- Mindent bepakoltál? Biztos nem felejtettél otthon semmit? Ezer százalék? - Ónodi Hanga unottan forgatta meg a szemeit. Az apja zsebeibe fúrt kezekkel figurázta ki az anyját, ami egy kellemes mosolyt csalt az arcára. - Ónodi Hanga! Hozzád beszélek!

Hanga persze újból megforgatta a szemeit, de miután egy újabb gyilkos pillantást kapott az édesanyjától, egy vesztes sóhaj mellett bólintott. Vörös fürtjei hullámosan keretezték kerekded arcát, még a nyár elején vágatta le őket, így egykoron derekát simogató fürtök, most csak az állát csiklandozták.

- Anya, tudod hány éves vagyok? - sóhajtotta. A nő egy halk kuncogást megejtve pislantott fel a pályaudvar mennyezetére, és reménykedett benne, hogy ezzel a mozdulattal el tudta rejteni csökönyös könnyeit. Szőke fürtjei az arcát cirógatták, az apja egy halvány mosoly mellett ölelte át Máriát.

- Nem értem Zsombi, te miért nem érzed ezt?

Hanga elmosolyodott a Zsombi megnevezésen, általában Zsombornak szokta hívni, csupán akkora tartogatta ezt, mikor igazán érzelgőssé vált a hangulat. A férfi megforgatta a szemeit, valószínűleg Hanga is tőle vette át ezt a szokást.

- Nem örökre hagy el a lányod! - A férfi megölelgette a lányát, majd a tenyerei közé fogva az arcát, megjelent valami üvegesség az ő tekintetében is. - Nehogy egy gyerekkel térj hozzánk vissza!

- Apa!

- Zsombor!

Egyszerre vágták rá, mindhárman elnevették magukat. A kalauz kitekintett az ablakon, és egy intés mellett jelezte, hogy a vonat pár perc múlva indulni fog, pont ezután hangzott fel az ismerős dallam és a mély női hang. A Miskolcba tartó vonat, egy perc múlva indul! Egy perc múlva indul! Kérem kezdjék meg a felszállást!

Az anyja hagyott egy csókot a lány homlokán, majd férje karjaiba bújva figyelte, ahogy egyetlen gyermeke sietősen felszaladt a vonatra. A kalauz utoljára körbepillantott, majd fogva magát egy erős rántással felhúzta a lépcsőt, és az ajtó egy kattanással zárult be.

Hanga érzett egy kis szúrást a szíve környékén és szeretett volna inteni egy utolsót a szüleinek, de addigra a jármű pöfögve indult meg. Letörölt egy cseppet az arcáról, majd megemberelve magát elindult a kabinok között. Nem szívesen telepedett volna le egy ember mellé, ezért még sietősen akart elfoglalni egy üres kabint, amit a vagon végén meg is talált.

Sóhajtva huppant bele az ülésbe, válaszolva a mozdulatára megannyi porszem kelt életre. Prüszkölve nyúlt az ablakkilincsért, de az meg sem mozdult, végül sóhajtva hagyott fel a próbálkozással. Majdcsak megfulladok a portól.

. . .

Az út Pesttől Miskolcig szörnyen monoton és unalmas volt, néhányan elhaladtak ugyan a kabinja mellett, az út végén, mégis egyedül szenvedte le magát a vonatról. Nem számított segítségre. Sóhajtva törölte le a homlokán gyöngyöző izzadság cseppeket. Minden csendes volt, a pályaudvaron csupán a vonatról lekászálódó emberek bolyongtak. Hanga sietősen megszaporázta a lépteit, amint kiszúrta, hogy csak negyven perce van elérnie a taxit, mielőtt még az egyetlen Tölgyeskertbe tartó busz is elhajt. A bőrönd zörögve követte a lépteit, mikor kiért a pályaudvarról. Gyorsan a szemei elé húzta a napszemüvegét, de nem tudott eltekinteni a reggeli fullasztó hőségtől. Trikója teljesen hozzátapadt, míg szemeivel kétségbeesetten fürkészte az ismeretlen tájat. Egy villamos lomhán suhant el előtte, míg egy férfi káromkodva kerülte ki az út közepén toporgó lányt, de miután kiszúrta az egyetlen Taxi feliratú autót sietősen szaladt felé.

