Andor már-már ösztönösen vágott át a tölgyeseken. Kezében szorongatta az egyik nyárfáról leszakított ágat, míg a távolból hallotta, hogyan szűrődött át a tölgyesek kérgei között a Garadna-patak heves csobogása. Sóhajtva helyezte a szemetesbe az eldobott palackot, ez volt a harmadik, amit a mai napon összeszedett.

A vállára fűzte a szemeteszacskót, míg vászon inge tovább lobogott a fák között átsurranó szellőben. Lehunyt szemekkel állt meg egy pillanatra és mélyen letüdőzte az ázott avartól maszatos levegőt. Az ágat egyszerűen a parton hagyta, míg méretes lépteivel gyorsan sietett az autójához. Már sokan javasolták, hogy adja el a vasasnak, de Andor képtelen volt megválni a darabtól! Fűzte valami benső erő, vagy csupán az emlékek, melyeket még gyermekkorában halmozott fel a nagyapjáról. Az ő autója volt, akkor ugyan még jobb formában tündökölt, de ő máig szerette.

Halkan dudorászva tekerte lejjebb az ablakot, így a nyári forróságtól súlyos levegő azonnal be tudott szökni a keskeny résen. Belekapott napszítta tincseibe, egyenesen a szemei elé kotorta őket. Dünnyögve söpörte ki a fürtjeit míg egy óvatos mozdulattal leparkolt az erdészet előtt. Az összegyűjtött szemetet belehajította a szándékosan műanyagoknak kialakított konténerbe és be is lépett a légkonditól fűtött helységbe.

A levegő megtelt valami hűvös műanyag illattal és már távolról is érezte, hogy az édesapja rossz szokásának élve elszívott a nap folyamán néhány cigarettát. Sóhajtva lépett be az irodájába és meg is találta a férfit a térképek előtt ücsörögve. A férfi teljesen elmerült az asztalán felhalmozott irattömegek között, míg a hamutartóban füstölgő csikk pillanatok alatt lebuktatta.

– Összeszedted? Gergő panaszkodott néhány műanyag üvegre a tó mellett! – Pillmann Miklós fel sem nézett a munkájából, de Andor még így oldalról is látta, hogy arca komor ráncokba szaladt. A férfi gyűlölte azt, ha valakiben csalódást okozott, és egyenesen szíven ütötte a panasz, amit Karnovszky Gergő emelt fel ellenne, habár ő csak megemlítette. – A te feladatköröd tisztán tartani a fennsík ezen részét! Gergő nem hiába pakol meg téged pénzzel! Lillafüreden más a felelős, itt Tölgyeskertben te! Ha nem bírod...

– Apa csak három üvegről volt szó!

– Csak három? – Miklós meghökkenve lesett fel végre a fiára, nem volt benne semmi harcias, csupán színtiszta csalódottság.

– Apa...

– Csak három darab műanyag palackot találtál? – A férfi összehúzott szemekkel közelítette meg a fiát, akár egy vadászó fenevad, aki becserkészi a zsákmányát. – Tisztában vagy azzal, hogy az a három darab műanyag palack az én megfigyelési területemhez tartozik? Andor tisztában vagy te egyáltalán azzal, hogy én vagyok a munkáltadód? Bárhol máshol találhatnék valaki olyat, aki szívesen pakolja el figyelmeztetés nélkül azt a három átkozott palackot! – dühösen csapott az asztalára, szemeiben vad láng lobogott. Andor összébb húzta magát, nem sokszor látta ennyire dühösnek az apját. – Én Gergőnek dolgozok, és ha ő sincs megelégedve az én munkámmal, akkor bármelyik nyamvadt pillanatban kipenderíthet innen! Tudod mennyire nagylelkű volt, mikor felvett ide? Hogy dolgozzak nála? – Miklós hirtelen sütötte le a szemeit, de még abban a pillanatban fordult el a fiától és ősz tincsekkel tarkított hajába vezette reszkető ujjait. Vetett egy sóvárgó pillantást a hamutartóban füstölgő csikkre, égette a torkát a vágy. – Bármi is kerül ki a kezedből, gondolj arra, hogy az én munkámmal játszol!

