- HyungWon, szedd már le a képedről ezt a búskomor ábrázatot. Mióta elment nem is mosolyogtál. - Morog rám KiHyun a pult másik oldaláról.

- Tehetek én róla. Ha a te párod vonult volna be téged hátrahagyva, szerintem te se sokat vigyorognál. - Vetettem barátom felé egy morcos pillantást, majd tekintetemet visszavezetve az előttem frissen gőzölgő kávéra, kezdem azt a benne csillogó ezüstszínben játszó kanállal kavarni.

Épp a szinte napi szokásunká vált programunkat folytatjuk le törzshelyünkön, az egyik kedvenc témánkkal megspékelve. Az idősebb által megalapított és kitartóan vezetett cukrászdában próbáljuk meg magunkra a lehető legkevesebb figyelmet felhívni, miközben egymást szavakkal öljük. Lehet, hogy mióta eszünket tudtuk barátoknak könyveltük el egymást, viszont közöttünk soha sem egy mesébe illő kapcsolat volt. Mi inkább olyanok vagyunk egymásnak mint a nem vérszerinti testvérek akik mindig szívják egymás vérét, de valahol a szívük apró, rejtett zugába szeretik egymást.

- Lehet, hogy én nem éltem még át azt amit most te, de te is gondolkozhatnál egy kicsit és kinyithatnád a szemed. - Mormogja el mondata utolsó részét nem létező bajsza alatt. Mi nekem fülem ennek ellenére is megüti, engem kíváncsisággal megtöltve.

- Kifejtenéd? - Húzom fel egyik szemöldököm, ahogy az eddig kimondottan érdekesnek vélt bögrébe töltött folyadékról feltekintek.

- Mit is? - Mosolyodik el kínosan, s kezdi el törölgetni a már áttisztított edényeket mik előtte vannak. Nem akarta ő kiejteni szavainak egy részét, s nem akarja a témát feszegetni.

- Hogy min kellene gondolkoznom és mit kellene látnom. - Támasztom meg állam kezemen, könyököm pedig az előttem hosszában elterülő márvány lapon. Fejem enyhén oldalra döntöm - ezzel jelezve, hogy addig várok míg meg nem osztja velem gondolatait a - így figyelve az alsó ajkába erősen bele harapó fiút. Egy nagy sóhaj és egy bögre hangos csapódása, majd egy hatalmas betű áradat mi szíven üt.

- Mint tudjuk fél éve nem élt a haza jöveteli esélyeivel, meg sem indokolva ezen döntést. Levelet vagy hívást néha napján ha kapsz tőle, miközben te halálra idegeskedve várod. Véleményem szerint ő már rég a szüneteiben máshoz megy haza - Nyomja meg a szót s rajzol vékonyka ujjaival idézőjeleket a levegőbe. - Téged meg már rég elfelejtett.

Szemeim nagyra nőttek, ajkaim elnyíltak egymástól s nem túlzom ha azt mondom, hogy éreztem a szívem néhány ütemet kihagy, majd hatalmas verésbe kezd. Szívem akár egy futó verseny után csapódott neki bordákból készült fogvatartójának, a meleg nedű nagy sebességgel szeli át testem újra és újra. Arcom elsápad, testem kirázza a hideg. Képtelen vagyok feldolgozni az imént hallottakat. Nem akarom elhinni még is valami kattan agyamban, s mintha a mind eddig felállított ideák mik páromat védték összeomlottak volna, majd jelentéktelenné válva a feledés szakadékába hullottak volna. A tátongó űrbe mit maguk után hagytak pedig önkényesen befurakodnak KiHyun szavai, felépítve rémálmaim birodalmát. Nagy úr a képzelet.

- Ne hogy elájulj itt nekem. - Paskolja meg enyhén arcom két hideg, még is puha végtag. - Ez egyáltalán nem biztos, ez csak egy feltételezés amely' valamelyik este utat nyert fantáziámba. Ne vágj már ilyen rémült képet, eskü most fehérebb vagy mint kint a hó. - Rázza meg fejét, kifejezve elégedetlenségét, s már engedi hogy munkája feleméssze figyelme egészét.

Nekem a görcsbe rándult gyomrom már kicsit sem éhezik az általam igazán kedvelt éltető nedűre, mit néha úgy fogyasztok akár más a vizet. Ezért nem bízva lelkiállapotomban annyira, hogy továbbra is egymáshoz hízelgő, kedveskedő embereket tudjak szemlélni, helyezem testsúlyom újra lábaimra, majd magamra öltve a sok réteget indulok neki utamnak a téli fagyban. Barátomra egy utolsó pillantást sem vetek, hiszen tudom, hogy csak az még jobban őrölné gondolataim, s ha kirántanám a belefeletkezett munkamenetből semmi jóra nem számíthatok.