Még időben érkezett a Búza térre, arcáról meglehetősen folytak a sós cseppek, de csak akkor bírta kifújni magát, mikor már Tölgyeskert felé tartott az aprócska buszon, ahol az egyetlen utas: ő volt.

Sóhajtva dőlt hátra, vörös fürtjei az izzadságtól összekunkorodtak és apró kis göndör fürtökbe konyultak. Kihalászta a táskájából a hűs Szentkirályit, amit még felszállás előtt szalajtott a közeli Coopból. A hűsítő nedű végicsorgott forró tagjain, szemeit pedig csak egy pillanatra hunyta le. A korai kelés, a hosszú vonatút és a forróság már teljesen kimerítette ezekben a korai órákban. Arca vöröslött, pontosan ugyanolyan színben tündökölt akár csak a fürtjei, de a tudat, hogy a nagyszüleihez érve egy kiadós alvás várja már-már megnyugtatták.

Szüksége volt pihenésre, főleg az érettségire való hajtás után. Szüksége volt egy kis időre még, hogy kiismerhesse önmagát, mielőtt egy meggondolatlan döntéssel tönkre vágja az egész életét.

És ugyan az utazásának kezdete nem éppen megfelelően sült el, sőt a dohos és nyekergő kisbuszon még egy ablakot sem lehetett kinyitni, ami teljesen felforrósította a környezetet, de a lehető legpozitívabban próbálta kezelni a helyzetet.

Elölről hallotta a vezető dudorászását, de a tikkasztó meleg úgy látszott őt is megviselte, mivel pár perc elteltével elcsendesült és dünnyögve törölgette izzadt homlokát.

. . .

Letörten fogadta a nagyapja üzenetét, miszerint nem tudtak kimenni érte, és hogy ezt szörnyen sajnálják, de hirtelen egy kis dolguk akadt. A kulcsot pedig megtalálja a szilvafa előtti kis cserép alatt.

Hanga elkeseredetten lesett körbe, nem ismerte ki magát az apró város utcái között, sőt minden egyes ház ugyanúgy nézett ki. Gondolkodott, hogy felhívja egyetlen barátnőjét, Teklát, hogy segítene-e megtalálni a nagyszülei házát, végül mégis amellett döntött, hogy maga kutatja fel. Csak nem tévedek el itt!

Nyöszörögve húzta maga mögött a hatalmas bőröndöt, táskájának pántja, pedig már szörnyen szétszedte a vállát. Arca grimaszba futott, mikor megérezte, hogy a szandálja kitörte a sarkát, végül pedig megpillantotta az őt fotózó idegent. Ekkor érezte meg, hogy valami elpattant nála.

- Mit bámulsz? - Goromba hangja még őt is meglepte. A fiúra pillantott, hirtelen mintha megborzongott volna, kiszúrva azokat a jegeskék szemeket és a homlokába csúszó bozontos fürtöket. Összeszorított ajkakkal rázta meg a fejét, majd legyintett egyet. - Mindegy, inkább ne is válaszolj!

Gőgösen akart végigvonulni a poros úton, de mikor megérezte, hogy a bőrönd kereke kitört és, hogy a kék szemű fiú reakciója erre egy túlságosan szép nevetés volt, úgy érezte, hogy minden kitört belőle. És ezen az sem segített, hogy egy dongó reppent el mellette.

- Persze nevess csak! - Felmutatta középső ujját. - Nyomorék. - Ugyan ezt már csak magában motyogta elindult egyenesen a kis utcában. Egy ideig még érezte magán a fiú éles szemeit, de megpróbált ügyet sem vetni rá.

