Egy apró, fényes pont a kietlen sötétség behatározhatatlan helyén. Ennyi, mi napról-napra megjelent álmaimban. Akár, hogy szólongatok, semmi válasz, csak olykor saját hangom halk vízhang foszlánya. Így fogalmaztam volna meg éjszakai látképeimet, annak ki megkérdezi tőlem pár nappal ezelőtt. De mint rájöttem ez még egy igen kifejletlen ideája volt fantáziámnak. Ugyanis az elmúlt egy hétben, az az apró fénycsóva egyre kiszélesedett, s egy igen erős – véleményem szerint fiatal férfi - sziluett is fellelhető benne. S az utolsó éjszakán, nem, hogy teljes ruházattal burkolt testének részleteit, de már az arcvonásait is felfedezni véltem. Mégsem tudtam egy elvarratlan, elmém mélyén megbújó emlékszálához se kötni. Ha ez előtt nem voltam eléggé összezavarodva látomásaimmal kapcsolatban, most még jobban törhetem agyam azon részét, mi nappali gondolataimat szövi. Viszont segítséget semelyik közeli barátomtól, vagy szülőmtől nem kérhettem, mert mint legfiatalabb csak elhajtanának annyival, hogy „Ez csak egy álom, semmi jelentősége nincs", így lezártnak tekintve, a számukra fontossággal nem rendelkező témát. Pedig én igenis hittem, - és azóta is így teszek - hogy minden alvás születte történetnek, mik ott rejlenek képzelőerőink mélyén, komoly jelentéssel bíró közölnivalójuk van.

- Jeon JeongGuk! – Sűrű pislogás után, tértem vissza a valóságba, anyám kemény és türelmetlen hangját meghalva. Szemeim előtt megjelent vacsorám látványa, mit addig csak evőeszközeimmel piszkáltam, szinte egy falatot se emelve számhoz. – Már megint egy teljesen másik világban jársz. Örülnék, ha legalább egyszer figyelnél rám, mikor fontos dolgokról beszélek! – Sóhajtott mélyet a már említett szülőm, ezzel kifejezve csalódását felém nézve.

- Megismételnéd, légy szíves? - Emeltem fel tekintetem a fortyogó felnőttre, ki midig is csak a külsőségekkel foglalkozott, nem törődve bajaimmal, vesződéseimmel. Míg számára elfogadhatóak voltak az iskolában szerzett jegyeim, illően öltözködtem és viselkedtem, addig maga voltam a megtestesült tökély, viszont ha ezek kicsit is lejjebb csúsztak az ő általa felállított mércén, a szemeiben halálra voltam ítélve, függetlenül bármily' vérszerinti kapcsolattól mi kettőnk között van.

- Hidd el igazán szívesen elmondom újra, de jobban jársz ha most jól fülelsz! – Emelte fel hangját gúnyosan. – A jegyeid az utóbbi időben romlottak, és így kicsit sem biztos, hogy az idei évet is szín ötössel tudod zárni. Szóval fiacskám ma estétől elkezdhetsz tanulni. És amíg nem látok semmilyen eredmény addig minden elektronikus eszköz elvéve, amin keresztül tudnál azzal a sok idiótával kommunikálni, akiket te a barátaidnak hívsz, a televízió távirányítójával együtt. – Mosolygott rám lenézően.

- És mi lesz akkor ha nem hoz semmi változást ez a jegyeimben? Tán kiteszed úgy a szűröm, mint YoonGi-nak? Mert a te szavaiddal élve, az ő buzisága rossz fényt vet a családunkra, és megbotránkoztató, hogy egyáltalán megszületett?! – Álltam fel az asztaltól, két tenyerem az asztallaphoz csapva, ezzel kifejezve a testemben túltengő mérhetetlen dühöt, idegességet és feszültséget.

Az előbb említett bátyámnak három évvel ezelőtt kellett elhagyni a családi fészket mikor még csak tizenhét éves volt, pont az előtt egy nappal mielőtt betöltötte volna az azután következő életévét. Mindezt anyám csőlátásának köszönhetően. Számomra a testvérem mindig is egy olyan személy volt, akire példaképként tekintettem. Íriszeimben, ő bármily' csoda tétele nélkül egy hős volt. Viszont minden megváltozott, mikor egy nap színtvalt szüleinknek, másságával kapcsolatban, kik ezt a házunkból való kitiltásával jutalmazták. S szüleink nem akarva, hogy esetleg én is saját nememhez vonzódjak, minden kapcsolatot megszakítattak közöttünk, egy szóval eltiltottak, nem csak a testvéremtől, de attól az embertől is akiben a legjobban megbíztam és segített nekem bármilyen problémám volt.

