Hangos zajongás tölti meg az alapjaiban nagynak mondható osztálytermet. A hangokat nem lehet külön személyekhez, tárgyakhoz kötni, ugyanis akkorára növekedett erejük, hogy mind egynek hat, s egybe olvad. Én akár a csendes gyilkos, hangtalanul firkálok az előttem egy üres oldalpárnál kinyitott füzetembe, miközben próbálok néhány szót elcsípni padtársam – egyeik legjobb haverom – lényegtelen mondandójából. Mikor nagyobb levegőt vesz, egy-egy szünetnél halkan tudtára adom egy apró hümmögéssel, miszerint figyelek – még ha ez nem is igaz.

A terem bejáratául szolgáló nyílászáró nagy sebességgel csapódik a falhoz, ezzel mindenkinek jelezve, hogy tanárunk megérkezett, kinek jelenléte mindenkit némaságra int. Osztályfőnökünk cipőjének ritmusos koppanásai zengnek fülemben, miközben tulajdonosuk büszkén vizslatja a megszeppent diák csoportot. Unottan vizslatom a már őszülő férfit, kinek hatalma bármelyik másik tanítónkét felülmúlja, mielőtt megpillantanék egy pasztel színekbe burkolózott egyedet mögötte.

Rövid, festett világos barna haja stílusosan kócosra volt hagyva, ezzel gyermeki vonásokban igen gazdag arcát még jobban megfiatalítva. Sötét, csillogó mandula formájú íriszei alatt lévő bőrén kopott, szemhéj ceruza maradék volt fel lelhető. Vékony ajkain félő, halvány mosoly játszott. Vékony alakját egy túl méretezett baba-kék pulóver, és testhez simuló fekete nadrág fedte. Testalkata igen lányos, akárcsak ujjainak vonala. Jobb kezén, a kis ujjperc végi körmén pedig lazac színű lakk volt megpillantható, mi eltért a többitől, mik eredeti árnyalatukban mutatkoztak. Mintha megérezte volna kíváncsi érdeklődő pillantásaim ,- mik festett körme és smink maradékkal hintett szemei között kalandoztak – hajtotta le enyhén fejét, eddig vékony alakja mellett lógó végtagjait háta mögé kulcsolva. Furcsa.

- Kedves Osztály! – Kezd bele a teremben lévő rangidős személy. – Ő itt az új diáktársatok, ki nem rég költözött a városba. Kérlek legyetek vele kedvesek és fogadjátok be. – Intéz egy kimért kézmozdulatot a fiú felé, - ki még mindig a fapadlóval szemezett – míg mi egyik legmegfélemlítőbb nézéséből kaphattunk ízelítőt. – Kérlek mutatkozz be.

- A nevem Byun BaekHyun. Remélem segítetek nekem és barátok lehetünk. – Hangja meglepően mélyebb orgánumú, mint amit én elképzeltem volna megjelenéséhez, de még is kellemes. Arca már felénk néz, szemei még is elutasítják a lehetséges szemkontaktus.

- Köszönöm, most pedig foglalj helyet a LuHan melletti szabad széken. – Mutat az őzike fiúra a tanár úr.

Az iskolában töltött perceink igen gyorsan telnek, ezzel kevés időt adva az új tanulónak megismerkedni a nagy csapatunkkal. A nő nemű társaink szinte mindegyike körberajongja lányos, finom külseje miatt. A fiún látszik, hogy zavarban van és nincs hozzászokva az ilyes fajta interakciókhoz. Míg az ellenkező nem folytonos kérdésekkel bombázza, a mi általunk alkotott csapat nem is foglalkozva létezésével diskurál egy teljesen másik témáról, vagy épp arról miért pont a mi osztályunkban van ennyi feminim megjelenésű fiú, - gondolva itt olyanokra mint LuHan vagy épp KyungSoo. Sajnálatos, hogy ilyen elítélőek az engem körbevevő emberek, akárcsak a társadalom nagy része.

Én teljesen kizárom magam a szóváltásokból, mik mellettem zajlanak, gondolataimat csak egy személyre összpontosítva. BaekHyun egy egyszerű, lojális embernek tűnik ránézésre mégis mintha lenne valami a dolgok mögött. Mintha rejtegetne egy az életében fontos dolgot. Az őt szinte elnyelő kérdés áradatból nagyon sokat kerül, vagy épp dadogva válaszol, mi lehetne félénkségéből is kifolyó, még is íriszei mást árulnak el.