Az üveg nyílászáró küszöbét átlépve igazítom meg a nyakamat védő ruhadarab szorításán, s enyhén felhúzom arcomra is ezzel próbálva magamat a lehető legmelegebben tartani, így a téli mínuszokban. Lábaim alatt a szemet vakítóan csillogó, selyemként elterülő csapadék, mi már alább hullott ropog. E aprócska hang elenyészik a kocsik féktelen zajába, s a siető lelkek morajában. Míg mindenki siet, egyesek már hatalmas szatyrokkal markukban, mások zavarodott, feldult ábrázattal keresik a tökéletes ajándékot szeretteiknek az ünnepek alkalmából. A tömegben próbálok elveszni, lassú battyogásom miatt még is úgy érzem, kitűnök. Lélektükreim perifériája lábbelieimre fagyott, még is agyam azt diktálja nézzek fel, szívem viszont tudja, hogy az csak egy másik döfés lenne rajtam. Az arcokon virító levakarhatatlan mosolyok vagy épp az össze kulcsolt ujjakkal sétálók látványa.

Nehézkes lépteim végül még is eljuttatnak házunk kapujába, mit régen még bejárt a szerelem, most pedig csak komoran, üresen s hangtalanul vár rám, immáron egyedüli lakosára. Az épületet végig mustrálva jönnek elő a kellemes emlékek miket párommal együtt élhettünk át. Az első karácsony, mikor majdnem leégettük otthonunkat a mézeskalács miatt, vagy mikor elmesélte, hogy megteszi azt a lépést mire nem voltam felkészülve és bevonul katonának, így szolgálva,védve országunkat engem viszont hátrahagyva. Éjszakákat virrasztott velem, s vigasztalta síró, összetört valóm, ki hisztizve ütögette őt s nem akarta elhinni, hogy van számára fontosabb dolog is mint az élettársa. Persze hamar bekellett látnom, ez mind hasztalan gyötrés, ő már rég eldöntötte. Ez volt az a pontos hely ahol könnyek között búcsúztam tőle, alacsonyabb még is izmosabb testét szorongatva, miközben ő csak lágyan mosolyogva simított hajkoronámba, s a fülembe szeretetteljes ígéretek, semmiségeket suttogott, engem vígasztalva. Ekkor esküdött meg arra, hogy a lehető legtöbbször meglátogat, s fáradhatatlanul készíti majd nekem beszámolóit, majd vési bele azt egy papírba, mit ő igaz nem adhat majd nekem át a postás helyette is megteszi, vagy ha engedélyt kap esténként felhív.

A megfogadott dolgok egy ideig nagyon szépen fentartották magukat, majd a második megjelenése után, mit a házba zárkózva egymás társaságát kiélvezve töltöttünk, minden megváltozott. A levelek egyre rendszertelenebbül érkeztek, s már csak azért intézett irányomba hívást, hogy elmondhassa nem tud haza jönni, bele se gondolva abba én miken megyek keresztül.

Nem sokára két évet üt a bevonulásakor megindított várakozás, mit bőszen számoltam eddig. De ez a kedv a mai nappal alább hagyott. Lehet nem teljesen igaz amit KiHyun állít, viszont ráébresztett arra, hogy míg a párom önfeledten a katonaságban van, s kicsit sem sajnálva jelenti be távolmaradásának egyre nyúló időtartamait. Én itt várom türelmesen, hűségesen a meghalványult emlékekbe kapaszkodva. Hisz könyörgöm több mint tizennégy hónapja nem láttam, lehet meg se ismerném annyit változott. Már fel sem tudom idézni érintéseinek bizsergő nyomait, puha csókjait, vággyal megtelt íriszeit mivel rám nézett. Minden egy szépen dédelgetett álomképnek tűnik, s csak fantáziámmal írt soroknak, mi megtestesülése rejtegetett vágyaimnak.

Búba temetkezett transzomból az arcomon végig folyó nedves csíkok rántanak ki. Hirtelen a bőrfelülethez kapva tapintom meg a sós nedűt mi véget vethetetlenül és önkénytelenül indult útnak. Kezeim peremével a lehető legnagyobb mennyiséget letörlöm a táncoló cseppeknek, majd tekintetem elfordítva a sárgás árnyalatban pompázó hajléktól, vágok neki a még céltalan utamnak a hatalmas fővárosban. Az utammal kapcsolatban viszont egy dologban biztos vagyok, hogy csak akkor szabad visszaérnem erre a keserédes pontra ha már elég fáradt leszek ahhoz, hogy ne gondolkozzak s csak az ágyba borulva aludhassam ki lélekfájdalmam.