– Sajnálom – de még Andor is gyengének érezte a szavakat. Dühösen szorította ökölbe az ujjait. Jól elbasztad!

– Menj haza, anyád már valószínűleg vár rád! – Miklós kérdőn meredt a fiára, de gondolatai újból a cigaretta csikk körül jártak, türelmetlenül emelte fel a tekintetét. – Akarsz valamit?

– Tekla és én ma el akartunk utazni, megünnepelni azt, hogy sikeresen végeztem az érettségivel. Miskolcra. – tette hozzá Andor. A férfi beleegyezően bólintott és amint kilépett a fiú, ujjai máris rátaláltak egy hosszú szálra. Gondolkodás nélkül gyújtotta meg.

A fiú zsebeibe tűrt ujjakkal tűnt el a helyszínről. Arcán ragyogott a mosoly és már alig várta, hogy felvehesse Teklát este és belevessék magukat a miskolci éjszakába.

. . .

Andor viszonylag hamar hazaért. Az anyja a számítógép előtt ücsörgött, az orrára csúszott szemüvegén keresztül fürkészte fiát, csupán bólintott egyet, majd visszatért a munkájához.

Az éjszaka észrevétlenül lopózott Tölgyeskert fölé, egy szempillantás volt az egész. Dédelgető homály szökött be az ablakon, felmérte a tükör előtt ácsorgó fiú napbarnított testét. Egy kék vászoninget kapott magára, amit egy egyszerű fekete nadrággal toldott meg.

Összeborzolt tincsekkel sietett ki az ajtaján, de mielőtt még kiérhetett volna az autójához, meghallotta édesanyja hangját. A fiú sóhajtva fordult meg, de amint észrevette az anyja kezében a vörösbársonnyal fedett kis dobozt, értetlenül összehúzta a szemöldökét.

– Még nem is volt időm gratulálni! – Lomhán simította rövid ujjait a fiú ingjére, arca kipirult. Húsos ajkaira egy kis mosoly szökött. – Nagyon büszke vagyok rád! – Előkaparta a zsebeibe rejtett kis dobozkát és fia kezébe helyezte. – Az apámé volt még régebben, mindig is az volt a vágya, hogy ereklyévé varázsoljon valamit! Viseld szeretettel!

Andor egy apró csókot hintett édesanyja homlokára, majd feltárva a kis dobozt, azonnal szembe találta magát egy arany Dávid-csillaggal. A nyaklánc gyengéd volt, a nő boldogan csatolta fel a fia nyakára. A hűs fém tapintása fagyos volt a bőrén. Andor csak egy pillanatra hunyta le a szemét, de addigra az anyja már eltűnt.

A nyaklánc magától hullott az anyag mögé.

Szokásosan tette meg az utat, a rádióból valami retro sláger bömbölt, míg a fiú szemei egyenesen az útra meredtek. A távolban már égett az egyik lámpa, narancsos fénnyel borította be a földutat. Izgatottan hajtott keresztül a fénycsóvákon. A rózsaszín falak valahogy egészen sötétnek hatottak az esti fényekbe, erőteljesen a dudára könyökölt, amit persze a szomszédok hangos mormogással díjaztak. A barna ajtók feltárultak, de Tekla bohókás fürtjei helyett belebotlott Barnabás hatalmas, zöld szemeibe. Andor kipattant az autóból és a karjaiba kapva a kisfiút egy mosollyal indult befelé a házba, de a lány még mindig nem volt sehol. Izolda szokásához híven a konyhában sündörgött.

– Andor! Kedvesem, de jó téged itt látni! – Lisztes ujjai a fiú arcára tévedtek, de amint észrevette, esedezve törölgette le. Pogácsával kínálta, a rádió halkan zümmögött, ugyanaz a zene, mint a kocsiban.

– Megmutathatom a nagyitól kapott autómat? – Barnabás vigyorogva mutatta meg csorba fogsorát.

– Na szaladj! – Izolda unszolására a kisfiú sietve indult meg a szobája felé. – Mi járatban errefelé?