Anyám csak tátogott, és nagyra nőtt íriszekkel pislogott, szóhasználatomra, mi épp nem volt tőlem megszokott. Apám csak fülét, farkát behúzva falatozott, nem merve szembe kerülni a házban tartózkodó egyetlen női egyeddel. Fejem lesajnálóan megráztam, majd egy nagy sóhajtás kíséretében indultam meg az emeletre vezető lépcső felé, már félfüllel se figyelve, szüleim veszekedésére, mi apám nyápicságához volt köthető.

Hosszú, elnyújtott mégis tempós lépésekkel szeltem az épület folyosóit, szobám és egyéb személyes dolgaimat tartalmazó helyiségei között. Nem vesztegettem perceim felesleges gondolkozással, nem ez volt az első eset mikor fejemben lévő kis hang, más néven a belső énem azt mondta volna, hogy a lehető legmesszebb menjek, s addig míg végtagjaim és lelkem bírja. Magam mögött becsukva egy élet szakaszom ajtaját, mi szülőimhez és a kényszeres megfeleléshez mutatott utat. Így nyitva előttem egy újat, mi semmi biztosat nem ígér, mégis egy biztató és megnyugtató érzést férkőztet szívembe, mi egyszerűen nem akar, csak előre tekinteni.

Egy nagyobb fekete sporttáskába, hanyagul belevágva legszükségesebb ruháim és egyéb dolgaim, kaptam magamra kabátom, mi az éj hasadtán igen elkélt, a kinti fagyról nem is beszélve. Igaz semmi konkrét elhatározásom nem volt, csak egy dolgot tudtam, minél hamarabb el kell hagynom ezt a fojtogató házat! Anyám vinnyogását – mi egy pillanatra se akart abba maradni – teljesen kizárva, viharoztam ki, teljes harci díszben, érzelemmentes arckifejezéssel, ezzel örökre lezárva azt a szóban forgó, már említett falapot, mi ugyan láthatatlan én éreztem, hogy akkor hármunk közé került. A lépcsők előtt megállva fordítottam körbe fejem megszemlélve az utcai élet adta lehetőségeket. Mi nem volt igazán kecsegtető, ugyanis egy elveszett ember sem bolyongott közelemben. Addig a momentumig sokkal bátrabbnak és elhatározottabbnak éreztem magam, mint egy tudat alatt arra várva, hogy valami csoda történik és esetleg próbálnak visszatartani, az épületben maradt személyek, de természetesen én se egy tündérmesében éltem, így a gonosz boszorkából nem lett egy segítőkész tündér keresztanya. Egy nagy oxigén felhőt szabadjára engedve tüdőmből, fordultam egy irányba, mi az egyetlen emberhez vezetett, kire számíthattam, már halványuló kapcsolatunk ellenére is.

A csontokig ható, fagyot küldő szeles időből, belépve a cigaretta füsttel megtelt, fülledt levegőbe, testemen végig szántott az idegesség bizsergése. Mit a visszautasítás és az elveszettség gondolata adott, mik ott keringtek elmém zugaiban, elűzhetetlenül s megállíthatatlanul. Az emberek akár egy csekély szégyenérzet nélkül simultak egymáshoz, az egyre erotikusabb szöveggel rendelkező zenének nevezett zajra. Nem törődve az este következményeivel, csak a pillanatnak élve. Én soha nem voltam oda az ilyes fajta cselekedetekért, ahogy a dohányzás vagy bármiféle tudatmódosító szerek használatáért sem.

Igaz nem egy nádszál testel rendelkeztem, a tömegen való áttörés mégis gondokat okozott. Pedig csak a bejárattól szerettem volna eljutni a bárpultig, ahol reméltem megtalálom az egyetlen mentőövemként szolgáló személyt. Egy mély levegő vétellel töltöttem meg tüdőm a nem épp tiszta és a szervezet számára megfelelő oxigénnel, ahogy az ember lavinából kijutva próbáltam megtölteni valóm, az említett gázzal. Szemem az eltelt idő alatt hozzászokott, a különböző színekben pompázó, kisebb reflektorokkal megvilágított, mégis sejtelmes félhomályban úszó szórakozóhelyet, így volt esélyem pillanatképet kapni, a pult mögött tevékenykedő férfiről.