Több kilométer sétálás után sem torpanok meg, végig lépdelve a főutcákon, kirakatoknál elidőzve megyek szembe a hideg széllel. Érzem ahogy a sok réteg anyag ellenére testem már teljesen kihült, s egyes részeket nem is érzek rendesen. Még is valami húz előre, egy erő mi nem akar engedni vissza a házba, mi oly' sok mindent rejt magába. A betonrengeteg kezd kihalni, hisz holnap szent este, már senki sem fog dolgozni, s ilyenkor mindenki megteszi a tőle telhetőt és minden percét szeretteivel tölti. Míg én magamba roskadva járom céltalan utam.

A telefonom farzsebemből előhúzva konstálom, hogy elég sok órát töltöttem már kint a hidegen, s jobban megfigyelve a készüléket szembe néz velem huszonhárom nem fogadott hívás mi mind KiHyuntól van. Kicsit elmélkedve a visszajelzés lehetőségéről, mivel megnyugtathatnám valószínűleg aggodalmaskodó, felettem anyáskodó barátom. Mikor is a készülék váratlanul rezegni kezd kezembe, mi olyan váratlanul ér, hogy az majdnem kiesik remegő kezeim közül. A csengőhangot félbeszakítva fogadom a bejövő hívást, fülemhez ugyan még nem merve tenni a telefonom. Sajnos túlságosan is ismerem a vonal másik végén lévő személyt.

- Lennél szíves megmondani, hogy még is hol a francba vagy? - Kiabál a telefonba, hangján érződik az idegesség mit bevallom nem csodálok és tudom, hogy rég fel kellett volna vennem vele a kapcsolatot, de egy picit sem vágytam társaságra, mielőtt ki nem szellőztettem a fejem.

- Öhm - Hirtelen körbe kellett vezetnem íriszeim az engem körbe záró területen, mielőtt válaszolhattam volna a nem épp meglepő kérdésre. - A klubunktól egy utcányira. - Magyaráztam a lehető legegyszerűbben a megállapítottakat. Hisz a második törzshelyünket a barátom valóra vált álom munkahelye mellett nem nehéz beazonosítania.

- Fantasztikus. - Sóhajt egyet, hangerősségét lejjebb véve. - Akkor menj be a bárba tíz perc és ott vagyok. Legalább mesélhetsz és felejthetsz is egyszerre az én pótolhatatlan társaságomban. - Eltudom képzelni most, hogy elmosolyodhatott a vonal másik végén, s megszólalásomat már meg sem várva nyomja rám a telefont. Az én ajkaimra pedig már csak barátom hihetetlen személyisége miatt is egy görbület nyer utat, egy hosszú intervallum eltelte után a nap során.

Nem sokkal később az ígértnél pattan fel a számára kicsit magas bárszékre mellém valaki, ki kicsit se összetéveszthetetlen festett haja és egy törpével megegyező magassága miatt. A szórakozóhely levegője párás és füllett, igaz már rég az ünnepek időszakát éljük a terem még is meg van telve lázadó fiatalokkal, kik nem akarnak az otthon csendjében gubbasztani, mikor egy kis felszabadulásra felhasználható percet kaphattak. A cigi füst és az alkohol szaga mindenkire piócaként tapadva terjed, a színes reflektorfényben úszó tömegen. Dobhártya sértő hangerőn üvöltő zene, egymásnak simult, hiányos öltözékbe bujtatott testek. Bőr a bőrrel, ajak az ajakkal találkozik érzékien, nem törődve a következményekkel, kihasználva az éj leple által nyújtott biztonságot.

A társaság szokásai felett mi sem hunyhatunk szemet, szóval két töménnyel indítunk, míg én szeretnék egy kicsit önkívületi helyzetbe kerülni, ezzel elengedve problémáim. Addig barátom kiélvezi a nem oly' hosszú fiatalságot, másrészről pedig valamiképp szolidalít velem. Igaz az elején arról volt szó, hogy most akkor kiöntöm a szívem KiHyun-nak, viszont ezt az ötletet hamar elvetettük. Hisz csak rontana jelenlegi helyzetemen, mi így sem túl fényes, ráadásul az alkohol tökéletes felejtés és ha ma kiéljük minden szabadságunkat, holnap másnaposan könnyebb lesz megnyílni hisz a fejfájás mellett egy kis szív fájdalom már semmi.