– Tekla nem mondta? – Andor elcsent egy pogácsát, majd felnézett a nőre. De Izolda értetlenül ráncolta össze a homlokát. – Tekla itthon van?

– Nem, még délben elszaladt, mondván találkozója van valakivel. Nem jött haza azóta. – A nő visszafordult a serpenyőhöz, ahonnan erősen áradt a pirított hagyma illata. – Egyszóval sem említette, lehet megfeledkezett róla! Miért, mit akartatok csinálni?

Izolda kérdőn fordult hátra, de Andor némán figyelte a pogácsa porhanyós tésztáját. A fiú csüggedten szorította a süteményt, míg fogai összekoccantak a haragtól és a csalódottságtól. Hónapok óta ezt tervezték, megbeszélték az időpontot, hiszen még tegnap is erről vitáztak. Csak úgy lelép? Mert egy fiú éppen meg akarja húzni a hátsókertjükben?

Egyszer sem faggatta a lányt, nem érdekelték a szerelmi viszonyai. Szerette Teklát, nem azért ahogyan kinézett, hanem azért, aki volt, de a fiúk serege ezt képtelen volt kiszúrni. De Teklát ez nem izgatta, ő csak szexuális kapcsolatot akart létesíteni. Nem a fiúk törték össze az ő szívét, hanem fordítva.

Eddig a percig nem is izgatta, hogy mikor mit művelt, de ez volt a pillanat, amikor minden kitört belőle. Megbeszéltük! Tekla megígérte nekem. De a randevúja fontosabbnak bizonyult, mint ő. A fiú esetlenül állt fel, ám még abban a pillanatban feszítette meg a tagjait. Izolda továbbra is esdeklően meredt a szemeibe, de Andor egy jól betanult mosolyt hímezett fel az ajkaira.

Szomorúság csörgedezett az ereiben, a mosoly mégis annyira valódinak tűnt, hogy a nő azonnal elhitte neki és sokkal nyugodtabban fordult vissza a hagymakarikákhoz. Végül csendben lépte át a küszöböt, szemeivel elveszetten meredve a lassan felcsillanó csillagokra.

Sóhajtva indította be a motort, nem is akart visszanézni a rózsaszín házra, a düh sajnos már belülről mardosta. Ösztönből szorította a kormányt, égett olajszag kúszott az orrába, arcát megannyi árny borította be. Egészen addig vezette az autót, míg a fák már annyira sűrűn nem nőttek, hogy nem engedték tovább.

Lassan merült el a talpa az avarban. Az orrába kúszott az ázott avar illata. Fülében megannyi szúnyog dongott, unottan seperte le őket magáról, de a könyökénél máris érezte a szörnyű viszketést, nem számított másra. A tó mellett kiéhezett szúnyogok hada várta, de a kissé állott víz szaga valahogyan megnyugtatta. Látta a tó túlsópartján a felvillanó csónakokat, a távolban még Lillafüred magas ormait is ki lehetett szúrni. Ám a néhol békalencsétől terhes vízfelszín csalogatta magába. Tölgyesek ágai kúsztak a vízhez, némelyik egy csókot is megengedett magának. Mintha egy titkos szeretőt öleltek volna körbe a gomolygó gallyak. Szemei felkúsztak a túlsóparton ácsorgó diófára és az aprócska kis keresztre a hatalmas, szürke törzs mellett.

A fiú hirtelen felindulásból vetette le magáról a ruháit majd a hűs habokba ereszkedve átevezett a túlsó partra. Néhány száz méter múltán lábujja bele is kapott az iszapba, lerázta magáról a nyálkás vízinövényeket és óvatosan visszanézett az egyedül hagyott ruháira. Magányosan árválkodtak a túlsó parton. A hosszú tó egyik végen futott a Garadna patak, hallani lehetett a csobogását, míg a másikon Lillafüred csúcsai emelkedtek a magasba. Andor megtorpant, közel volt a patakhoz, de csupán halk neszezését lehetett hallani. Kirázta a fürtjeiből a vizet, majd sóhajtva megszemlélte a kis keresztet és a rákötözött pántlikát. A zászló színeiben pompázott, míg alatta egy frissen fűzött koszorú pihent.

