Tekla az ablaknak döntötte a homlokát, míg szemeivel az égő lámpasort figyelte. Gondolatai szokásosan kavarogtak és mire pislanthatott volna már le is parkolt az autó nagyanyja kissé kopottas háza előtt, de nem bírt megmozdulni.

– Haza vigyelek? – Andor csak ennyit kérdezett mégis egy hatalmas lavinát indított el a lány mellkasában. Ahogy elérték a tudatát a szavak egyet bólintva egyezett bele. Hiszen mennyire várta már ezt a pillanatot!

De tagjai reszkettek, egészen addig nem merte feltárni a szemeit, míg az autó le nem parkolt a rózsaszínre meszelt ház előtt, ujjait ökölbe szorította. Már ki akart lépni, de Andor még időben kapott a csuklója után. Egy halvány mosoly volt a válasza.

– Minden rendben lesz.

Tekla hinni akart Andornak, de a fiúnak fogalma sem volt arról, hogy miket vágott Izolda fejéhez, hogy milyen undorítóan viselkedett velük! Lesütött szemekkel bólintott, ebben a pillanatban még ez is sok volt tőle, képtelen lett volna szólásra nyitni a száját.

Amint lelépett a kocsi platójáról, az egy halk dörmögés mellett fordult meg és beleveszett a szürkületbe, egészen a kereszteződésig követte Tekla a szemeivel, de mikor az autó eltűnt a kanyarban, a szívében páni félelem uralkodott el.

Körmeit a markába vájta, szemeivel pedig tehetetlenül figyelte a csillagok ezreit. Pedig meg akart fordulni, el akart veszni a poros úton a gondolataiban, de a nappaliban hirtelen kigyúltak a fények. Tekla látta Izoldának és édesapjának a sziluettjét, a nyitott ablakon még a hangjuk is kiszűrődött, de képtelen volt felfogni a szavak jelentését. Meghátrált.

Könnyek mardosták a szemét, közben fogaival hevesen kínozta az ajkait, képtelen volt rávennie magát arra, hogy az ajtóhoz lépve megnyomja a csengőt.

Viszont a környezet meghallotta néma kérését, megérezte a lány gondolatait és szurkosan sűrűvé változott. Hatalmasakat pislogva próbálta újból megpillantani a homályló lámpafényt, de a feketeség mindent belepett. A távolban mintha megmozdult volna valami, viszont a lány egyáltalán nem volt biztos semmiben. Megrészegült a láthatatlanságában. Úgy tűnt ő is a sötét köd részévé vált, eltűnt benne, eggyé vált vele és így meg is értette őt. Hallotta a hangját. Egy egészen halk dallam kúszott a füleibe, amire először fel sem figyelt. Lágyan érintették meg, a bőrére simult egy érintés, de mire felfoghatta volna az kámforrá vált.

– Tekla?

A sötétség pillanatok alatt tisztult ki. A lányból pedig kitört az eddig bent tartogatott levegő, lihegve esett térdre. Rózsaszínre festett tincsei az arcába borultak. Tekla csak utólag érezte meg a félelmet. Lehunyt szemekkel rázta meg a fejét, ki akarta üríteni a gondolatait, újból elmerülni a végtelenségnek tűnő sötétségben. Akár egy lidérces álom!

Egy érintés simult a vállaira, egy pillanat erejéig Teklában felmerült a remény, hogy talán újból a sötét valami borította be, de a bőrkeményedésekről azonnal felismerte édesapja tenyerét. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, kirobbantak belőle a könnyek.

A férfi gyengéden szorongatta a lány testét, mintha egy porcelán babát tartott volna a kezeiben, hirtelen mindenről megfeledkezett. Már nem gondolt arra, hogy miket vágtak egymás fejéhez. Nem érdekelték a káromló szavak, csak annyi, hogy újból az ölelésébe zárhatta a lányát, hogy megbizonyosodhatott róla, hogy egészséges és minden a legnagyobb rendben volt vele.

Imre halkan csitítgatta a zokogó gyermeket, míg Izolda az ajtófélfának támaszkodva nyelt egy hatalmasat. Úgy érezte képtelen elfeledni a szavakat, amit a lány hozzá vágott, most mégis úgy érezte, hogy a harag eltűnt a testéből, szeretettől és aggodalomtól reszketett.