- Mi van veled Hyung? – Lök vállba SeHun, ezzel kirántva elmélkedésemből, miben próbáltam megfejteni az új osztálytársam rejtelmeit. – Mostanában mindig el vagy kalandozva és olyan mélabús pofát vágsz. – Húzta el száját, kifejezve viselkedésemmel kapcsolatos nem tetszését.

- Csak nem vagyok kíváncsi a folytonos ribancokra akikkel összefekszetek, s nem, hogy én de még ti sem tudjátok számon tartani őket. – Próbálom kimagyarázni magam, elővéve leggúnyosabb hangnemem. Igaz nem ebben a témában beszélgettek az elmúlt percekben, órákban, a női ügyeikbe már teljesen belefáradtam.

- Ez most fájt. – Kapta szívéhez drámain kezét JongIn, csapatunk egyik legnagyobb nőcsábásza.

- Áh. – Virul fel SeHun arca, mint aki meg se hallotta sértésnek szánt mondatom. – Már mindent értek.

- Ez igen meglepő. – Jegyzem meg. – Mivel te általában semmit nem értesz. – Lehet kicsit túlságosan éles kifejezéseket használok, viszont a fiatalabbat ismerve csak elengedi füle mellett, s folytatja tovább saját fantáziálgatását, miszerint érti mi is zajlik le bennem.

- Neked is kell egy barátnő. – Jelenti ki vidáman és igen hangosan, mire több érdekes pillantást kapunk. – Már a két kezemen nem tudom megszámolni mióta nem volt senkid, még ha egyéjszakás kalandról is van szó. Szóval JongIn – nal segítünk ebben, s megtaláljuk a számodra megfelelő lányt! – Hangja, s vonásai is magabiztosságot sugároznak, míg a tervébe önkénytelenül belevont – rajtam kívül számolt – másik fiú, csak sóhajtva támasztja meg asztalunkon könyökét és ejti tenyerébe fejét, ezzel kifejezve, hogy teljes képtelenségnek tartja az elhangzott ideát, mit én is alátámasztok.

- És őszintén SeHun, te ezt mind, hogy akarod kivitelezni? – Masszírozza homlokát, az előbb említett ki fel sem tekint legfiatalabb barátunkra szavai formálása közben.

- Tinder! – Ejti ki büszkén az idegen-nyelvű betűkapcsolatot, mire kedvem lett volna egy istenest lekeverni neki. Pont egy társkeresőtől várja a segítséget, amin balra vagy jobbra kell húzgálnom az emberek profilját, attól függően, hogy éppen tetszik-e a róla megjelenő kép. Tényleg, a legjobb módja, hogy megtaláljam – SeHun szavaival élve – az igazit.

- Egy esélyed van. – Szögezem le, mire mindketten nekem szentelik figyelmüket. – Egy lánnyal megyek el randizni, és ha bármi, hangsúlyozom bármi, – Nyomom meg a szót. – balul sül el, végeztem. Nincs több társkeresés, és békén hagytok.

- Én pont ugyan annyira nem akarom ezt mint te, szóval ne vegyél egy kalap alá ezzel a féleszűvel. – Intéz felém egy halálos pillantást JongIn.

- Akkor ezt megbeszéltük. – Zárja le a témát a legfiatalabb. – Ma este hatkor ChanYeolnál! Szervezünk neked egy felejthetetlen estét. – S mint egy végszóra szólal meg a következő óránk kezdetét jelző csengő, visszakényszerítve az agyilag lefárasztott, barna bőrű barátom helyére.

- Abban biztos vagyok, hogy felejthetetlen lesz. – Mormogom nem létező bajszom alatt, majd figyelmem a terembe besétáló idős hölgynek szentelem.

 ⚪

- Na hát akkor. – Csapja össze tenyereit SeHun, felvéve a vezető szerepet. – Lássunk hozzá!

Telefonomat kezemből kikapva kezd bele tevékenykedésébe, mivel állítása szerint mi úgy se értünk az ilyenekhez. Hanyagul vetem le magam, a már a kanapén ülőkhöz, sandán figyelve mit is ügyködik örömködő barátom. Mióta megtudta, hogy megvalósíthatja tervét be sem áll a szája arról, hogy ő milyen okos ötletekkel tud előállni és, hogy milyen csinos, kedves, hozzám illő lányt segít nekem találni.

