáson. Szíve továbbra is őrült módon vágtázott a mellkasában. Nyűgösen dörzsölte meg izzadt tenyereivel az arcát, de csak rontott a helyzeten.

Végül több perces ácsorgás után úgy döntött, inkább a Trabant árnyékában várja tovább a nővérét. Sóhajtva bújt el annak árnyékában, leheveredett a földre és a térdére hajtva a fejét fáradtan próbálta rendbe kapkodni magát, mielőtt a vendégek megérkeztek volna, de hiába. Az eddig mindig égető nyom most valamiért kellemesen hullámzott. Hűs érzés szánkázott végig tagjain. Szemeit lehunyva engedte, hogy a fürtök lassan az arcába zúduljanak, de mindez addig tartott míg meg nem érzett egy erős rántást a hajánál.

Sára!

Andor szemei abban a pillanatban pattantak fel. Először el sem jutott az agyáig, hogy ki állt előtte.

Sára egészen megváltozott. Hosszú fürtök keretezték gömbölyded arcát, de eddig folyton smink alá rejtett szeplői most kiütköztek a bőrén. Friss és üde volt. Oszkár talán segített Sárának megtalálnia önmagát.

Andor csak figyelte őt tehetetlenül. Nem is tudta, hogy mi lett volna a megfelelő reakció. Meg kellene ölelnie? De hát olyan idegen volt az tőle. Végül a kérdések továbbra is megválaszolatlanul tengődtek közöttük, egyedül az volt a különbség, hogy Sára felhúzva őt azonnal beletemetkezett az ölelésébe. Andor szívébe pillanatnyi nyugalom áradt szét. Arcát beletemette a frissen mosott szőke tincsekbe. Érezte, hogy nővére reszketett a karjai között, könnyek mosták nedvesre az ingét, egy huncut mosolyra görbültek az ajkai.

- Ennyire hiányoztam?

Sára válasza egy könnyektől maszatos nevetés volt.

- Ne bízd el magadat! - Pislantott egyet és azok az ismerős égszínkék szemek belemélyültek Andor pillantásába. - De... igen! Bevallom hiányoztál! Hogy ne hiányzott volna az idegesítő fejed?

Andor elnevette magát, még egyszer magához szorította.

- Jó újra itt lenni! - Sára hevesen gesztikulálva szakadt el Andortól, de érzelmektől csöpögő szemei csak úgy falták a fiú kissé férfiasabb vonásait, pedig még mindig ott csücsült az a kisfiús báj. - A régi illatok! Jaj, istenem! El is felejtettem! Andooor bemutatom neked Veres Oszkárt és Veres Mendelt!

Sára mosolyogva pattant az eddig hátérbe szoruló barátja felé. Szeretetteljesen simult a karjaiba és ugyan egy picit izgulva mérte fel Andor vonásait, de az öccse elnyílt ajkakkal figyelte a másik oldalán ácsorgó Mendelt. Sára azonnal egy sejtelmes mosolyra görbítette az ajkait.

- Hahó! Föld hívja Pillmann Andort! - Sára mosolyogva nevetett fel mikor kiszúrta, hogy Andor arca lassan borult vörös színekbe. Oszkár is elnyomott egy mosolyt, majd javítva a kissé feszélyezett helyzetet előre lépve megragadta a fiú tenyerét és szívélyesen megrázta.

Andor azonnal uralma alá akarta venni a vonásait, de úgy érezte egy pillantás elég volt, hogy szétcsússzon. Nem lehet ennyire feltűnő! Szent egek! Gyorsan megrázta Oszkár kezét, tenyere izzadt mikor újból Mendel felé kapta a szemeit. Szíve majd kiugrott a mellkasából, mikor a másik laza léptek mellett megindult Andor felé. Egy mosolyt erőltetett az ajkaira és egy túlságosan lazának bizonyult mozdulattal meg nem rázta Andor izzadt tenyerét.

Az áramütések végigcikáztak a testében. Dühösen hunyta le a szemeit. Nem adhatja fel! Nem!