Fél órába telt neki, mire végre megtalálta a sárga házat, melynek ajtaja égszínkék színekben tündökölt. A ház előkertjében egyetlen egy szikkadt szilvafa árválkodott, így gondolkodnia se kellett ahhoz, hogy a muskátlis cserép alatt lesznek a kulcsok.

Lenyomva a kilincset azonnal az arcába áramlott a hűs levegő, ami kissé dohos szagú volt, mégis mindennél jobban esett neki. Sietősen zárta magára az ajtókat és magába szívta az emlékekkel teli illatot, lehunyva a szemeit azonnal meglátta az ötéves önmagát, ahogy nevetgélve simogatta a cirmos cicát. Hallotta saját boldog nevetését, a szájában érezte a nagyszülei meggyes és barackos sütijeinek ízét, a Hámori-tó hűs érintését a teste körül. Egy mosoly szökött az arcára, majd ledobva a kezeiben tartogatott bőröndöt, és a táskát, sietősen indult meg a fürdőszoba felé. Meglepetten tapasztalta, hogy egy angol WC húzódott a fal mellett, szemben a tusolóval. Tisztán emlékezett rá, hogy gyűlölt este egyedül kisietni a fák alatt lapuló pottyantóshoz.

Miután sikeresen kiszenvedte a kontaktlencséket a szemeiből azonnal a tükörbe pillantott, emlékében élt ötéves arcképe.

- Hogy fut az idő! - Hitetlenül megrázta a fejét, majd levetkőzve azonnal a tus alá állt. Így telt a délutánja.

. . .

Csupán akkor eszmélt fel, mikor meghallotta a kulcsok zörgését. Bambán pislantott egyet, majd az arcához nyomódott Mester és a Margaritát a dohányzó asztalra helyezve, álmosan megigazította a szemüvegét. Észre se vette, hogy az ölében kuporgott Manna, a cirmos cica.

A nagyanyja hangosan felsikkantott, mikor megpillantotta és a kezében tartogatott szatyrot eleresztve szaladt elé. Mosolyogva nyomott egy csókot mindkét orcájára, majd magához ölelgetve azonnal megszólalt reszketeg hangján. Hangának már szörnyen hiányzott a nagymamája, főleg ez a kedves hang.

- Mennyire megnőttél! Péter! Ezt nézd meg! - A nagyi kissé hátrébb lépett és engedte a papát elé lépni, hogy szemeivel feltudja mérni az unokáját.

- Hát a Maris tényleg nem hazudott! Micsoda szikár nagyleány lett belőled! - Papa azonnal magához ölelte és mosolyogva simogatta meg vörös tincseit. - Sosem szokom meg ezt a színt!

- Péter! - Nagymamája hevesen rivallt a férjére. Hanga tudta, hogy a nagyapja semmi rossz háttérjelentéssel nem akarta megbélyegezni ezt a kijelentését, mégis rosszul esett neki. Folyton az eszébe juttatta, hogy ő nem is volt igazából tagja ennek a családnak. Csak felejtsd el! Ne foglalkozz vele. - Ne is foglalkozz vele! Gyönyörű a hajad!

A papa ráhagyta, észre se vette Hanga arcán az átfutó fájdalmat, lelkesen vágott át a nappalin egészen be a konyhába.

- Egy hatalmas vacsorát csapunk! Hiszen mégiscsak az egyetlen unokánk látogatott meg minket! - Papa erős baritonja keresztülvágott a nappalin. Hanga el is felejtette az előző incidenst és követte a nagyanyját.

. . .

Az éjszaka, a forró nappalhoz képest, sokkal hidegebb volt, mint amire Hanga számított. Egyedül rostokolt a teraszon, szemeivel figyelve a szilvafa magányos táncát a szélben. Bent a nagyszülei el voltak foglalva a TV-vel, de azért még azt is hallotta, ahogy a rádió hangosan recsegett. Nem gondolta volna, hogy valakik még használtak rádiót 2018-ban.