A készülék galériájának egészét végigpörgetve, keresi a szerinte legmegfelelőbb hét képet mi a felhasználó fiók elkészítéséhez kell. A rólam készült fotók igen megkapóak, arcom mégsem látszik egyiken se tisztán, mi a két fiatalabb szerint rejtélyes, és a nőknek ez nagyon imponáló. Kérdezés nélkül tölti fel szöveggel a kötelező rubrikákat, mik életkoromra, nemi identitásomra vagy épp személyiségem jegyeire kérdeznek rá. Beleszólás nélkül olvasom egybe az egyre növekvő számban megjelenő betűket, ráhagyva a gőzerővel dolgozóra mit is fogalmaz, úgy sem tartom egy sikeres lehetőségnek a társkeresőoldalt. Így nem is szeretnék egy engem hően ábrázoló, tökéletes profilt létrehozni, vagy létrehozatni SeHunnal.

- Kész. – Nyomja meg a regisztráció gombot a középen helyet foglaló társunk, ezzel továbbítva képeimet, adataimat a hozzám hasonló személyekhez. – Most pedig rajtad a sor. – Nyomja kezembe a készüléket. – Balra ha nem tetszik, jobbra ha tetszik. És ha valakinek elnyered a tetszését üzenetet fog írni neked. Ajánlom, hogy várd meg míg ők kezdeményeznek, legalább meg látod, hogy te is tetszel nekik, vagy csak nem akarnak megbántani és válaszolnak neked.

Erőtlenül bólogatva fogadom be az információt mit hadarva zúdítanak rám. Barnák, szőkék, véknyak, teltebbek, magamutogatósak, szégyenlősek, hamis képpel regisztrálók és sorolhatnám. Akár hányszor elhúztam egyet, már villant is fel egy másik képe, mi számomra kicsit bizar. Akár egy hentesnél, válogathatsz az élettelen húscafatok közül melyiket szeretnéd, az én szememben ez az oldal is ilyesfajta módon kínálta fel az embereket.

Már a harmincadik személyt húzom a piros 'X' jelölés irányába, nem találva egy számomra tetsző lányt. Mikor is felugrik egy értesítés miszerint üzenetet kaptam egy irántam érdeklődő egyedtől. Hirtelen összerezzenek telefonom hangos csipogására, majd remegő ujjammal az üzenetet jelző fülre bökök. A nekem szánt szavakkal egyenlőre nem törődve lépek át felhasználói oldalára, mit alaposan végig böngészek. Feltöltött fotói enyémhez hasonlóan igen megfejthetetlenek. Viszont az egyik képe megfogja elmém, s akaratlanul is elkalandozik tekintetem vonásain. Bőre akár a porcelán, szemhéja csak félig van lecsukódva, ezzel megmutatva hosszú, szépen ívelt szempilláit. Pisze orra kihangsúlyozza, vékony ám de a rózsaszín egyik legszebb árnyalatában fénylő ajkait, min látszik, hogy természetes. Az arcára felvitt kozmetikumok száma igen csekély , egyedül a szemére hívta fel a figyelmet, egy jól meghúzott fekete vonallal, mi vízvonalát színesíti. Vonásai lágyak s gyermekiek. Varázslatos.

Tovább nem habozva olvasom el nekem szánt rövid üzenetét, válaszolva is rá. Elérhető így hamar kellemes beszélgetésbe kezdünk, mi nem hat erőltetettnek vagy akár kínosnak. Szavai visszafogottak, nem használ kimagasló jelzőket, helyesírása pedig tökéletes. Személyiségén még így látatlanban is érezni, hogy félénk, visszahúzódó, még is pajkos, játékos. Időmet nem vesztegetem, a röpke fél órát igénybe vevő beszélgetés után, mi alatt pár dolgot megtudtunk egymásról, felkérem egy találkozóra, mi két napon belül lesz esedékes. Belemerülve az idegen lánnyal folytatott beszélgetésembe, zártam ki a körülöttem zajló eseményeket, s a nyakamba lihegő kíváncsi barátaimat. A randevúba való beleegyezés pillanatokon belül megérkezik, ezzel egy mosolyt varázsolva eddig komor arcomra.

- Én megmondtam! – Ordítja büszkén SeHun a fülembe, mire kezem az említett testrészemhez kapom, míg – a szinte transznak nevezhető állapotom közbe, a hátam mögé kerülő – JongIn tarkón vágja, hangos megszólalásáért.

- Még ne szóld el magadat! – Emelem fel mutatóujjam. – Csak elmegyek, az nem biztos, hogy élőben is szimpatikus lesz. – Rázom fejem, miközben szemem sarkából látom a fiatalabb lebiggyesztett párnácskáit. Tudom, hogy csak segíteni akar még is túlzásba viszi.

