- Nem! Akkor sem JeongIn ha térden állva könyörögsz nekem. – Rohantam legjobb barátom előtt, ki egy eszeveszett őrültségre próbált rábeszélni.

- De miért nem? – Trappolt utánam, nyavalyogva. – Úgy se derülne ki. – Kapta el csuklómat, s egy rántással maga felé fordított. – Légy szíves, Felix. – Húzta el a nevemben szereplő, utolsó magánhangzót, elővéve legmagasabb hangját. Ezzel arcom egy fintorba torzítva, ahogy szinte éreztem dobhártyám megrepedését.

Ez volt az az alkalom mikor, kedves osztálytársam és közeli barátom jelenetet rendezett az egész iskola előtt. Vagy más szavakkal kifejezve magam, egy újabb szívességért hisztizet. Ami nála eléggé megszokott volt, mégis akkor tőlem nagyon messze álló, és teljesíthetetlennek tűnő jóságért, vetette be minden erejét. Mit ő igen is egyszerűnek vélt, s nem is bonyolította a mondandójának közlését. Kész tények elé állított, kijelentéseket használva kérdése helyett, és boci szemeket – minek soha, senki nem tudott ellent mondani – ész érvek keresése helyett.

A gyermekkori szomszédjával kellene találkoznom, ki azokban az időkben, egy báty szerepét töltötte be számára. Viszont mikor az általános iskolai évek kezdete előtt pár hónappal elkellet költözniük, a fővárosba – mi több órás autóútra van, az említett falutól – a kapcsolat megszakadt. Akár egy papírlap, lett ketté tépve a két fiatal közötti kapocs. Viszont az idő telik, s csak telik. Az egy kézen meg se számolható évek alatt a két fél szépen felcseperedett, egy apró szavacska váltása nélkül. Mi számomra csak belegondolva is igen szívszorító. Viszont a rég homályba merült emlékképek most újra feltörésre készülnek, egy váratlan levél miatt, mit JeongIn pár napja foghatott először kezében. A sárgás, átlagos bélyegekkel díszített boríték, tartalma nem volt más mint egy rövid, lényegretörő meglepően felszínes és rideg fogalmazású távirat volt. Miben a fiatalabbal közölték, hogy az a bizonyos játszótárs, meglátogatja a nyüzsgő fővárost, jobb felső oktatási intézmény találásának reményében és ezzel egybe kötve, szívesen megejtene egy találkozót, a hajdan tőle nem oly' messze lakó fiúval, kit már szinte nem is tud bizonyos külsőhöz kötni. Ezen okból kifolyólag egy apró, színes nyomtatványt is csúsztatott a fehér lap mellé, min fagyos, érzelemmentes valója látható, válltól felfelé mért kereteken belül.

Viszont a kedves haverom már a kép láttán is visszatántorodott a lehetséges szóváltástól. Mivel elmondása szerint, az az öt éves fiú, akit ő évekkel ezelőtt megismert, árnyalatnyilag se hasonlít a borítékban helyet foglaló képmáshoz. Ezért megkért engem, hogy ha már úgyse tudja archoz kötni, megszakított emlékfoszlányait a távolról érkező látogató, vegyem át szerepét, és jelenjek meg én az ő nevében. Mi igen furcsa kérdés, főleg, hogy egy csepp párhuzam se lelhető fel lényeinkben, egyaránt világszemléletünkben sem.

Most mégis egy látszatra kedvesnek tűnő kávézóban, várom Seo ChangBin – t az emlegetett személyt, kinek azóta számomra is fény derült nevére. A helyiséget megtölti a frissen őrölt, - egyesek számára éltető folyadékként számon tartott - kávé kellemes, bódító illata. Ehhez keverednek a különféle sütemények, és a dekorációként szolgáló, világos rózsaszín és halvány sárga színben tündöklő virágok, kábító aromája. A mellettem fal helyett lévő, alapzattól mennyezetig érő üvegablak, kilátást engedtet a folyóáramlás szerűen közlekedő ember tömegre, kik közül egy ártatlan szempár sem vetődik rám, vagy akár az üzletre. Minek falai nagy része a törékeny anyagból készült, ezzel fényáradatba borítva a belső teret. Próbálva minden érdekesebb, nem oda valót megfigyelve, terelem el figyelmem, míg az én asztalomhoz várható személy fel nem bukkan.