– Annyira sajnálom! – Tekla elbújt az óvó karok között. Olyan régóta várt erre, hogy a jég, ami az apja és közé fagyott végre valahára felengedjen egy kicsit! – Bocsáss meg! – reszketeg hangon ismételgette ezeket a szavakat. Szíve megszakadt csupán a gondolattól, hogy az édesapja már évek óta nem tartotta őt ilyen szeretetteljesen a karjai között.

– Soha többé ne menj el, kicsim! Soha! – Imre két tenyere közé fogta a lány arcát. Egy pillanatra mintha meglátta volna ezekben a smaragdként tündöklő szemekben volt felesége tekintetét, de az érzés tovaillant. A férfi sóhajtva simított végig a lány porcelánfehér bőrén és mélyen magába szívta a látványát. Izolda tudatta őt a lány félelmeiről és ő nem vágyott másra, csakhogy bebizonyíthassa Teklának, hogy minden félelme hamis! – Hiányoztál, Tekla! – susogta homlokát a lányénak döntve.

Forróság öntötte el belülről.

– Te is nekem!

. . .

Másnap reggel forró sugarak keltették fel Sebest. Arcát álomittasan fúrta a párnájába, míg lábával lazán lerúgta magáról a takaróját. A hűs reggeli levegő hidegzuhanyként érte. A nyitott ablakon már beszűrődött Kamilla és Gergő halk eszmecseréje. Homályos tekintettel nyomta el az ásítását és telefonját előkapva azonnal leellenőrizte az időt.

10:27.

Mélyet sóhajtva mászott ki az ágyból, ahonnét azonnal a fürdőbe menetelt és miután felfrissítette magát lazán leszaladt a lépcsőről. A törtfehér színű falakon megannyi családi kép lógott, körbe ölelve néhány festménnyel. Kíváncsian pillantott a fotókra, de figyelmét egyértelműen a könyvespolc melletti aprócska kép ragadta meg. Négyen voltak a fekete-fehér fotón. Apját azonnal felismerte és a jobbján vigyorgó Gergőt is, viszont a két lány arca csupán ismerősnek tűnt neki. Mintha már láttam volna őket valamikor!

Annyira elmerült a kép tanulmányozásában, hogy észre se vette nagybátyját, aki lazán a lépcsőkorlátnak dőlve figyelte az unokaöccsét.

– Dorottya a lány, akit édesapád átölel, a kis szőke pedig Maris. – Szórakozottan nyúlt át a fiú válla felett és a képre bökött. – Gondolom engem felismertél. Mind a négyünknek megvan ez a kép, tudod, megígértük egymásnak, hogy sose fogjuk kidobni, vagy elveszíteni... mindig emlékezni akartunk egymásra. Gondolom én vagyok az egyetlen, aki megtartotta az ígéretét. – Gergő elkeseredett nevetést hallatott. Sebes viszont, nem fordult meg, ujjaival az ajkait piszkálgatta, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy honnan volt ismerős neki a lány képe.

– Apának is megvan! – Hevesen fordult meg a tengelye körül, nem fért a fejébe ez az egész. Karnovszky Endre nem ragaszkodott emlékekhez. Szigorú és nyers embernek ismerte, még a mosolyát is oly ritkán látta! Ennyire fontos lett volna számára mindez, ami itt történt vele?

Gergő meg sem lepődött. A képhez lépve elmerült ő is az emlékeiben.

– Miért tartaná meg apa?

– Mélyen még ragaszkodik ehhez a négyeshez, hiszen ki ne ragaszkodna? Gyermekek voltunk, rajongtunk egymásért, azt hittük ez a dolog örökre megmarad! Talán Endrének fájt legjobban, elrejtette ezt az énjét – sóhajtva fordult meg a tengelye körül. – Mindegy is, gyere reggelizni!

– Tudod mi az érdekes? Eddig azt hittem ismerem az apámat, hiszen annyira adja magát, hogy az ember ismeri a saját édesapját és most mégis úgy érzem, hogy olyan számomra, mint egy idegen! – Ujjait az ajkaira simítva sütötte le a szemeit.