– Meg ne fázzon, az ifjú ember! Tessék, terítse magára ezt a firhangot! Na tessék! – A nő Andorra hajította az elhasználódott textíliát. – Kissé koszos, na de miért hagyta amottan a gúnyáit, he?

– Csak úsztam egyet. – sietett a válasszal, mert a hirtelen a semmiből előbukkanó nőtől egyenesen kirázta a hideg.

– Ilyenkor?

– Ahogy látja – dünnyögte unottan. A düh valamelyest már elpárolgott belőle, és ebben a pillanatban minden figyelmét lekötötte a népies gúnyákba öltözött nő. Szorosan magára tekerte a porszagtól bűzölgő darabot és felitatta a testén futkosó cseppeket.

A nő megigazította a fejére kötött anyagot, majd intett, hogy kövesse. Rendesen fel volt szerelve, egy sulykolót cipelt a hóna alatt, míg a másik kezében rongyok halmozódtak fel.

– Na nem jön? – Egészen a Garadna kavicsos partjáig sétáltak, a fiún a függönydarab már átnedvesedve ölelte körbe kihűlt testét. – Miért úszott ilyen későn? Még a végén meghűl!

A nő maga alá húzta a szoknyáját és lehajolva azonnal súrolni kezdte a folyó vízben a ruháit. Andor értetlenül foglalt helyet mellette, de a nő továbbra is az alsószoknyáival volt elfoglalva.

– Magda vagyok, a Kolompár felesége. – A nő gügyögve beszélt, arcát egy pillanatra fordította csak Andor felé, de a fiú megdöbbenve figyelte a szemeit. Az egyik kék a másik zöld volt. – Édesanyám folyton avval hetvenkedett, hogy Isten csókolt meg. Mit gondol erről az ifjú ember?

Újabb pillantást kapott, a nő szemei letévedtek fedetlen bőrén egészen a csillagig, ami hűtötte a mellkasát.

– Csaknem a Pillmann fiú? – Erős hangjára megborzongott. El akarta rejteni, de a nő arcát egy gyengéd mimika uralta, goromba hangja ellenére a ráncok valahogy kegyessé varázsolták megélt arcát. – Cigány létemre sokan neveznek jós asszonynak! Boszorkányság, összedugják a fejüket, mintha nem látnám!

– És nem igaz? – Andor nem is értette meg miért szólalt meg. Talán a homály erőszakolta ki belőle a kérdést. A cigányasszony hangosan felnevetett, beleremegett a föld, de mintha a bogarak hevesebben kezdtek volna zizegni a fiú körül. A talpa alatt forrón bugyogott az avar.

– Én aztán nem tudom! Te, he! – Vádlón mutatott Andorra. – Te mit gondolsz?

– Nem ismerem...

– Ó, hagyjuk ezt a mesét! Na gyere ide! – A nő elterült a forrongó avaron. Andor értetlenül követte, majd kissé lejjebb ereszkedve letérdelt a nővel szemben, beleolvadt a tekintetébe az asszony színes írisze. Megborzongott, nem tudta azért, mert az idő egyre hűvösebb volt, vagy talán a nő rémisztő tekintete tette ezt vele. – Szép legény vagy! Kár, hogy a szíved nem a hölgyeké...

Andor rémülten dőlt hátra, de a nő szemei ridegség helyett meleg tűzként lobogtak.

– Ne féljél már! – Ráncos ujjai a fiú fedetlen vállára simultak, ujjai pontosan ugyanolyan forróak voltak. Bőre bizseregni kezdett. – Furcsa dolog ám, ha megérinted egy idegen bőrét, a te bőröd hideg. Ki bántott meg?

– Hűvös van.