Lényegtelen bambulásomból, a kávézóba beinvitáló nyílászáró feletti csengő, enyhe zajt keltő hangja ránt ki. Fejem visszafordítom eredeti pozíciójába, ezzel teljes képet kapva az illetőről, ki nemrégiben lépte át a küszöböt. Megérkezett! Érzem figyelmem már semmivel nem tudom terelni, s elmém ellepik a rosszabbnál, rosszabb bekövetkezhető események vázlatainak végtelen sokasága. A fekete hajú fiú lassan szemléli körbe a területet, mibe belecsöppent, majd habozás nélkül indul felém ahogy meglátja ábrázatom. Miről semmi más nem köszönhet vissza csak színtiszta félelem és kétségbeesés. Arcom már percekkel ezelőtt egy egészségesnél sokkal viágosabb tónust vett fel, míg érzem, hogy egyik éltetőszervem a torkomba dobog, a vért nagy sebességgel a hallójárataimhoz szállítva. Ezzel elutasítva minden esetleges hasznos hangot, akár zajt. Tenyerem hőmérséklete egy jégdarabbal vetélkedhetne, minek ellenére érzem, hogy a kis gyémántszemként versenyt futó verejtékcseppecskék végigszántanak, ölemben összekulcsolt végtagjaimon.

- Te vagy Yang JeongIn? – Szólal meg mellőlem, egy a külsőtől eltérő hang. Mit szinte csak suttogásnak vélek, az elnyomóan hangos dobbanások miatt, mik bensőmben hangzanak fel szakadatlanul.

Bármily' szó, vagy értelmes mondat kinyögésével meg sem erőltetve magam, bólintok gyengén és bizonytalanul. Viszont egy kérdés felötlik bennem. Miért pont hozzám vezették lábai? Miből gondolta, hogy én vagyok akit keres? Megválaszolandó kérdéseimre, választ szeretnék kapni, ezért ajkaim már beszédre is nyitom.

- Abból gondoltam, hogy te vagy az a személy, aki rám vár, hogy csak te ücsörögtél magányosan. S az arcodra kiült az idegesség. Pont mint most a kíváncsiság és a megmagyarázhatatlan történések hada, mik ott fent, - Emeli hosszú mutatóujját homlokom irányába. – csak arra várnak, hogy kész tényekkel alátámasszák őket. – Teszi vissza kezét,a simára csiszolt falapra, mi előtt arcmimikám tanulmányozása közben kényelembe helyezte magát.

Párnácskáim mintha nem tudnának összezáródni. Képtelenségnek vélem a precizitást a gondolataim megfejtéseiben, mit csak ábrázatom fürkészéséből tett. Meglepődöttségemre még egy jókora lapáttal rátesz az, hogy semmi kétsége nincs afelől, hogy egy imposztor vagyok aki csak megjátssza régi barátját. Kinek kinézetéről az elméjébe elraktározott képek teljesen megkoptak, ezzel semmi féle segítséget nem adva az idősebbnek.

Rövid időtartammal rendelkező transzomból visszakanyarodva a rideg valósághoz, engedem meg magamnak az előttem magabiztosan pislogó fiatal szemérmetlen tanulmányozását, - úgy gondolva, hogy jelenlegi helyzetemet már kicsit se teheti kínosabbá következő lépésem.

Alakját kész színáradat fedi. Fekete, térdnél erősen szaggatott nadrág, mi láttatni engedi sima, fehér bőrét. Ugyanilyen színű kapucnis pulóver, minek mérete legalább két számmal nagyobb a kellőnél. Korom színű cipője, min csak a bizonyos márka feltűntetés rikít fehéren. Ében fürtjei elől sötét íriszeibe lógnak, míg oldalt merészen fel van nyírva. A rész mi lélektükreiből kivehető, semmit nem árul el hordozójukról. Kész rejtély az egész figura. Éles állvonala szépen keretezi, rendezett arcát. Beszédén pedig hallani egy enyhe tájszólást, mi JeongIn szóhasználatában is meg-meg csillant megismerkedésünk elején.

- Végeztél? – Húzza fel szemöldökét az előttem ülő. Fejem enyhén megrázva próbálom felfogni az elhangzott kérdést. – Mindegy, hagyjuk. – Legyint gúnyosan felnevetve, ezzel engem teljes sötétségben hagyva.

Az elkövetkezendő órákban, pedig egymás életét firtatjuk, minek nem lehettünk részesei. Egyáltalán nem terveztem ilyen hosszúra első, s régi reményeim szerinti utolsó szóváltásunk. A rideg külső egy megértő s gyermekies bensőt takar, mi fél a nagyvilág fájdalmaival, vesződéseivel szembenézni. Ezért magára húz egy maszkot mi nehezen törik meg. Ezért érzem én is úgy, hogy még csak repedezik az említett állarc és még közel sem sikerült elérnem a teljes felszívódását.