– Fiatal vagy, Sebestyén. Azt hiszed ismered az egész világot, de talán a felnőtté válásnak az a legnehezebb része, hogy lassan rájössz, hogy minden, amit biztosra hittél, már nem az, amire te először gondoltál. – Gergő a fiú kezébe nyomta a frissen sütött cseresznyés táskácskákat. – Én is azt hittem, mind azt hisszük. De ma már tudom mekkora ökör voltam anno. Ezért mondom, hogy ne vesd el Ákost! Hiszen olyan fiatal vagy még ahhoz, hogy valakit igazán gyűlölj!

Sebes Ákos nevének hallatára azonnal lesütötte a szemét, a táskákat az asztalra helyezte és a tölgyes árnyékában azonnal elterelte a figyelmét bátyjáról. Ám nem hagyta nyugodni mindaz, amit Gergő mondott.

 . . .

Kint ücsörgött a cseresznyefa árnyéka alatt. Visszaírogatott a pesti barátainak, de figyelmét azonnal megragadta Ákos Instagramra feltöltött képe. Barbara ujjain egy gyémántgyűrű csillámlott, nem írt semmit a kép alá, egyszerűen feltöltötte és a többit a képzeletre bízta. Több százan gratuláltak az eljegyzés hírére.

Körmével fájdalmasan tépkedte az ajkait és csak akkor kapta fel a fejét, mikor megérezte a vér sós ízét a nyelvén. Hevesen rejtette el a telefonját, abban reménykedett, hogy talán így meg is feledkezik a képről. Még arról sem tudok, hogy a bátyám kibaszottul megnősül? Egy gúnyos mosolyt sátrat vert a szája szegletében, de a fájdalmasan fagyos érzés valahogy ne hagyta el a mellkasát. Mert Gergőnek igaza volt. Reszketett a teste az elfojtott dühtől, fogait összeszorítva hitetlenül rázogatta a fejét. Mégis miért nem mondta el? Talán már késő volt – gondolta. Késő megmenteni az egész kapcsolatukat. De hiszen ez nem az ő hibája volt! Ő tanácsot kért Ákostól, de bátyja a szülei pártját fogva egyszerűen kicsúfolta a fotózásról szőtt álmait. Elárulta őt! Pont Ákos! Pont az, akiben a legjobban megbízott. Elárult! Neki kellett volna nyitnia! De Sebes tisztában volt azzal, hogy ő is ugyanannyira hibás volt mindenben.

Minden csak tovább romlott mikor Ákos megismerkedett Barbarával. Mármint Sebes szeretett volna mindent Barbira hárítani, pedig jól tudta, hogy igazán az ő és Ákos hibájából adódott minden galiba.

– Miért nem teszed le végre azt az átkozott telefont? – Kamilla zsörtölődve tette csípőjére a tenyerét, míg másik kezében egy fonott kosár díszelgett. – Inkább segíts nekem összeszedni a cseresznyéket!

Sebes automatikusan cselekedett, olyan volt, mint egy átkozott robot, agya viszont egyfolytában kattogott. A vérvörös cseresznyeszemeket monoton mozdulatokkal szaggatta le az ágakról, ujjait már egészen vörösesre színezte a gyümölcslé. Fehér pólója pedig úgy festett mintha egy embert boncolt volna néhány pillanattal ezelőtt.

– Hallottad a hírt, ugye? – Végül Kamilla törte meg a csendet. Sebes bekapott egy ropogós cseresznyeszemet. Meg szerette volna tartani laza testtartását, de nem tehetett róla. Ha a bátyjáról volt szó mindig vagy harag vagy pedig fájdalom feszítette össze az izmait. – Bánt téged, hogy egy képről szereztél róla tudomást? – Sebes nem válaszolt. – Sebestyén!

– Ha tudod, miért akarod, hogy kimondjam? – fakadt ki keservesen. Dühösen csörtetett el a helyszínről, de Kamilla még időben kapott a csuklójáért.

– Hogy te is felfogd! Ha kimondod a dolgokat könnyebben...

– Megtennéd, hogy nem egy páciensként tekintesz rám? Kérlek turkálj mások agyában! – csattant fel.

– Sebes! Az isten áldjon meg! Segíteni akarok neked, de ha nem engeded, mégis mit vársz tőlem?

– Nem kértem a segítségedet, Kamilla – szűrte ki a fogai között.

– De némán kiáltasz érte!

A fiú lesütötte a szemeit, kiszakította magát a nő karmai közül és felszaladt a szobájába. Rögvest a gépéért nyúlt majd a nyakába akasztva hagyta el a hatalmas rezidenciát.