- Minden okés? Kicsit vörös az arcod.

- Mindig kipirul a melegtől! Szegénykém már gyerekkora óta ilyen, ha napra kerül ilyen lesz a színe! - Sára segítőkészen sietett válasszal. Andor viszont meg sem hökkent. Tudta, hogy nővére sejtett valamit, hogy is ne sejtett volna?

- A-ahogy mondja! - Már bánta, hogy szólásra nyitott az ajkait. Mendel megértően bólintott, majd eddig homlokába zúduló göndör fürtöket egy mozdulattal hátra tűrte egy zsebéből kihalászott gumival.

- Azt hinné az ember, hogy itt kicsit hűvösebb a levegő, de azt hiszem tévedtem. - Mendel próbált valahogyan kedvesen megszólalni, de még ez mondat is szörnyen mogorvára sikeredett tőle. Oszkár sóhajtva veregette meg a vállát, mintha csak díjazni akarta volna a próbálkozást.

Andor lesütötte a szemeit és egy szót sem szólva pattant a vezetőülésre. Rettegett attól, hogy reszkető hangja talán még inkább lebuktatná. A gázra taposott, ujjai akaratlanul tévedtek a rádióra. Bekapcsolta a megszokott csatornát, ahol valami ócska magyar sláger üvöltött, de még ez sem bírta megmozdítani. Csak hálát adott érte, hogy feszélyezett csendet végre valami félbeszakította. Hallotta, hogy Sára és Oszkár valamiről sugdolóztak, de tekintetét egyenesen az úton felejtette.

- Nem sérti a füledet ez a szar?

Andor fel se fogta először, hogy Mendel hozzá beszélt.

- Mendel! - vágott közbe Oszkár. Andor egyszerűen összeszorította az ajkait és vetett egy gyilkos pillantást a hátsó ülésen helyet foglaló srácra. Ha ő így játszik, legyen így! - Ne is foglalkozz vele...

- Nem, csak egy dolog sérti a fülemet: a hangod - az autóba kellemetlen csend telepedett meg. Andor érezte, hogy túl lőtt a célon, de nem bírta tovább magában tartani a szavakat. Érezte Sára heves tekintetét a bőrén. Sóhajtva dörzsölte meg az arcát. Ez nem ő volt. - Bocs, én nem akartam! Csak... öhm... a meleg kikészít és keveset aludtam! Ja, szóval, bocs.

- Nem gáz.

Andor a visszapillantó tükörben beleveszett Mendel palakék szemeibe, de még idejében erőszakolta vissza tekintetét az útra. Érezte, hogy a homlokán végiggördültek az izzadtságcseppek.

- És meddig maradtok? - váltott hirtelen témát. Idegesen dobolt a kormánykeréken.

- Én és Oszkár, ha minden igaz csak egy hétre, de Mendelt nyár végéig itt szeretnénk tartani! - Sára mosolyogva pillantott Mendelre, de a srác gúnyos mosolya egészen átütött még a visszapillantótükrön keresztül is.

- Bírom amúgy, hogy eldöntitek mi a jó nekem! Értékelem.

- Mendel! Ezt már megbeszéltük...

- Azaz te és anya megbeszéltétek, hogy a világvégére száműztök egy egész nyárra! Megkérdezhetem, hogy miért is? Mert zavar, hogy keveset mozdulok ki és másokkal ellentétben szeretek a szobámban ülni? - Andor zavartan fordította vissza az arcát az útra. Érezte Mendel hangjában megbújó gúnyos élt, elfojtotta a mosolyát.

- Barátokra tehetsz szert, mi csak neked akarunk jót! Tölgyeskert talán nem a világ középpontja, de érdekes lesz a nyarad! Higgy nekem! - Sára áthajolt Oszkár válla felett és ujjaival végigsimított a fiú meggyötört vonásain.

Mendel sóhajtva húzódott el.

- Vendégségben leszel, ne cirkuszolj!

- Ne cirkuszoljak? Talán meg kellett volna kérdezni, hogy akarom-e ezt a hülye utazást vagy sem! - Mendel élesen felcsattant.