Miután beszélt a szüleivel, a telefonja képernyője erősen a szemébe fénylett, bambán figyelte a háttérképet, amit még múlt nyáron csinált Teklával, aki meglátogatta őt Pesten. Persze barátnője egy hét alatt összeszedett néhány fiút, míg ő csak a háttérben kullogva figyelte, hogy barátnőjét milyen hévvel ragadta el a nagyvárosi élet. Mégis hihetetlenül hálás volt Teklának, hiszen egy kis időre is ugyan, de kiszakította a szürke mindennapjaiból. Megismerkedett Norbival, akivel két hónap után szakítottak, mivel Hanga nem bírta tovább, hogy a fiú folyamatosan csak azzal volt elfoglalva, hogyan próbálja kirángatni őt a szobájából. De miután mindketten rájöttek, hogy ők két igen eltérő világot képviseltek, véget vetettek a kapcsolatnak. Azóta egyetlen fiú se közelítette meg.

Hátradőlt a műanyag székben, majd kifújva a benntartott levegőt, gondolt egyet és besietve a hallba magára kapta a farmerdzsekijét és egy kiáltás mellett el is hagyta a házat. Elkötelezte, hogy megkeresi a barátnőjét.

A szél heves volt, míg papucsa alá folyamatosan beszöktek a kavicsok. Szitkozódva rázta ki őket, mikor halk léptek ütötték meg a fülét. Kíváncsian pillantott fel, de a sötét homályban először fel sem tűnt neki a két aprócska alak, de amint közelebb értek hozzá élesen élt a szemei előtt a kép. Az egyik alig volt idősebb hatnál, míg a másik 13 éves lehetett. A kislány tejföl szőke fürtjeibe kapott a szellő, de a két gyermek egy pillantást se vetett rá. Mintha ott se lett volna. Hanga valamiért megborzongott, és úgy érezte, hogy a sötétség hirtelen vált szurkossá.

- Gyere már! - Az idősebb kislány megragadta a kicsi kezét, de mindennek egy pillanat alatt lett vége, mivel a Hanga pislantott egyet.

A két gyermek kámforrá vált, míg a fekete sötétségbe lassan beszűrődött a lámpafény. Hanga megdermedt a mozdulataiban, arcából kifutott minden szín és kétségbeesetten figyelte azt a pontot, ahol a két gyermek áthaladt a poros úton. Egyetlen egy lábnyom sem maradt utánuk.

- Oké, semmi baj! Fáradt vagy! Ennyi az egész... - Egy éles dudaszó hasított az éjszaka csendjébe. Hangosan felsikkantva tántorodott meg, de hátra pillantva csak egy ütött-kopott, mormogó Trabantot látott meg. Megborzongott, ám csak az újabb dudálás után eszmélt fel, tenyerét a magasba emelve hátrált ki az útról, de meglepetésére az autó lelassított mellette. Az ablakból egy szőke fiú könyökölt ki, a sárga holdfényben megcsillant a nyakában himbálózó Dávid-csillag.

- Minden rendben? - Hanga némán tekintett a fiú világoskék szemeibe. Borzas, napszítta, szőke fürtök hullottak az arcába, míg rózsaszínű ajkait egy mosolyra húzta. - Csak nem Almásiné unokája?

- Honnan tudtad? - Hanga egy fokkal felengedett és közelebb lépett a lehúzott ablakhoz. Az autó remegve dorombolt.

- Ez egy kisváros, falu... tudom is én mi! A lényeg az, hogy mindenki ismer mindenkit, ha egy új arcot látsz, nem lehet más csak egy idegen, és ebbe a városba a nyárra két idegen jött. Az egyik Karnovszky Sebestyén a másiknak nem jut eszembe a neve, de Almásiné unokája. Gondolom nem te vagy Sebestyén, vagy tévedek? - Egy pimasz mosolyra kunkorodtak az ajkai.