Dühösen rúgta el maga elől a kavicsokat, mire a porszemcsék válasza egy ugyanolyan ingerült ütés volt. Sebes tüsszentve torpant meg az úton, a poros és száraz levegőtől alig bírt levegőhöz jutni, de még ez sem tudta kiszakítani a reggeli lelkiállapotából. Egy háborgó óceánhoz hasonlóan érezte magát, hatalmas volt, erőteljes, néha talán dühös is, mégis egyetlen napsugár képes volt megszelídíteni a monumentális habokat. Ez a napsugár számára Ákos volt.

Hirtelen rezdült meg a farzsebében a telefon. Gondolkodás nélkül nyúlt érte, majd a zöld ikonra kattintott. Csupán akkor fogta fel, hogy mit tett mikor meghallotta Ákos mély hangját.

– Sebestyén?

Ákos volt az első, aki Sebesnek nevezte, ezek után csak úgy ráragadt ez a becenév, most mégis teljes nevén szólította. Zaklatottak hunyta le a szemeit. Nyugi!

– Gratulálok! – nyögte ki habozva. A fiú már előre számított bátyja reakciójára, tehát meg sem lepődött a túlsó vonalról felhangzó gúny marta kacagáson.

– Ennyi? Gratulálsz? Semmi elrontod ezzel az egész életedet? Ez a lány maga az ördög? Vagy már kinőttél abból, hogy Barbit hibáztasd minden saját faszságod miatt? – Ákos csak úgy elhadarta a szavakat.

Sebes szégyellte magát egykori szavai miatt, főleg azért, mert mindezeket a féltékenység szülte. Remegve nyúlt az ajkához.

– Miért te talán úgy érzed elrontottad?

A vonal másik vége csendbe borult.

– Nem tudom.

Sebest hirtelen vágta arcul a felismerés. Ákos azért hívott fel, mert nem volt biztos a döntésében! Szüksége van még rám? Egyáltalán, hogy jutottam az eszébe?

– Hallottam kint vagy a Bükkösben Gergőnél – Újabb csend. –, azt hittem idejössz a nyárra.

– Ahogy látod mégsem.

Percekig csak egymás szuszogását hallgatták. – Akkor talán majd az esküvőn összefutunk.

– Ákos! – Ijedten szöktek elő belőle a szavak. Kapálózott, de nem értette miért. Talán megrémisztette az, amit látott maga előtt? Hogy Gergő és édesapja milyen könnyedén eltávolodtak egymástól. – Ellátogathatsz, ha akarsz! Tudom sok a dolgod, de...

– Majd meglátom. Azért kösz!

És a vonal megszakadt.

Sebes dühösen rúgott bele a földbe. A képernyő apránként sötétült el és végül ott maradt újból egyedül a gondolataival. Próbálta menteni a helyzetét azzal, hogy ő megpróbálta, mégsem tűnt el az érzés. Feszítette belülről.

Szüksége volt valamire, nem is értette, de egyszerűen érezte, hogy hiányzik az életéből egy dolog, ami minden egyes pillanatban ott lehet számára. Ami nyugalommal tölthette volna el a szívét.

Hagyta, hogy a gépe a nyakában himbálózzon, nem gondolkodott, engedett a lábainak, ösztönösen vezessék a tó partjához. Abban sem volt egészen biztos, hogy jófele tartott, de mikor meghallotta a távolból a Garadna csörgedező szavait heves szívverése azonnal csillapodni kezdett.

Tagadni sem tudta, hogy a természet hihetetlen hatással bírt felette. Minden egyes pillanatot szeretett volna megörökíteni. Ahogy a napsugarak óvatos csókokat leheltek a kékes árnyalatban lubickoló vízfelszínre, de leginkább a nyálkás békalencsék játéka ragadta meg a figyelmét. Vad színük egészen átütött a képeken.

Sebes órák hosszat bolyongott a Hámori-tó partjain. Lencsevégre kapta Lillafüred égbenyúló tornyait, a hatalmas diófa alatt árválkodó keresztet, és a Garadna játékos hullámait.