- Figyelj, én megértem, hogy szar ez a helyzet, de anyáék befogadnak és mit ne mondjak nagyon lelkesek, szóval kérlek előttük majd fogd vissza magadat! - Andor hátratekintett, de az a szürke tekintet most nem kereste fel. Dünnyögve motyogott valamit, de még Oszkár sem hallhatta a szavait.

Amint megérkeztek Tölgyeskertbe és áthajtottak a mosolygós plakát mellett máris megérezte a benne hullámzó érzéseket. Feltűnésmentesen kapott a mellkasához és grimaszát elfojtva parkolt le a házuk előtt.

Édesanyjuk már a lépcsőn ücsörgött és amint kiszúrta a fahéjszínű Trabantot hatalmas vigyorral az arcán sietett ajtót nyitni. Andor mosolyogva figyelte, ahogy Sárát a karjaiba kapva borult az ölelésébe, majd mindkét vendéget hatalmas hévvel köszöntötte. Azonnal kiosztotta a szobákat. Jól sejtette. Oszkár Sára szobájában alszik, míg Mendel egyenesen az ő szobája mellett. Dünnyögve dugta zsebre a kezeit és csendben követte a heves társaságot.

. . .

Tekla már akkor érezte, hogy ez a nap más lesz mikor felébredt, de amint kiszúrta a Trabantba zsúfolt tömeget a szíve hevesen kalapálni kezdett. Felpattanva az orgonabokor tövéből lassú léptek mellett indult meg a Pillmann család háza felé és magában latolgatta, hogy miképp magyarázza hirtelen feltűnését. Talán csak valami friss húsra vágyott.

Dúdolva torpant meg a fekete kerítés előtt, egy mély lélegzetet véve nyomott a csengőre és amint kitárult az ajtó úgy érezte megérte megtenni a hosszú utat. A fiú, aki előtte állt egészen magas volt, és még az ingjén keresztül is látni lehetett kellemesen domborodó izmait. Gondolkodás nélkül jártatta végig a szemeit a jövevényen és végül belemerült azokba a palakék szemekbe. Oldalra döntötte a fejét és mosolyogva nyújtotta ki a kezét.

Egész jól néz ki!

- Bán Tekla vagyok! Andor nincs véletlenül itthon? - Ártatlan mosolyt varázsolt az ajkaira és győzelemittasan kihúzta magát, mikor a fiú szemei egy pillanatra a szájára tévedtek. Máris érezte a győzelmet, de zavarta, hogy a fiú kissé félszegen állt a kapuban. - Még nem is ismerjük egymást? Új vagy, vagy talán egy vendég? Andor nem is mesélte, hogy vendégeket várnak! De jó néha új arcokat látni, nem?

- Veres Oszkár... öhm... hát a Sári barátja vagyok! És igen, vendégségbe jöttünk.

Tekla arcáról abban a pillanatban olvadt le a mosoly. Imádta Sárát, olyan volt számára, mintha a nem létező nővére lenne, és máris gyűlölni kezdte magát, hogy még csak eszébe jutott Sára pasijára vetnie magát.

A lány félszegen bólintott és kikerülve a megdermedt fiút sóhajtva lépkedett beljebb. Azonnal kiszúrta Andort és mellette szobrozó fiút. Mivel teljesen úgy nézett ki, mint a kapuban hagyott férfi, biztos volt benne, hogy Oszkár öccséről volt szó. Tekla mosolyogva intett barátjának, aki csak megkönnyebbülve kerülte ki a nővérét és lassan megindult Tekla felé.

- Te mindig megérzed, ha valami friss hús érkezik a faluba, ugye? - Szórakozottan vágta zsebre a kezeit és félszemmel Tekla arcát figyelte.

- Nem is mondtad, hogy Sára felszedett valakit.

- Oszkár... megismerkedtél vele? És hogyan fogadott? Ha elbukott a Tekla-próbán akkor páros lábbal rúgom ki a házból.