- A karkötőre még emlékszel amit nekem adtál? – Emeli fel csuklóját így megvillantva a szóban forgó bőr ékszert, mikor ahhoz a ponthoz érünk, hogy milyen volt az ő és JeongIn közötti barátság mielőtt szétszakította őket a távolság.

Én csak zavarodottan bólintok, majd próbálom terelni a témát, mi szerencsére könnyen megy. Ugyanis kedves barátom semmit nem említett erről az "aprócska" részletről.

Az idő csak száll felettünk ezzel búcsúzkodásra késztetve mindkettőnket. Furcsállom, de nem akarom, elkönyvelni ezt az egyetlen alkalmat, kettőnk végleges találkozásának is. A remény szikrája viszont fellobban, amint kiderül, hogy ChangBin látogatását nem tervezi rövidre és egy lakást is bérelt pár hétre. Így időt nyerve magának, hogy körbetekinthessen az igen nagyra nőtt városon, és a potenciális oktatási intézményeket is szemügyre vehesse, s később megfontolt döntést hozhasson.

A délutáni beszélgetések egész estig elnyúltak, az órák napokká cseperedtek, majd a napok hetekké. A találkák már nem csak parkokban, kávézókban vagy kisebb éttermekben estek meg, hanem az én otthonomban is, vagy az ő ideiglenes lakásán. Mit semelyikünk nem vetett meg, mivel így egy sokkal személyesebb és nyugodtabb környezettben tudtuk megvitatni, az olykor legkevesebb jelentőséggel bíró eseményeket, dolgokat is. S egy olyan kapocs alakult ki kettőnk között mi szinte lehetetlennek bizonyult ilyen röpke idő alatt. Viszont számomra ez a kötelék mi szépen a barátság szintjén csücsült mozdíthatatlanul ChangBin lelkében, addig az én szívem minden egyes közösen eltöltött idővel egyre csak gyorsabban vert az idősebb fiú figyelmére várva. Ezzel kilépve éltetőszervemben közeli ismerősöknek felállított skatulyából. Felsőbb szintre lépve, hol csak egyetlen személy férhet meg. A plátói szerelmem, ha nevezhetem így csekély egy tizenketted évnyi ismeretség eredményeként.

Természetesen most is csak a sötétség megszállotjára tudok gondolni, a matematikai egyenletek helyett, miket kedves tanárunk próbál szánkba rágni. Az óra végét jelző csengő hangja, - mi szinte az épület falait is megrázza süketítően hangos zajongásával, - zavarja meg álmodozásom. Torkomból feltör a hangoskodás elcsendesültével egy kellemetlen sóhaj, mi zavarodott érzelmeimmel és az említett idősebb fiúval kapcsolatos. S ez fiatalabb padtársam figyelmét sem kerülhette el.

- Neked meg mi bajod? – Horkan fel, láthatóan nem a legkedvesebb énjét elővéve.

- ChangBin. – Fejezem ki bajom - mit akár egy teljes napig tudnék ragozni - egy szóban.

- Tényleg! – Kap kezével fejéhez, enyhén megcsapva a homlokát. – Tegnap kérdezgettem anyát, hogy ő neki milyen emlékei vannak a régi szomszéd fiúról. El is kezdett regélni hosszan és unalmasan, még nem egy igen érdekes dolgot említett. – Vág gondolkodó arcot, mi még többet dob mondandóján. Én csak hümmögök ezzel jelezve megértettem, és folytassa. Mert kezdek türelmetlenné válni. – ChangBin mielőtt elutaztunk volna, burkoltan szerelmet vallott. S közölte mindenkivel, hogy ha elballag és főiskolát keres megtalál engem, s mindent megtesz azért, hogy belé szeressek. – Bólogat, ezzel tudatosítva beszédének jelentőségét, igazságát.

Állam az előttünk elhelyezkedő apró firkákkal színesített falapon koppan. S az utolsó remény foszlány is kialszik szívemben. Főleg ha még mindig szerelmes JeongIn – ba, ami az elmondottak alapján igen lehetséges. A beszélgetést nem akarva tovább folytatni hajtom fejem felkarjaimra, mik jelen pillanatban egy párnát helyettesítenek, S csak magamban szenvedem, erős küzdelmek árán – miket magamban vívok – visszanyelve könnyeim.

Betelt a pohár. Eddig is határokat feszegetem de, nem vagyok képes ezt tovább folytatni. Az emócióim kordábantarthatatlanok és tudom, hogy egyszer robban a bomba azzal pedig mindent csak még jobban tönkretennék. Ezért ezt az egész fejvesztett játszmát abba kell hagynom, s fehér zászlót kezembe ragadva becsületemet eltemetve kell feladnom.