Végül lekapva magáról a pólóját, belevetette magát a hűs habokba. Érezte a lába alatt összecsomósodó vízinövényeket, de még ez sem bírta foglalkoztatni. Annyi helyen járt már, szüleivel az egész világot körbeutazta, mégis ez a hely valahogy egészen kiütközött a sorból. Volt benne valami egészen varázslatos, érthetetlen. Sebes nem bírta volna megmagyarázni miért gondolta azt, hogy Tölgyeskert romjai miképp nyújtottak szebb látványt, mint az egekig nyújtózkodó Eiffel-torony. De már meg sem akarta érteni önmagát.

Könnyedén lebegett a vízfelszínen. Égették a forró napsugarak, míg másik oldalról fagyos cseppek simultak a bőréhez, imádott ezekkel a végletekkel játszani. Arra kapta fel a fejét, hogy a part felől élénk léptek hangoztak fel.

Sóhajtva evezett a partra, de meglepetésére csak egy vörös kobakot szúrt ki. A lány kapálózva seperte ki a hajába akadt gallyakat, miközben dünnyögve zsörtölődött. Percekig nem vett tudomást a fiúról. Mégis mikor nugátszínű szemei kiszúrták Sebest megdermedt a mozdulataiban. Sóhajtva igazította meg a szemüvegét.

– Hát te? – Hanga óvatosan terítette lepedőjét a földre, míg félszemmel a mólóra feltápászkodó fiút leste. Hatalmasat nyelve pislantott egyet, ezzel megpróbálva kiüríteni háborgó elméjét, ami már tegnap óta képtelen volt leállni.

– Gondoltam elszökök a civilizáció elől – válaszolt pimasz mosollyal Sebes, de a lány el volt foglalva a lepedőjével.

– Tölgyeskertbe jöttél, itt már eleve el vagy szökve előle. – Hanga elhúzta a száját, mikor megértette a szavait. – Szép a magyar nyelv, nem?

Sebes hangosan felnevett és lenézve az aprócska termetű lányra már nem is érezte a benne dúló haragot.

– Néha még a nagybátyám is ki tud akasztani – a fiú kérdés nélkül telepedett le a lepedőre. Hanga megpróbált nem a felsőtestén futkosó cseppekre lesni, de az enyhén napbarnított bőr, és az alatta csücsülő szálkás izmok vonzották a tekintetét. Az ajkaiba harapva hurrogta le önmagát, de nem tehetett mást. Az ösztönei diktálták, hogy a fiú igen vonzó teremtés volt. Ő pedig egy felnőtt nő, akinek meg vannak a saját igényei. És ezekről az igényekről, sajnos az utóbbi időben egészen megfeledkezett.

Mosolyogva rázta meg a fejét.

– Nem a szüleid elől menekültél ide?

– De, de nem gondoltam volna, hogy a nagybátyám és nagynéném is ennyire erőteljesen hatni akarnak rám. Mármint... mániákusan segíteni akarnak, ellentétben a szüleimmel. De megint csak a végletekig viszik ezt az egészet! Belefáradtam. Csak lenni akarok – sóhajtotta. Elterült a frissen mosott lepedőn. Kellemes kókuszos illat szökött az orrába. Talán a lánynak is ilyen illata volt?

Hanga némán hallgatta a fiú szavait. Mellé heveredve azonnal ernyőt képezett a szemei elé a tenyerével.

– Beszéltél is velük erről?

– Miért kell mindig beszélni? Nem hagyhatnak kicsit békén? – Sebes felnézett a lányra, hatalmasat nyelve vezette vissza szemeit a tündöklő égboltra.

A lány nem bírt rendes válasszal szolgálni, így csendben hallgatta egyenletes szuszogását. Alapvetően ő is azért szökött ki a tó partjához, hogy rendbe szedje kusza gondolatait és hogy végre megmártózhasson a hűs tóban, de nem akart levetkőzni a fiú szeme láttára.

Az ajkait harapdálva vette uralma alá a kétségbeesését és mit sem törődve a földön fekvő sráccal egy mély lélegzettel áthúzta a feje fölött a babakék ruháját. A napsugarak azonnal megízlelték a fedetlen bőrfelületet, de hirtelen erős magabiztosság jelent meg a tagjaiban. Szemüvegét a táskájába helyezve, lassacskán megindult a móló felé. Arcát a napsugarak felé tartva szívta magába a tó jellegzetes illatát.

Teste egészen fáradt volt, már éhezett egy kis relaxáció után, főleg, hogy az éjszaka folyamán elmerült a napló sorai között. Azonnal leállította éledező gondolatait és egy hirtelen mozdulattal a tóba vetette magát.