- Ónodi Hanga vagyok - mosolyodott el egy pillanatra, de azonnal visszanyelte.

- Andor, Pillmann Andor! Örvendek. Kell egy fuvar? - Kikönyökölve intett a lánynak, hogy nyugodtan bepattanhat, de Hanga kissé ódzkodva lépett hátrébb. - Ne félj, nem bántalak!

- Minden őrült ezt szokta mondani - suttogta Hanga értetlenül, mire Andorból kitört egy nevetés.

- Simán eltudlak dobni a nagyszüleidhez, vagy máshova tartasz? - A fiú vászoningjébe belekapott a szellő, Hanga mérlegelte a lehetőséget. Visszagondolt a kettő gyermekre, majd végül is bepattant a fiú mellé. Összehúzta magán a farmerdzsekit.

- Ismered Bán Teklát?

- Ki nem ismeri? - Andor vetett Hangára egy értetlen pillantást, majd a gázra taposva el is indultak a sötét utcákon. Hanga megvonta a vállát, de azért egyet értett a fiúval. Tekla nem egy olyan személyiség volt, akit csak úgy el lehetett feledni. Még ma is hallott pesti barátairól olyan történeteket a lányról, amik még őt is meglepték. - Mióta ismered?

Hanga egy pillanatig hezitálva meredt ki az ablakon, majd visszatekintve Andorra elhúzta a száját.

- Azt hiszem öt éves voltam, mikor először találkoztunk.

- Akkor jó sok ideje ismeritek egymást - fűzte hozzá kíváncsian a fiú, majd egy könnyed sóhajjal a fékre taposott. - Meg is érkeztünk!

Hanga izgatottan lesett ki az ablakon és meg is pillantotta az ismerős színekbe fürdő házat. Ajkaira azonnal egy széles mosoly szökkent.

- Köszönöm! Mivel hálálhatnám meg? - Kipattant az ajtón és még egyszer kíváncsian visszanézett a szőke fiúra, aki lazán legyintett egyet.

- Nem tartozol semmivel, Ónodi Hanga.

Hanga megforgatta a szemeit, de egy ideig még figyelte, ahogy a pöfögő Trabant elhajt a kis utcából. Összefont karokkal indult meg az ajtó felé, majd egy mély lélegzettel magába szívta a hűs, hegyi levegőt. Becsengetett és csupán egy pillanatra volt szükség. Az ajtó azonnal kitárult.

Barnabás, Tekla öccse hatalmas zöld szemekkel lesett fel rá, egy ideig mérlegelte, hogy ki is volt az. De talán egy perc elteltével egy hatalmas mosolyra görbültek az ajkai.

- Anya! - Izolda sietősen indult meg a bejárati ajtók felé, kezében pedig egy éppen az asztalról levett gyertya égett. De amint meglátta, hogy ki is rostokolt az ajtóban örömmel húzta a karjai közé.

- Hanga! De jó téged itt látni!

Kintről hűs szellő furakodott be mellettük. Izolda beljebb invitálta a lányt. A gyertya lángja kialudt.

- Levágtad a hajadat? - Barnabás motyorászva nyúlt fel Hanga kezéig. Bentről zúgott a TV hangja. Hanga mosolyogva bólintott egyet, de ekkora már Izolda tartotta fenn a figyelmét. Hirtelen mindenki körbekerítette. - Miért?

- Barni! - Izolda dühösen szólt a fiúra. - Ne is foglalkozz vele! Mostanában kicsit túlteng benne az energia - pillantott megrovóan a kisfiára. - Ha Teklát keresed, sajnos... nincs itthon - Hanga először fel sem figyelt a nő hangjában tükröződő fájdalmas élre.

- Amúgy se jár ő már haza - szúrta közbe a kisfiú. - A mama szerint folyton valami fiúkkal van!