Tekla hangosan felnevetve vonta magára a ház lakóinak a figyelmét. Sára visítva rohant a karjaiba és percekig csak ölelkezve álltak, így nem is tudott már válaszolni Andor kérdésére, de hirtelen nem is tudott volna hogyan. Már sokszor ugratták egymást ezzel, de valamiért most mégis megbántották a szavak. Nem szeretett volna egész életében az a nő lenni, aki csak arra jó, hogy elcsábítsa a férjeket a feleségektől.

Lehunyta a szemeit és minden erejét összeszedve fektette figyelmét Sárira és a feléjük közeledő Annabellára. Órák hosszat beszélgettek, de estefelé már egészen zavarban volt a ráirányuló figyelemtől így lassan el is indult, de azért engedte Andornak, hogy hazáig kísérje.

Csendben ballagtak a sötétedő utcákon. Valahonnan már üvöltöttek az éjszakai madarak és az előttük húzódó erdőt mágikus sötétség lepte el. A lomhán pislákoló utcafények narancsos színűre festették a megpihent porszemcséket. Tekla a mozgó sötétséget figyelte. Eszébe jutott a különös árnyék, ami alig néhány nappal ezelőtt kerítette hatalmába, hiányzott neki az érzés. Láthatatlanná akart válni, elveszni a kíváncsi tekintetek elől. Ott abban a pillanatban erősnek és sérthetetlennek érezte magát.

Ujjait a zsebeibe fúrva emelte szemeit Andorra. A fiú lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a kavicsokat, míg kókadozó, szőke fürtök borultak a homlokába. Sose fektetett sok erőt abba, hogy kordába tartsa őket és Tekla egyenesen bolondult ezekért a borzas, szőke tincsekért. Nem voltak éles vonásai, olyan sekély és kisfiús volt. Ártatlanság burjánzott benne. Tekla alig bírta már visszatartani magát, de egyszerűen nem értette. Andort miért nem bírtam meghódítani? Már abban sem volt egészen biztos, hogy megakarta-e. Tudta, hogy egy egyszerű éjszaka is tönkre vághatja a barátságukat, és nem akart kockáztatni, de azért vágyott arra, hogy a fiú ajkai egyszer felperzseljék a bőrét.

Az ajkaiba harapva állította le a gondolatait és még időben torpantak meg a rózsaszín ház előtt. A fények az ablakon át kiszökve színezték be a pázsitot, a háttérben húzódó magas tölgyesek pedig eltakarták a ház vörös cserepei elől az ezüstös holdat.

- Nem válaszoltál a kérdésemre! Oszkár átment a próbán?

Tekla kuncogva lépett közelebb hozzá.

- Átment, bár egyszer azért elkalandozott a tekintete!

- Fiúból van, azért van szeme - tette hozzá Andor mosolyogva.

- Te is fiúból vagy...

De nem bírta befejezni a mondatot, meglátta azt a rémült csillanást a fiú tekintetében. Egyszerűen hátrébb lépett és megrázta a fejét, mintha így szerette volna eltörölni még az emlékét is az előző incidensnek.

- Vegyük úgy, hogy nekem más a helyzetem.

- Te is fiú vagy, mégsem bámulsz meg! Miért? - csak úgy kiszöktek a szavak a szájából. Átkozta önmagát, de nem bírta visszatartani őket.

- A barátom vagy, nem úgy... érted! - A lány kételkedve vonta össze a szemöldökét. Egyszerűen csak megrázta a fejét, lezártnak tekintette a témát, de Andor újból megszólalt. Mintha ő is vívódott volna önmagával. Most meg akar nyílni, vagy csak össze akar zavarni? - Nem úgy vonzódom hozzád!

- Mert lehet máshogy is? - nevetett fel fáradtan. - Mindegy, vegyük úgy, hogy meg sem...