A hűs cseppek belemartak a bőrébe. Sikkantás mellett bújt elő a kék vízfelszín alól, le se bírta törölni az ajkaira kenődött mosolyt. Homályosan látott ugyan, de észrevette, hogy Sebes törökülésbe vágta magát a mólón. Hanga nevetve evezett közelebb a fiúhoz, belemerült jegeskék szemeibe, megpróbálta elrejteni a mosolyát, de hiába.

– És te? Mit keresel itt?

– Alig bírtam aludni – vallotta be. – Andoron járt az eszem... – a mondat második felé elharapta, de látta, hogy a fiú szeme felcsillant. – Nem vetted észre, hogy sok fura dolog történik itt?

Sebes az ajkaiba harapva pillantott a lány halvány szeplőire, akaratlanul érintette meg mutató ujjával szeplőktől tarkított bőrét. Hanga élesen magába szívta a levegőt, de nem távolodott el, egyszerűen oldalra döntött fejjel engedte, hogy a kíváncsi ujjak a nyakára vándoroljanak.

– Nem igazán. – Sebes fojtott hangon sietett válasszal, Hanga előző kérdésére, de a lány már túlságosan elmerült az érintés szépségében. Homályos szemekkel pislantott fel Sebesre, érezte, hogy arcát elöntötte a forróság.

A fiú szélesen elvigyorodott Hanga piruló bőrére, tekintete lejjebb kúszott, de mielőtt még elmerülhetett volna kulcscsontjának szépségébe, meghallotta a maga mögött felhangzó zörgést. Egyszerre kapták hátra a fejüket. Hanga lélegzete egy pillanatra elakadt, megbabonázva figyelte az izmoktól duzzadó szarvas testét. Az állat óvatosan lesett a szemeikbe, egyik írisze jegesen izzott, akárcsak Sebesé, míg a másik leginkább az erdő mélyén burjánzó zöldre emlékeztette.

Hanga egy pillanat alatt a bűvkörébe esett, megbabonázta a hím állatban duzzadó erő, ahogy bátran a szemeikbe pislantott. Kecsesen szökkent egyet, egészen a lepedőig, orrával óvatosan lehajolt a textiliához. Ám a lomha mozdulatokat hirtelen vadság vette át, erőteljesen lökte fel a lány táskáját. Minden kiborult belőle. Hanga felsikkantva húzta fel magát a mólóra, az állat hevesen felkapta a fejét.

– Oda ne menj! Felnyársal! – Sebes kegyetlenül láncolta magához a lány reszkető testét, egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy egy kifejlett szarvas hím állt szembe velük, a lány forró bőre elterelte a figyelmét.

– A naplót akarja!

– Micsoda? – Sebes először fel sem fogta a szavakat, egyszerűen nem akarta elengedni őt.

– Amiről beszéltem! A furcsaságok! A naplót akarja... eressz! – De Sebeshez fel sem ért Hanga próbálkozása. – Kérlek! Sebes, eressz le! Nem viheti el a naplót! – Sikítva akart kiszakadnia szorító markokból. Hangát vad érzelmek fűtötték, leláncolva érezte magát, mintha valami ki akart volna belőle törni. Remegtek a végtagjai és amint megpillantotta a szarvas nedves orrát a naplón, kitörtek belőle a könnyek. – Sebes!

A fiú abban a pillanatba lökte a lányt a Hámori-tó habjai közé, hevesen nézett farkasszemet az állattal, arca vészesen nyugodtnak bizonyult. Sebes látta, hogy az éles agancsok könnyedén a bőrébe szúródhattak volna, de nem bírta tovább hallgatni Hanga kétségbeejtő zokogását.

Megőrültél? Vészcsengőként őrjöngött egy hang a bensőjében, de valami vezérelte a szarvas felé, húzta. Talán azok az őrjítő szemek tették ezt vele, vagy csak Hangán akart segíteni. Nem értette önmagát, de mikor már alig pár méter választotta el őt az állattól, minden kételye és félelme elszivárgott a testéből. Beleveszett az íriszeibe és fel sem merült benne a kétely, hogy az állat talán meg is ölhette volna.