Éden feketén fénylő tincsei enyhén íriszeibe lógtak, kézfején az erek teljesen kirajzolódtak, csontos ujjaival pedig épp egy vékony üvegpoharat tisztított, az esetleges szennyeződésektől. Alacsony és már-már betegesen vékony alakját egy feszülős fekete nadrág, s egy hozzá illő fehér ing takarta. A legszembetűnőbb viszont az volt az egész alakban, hogy lobonca alól kibukkanó mély barna bogaraiban, egy érzelmet sem lehettet felfedezni. Teste merev volt, mozdulatai pedig betanultak, vontatottak. Mintha a lelke már rég elhagyta volna, a csontok és sejtek tömkelegét. A kiszolgálandó vendégekre egy pillantást sem vetve, adta át a megrendelt italokat, nem is törődve többet a létezésükkel. Minden gondolatomat és erőmet összekapargatva, indultam meg az említett pult felé, felkészülve a legrosszabb eshetőségekre is.

- Min YoonGi – t keresem. – Jelenttetem ki hezitálás nélkül, amint odaértem a kitűzött célomhoz.

- Ki keresi? – Morogta kelletlenül, az akkor nekem hátátmutató férfi, kinek nem nagyon tetszett az, hogy bárki is megzavarja őt a munkájában.

- Az öccse! – Nyertem egyre több önbizalmat,s én sem voltam épen nyugodt állapotban, a másik férfi felém való viselkedésével. Milyen ember az aki nem vált szemkontaktust azzal, akivel épp beszélgetést vezet le.

Dolgos végtagja szinte rögtön megfagytak, ahogy kiejtettem azt az egy bűvös szót. Ajkaim egy féloldalas mosolyra húzódtak, azon a napon először. Teste lassan váltott helyzetet, ezzel még kisértetiesebb hangulatot adva a jelenetnek. Arc izmai meg se rándultak, ezzel semmi következtetni valóra jelet adva a vele kommunikálónak. Vékony lábai hosszú lépéseket vettek, kiindulva a márvány lap mögül, egyenesen felém, mi nem kis görcsöt keltett gyomromban. Agyamban rögtön az ötlött fel, hogy sértő, gúnyos szavakkal visszaküld oda ahonnan jöttem, vagy ami még rosszabb kidobat a biztonsági őrökkel, kik már érkezésem alkalmával sem voltak igazán szimpatikusak. Ahogy a kisebb elém ért, szemeim szorosan összezárva, vártam az elkövetkezendő cselekményeket. Amik nem pont azok voltak amikre vártam.

Vékony, csontos és eres végtagjait körém fonva, húzott egy testvéries ölelésbe. Karjait finoman csúsztatta hátamra, majd szinte fojtogatóan szorította egymáshoz testeinket. Mint aki félten egyben attól, hogy elfutok vagy sejtjeimre bomolva, porként egyesülök a bár alkoholos levegőjével, ezzel megszakítva az ő álmodozását. Megmozdulása, bennem rekesztette az összes betűt, mik elhagyhatták volna szám alagútját. Ugyanis míg együtt éltünk sem volt egy olyan személy, ki könnyen kifejezi érzelmeit, vagy egyáltalán táplál ilyes' fajta dolgokat, és így pár év elteltével sem épp tűnik úgy mintha ezen bármi is változtatott volna.

A helyzetünk külső szemmel is elég nevetséges és kínos lehetet. Én mint egy kővé dermedt szobor, kit egy nála fél fejjel alacsonyabb, kiöltözött férfi szorongat. Tényleg teljesen mindennapi látvány. Nem mintha akkor bárki is a mi kis testvéri pillanatunkra összpontosított volna, egy pohár mámorító alkohol, vagy egy jó partner helyett.

- Az ilyenekhez ne szokj hozzá. – Morogta fülembe, még mindig összefonódott lényeinkre utalva. – Mi szél hozott erre Öcskös? Tán már nem vagy eltiltva tőlem? – Nevetett fel gúnyosan, szüleim eszeveszett idiótaságára. Ahogy szabadjára engedett, vissza lépett a pult mögé, néhány mérgelődő vendég hatására, kiket nem valami szívélyesen de kiszolgált.