- Barnabás!

- De ha ez az igazság? - Morcosan sietett be a nappaliba.

Hanga megtorpant a küszöbön. Elfojtotta a fellobbanó féltékenységét, de be kellett vallania, hogy szörnyen rosszul esett neki, hogy a barátnője ahelyett, hogy őt üdvözölte volna, inkább valami fiúval flangált. Tipikus Tekla!

- Akkor nem is zavarnék, csak be akartam köszönni! - súgta halkan.

Izolda egy szomorú mosollyal simította ujjait a lány szeplős bőrére. Mintha egy csepp könnyet is kiszúrt volna a nő szemeiben, de még idejében pislantotta ki őket.

- Ne haragudj rá, mostanában nem érzi magát annyira jól! De biztos vagyok benne, hogy az éjszaka felhív! Fontos vagy neki!

Hanga megpróbálta lazán megvonni a vállát, de szörnyen rosszul esett neki, hogy a lány már hetek óta ignorálta az üzeneteit, de egy kelletlen bólintással vette tudomásul Izolda szavait. Hinni akart bennük.

. . .

Tücskök éneke zúgott a füleiben, lábai alatt ropogtak a kavicsok. Hanga unottan pislantott fel a fölötte köröző madárra, így az esti órákban nem bírta megállapítani, hogy milyen madár is lehetett, de hangja bezengte az egész éjszakai zenében úszó környezetet. Szúnyogok tömege búgott el mellette, de Hangát lefoglalta a szárnyas, ami kíváncsian figyelte az éjszakai homályban gyalogoló papucsos lányt. Megtelepedett egy szomorúfűz magányosan didergő ágán.

Hanga összerezzent az újabb károgó hangra. Összehúzta magán a kabátját és kétségbeesetten vezette körbe a tekintetét. A templom ormát már elvesztette, túlságosan sötét volt. Egyetlen egy lámpa pislákolt körülbelül ötven méterre tőle, de minden mást a szurkos sötétség övezett.

Dühös volt Teklára, hogy csak úgy lógva hagyta és hogy holmi fiút fontosabbnak tartott, mint őt magát! Hiszen már hónapok óta nem találkoztunk!

A madár elüvöltötte magát, mire néhány kutya heves ugatásba kezdett, zengett az utca, a tücskök elhaltak, mindent valami mennydörgő zsivaj rázott fel.

Hanga összerezzent, de még időben pillantotta meg a pislákoló fények alatt a kisgyerekeket. Ugyanazokat a mozdulatsorokat hajtották végre, a szőke fürtös kislány nyivákolni kezdett, a nagyobb pedig a kezeit megragadva húzta maga után.

- Gyere már! - De a szavak, mintha nem is a kicsihez, hanem hozzá szóltak volna. Hanga lehunyta a szemeit, de ezúttal nem tűntek el a gyerekek. Ismeretlen érzés húzta össze a szerveit, hűs ujjak tapadtak a nyakára, valaki súgott valamit a fülébe, de az érzés pillanatok alatt vált porrá. Hanga meghűlten figyelte a gyerekeket, akik egyértelműen számára mutattak valamerre utat.

- Hallod! Gyere már! - Zengte a vékonyka hang. Hanga nem szerette volna követni őket, de valami belső erő taszigálta utánuk. Mindent elnyelt a sötétség, a lány nem figyelte, hogy léptei nyomát mohón falta fel a szurkos sötétség. Némán követte őket, a gyermekek viszont át se gondolták merre tartottak, ösztönszerűen vágtak át a poros utakon, míg végül apró lépteik elhaltak és megtorpantak az erdő peremén. Tekintetük beleveszett a hullámzó végtelenségbe. A kisgyermek hevesen lépett volna a szakadékba, de még idejében olvadt Hanga vállára egy érintés.