Az a fényes szempár térde kényszerítette, egyenesen a velejéig hatolt. Ujjai tehetetlenül mélyedtek a forrongó avarba, de az állat nem mozdult. Gőgösen pislantott a térdelő fiúra, vad erő burjánzott benne. Szétszaggatta, de mindez csak addig tartott míg egy hűvös érintést meg nem érzett a homlokán.

Ő az! Láttad a szemét? – egy hang kúszott a gondolatai közé, először fel sem figyelt rá, de miután észrevette a betolakodót, minden idegvégződése a szavakra összpontosult. Mintha nem is vele beszéltek volna, egyszerűen csak meghallotta a mondatfoszlányokat. De mielőtt még emlékezetébe véshette volna őket riadtan tántorodott vissza, és addigra az állat eltűnt. Hanga ijedten térdepelt előtte. Ujjai pontosan ott érintették, ahol alig egy pillanattal ezelőtt még a szarvas orra pihent meg.

– Úristen jól vagy? Mégis mit műveltél? – Óvatosan simultak ujjai Sebes arcára. – Sebes válaszolj már!

Látása fokozottan állt helyre, kifújva a levegőt és elterült a fűszálak között.

– Nem tudom... a napló, meg van?

– Egyszerűen itt állt a szarvas és nézett téged, te pedig egyik pillanatról a másikra összezuhantál! Reszkettél! És aztán a semmiből a szarvas megérintett... és eltűnt! Csak úgy elfutott, mindent hátra hagyott! – elfúltan telepedett a fiú mellé. Arcát szemérmetlenül fúrta a mellkasába. Mindkettőjükből kiszakadt egy fáradt sóhaj, bőrük egymáshoz simult, mintha egymásból szürcsölték volna ki az utolsó csepp erőt. Hanga pár perc elteltével mégis elhúzódott tőle és fáradtan a szemüvege után nyúlt.

– Mégis mi volt ez? – dünnyögte Sebes. Hanga összpontosítani akart, de meghallva rekedtes hangját a szavak a torkán akadtak. 19 éves volt mégis egy dedósként viselkedett Sebes közelében.

– Varázslat? – egy szuszra nyögte ki. Felkapta magára a ruháját. – Pont erről beszéltem! Ez a napló ír valamiről, és ez a valami pedig nem akarja, hogy tudomást szerezzenek róla érted? Mintha valami mágikus izé lenne! De Dodi nem jutott a végére, azt hitte megértette, de aztán... az a baleset! De én... én szerintem a balesetnek és ennek az egész izének köze van egymáshoz!

– Varázslat? – értetlenül meredt a lányra, de látva feldúlt vonásait csak sóhajtva rázta meg a fejét. – Hé, nyugi!

– Nyugodjak meg? Itt? – mégis igazat adott Sebesnek és leheveredve a fűszálak közé a tenyereibe temette az arcát. – Bocsi, nem akartalak felzaklatni! Csak megrémültem. – Sóhajtva tárta fel a szemeit, a kéklő ég még sértette is a retináját, de ez a vakító szépség most segített neki kikecmeregni a félelmeiből. Oldalra döntött fejjel merült el Sebes oldalprofiljában.

Éles állkapcsát összeszorította, miközben hosszú pillái keretezték lehunyt szemeit. Hanga elképzelte, ahogy ujjai lomha lassúsággal siklanak végig napszítta bőrén. Az ajkaiba harapva nyelte le piszkos gondolatait és végleg megpróbált megfeledkezni minden zaklató erejű gondolattól.

De hol Andor sápadt bőre, hol a napló és hol Sebes körül kavarogtak a fogaskerekei. Elkínzottan nyögött fel. Egyértelműen azért jött ide, hogy megszabaduljon a problémáitól és véglegesen megismerhesse önmagát. De egyre távolabb kúszott és végül már csak arra eszmélt fel, hogy már abban se biztos, hogy aki egykoron a szobájában gubbasztott, az valóban ő lenne-e?

Úgy érezte már semmiben sem biztos.

Meg akarta találni önmagát. De most úgy tűnt, hogy mégjobban elvesztette. 

kedveseim

nos, ha egyáltalán valakit érdekel még ez a sztori :) mindenesetre publikálgatom ezeket a fejezeteket, mert ahogy észrevettem vagytok itt egy-ketten. 

remélem tetszik nektek a sztori, és ugyan nagyon lassan indulgat ígérem lesz itt még akció!

nagyon-nagyon szeretlek titeket! 

köszönök mindent

love, a.