A szobám kemény és igen fagyos padlóján gondolkozom az elmúlt órák történésein, miken egyszerűen nem tudom túl tenni magam. A mai összefutást amúgy is az én kis családifészkemben beszéltük meg, szüleim elutazásából kifolyólag. Mi sokat egyszerűsít a dolgokon, legalább nem kell végig nézniük a fiuk el-el engedett könnycseppjeit s az újonan szerzett barátjának, - ki úgy tudja már évek óta ismerik egymást – lehetséges idegösszeroppanását.

Az idegtépő csendet, mi az egész házat beszippantotta ChangBin szakítja meg, a kapucsengő megnyomásával. Legkisebb megerőltetést szánom már így is romokban heverő valómnak, ezért csak a fő nyílászárónkhoz sétálok, majd egy apró, ezüstgombot benyomva, engedem szabad útjára az idősebb fiút a lakóház belsejében. Az igen nagyszámú látogatásoknak köszönhetően szinte jobban ismeri ezt az épületet, mint amiben saját maga lakik, ezért nem kell attól rettegnem, hogy esetleg bárhol is eltéveszt egy folyosó fordulót.

- Szia. – Köszön mosolyogva, ahogy kitárom előtte a kettőnket eddig elzáró tölgylapot. Majd egy öleléssel köszöntene, - amit elmondása szerint kiskorukban is tettek JeongIn – nal – de nem engedem. Nem akarom, illat mi eddig megnyugtatott csak az orrjárataimba kúszna, ezzel nekem még nagyobb keserűséget keltve torkom kezdeténél, mit már így is egy gombóc torlaszol.

Az ajtóból félrehúzódva biccentek a nappali felé, mi még előszobánkból is látszik, ezzel jelezve, hogy menjen csak. Körülbelül úgy érzem magam mint első találkozásunknál. Ugyan azok az érzelmek keserűséggel és még több bűntudattal fűszerezve. Külsőm igaz rendezettlenebb, de nem akartam a formalitásra fölösleges időt fordítani, mit szépíteni az igazságon. Mi falfehér arcomról leolvasható, főleg egy olyan személy számára mint Seo ChangBin.

Az kanapén elfoglalva a legtávolabbi helyet az említett személytől, fészkelődöm kényelmetlenül, s nyugtatást várva rápillantok a mellettem lévőre. Aggódóan pislog, nem teljesen értve az egész helyzetet mit nem is csodálok. Hiszen igazán fura lehet engem ilyen színben látni, mikor az emberek szerint egy igazi mosoly és energia bomba vagyok, aki mindig éhes. Szerencsétlenségemen gúnyosan, és lenézően felnevetek, mi inkább egy horkantásnak hangzik.

- Figyelj, el kell mondanom valamit... - Húzom kínos félmosolyra ajkaim. Már ejteném ki azokat a bűvös szavakat számon, mikor telefonom megszólal, s az 'A Little Braver' általam megszokott dallama megtölti a kietlen lakást. Teljes szívemből imádom ezt a dalt, most mégis hajam tudnám tépni hallatára. A készülékért nyúlok, mi képernyővel lefelé az üveg dohányzóasztalon pihen.

- Bocsi. – Kapom fel az említett tárgyat, kinyomva a hívást. Amíg telefonommal babrálok, hallom a motoszkálást magam mellől, de mit sem törődve vele, rendezem a dolgaim. A lezáró gombbal sötétítem el a képernyőt, majd felpillantok, s egy olyan kép kerül elém mire legmélyebb álmaimban sem számítottam volna.

Changbin előttem áll, enyhén begörnyedve, hogy szemtől, szembe legyünk egymással. Lehelete csiklandozza párnácskáim, orra összeér az enyémmel, illatát mit el akartam kerülni már rég tüdőmben tudhatom. Egyik kezét finoman tarkómra csúsztatja, ezzel némán utasítva engem a közeledésre. Tudom most el kellene húzódnom, de legalább őt eltaszítani magamtól, viszont valami visszafog. Egy láthatatlan erő, mit biztos nem az agyam és az észszerűség irányít. A folyamat gyorsítása érdekében én is közelebb húzódom, s még egy utolsó mozdulattal mit ő intéz felém ajkaink találkoznak. Egy egyszerű, érzelmes csók miről minden tinilány álmodozik. Gerincemen egy kellemes bizsergés fut végig, szemeim pedig akaratlanul is lecsukódnak. Átadva magam az élvezeteknek, kapcsolom ki az agyam pár másodperc miatt.