- Épp ez az. – Sóhajtottam, ahogy hátsófelem leeresztettem az egyik kipárnázott, magasított székre. – Ha úgy vesszük elmenekültem anyáéktól. – Bal szemöldökét felhúzva nézett rám, miközben egy citromot szeletelt. – Ne néz így rám! – Temettem arcom, kezeimbe. Ujjaimmal a páratartalom miatt átnedvesedett tincseimbe túrva. – Tudom, hogy mindig is te voltál a lázadó, én meg a kisangyal, de már nem bírtam tovább. És még jobbnak láttam azelőtt lelépni mielőtt ők teszik ki a szűröm, egy „Szégyent hoztál a családra, akárcsak a Bátyád" címszóval.

Némaság. Ennyit kaptam megnyilvánulássomra. A konkrét, üvegrepesztő csendet. Fáradtságtól kótyagos koponyám felemelve, tekintettem egy idegenre, ki már a bátyám helyett pakolgatott, az idősebb dolgát végezve. Az alak rokonomtól is alacsonyabb - és talán még véknyabb is – volt. Ugyanolyan stílusban akárcsak az enyém – vagy a legtöbb mai fiatalé -, beállított piszkos szőke hajkoronája, enyhén begöndörítve csücsült buksiján. Arca oválisabb, mégis gyermeki. Életkorát körübelül YoonGi és az én leélt éveim száma, közé tenném. Alakját hasonló viselet takarta akárcsak az előbb említett, morcos öregemberét. Annyi változással, hogy az ő cipő választása nem fekete volt, hanem meglepően baba rózsaszín, mi még jobban dobott, gyermekies, szende vonásain.

A fiú elmélyült tanulmányozásából, egy nagyobb csörrenés, mit magam előtt éreztem, és a jól megszokott karcos, mély hang szakított ki.

- Itt a kulcs. – Szólalt fel Bátyám, ki már a szöszi mellett foglalt helyet, megszokott arcvonásaival, mik ismét nem rezzentek, míg a fiatalabb csak kedvesen mosolygott rám, akárcsak egy anyuka. – Az egyik lakótársam ott lesz a lakásban, ne ijedj meg kicsit fura. –Húzta fél orrát, az említett ismeretlen gondolatára, míg alacsonyabb munkatársa enyhén vállba ütötte. – Most mi van? Ha egyszer az akkor az! – Jelentette ki a másikra nézve ki erre kecsesen, egyben sértődötten arrébb billeget.

- Ez azt jelenti, hogy... - Pislogtam sűrűn, nem akarva kimutatni meghatódottságom.

- Nem nagy a terület és nem is valami fényűző palota. De ha három ember elfér benne, négy is elfog. – Villantotta meg ajakgörbületét, mi a kemény, s rémisztő külsőből, egy ártatlan, jótétlelket varázsolt. Talán akkor láthattam utoljára azt a mosolyt, mikor még mindketten terhes gondok nélkül a vállainkon, élveztük az egymással töltött időt, valamily' gyerekes játék közben. – Mi előtt megkérdeznéd, Ő is, - biccentett a rózsaszín lábbelis fiúra – velünk lakik. – Egyszerűen nem tudtam mind ehhez hozzáfűzni, csak vigyorogtam mint egy eszelős. Visszakaptam a Bátyám!

Sebes léptekkel szeltem a betonrengeteget. Hát hazudni nem hazudott YoonGi, azzal, hogy nem egy fényűző helyen laknak. Sehol egy szál fű, vagy épp egy gaz csoport. Mindent a szürke, kemény és már kihűlt beton fedet. Egymás felé tornyosuló házak, taszító sikátorok, a sarkokon nem is egy önfelkínáló lány vagy rosszabb esetben fiú. A buszmegállókban, dohányzó már önkívületi állapotban dűllöngélő emberek, kik kilétükkel sincsenek tisztában. A hallgatag utcákat, csontokig hatoló ordítás és olykor egy – egy kóbor kutya ugatása, vonyítása zargatja fel.