Egy pár pohár alkohol után nem kímélve magunk vetjük, már nem teljesen beszámítható valónkat a vonagló sokaságba. Ahogy az embertömeg magába szippant csatlakozom a mozgáshoz, s nem foglalkozva a zene ütemeivel mozdulok nem fogalalkozva semmivel. Kabátom már rég elhagytam valahol a bárpult környékén, mit van egy érzésem soha nem fogok viszont látni, mégis jelen pillanatban kicsit sem tudok vele foglalkozni, hisz egy apró tényező elkapta tekintetem. Az idegen szégyentelenül közelít meg majd kap derekam után ezzel magához préselve a hozzá képest vékony testem. Míg ő egy izmosabb felépítéssel rendelkezik addig és egy gyengébb, már már lányosabbal. Vággyal megtelt íriszeim az övéit pásztázzák, végtagjaim nyaka körül, miközben igyekszem egyre közelebb kerülni hozzá.

- Mit szólnál ha ezt máshol folytatnánk Drága. - Dörmögi mély hangján, míg én ajkamba harapok. Viszont ez az idilinek tűnő pillanatot egy mögülem jövő kicsit sem udvarias hang zavarja meg, mi még ilyen állapotban is túl ismerősnek hat.

- Bocs de ez a Drága már foglalt és velem fog folytatni valami ennél sokkal jobbat máshol, szóval lekophatsz. - Szorít rá csípőmre egy erős kéz mi magához ránt. Felszisszzentve jelezném, hogy nem épp kellemes ahogy hozzám ér de süket fülekre talált megnyilvánulásom.

- Te veled majd otthon foglalkozom, most viszont haza jössz velem. - Kap immár csuklóm után, s rántva rajtam egyet húz maga után a kijárat felé. Másik szorításában meglepetésemre az én elveszettnek hitt ruhadarabjaim vannak, mik kintre nagy eséllyel kelleni fognak.

Előttem siető alakjára vezetve lélektükreim próbálom felidézni ki is lehet ez az alak. Széles vállak, izmos testalkat, szőkés narancssárgán vibráló haj, mi még a félhomályban is kiüt. A friss levegő váratlanul csapja meg arcom, mi nem a hidegtől hanem a túlfűtött helyzettől égett pirosban. Minden gyorsan történik mit agyam jelenlegi állapotában nem igazán tud feldolgozni olyan tempóban mint kellene. Egy kocsi ajtó nyílás, én egy ülésen landolok majd a nyílászáró csapódik. vezető helyére bepattan a tőlem enyhén alacsonyabb fiú s végre az erősen kivilágított utca fényei miatt megcsodálhatom arcát, minek látványa levegő nélkül hagy. Lesokkolva tátogok az idősebb fiú irányába, ki ezzel nem foglalkozva tapos a gázra s indul meg otthonunkhoz. Mit keres ő itt?

A rövid autózás alatt fejem kicsit kitisztul a hűvösebb levegő segítségével. S nem kell kétszer mondani, hogy végállomásunkhoz megérkezve kipattanjak a járműből be se várva a mögöttem lévőt. A kapu irányába lépdelve sietek fel a lépcsőház emeletein, elérkezve a megfelelő ajtóig, mikor a szembesülök azzal a ténnyel miszerint se kabátom, se kulcsom. Így feszengve egyik lábamról a másikra dűlöngélve várom a nyugodtan battyogó társam, hogy mellém érjen majd kitárja előttem az ajtót, min habozás nélkül belépek, reflexből bevágva hátam mögött a falapot, mi csak egy feldúlt kuncogást csal ki társaságomból.

- Nem hiszem, hogy pont neked kellene felháborodva lenned. - Csukja be végleg a nyílászárót ezzel négy fal közé zárva mindkettőnk idegtől fűtött valóját. Míg ő engem kikerülve veti le magát hanyagul a nappaliban elnyúló kanapéra addig én előtte állva pillantok le rá.

- Ezt te se gondoltad komolyan. - Nevetek fel szárazon. - Először önkénytelenül úgy döntesz, hogy te katona leszel utána meg haza se jössz engem esetleg meglátogatni. Tizennégy. Tizennégy hónapja nem láttalak és ha kerestél is java részt azért volt, hogy meglepetés - Tárom szét karjaim, magyarázatom közben ezzel jobban kifejezve magam. - nem tudsz megint eljönni. Őszintén mit vársz tőlem? Hogy majd itt várlak karba tett kézzel és a nyakadba ugrok ha belépsz. - Rázom fejem. - Ez nem így működik HoSeok.