 ⚪

Az utolsó sarkon is befordulva, süllyesztem kabátom zsebeibe kezeim, próbálva átmelegíteni őket. A hideg decemberi szél szüntelenül hűti már kipirosodott arcom, miközben hosszú, gyors léptekkel közeledek a kellemes kávézóhoz, ahol randevú partneremmel találkozom. Az elmúlt két napban lelki szemeim előtt csak a róla látott képek jelentek meg. Még is új osztálytársam jelenléte se hagyott teljesen érdektelenül. Sokszor kaptam saját magam azon, hogy unalmas perceimben elkalandozom a fiúra ragadt tekintettemmel. Van valami abban a fiúban ami nem hagy nyugodni. Viszont egyelőre a szálakat - mivel megfejthetném azokat a dolgokat miknek a végén még egy hatalmas kérdőjel van – nem sikerült összekötnöm.

Tenyerem az ajtó fa részére helyezve, nyomom meg azt, s lépek be a kisebb méretű helyiségbe. A kávé illata, keveredik az édes süteményekével és együttesen lengik be az otthonos kávézót. Átfagyott testemet, - mit a kabátnak nem sikerült teljes mértékben megóvnia a hidegtől – átjárja a melegség, s ajkaim egy halk, alig halható sóhaj hagyja el. Fejem rögtön a hely hátsórészében helyet foglaló asztalokra vezetem, ahol partneremnek kellene engem várni, s meg is pillantok egy világos barna hajkoronát, és egy pasztel színekbe öltöztetett vékony testet. Arcát nem látom, még is tisztában vagyok azzal, hogy ő lesz az akit én keresek.

Lassan megfontoltan közelítem meg, törékeny alakját. Vékony lábait egy vékony harisnya és egy térdét még látatni engedő halovány barackszínű szoknya fedi. Karjain végig fut a hosszúujjú fehér felsőjének anyaga, minek mellkasi részénél egy a lábait fedő anyaghoz hasonló színű felirat díszít. Lábain bézs színű bokacsizmája végtagjaival együtt jár a helyiséget körbelengő dallam ritmusára. Kezén körmei lazac árnyalatú lakkal vannak befedve, mi számomra nagyon ismerős, az egész alakkal egyetemben. Mintha valahol már láttam volna.

Kabátomat leeresztve vállaimról, huppanok le a lánnyal szembe. Ahogy testsúlyom találkozik a bőrrel fedett bútorral, a másik rám kapja tekintetét, velem ellentétében, ki kabátját igazgatja maga mellett ezzel még nem teremtve meg azt a bizonyos szemkontaktust.

- Elnézést, hogy megvárattalak. – Varázsolok mosolyt ajkaimra, feltekintve a fiatal lányra. Szavaim torkomra égnek, a levegő pedig a torkomba reked.

Az elmémben szétszórt kirakós darabok, kialkotják az általam rég áhított képet. A kevés smink, és köröm lakk maradék ami új osztálytársamon volt látható az első napján. A testalkat mit már tudtam valahol láttam. A körmeit borító festék színe. A lány aki elvarázsolt nem más mint Byun BaekHyun.

Az említett fiú szemei kétszeresére nőnek, párnácskái pedig elnyílnak egymástól. Élesen szívja magába az éltető levegőt, arcát pedig elönti a vörösség. Hatalmas íriszeit lesüti, felsőjének ujjait lehúzza ujjpercei kezdetéhez, játszva az anyaggal, próbálva terelni figyelmét a kínos felállásról. Parókájának fényes tincsei arcába hullanak, szoknyával takart végtagjai pedig már a zenével ellentétes ütemre járnak idegességében.

- BaekHyun? – Nyögöm ki kérdésem, minek válaszában már teljesen biztos vagyok.

- Sajnálom. – Leheli a semmibe, s szél sebességgel pattan fel eddigi helyéről.

Időm sincs reagálni a fiú már az ajtónál jár nem foglalkozva az utána kiáltó alakommal. Lábait gyorsan szedi egymás után, bolyhos blézerének felvételét meg sem reckírozza, nehogy az is lassítsa. Már lépném át az üzlet küszöbét, mikor egy gyenge kar enyémért kap, ezzel bizonytalan egyensúlyom miatt vissza támolyogva a kávézó belterébe, tekintek vállam fölött a szőke nőre. Kinézete alapján megkérdőjelezendő munkája, ingje feszül, minek gombjai felül nincsenek helyükre bújtatva, míg szoknyájánál a térd felett érő kötény is hosszabb.