– Hűvös az elméd! – Rikkantotta hevesen. – Adok egy akkor barackot, ha nem válaszolsz őszintén! – Rekedten némult meg, tekintete felizzott. – A Tekla, mi? Néha még a Tekla is elmereng azon, hogy nem szerettél eddig belé. Nem is sejti, mit rejt ez az arany bőr maga alatt! Érzem, hogy hevesen lüktet a szíved, miért félsz? Gyávának érzed magad? – A remegő hang goromba lejtése eltűnt, Andor lehunyt szemekkel veszett el a gondolataiba, mindaddig míg a forró érintés meg nem égette. – Hopp! – A nő elhúzódott, de Andor még pont eltudta kapni, hogy egyik szeme jegeskéken izzott. – Megégettelek?

Andor lomhán bólintott, lenézett a mellkasára, ahol vörösen gyöngyözött a bőre, verejtékcseppek ölelték körbe tenyerének nyomát. A nő belenyúlt a hűs patakba és egy szívalakú levelet leszaggatva a fiú mellkasára kente, a seb egy szempillantás alatt vált semmivé. Andorban fel sem merült egyetlen kételkedő gondolat, egyáltalán nem találta furcsának azt, hogy a nő bőre égette az övét. Mintha a sűrűsödő homály elkobozta volna épelméjének darabkáit. Bambán emelte szemeit a nőre, de még kiszúrta a kékszemű gyíkot a térdeinél, vissza akart rá pillantani, de Magda ujjai az állára vándoroltak. Mi történik?

– Megkérdjem újból, mit gondolsz?

De addigra Andor gondolatai már megtébolyodtak.

– No siess haza, gyorsan! Mielőtt még meglátnak!

Nem gondolkodott sokat, mintha a nő hangja irányította volna, már nem is emlékezett a térdeinél garázdálkodó szalamandrára, egyszerűen levetette magáról a függönydarabot és belevetette magát a békalencsétől ragacsos vízbe. Ám a jéghideg cseppek pillanatok alatt józanították ki. Reszketve tekintett le a mellkasára, de semmi különöset nem vett rajta észre, egyedül a bordái között bizsergett a húsa. Tehetetlenül dörzsölgette a pontot, de hűs hullámzás nem szűnt meg.

Visszapillantott, de addigra a Garadna már magányosan zubogott a Hámori-tó felé. Kolompár Magda eltűnt. Andor szíve hevesen dobogott a mellkasában, már abban sem volt biztos, hogy a nőt valóban látta-e, vagy csak a képzelete játszott vele. Lehunyt szemekkel próbálta rendezni szabálytalan szívverését, de nem sikerült, érezte, hogy valami nem volt rendjén. Még a szél is erősebben rántotta meg a fürtjeit, a Hámori-tó már-már vészesen hullámzott. Andor megrettenve csapkodta a vizet, mellkasán izzó forróság lett úrrá, mintha Magda ujjai újból fedetlen bőréhez nyomódtak volna, de bőre ugyanolyan napbarnított színekben pompázott, mint azelőtt. Egyedül belülről emésztette valami kegyetlen tűz.

Duruzsolt a fülében egy magas hang. Egy erős marok ragadta meg a bokáját, Andor ajkait egy rémült kiáltás hagyta el, de addigra már a víz alatt volt. A tüdejét elárasztották a vízcseppek, szemeit könnyektől homályosultak el. Rémülten kapálózott, de addigra a karok már mélyre rángatták. Már nem tudta merre volt a felszín, elveszett és csupán annyit észlelt, hogy a valóság menten beleolvadt a visító sötétségbe.

. . .

Andor pontosan ott ébredt, ahol tegnap levetette a ruháit. A ruhakupac ott sütkérezett a forró napsugarak alatt, míg a fiú tehetetlenül kapott a tagjaihoz. Kínzó fájdalom nyilallt a fejébe. Feltornázta magát, majd felkapkodva a ruháit értetlenül simított végig azon a ponton, ahol szíve hevesen lüktetett a bordái mögül. Szétnézett a nyugodt felszínű tavon, amin a reggeli napsugarak üde táncot lejtettek, majd lepillantott a mellkasára. Ugyanaz a bőr, egyetlen egy forradás vagy égésnyom sem látszódott, az izmai mégis szétszaggatták belülről.