A lehetetlen valóságba visszaesve fogok az engem csókoló fú vállaira, min érezni, hogy igen keményen dolgozott rajta. S tőlem telhető legnagyobb erővel, mi nem igen sok tekintettel léve az ajakjátékunk miatti elgyengülésemre, ellöktem magamtól, ezzel megszakítva a közöttünk lévő fizikális kapcsolatot. S párnácskáink között egy véknyabb nyálcsík húzódik, mire az előttem lévő szája egy kihívó féloldalas mosolyra húzódik. Az én arcom pedig karmazsín pirosba borul.

- Én – Én ez nem lehet - Érezem, ahogy az adrenalin végigszánt ereimben, ennek okából felpattanok az ülőgarnitúráról, ezzel az idősebbet hátrálásra kényszerítve. Ujjaim pedig piszkos szőke hajamba vezetve próbálom nyugtatni magam.

- Miért? Tán azért mert... – Mosolyog rám, nem tudom mily' okból. – Te rohadtul nem Yang JeongIn vagy hanem Lee Felix a kezdetek, kezdetétől?!– Szemeim kigúvadnak megszólalására. Mindent tud. Mindent. Akkor mégis miért?

- Ne nézz így rám. –Rázza fejét, gyengéden mosolyogva.– Bármennyire hülyének gondoltatok, ti ketten csak annyiban hasonlítotok, hogy mind ketten ugyan abba a nembe vagytok sorolhatók. És mivel szüleink tartják a kapcsolatot mielőtt ide jöttem, láttam egy képet JeongIn – ról.

- Miért? – Kérdezem teljesen magamba zuhanva.

- Mit miért? – Néz rám csodálkozva.

- Miért kellet eddig játszanod? Miért kellett mindent tettetni? Miért csókoltál meg? Te JeongIn – ba vagy szerelmes. És nem belém. Csak nézz rám. – Mutatok végig rozoga testemen. – JeongIn sokkal jobb választás lenne. Vagy talán így akartál közelebb kerülni a régi szerelmedhez? – Vagyok a könnyezés határán mondandóm közben, ugyanis a bűntudat mit ChangBin felé éreztem már rég felszívódott, s átvette az érzés miszerint egy bamba, naiv kisgyerek voltam a kezdetektől.

- Állj, állj. Most hagyd abba! – szól rám erélyesen, mitől kicsit megrendülök. – Nem érdekből ismerkedtem veled. Az első találkozásunk előtt úgy gondoltam, hogy nem is fogom tartani a kapcsolatot, úgy gondoltam, hogy tartok egy arc bemutatót, majd örökre lelépek. De mikor megláttalak minden ilyesfajta gondolatom elszállt. S az idő multával a barátias érzelmek, valami sokkal nagyobbá nőtték ki magukat. – Lép közelebb, és simítja kezeit derekamra. – Szóval mindent leegyszerűsítve én magadért szerettem belét. És nem JeongIn – t látom benned, hanem Felixet. Aki mindig mosolyog és pörög ezzel mindenkit maga körül jókedvre derítve. Ezzel elérve azt, hogy én is mosolyogjak ami addig egy évben kétszer ha megtörtént. – Utolsó szavaira elnevetem magam, s csak mosolyogva nézek a tőlem kicsivel alacsonyabb fiúra.

- Akkor indítsunk tisztalappal és most ismerjük meg egymást azért akik valójában vagyunk. – Ér vigyorom fültől-fülig. Testem pedig közeledik ChangBin – éhoz, ki ezt kihasználva szorít csípőmre telesen magához rántva.

- Nagyon örvendek Seo ChangBin vagyok. – Suttogja, ajkaink pedig már súrolják egymást.

- Az én örömömre szolgál uram, Lee Felix vagyok. – Köszöntöm, én is. Már belehajolnék a csókunkba, mikor kicsit hátrahúzza fejét.

- Amúgy csak, hogy tudd nem kaptam JeongIn - tól semmilyen karkötőt, valami utcai árustól vettem pár éve. Azzal is csak tesztelni akartalak. – Utolsó közlendőjén elnevetve magam, fogok két kezemmel arcára, annak érdekében, hogy végre találkozhassanak párnácskáink. Mire már nincs kifogása, így mindketten beleolvadunk az érzelmektől túlcsorduló tevékenységbe.

Alegközelebbi találkozásunkkor lesz miért köszönetet mondanom JeongIn – nak.    

A/n : Megszületett az első kérésre készült ficim. Remélem tetszeni fog mint a kedves kérőnek YaoiForever00, mint a többi olvasónak. És szeretnék bocsánatot kérni a hosszas várakozásért, de csak most éreztem elég jónak ahhoz, hogy kiadjam kezeim közül.