- A hölgy italát ki fogja kifizetni? – Pislog rám ravaszan.

⚪

Az üres terem csendjét a néma gondolataim töltik meg mik a tegnap este óta BaekHyun körül forognak. Nem tudom kiverni fejemből a nőnek kicsinosított valóját, mi számomra ugyan olyan megnyerő, mint egyszerű, mindennapi megjelenése. Ámulatba ejtő egy teremtés az biztos.

A legtöbb velem egykorú hímnemű személy azon gondolkozna, hogy terjessze szét az egész iskolában e különös hobbiját, ezzel kínos és életét megpecsételő szituációba kergetve őt. S itt vagyok én. Ki azon gondolkozik, hogy érhetné el, hogy szóba álljon vele, és esetleg adjon neki egy esélyt. Tegnapi reakciójából ugyanis úgy tűnt, hogy ő fél attól miszerint kinevetem, kigúnyolom azért amilyen. Holott engem cseppet sem zavar, inkább még kíváncsibbá tesz.

- Na - Vágódik le mellém padtársam köszönés nélkül, megnyújtva szava utolsó magánhangzóját. – Hogy sikerült a tegnap délután? – Húzogatja bal szemöldökét. Vállamat megrántva próbálom lerázni magamról, s kerülni a témát.

- Sziasztok. – Érkezik meg JongIn is köreinkbe, mikor is megpillantom a mögötte besuhanó BaekHyunt akin látszik, hogy nem tervez sokáig a teremben tartózkodni óránk kezdete előtt.

- Shhh. – Helyezi mutatóujját szája elé SeHun, miközben lepisszegi a tőle idősebbet. Kinek addig boldog arca rögtön háromszázhatvan fokos fordulatot vesz.

- Pont te csitítasz el engem?! - Közelíti meg a legfiatalabbat a feldúlt fél.

Hangjuk egyre eltörpül s már semmit nem hallok morgolódásukból. Íriszeim a törékeny, zavarodott alakra vezetem, ki csak ledobja táskáját asztala sarkához és már is sarkon fordulva készül távozni a helyiségből. Lábait gyorsan kapkodja egymás után kikerülve a vele ellentétes irányba áramló tömeget. Amint a remény fényét látom megcsillanni, felpattanok eddigi helyzetemből s utána iramodok.

Kiérve a folyosóra özönlenek velem szembe a most megérkező diákok, kiktől kapok egy-két érdeklődő tekintetet melyekkel nem foglalkozva érem be az alacsonyabb fiút, kit eddig üldöztem. Tudva, hogy semelyikünk nem akarja felkelteni a tömeg figyelmét a csak kettőnkre tartozó témával, könyökénél megragadva húzom a tetőre vezető lépcsőfordulóhoz ahol szinte senki nem fordul meg soha, a takarítókat kivéve.

- Engedj el. – Szól hozzám halkan, karját rángatva, szabadulni akarva. – Légy szíves. – Kérlel.

- Miért futottál el? – Vonásaira kiül értetlensége. – Tegnap, a kávézóból.

- Tán szívesen randiztál volna velem azok után. – Húzza kínos mosolyra ajkait. – Ne szórakozz ChanYeol. De ha nem muszáj örülnék ha nem terjesztenéd az iskolában. Ha még nem késő szólnom. – Nevet erőltetetten.

- Ennyire kegyetlennek nézel. – Dramatizálom kicsit túl az eseményeket, mi nem nagyon tetszik beszélgető partneremnek. – És kérdésedre választ adva, igen szívesen folytattam volna azok utána is a találkozót. – BaekHyun hitetlenkedve rázza fejét, s kezd el újra mocorogni szorításomban. Kifejezve, hogy kicsit sem hisz szavaim igazságában.

- Szóval ma, ugyan abban az időpontban és megegyező helyszínen akárcsak tegnap várlak. – Engedem szabadjára ledermedt valóját. – És nyugodtan felvehetsz egy rövidebb szoknyát is. – Húzom önelégült félmosolyra párnácskám, ahogy fülébe – minek hegye már vöröslik - suttogom búcsúzóul szánt, utolsó mondatom.

Visszaindulva osztálytermünk felé hagyom hátra a piros összes árnyalatában úszó, zavarban lévő fiút. Ki meglepődöttsége miatt egy szót se szólt még is érezni lehetett, hogy igenis megfogtam, s meg fog jelenni ma is a kávézó, leghátsó asztalánál.