A szőke fürtös kislány az utolsó pillanatban még hátra kapta a tekintetét és Hanga kiszúrhatta azokat a jellegzetes jegeskék szemeket.

Majd eltűntek.

Mintha ott se lettek volna.

Hanga ijedten szusszantott fel és hátra csapva a fejét a sikkantás akaratlanul szökött ki belőle, de amint beleolvadtak a szemei egy jegeskék tekintetben, a lány keze önálló életre kelve csattant a fiú arcán. Ám a hirtelen mozdulatra elvesztette az egyensúlyát, de még idejében fonódott köré egy forró érintés.

Egy kisebb szakadék rejtőzött mögötte. A gyerekek meg akartak ölni?

- Mit művelsz? - mélyen búgó hang olvadt a füleibe. Erőtlenül szusszantott egyet, tagjaiban nem maradt semmi erő, de a fiú erőteljesen szorította a derekát. - Jól érzed magad?

A felismerés arcul csapta.

- Hé! - gyengéden szólalt meg ezúttal. Forró ujjak érintették meg az arcát. - Minden rendben?

- Ki vagy te?

- Hanga te vagy az? - Ez a hang viszont már túlságosan ismerős volt neki. Hanga értetlenül kapkodta köztük a szemeit. A titokzatos idegen, aki már nem is tűnt annyira titokzatosnak, hiszen Hanga azonnal észbekapott. Ő volt a fotózós fiú. És barátnője között. Szóval vele flangált, ahelyett, hogy engem üdvözölt volna?

Nem is csodálkozott Teklán, a fiú tényleg jóképű volt, de azért mégis rosszul esett neki.

- Hanga? - Tekla követve a másik példáját, leguggolt elé. - Szörnyen nézel ki! Minden rendben? Szólongattunk, de úgy meneteltél, mint valami zombi! Majdnem lezuhantál!

Nem bírt válaszolni, szemei előtt ott derengett a kettő kisgyermek képe, csak az utolsó momentumban pillantottak hátra, mintha üzenni akarta volna neki valamit. De mégis mit?

- Hanga?

- Jól vagyok, köszi - súgta erőtlenül.

- Sebes, odaadom a telefonomat és...

- Nem kell! - csattant fel, de még ő is meglepetten kapta fel a fejét. Felelőtlen düh bugyogott a bőre alatt. - Jól vagyok, haza tudok menni!

- És mégis mit csinálsz egyedül az éjszakában? Nem is ismered a falut! - Tekla megragadta Hanga csuklóját. Szemei szikráztak.

- Téged látogattalak meg, de a szüleid közölték velem, hogy ahelyett, hogy egy fránya üzenettel megdobtál volna, hogy csá, örülök, hogy itt vagy, majd holnap találkozunk! Te teljesen ignoráltál és inkább ezzel a fiúval enyelegtél! - csattant fel, de még magát is meglepte a viselkedésével. Teljesen ki volt készülve a történtektől. Egy madár újabb üvöltése rázta fel az utcákat. Hanga elnyomta a kitörni készülő sikolyát és egy elegáns mozdulattal megindult az utcák felé.

- Hogy én vagyok a hibás? És nem enyelegtem! - rikkantotta Tekla.

- Persze, persze! - dünnyögte dühösen.

- Féltékeny vagy? - Hanga megtorpant a mozdulataiban, a szívébe vájta magát az éles szó. Gúnyosan elmosolyodott.

Sebes csendben meghúzódott a tölgyes árnyékában, a madár üvöltése őt is felrázta. Megdörzsölte a homlokát és a kettő lányra vezette a szemeit, egyértelműen mindketten csak makacsságból üvöltöztek egymással, egyikük se volt képes bevallani a problémáját.

A zsebeibe fúrta az ujjait, majd Tekla mellé érve magára vonta a lány figyelmét. Hangának igaza volt, tényleg enyelegtek egymással, de Sebest rettentően megrémisztette a vörös hajú lány, aki még arra se ébredt fel, hogy Tekla megragadta a vállát. Csak is az ő érintése józanította ki. Mellesleg nem értette, hogy miért kapott egy pofont tőle, mikor egyértelműen megmentette az életét.