- Persze, hogy lehet! - kapott a kérdés után a fiú, de a lány továbbra se válaszolt a tekintetére. Dühös volt önmagára, mert megint eljárt a szája. - Van az a vonzalom, amikor valakihez barátilag vonzódsz, meg akarod ismerni, de nem szeretnél vele testi kapcsolatot létesíteni. Érted? Te sem akarsz tőlem semmit, de mégis látom a szemeidben a vágyat, máshogy vágysz rám, barátilag, nem pedig szexuálisan! - Tekla kelletlenül emelte fel a fejét. Andor szemei szikráztak, a lány csak ritkán vélte felfedezni ezt a fajta a lelkesedést rajta. - Ott van Sebes, rá először vágytál, szerettél volna vele lefeküdni, de lehet, ha jobban megismered már nem úgy akarsz közeledni felé. Persze van olyan, ha a kettő egyszerre jelenik meg, akkor beszélünk szerelemről! De értesz, ugye?

- Nem egészen - Tekla továbbra is felhúzott szemöldökkel figyelte a fiút. - Ezek szerint te is vágysz rám? Csak nem akarsz lefeküdni velem?

- A barátságodra vágyom. - Andor óvatosan lépett felé, ujjai lomhán indultak meg az arcán, de az orránál megtorpantak. Gyengéden megpöccintette azt és vetett rá egy ragyogó mosolyt. - Rád, mint emberre, nem pedig a testedre.

Tekla élesen magába szívta a levegőt. Andor érintése egy pillanat alatt kiszakította józanságából, de egyszerűen elhúzódott a fiútól és megpróbálta megérteni mire is akart kilyukadni.

Mélyen talán érteni vélte és úgy gondolta talán ez választ is adhatott arra kérdésére, miért vágyott a fiúra. Talán lappangott benne valami testiség is, de leginkább Andort akarta. A barátságát, a lelkét.

Megigazítva a tincseit óvatosan ejtette ujjait a zsebeibe és egy halvány bólintás mellett meg is indult az ajtók felé. Érezte magán Andor pillantását, a velejéig hatolt, de mégsem fordult meg. Belehelyezte a kulcsot a lyukba és egy végső bólintás után el is veszett az ajtók mögött. Az ablakhoz lopózva figyelte a fiút. Andor zsebre vágott kezekkel fordult meg, belerúgott az előtte álló aprócska kavicsba, de ő mit sem törődve a felajzó porréteggel vontatottan megindult a pislákoló fényektől terhes úton.

Tekla az ajkaiba harapva heveredett le a kanapéra és hirtelen még abban se volt biztos, hogy ez a nap egészen megtörtént-e vagy sem. Még halványan derengett, hogy reggel újból összekapott Izoldával, de az utána történtek egészen elhomályosodtak. Csak Andor szenvedélytől fűtött hangja reszketett a dobhártyájában.

Elmerült a párnák között, elkeseredetten figyelte a plafonon futkosó repedést, akár egy zubogó vizű folyó, kettészelte az egész mennyezetet és gyengéd csermelyeket eresztett útnak. Úgy figyelte mintha a választ várná tőle, de nem kapta meg. Már arra se emlékezett mi volt a kérdés. Csak nézte. Nyugalmat sugárzott belé, mozdulatlan volt, Tekla valamiért biztos volt benne, hogy itt a párnák között nem érheti veszély. Ujjaival megérintette csöpögő sötétséget, de még máig nem érzett félelmet. Pedig gyermekkorában reszketve bújt a paplan alá, most mégsem rémisztette meg ez a tudatlanság. A repedés lágyan olvadt bele a sötétségbe. Megint érezte, hogy valami andalító dallam énekelt a fülében, nem értette a szavakat, abban se volt biztos, nem hallucinálta-e be az egészet, de megrészegült.

Lehunytaa szemeit és elmerült a párnák között. Hallgatta ezt a túlontúl kellemeshalandzsát.

kedveseim!

nagyon restellem, hogy ilyen későn hoztam meg a fejezeteket, de mostanság nem is tudom hol áll a fejem. ti hogy vagytok?

és igen-igen végre megjelent mendel!

kitartás mindenkinek!

🦋vigyázzatok magatokra!🦋

mindannyiótokat nagyon szeretlek!