Nyöszörögve indult vissza az autójához, ami még mindig ugyanott ácsorgott a lombok alatt.

Andor nem bírta felfogni, hogy mi történhetett vele tegnap. Egy álom volt? Létezik egyáltalán Kolompár Magda? Vagy csak behallucináltam? Kétségbeesetten nyúlt a telefonjáért, Tekla háromszor is hívta. Dühösen az anyósülésre hajította a készüléket és lassan indult meg a házuk felé. Nem telt sok időbe, de a zötykölődő Trabant lefékezett az épület előtt. Telefonját a zsebeibe gyűrve dörzsölte meg a homlokát. A szülei a teraszon reggeliztek, mikor megérkezett. A fiú azonnal a kávéért nyúlt és nyúzottan hallgatta a szülei kérdéseit, de alig bírt rájuk válaszolni. Gondolatai megőrültek, az emlékek vagy talán csak álomfoszlánynak tűnő képzelgések összekavarták az elméjét és már csak arra lett figyelmes, hogy az apja sóhajtva veregette meg a vállát.

– Apa! – Szisszenve kapott a homlokához. Őrjítően fájt a feje, mintha apró késekkel szurkáltak volna az agyát.

Miklós hátrakapta a fejét.

– Lakik itt egy Kolompár Magda nevű asszony? – súgta nyöszörögve, de minden erejét összeszedve felnézett a férfire.

Az anyja megfagyott a mozdulataiban, míg az apja megköszörülte a torkát.

– Lakott. A Kolompár Béla felesége volt, de azt hiszem három éve halt meg.

– Emlékszem kiskoromban mikor találkoztunk vele ő mindig valami furcsaságokat művelt, vadnövényekről hadovált, meg, hogy ez a hely varázslatos, kissé borult volt az elméje, de a meséi szépek voltak! – Andor anyja hevesen csapta össze a tenyereit, majd lekonyultak húsos ajkai. – Hasonlóan az Almási lányhoz, levetette magát a diófáról. Azt rebesgették még anno, hogy szomorúságában tette ezt.

Andor összeszorította az ajkait. Honnan tudtam volna? Honnan hallhattam a nevét? Vagy már nekem is megborult az elmém? Újból megdörzsölte a homlokát, de belülről páni félelem szaggatta, agya majd szétrobbant, míg testét hűvös gyávaság ölelte körbe. Remegő kezekkel túrta hátra a fürtjeit, de amint megérezte magán anyja enyhén meleg ujjait, szíve egy pillanatra megtorpant.

– Minden rendben? Miért kérdezted? – súgta. Andor hatalmasat nyelve rázta meg a fejét. – Hol hallottál róla?

– Ki ez az Almási lány? – Gyorsan kerülte ki anyja kérdéseit. Felnézett a nőre, ajkai szomorúan rezdültek meg. Felpislantott az égre, el akarta tüntetni a szemeiben megbújó könnyeket.

– Nagyon szerettük. A barátnőm volt. – Annabella helyet foglalt Andor mellett és fia kihűlt kezeit szorongatva hunyta le könnyektől megnehezült pilláit. – Még nagyon régen történt. Senki se tudja miért tette, de öngyilkos lett és tudod mi a legborzasztóbb? Hogy a kishúga mindezt végignézte. Almási Mária végignézte, ahogy a nővére teste széttrancsírozva hevert az avarban. Mind láttuk a lányt. – hangja elhalt. Az ajkaiba harapva szorította magába a kikívánkozó szusszanást. – Meghalt. Ennyi a története. – Reszkető kezekkel igazított meg egy tincset. – Még most is annyira fáj! Bocsáss meg!

Annabella egy apró csókot hintett Andor homlokára, majd eltűnt.

Andor ujjaival akarta kimasszírozni magából a félelmet, a testében hirtelen otthont ütő ijedtséget, de nem ment. Akármennyire is próbálta nem bírta elfeledni a nő kétszínű szemét és a történetét hallva egyre inkább emésztette az érzés.