Mindketten egyszerre pillantottak rá. Hanga megforgatta a szemeit. A vörös fürtök újból csiklandozni kezdték az állát, ami ebben a pillanatban rettentően zavarta, hiszen haragudni szeretett volna rájuk egy mosoly mégis kibukott belőle. Viszont Tekla semmit sem vett ebből észre, értetlen grimaszba futott az arca, míg maga előtt összefont karokkal pillantott el róla. Ő haragudott még ezek után?

Az egyetlen mosoly is elillant. Hanga sértetten elhúzta a száját, majd összehúzva az addigra szétnyílt farmerkabátját egy suta intés mellett megint meg akart fordulni, de Tekla helyett az idegen fiú szólt hozzá.

- Karnovszky Sebestyén vagyok.

- Komolyan? - Tekla élesen csattant fel. - Előbb még bennem járt a nyelved, most meg már rá fened a fogadat?

- Csak bemutatkozott! - Hanga dühösen fordult meg a tengelye körül, mert hirtelen elege lett Tekla nyivákolásából. - Komolyan mi bajod van? Egy üzenettel se dobtál meg egész nap, mintha elfelejtetted volna

- Az a baj, hogy azt hiszed, minden rólad szól, Ónodi Hanga! - Tekla beletúrt rózsaszín hajába, majd elnyomva az előtörekvő káromkodását, egyszerűen megindult a sötét utcákon. Sebes nem sietett utána, egyszerűen zsebre tett kézzel figyelte, hogy egy idő után a homály elnyelte a lányt.

Hanga némán tűrte a szellő vad érintését, nem foglalkozott az ajkaiba nyúló hajszálakról.

- Haza vigyelek? - A zúgó csendet végül a fiú mély hangja törte meg. A lány megforgatta a szemeit, de visszagondolva az előző incidensére, nem akart visszagondolni arra az eshetőségre, hogy a gyermekek újból felkutatják, de ezúttal nem fogják megállítani.

Minden egy hihetetlenül gyorsan mozgó álomnak tűnt, az egyik percben még Teklával veszekedett, a másikban Barnabás noszogatta a harmadikban pedig már Karnovszky Sebestyén Mercedesének ülésébe süppedt bele. Homlokát illetlenül az ablaknak nyomta, pedig a szülei milliószor belevésték, hogy ezt nem illik, mégsem izgatta különösebben. Az ajkait rágcsálva figyelte, hogy a fiú lassan körbefordult a szűk utcán, majd felkavarva a port elindultak. A GPS idétlen női hangja tökéletesen eligazgatta őket nagyszüleinek házához. Még égett bent a villany.

Hanga óvatosan vizslatni kezdte a mellette ülő fiút, Sebes egy apró mosolyt villantott a lányra.

- Érdekes találka volt nem?

Hanga vörös fürtjeibe temette mosolyát és egy intés mellett kiszállt, nem engedte meg magának, hogy válaszoljon a kérdésre. A motor felbőgött mögötte, vörös színnel színezték be az utat, a porszemcsék megtelepedtek a szélvédőn.

Belépve a nagyszülei, még mindig összebújva figyelték a TV-ét. Nagypapa kezében egy sör volt, míg a mama mosolyogva vezette rá a szemeit. Intettek egymásnak. Hanga nem akarta megzavarni az idillikus pillanatot, egyszerűen felkereste a szobáját és magára zárta az ajtót.

Feltúrva a bőröndöt magára kapkodta a pizsamáját és fellélegezve terült el az ágyán, a szemüvegét az éjjeliszekrényre helyezve, belefúrta az arcát a tiszta levegővel átitatott párnákba és hagyta, hogy az álom egy csettintéssel magába szippantsa.