- Hidd el nem jó kedvemből vagy unalmamból vonultam be. - Dől előre, arcát kezeibe temetve. - Egyik nap kaptam egy levelet, hogy már ideje lenne letöltenem a kötelező éveket mert én nem tettem meg ezt a veled való találkozás előtt, mint te. Ha tovább húzom csak még nagyobb kínszenvedés lett volna. És szerinted mi a faszomért nem jöttem haza? - Mordul fel szemembe nézve, látszik arcán a megviseltség. Még is sokkal férfiasabbnak tűnnek vonásai mint mielőtt elment.

- Mentél meglátogatni a másik szeretőd. - Jelentettem ki teljesen magabiztosan.

- Mi van? - Válaszol hitetlenkedve, a hangok szinte hisztérikusan törnek fel torkából.

- De ne aggódj segítek pakolni, mert részemről vége. - Indulok meg mosolyogva szobánk felé. Nem fogom előtte kimutatni mennyire is fáj ez nekem.

- HyungWon ne hülyéskedj. Nem tudom mire megy ki ez a kibaszott játék de nem vicces. - Kapkodja utánam lábait ezzel beérve az éppen bőröndjét előkészítő alakom. - Te tényleg azt hiszed, hogy megcsallak? - Rá se pillantva vágom ki a hatalmas gardróbszekrény ajtajait ruháit belevágva az előttem nyitva heverő táskába. Miközben könnyeim megerednek, viszont már kicsit sincs erőm megálljt parancsolni. Veszetten nézhetek ki. Sírva, alkoholtól elködösült elmével gyömöszölöm a volt pasim ruháját egy bőröndbe.

HoSeok megunhatta teljesen szét esett valóm bámulását ezért csuklóimért kapva taszított magával, s szorított le az egyszer még az általunk megosztott ágyra. Engem saját teste alá kényszerítve, tartotta meg súlyát alkarjain ahogy rám pillantott fájdalommal megtelt íriszeivel.

- Akkora egy idióta vagy. - Rázza meg fejét. - Azért próbáltam bent maradni az összes kiadott szüneten, hogy ezzel is rövidítsem az időt még ott kell lennem. És igen kibaszottul hiányoztál, de sokkal könnyebb haza jönnöm úgy, hogy tudom miszerint soha nem kell oda vissza mennem és az én gyönyörű barátom arcát látva kelhetek fel már minden nap úgy, hogy nem kell félnem az idő múlásától. - Simít gyengéden a sós nedűvel borított, kipirosodott orcámra. - Annyira hiányoztál.

- Én vagyok az idióta? Azért ezt legalább közölhetted volna velem már hamarabb is. - Védem magam, nem eléggé kielégülve az eddig kapott magyarázatokkal.

- Én sem voltam benne biztos, hogy mindent sikerül elintéznem. De mint láthatod itt vagyok, pont karácsony napján. - Görbülnek felfelé párnácskái sarkai, még mindig arcom cirógatva. Immár én is elengedem magam és érintésébe belesimulva élvezem az álomnak ható jelenetet.

- Akkor nincs senki más? - Kérdezem alsó ajkam lebiggyesztve. Mire ő csak felnevet majd szánkat össze nyomva csókol meg érzékien.

Végre elérkezett a várva várt pillanatom, életem szerelme épp felettem támaszkodik miközben engem szenvedélyesen csókol, minden érzelmét bele fektetve a történésbe miközben nyelveink táncot járnak. Lassan, s elégedetlenül elválva tekint le rám morcosan, akár egy óvodás kisgyerek, mi elég vicces még is szívmelengető látvány.

- De ugye te is meg vártál engem? - Kérdezi szomorkásan, mint egy arra várva, hogy nemleges választ adjak.

- Én köztudottan az önfejű idiótákat szeretem. - Zárom össze kacsóim tarkójánál. - És nálad nagyobbat keresve se találnék. - Nevetek fel, majd újult erővel szájára marok.

- Szeretlek .

- Én is szeretlek. - Most, hogy újra megkaparintottam azt ami az enyém, megbizonyosodom róla, hogy soha többé nem engedem el.

A/N: Először is Boldog Karácsonyt és kellemes ünnepeket mindenkinek. Másodszor pedig szeretném megköszöni a sok olvasást a könyvön, hisz nem rég az 1K-t is átléptük, ami egy hatalmas mérföldkő. Már rég kiszerettem volna fejezni a hálám viszont csak most sikerült új fejezetet kreálnom, ami nem lett egy nagy durranás viszont ettől függetlenül remélem elnyeri tetszéseteket és továbbra is követni fogjátok ezt a kis gyűjteményt!