De nem volt ideje az önmarcangolásra, mire egyet pislantott volna a bejárati ajtó egy hatalmas robajjal tárult fel és egy bozontos Tekla bújt elő a kapuk mögül. Tincsei frissen festve és vágva hevertek a vállain, arca viszont egyáltalán nem tükrözte bohókás megjelenését. Kikerülte a dús szirmú bazsarózsát és esdeklően indult meg a teraszon ülő fiú felé.

Belebújtatta ujjait kis kabátjának zsebeibe, majd lehajtott fejjel megtorpant Andor előtt. A fiú egy pillanat alatt megfeledkezett a cigányasszonyról, összefonta maga előtt a karjait és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Szándékosan nem szólalt meg.

– Sajnálom.

– Örülök, hogy legalább ennyit kiböktél! – Andor megforgatta a szemeit, majd felállva ülő helyzetéből egy egyszerű mozdulattal kikerülte a lányt, de Tekla makacsul ragadta meg a vállait. – Figyelj...

– Elfelejtettem, oké? Jött ez a srác és csak ki akartam kapcsolni, ennyi. – Tekla feldúltan vezette ujjait rövid fürtjeibe, de Andort még a kétségbeesett ábrázata sem hatotta meg. Belefáradt, hogy folyamatosan megbocsátson a lánynak. – Andor, kérlek!

– Pont tegnapelőtt beszéltünk róla, de te elfelejtetted. Hagyjál már ezekkel a szarokkal, akkor legalább ne hazudj a szemembe! – élesen kiáltott fel. Kitépte karját a szorításból, de még utoljára visszalesett. – Tudod, rohadtul megbántottál! Nekem fontos lett volna, de ha az egyetlen igaz barátod helyett inkább tengeted a napjaidat valami srác szájában, hát legyen!

– Andor!

– Túl sokszor bocsátottam már meg! Elég, oké? – Andor sóhajtva túrt a hajába. – Most pedig elmennél?

– Komolyan? – Tekla hisztérikusan csattant fel, marta a bűntudat, de közben rosszul esett neki, hogy Andor, aki mindig megértette hirtelen csakúgy kihajítja a házukból. – Andor! Nekem fontos vagy, csak értsd meg nekem se olyan könnyű!

– Ha elfelejtenél egy pillanatra problémákat gyártani a problémamentes családodba, akik mellesleg szeretnek téged...

– Gyűlölnek! A saját apám jobban szereti az öcsémet, amit megértek, de engem mintha csak úgy elfelejtene! Én nem számítok, Andor! – Tekla fáradtan roskadt le a székre. Andor unottan forgatta meg a szemeit, ismerte annyira Teklát, hogy újból bevetette az elfeledt gyermek szerepét, akinél jobban szerették a féltestvérét. Minden egyes alkalommal ezt hozza fel! – Kell valami, amivel magamra vonom a figyelmüket!

– És erre az a legjobb megoldás, hogy engem ignorálsz? – Andor gúnyosan összehúzta a szemeit. – Hagyjuk ezt, csak menj el!

– Ne csináld ezt, kérlek! – Tekla könyörgőre fogta. – Kérlek!

– Nem Tekla, most már túl mentél a határon!

Tekla arca összeroskadt. Szemeiben könnyek gyűltek, de bólintott. Egy utolsó szót sem szólva tűnt el a kapuk mögött, de ez volt az első olyan alkalom, mikor Andor szívében nem gyúlt lelkiismeret-furdalás. Lehajtva a fejét az ajkaiba harapott, egyértelműen fájt neki, hogy így látta Teklát, de a lánynak meg kellett tanulnia, hol a határ.

Hátra dőlt ültében és feltekintett a bárányfelhőkkel telehímzett égboltra. A megannyi pelyhes fehér felhő mögött kéklett az ég végtelensége, lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a friss és tiszta hegyi levegő kiűzze a szívéből a rossz gondolatokat. Egyedül Kolompár Magda emléke nem akart eltűnni, körömmel vájta magát a fiú elméjébe. Égett előtte az a kék tekintet.

Csak álmodtad! Ennyi az egész.

Viszontlassan már ő se hitt a saját szavában