A papír fecnire tekintettem, mire szépen formázott írásjelekkel volt,a leendő lakhelyem címe lekörmölve. Szerencse, hogy a szőke hajú egyed írta – kinek nevét még akkor sem tudtam – és nem a testvérem, kinek a tollalvaló ügyeskedése még számára is olvashatatlan. Felemelve fejem pillantok az előttem tornyosuló, jobb állapotban lévő, hat emelettel rendelkező épületre. Mély levegőt véve indulok be a fő bejáraton, a kulcstartó fémkarikán csüngő egyik tárggyal, mi kinyitotta a második velem szembe kerülő határt is, a fekete falapot, melyen a 37-es szám tündökölt.

A nyílászáró enyhén nyikorogva tárult fel előttem, ezzel belátást engedtetve kíváncsi íriszeimnek. Pár lépést megejtve, indultam beljebb, körültekintve a lakás minden apró részletén. Lehet kívülről elég taszító és rémítő, belülről viszont egyszerű, barátságos. A falakon képek, díszek a dohányzó asztalon, és amik a legjobban domináltak az egész összképben azok a színek voltak. Minden kész színáradatba volt borítva, ezzel egy kellemes és otthonos érzést férkőztetve a látogató szívébe. Abban viszont biztos voltam, hogy ez a Bátyám két lakótársán múlott, ugyanis ő ha tehetné egyszerűen mindenből feketét, fehéret vagy szürkét venne. A már említett papírra nyomtatott, megörökített emlékek, között egy nagyon is megfogta fantáziám, s szinte éreztem, ahogy agyamban a fogaskerekek elkezdenek pörögni.

A képen három ember volt látható. Miből kettőnek kiléte nem okozott nagy fejtörést, ugyanis a középen, unottan álló, fiú kinek fekete, kócos tincsei szokásosan szemébe lógtak, tagadhatatlanul bátyám védjegyeit tükrözték. Mellette pedig a piszkos szőke, - testvéremhez képest – vigyorbomba, csimpaszkodott karjába, ujjait összekulcsolva az idősebbével, mi enyhén megdöbbentetett, de a bal szélen feltűnő jelenség jobban vonzotta figyelmem.

Bronzos árnyalattal megáldott valója kiemelkedett a fagyos háttérből. Testén a több réteg ruha ellenére is látszott, hogy dolgozott rajta, viszont határokon belül van.Jobban megnéztem nyaka területét, min legjobban látszott hibátlan, anyajegyekkel tarkított, mélyebb árnyalatú bőre. Arca éles, egyben elegáns vonásait szürkés, hosszabbra növesztett haja keretezte. A már említett kósza tincsek, teljesen eltakarták homlokát, ezzel még több figyelmet követelve, boldogságtól ragyogó íriszeinek. Szinte orra hegyén, egy otthonra lelő erős barna pontocska és az ajkai mi szokásostól eltérően téglalap alakzatra görbülnek, adnak egy gyermeki kisugárzást az egész férfinek.

Csak álltam a képkeretekkel sokszorosan megbolondított, vanília árnyalatú, fal előtt s az összes külső tényezőt, zajt kizárva figyeltem meg minden apró részletét a fiúnak. Egyszerűen elvarázsolt. És meg mertem volna esküdni, hogy én igenis láttam valahol, vagy esetleg még pár szót is váltottam vele. De egy helyszínt, beszédtéma foszlányt vagy akár hangszínt sem tudtam kapcsolni, a vidám alakhoz.

Csendes mélázásom, egy mély orgánumú, irritált torokköszörülés törte meg.

Lassan, s megfontoltan fordultam hátra. Számítottam rá kivel fogok szemtől, szembe kerülni. Ugyanis a két bárban hagyott lakás tulajdonos, ennyi idő alatt nem érkezhetett meg, úgy, hogy munkaidejük még bőven futotta hosszát.

Mikor teljes testemmel felé fordultam, nem kellett csalódnom, mivel abban a pillanatban sokkal lélegzetelállítóbbnak tűnt, mint bármelyik színes nyomtatványon. Annyi eltéréssel, hogy a vidám, boldogságtól majd' kicsattanó arcmimikájának helyét, egy enyhén meglepődött, mégis inkább idegesnek mondható, kellemetlen fintor vette át, mit nem csodáltam. Ki nem lepődne meg, ha egy idegent találna a nappalijában, ki épp nyálcsorgatva nézi az egyik képet mi róla készült.

Pár másodperc megfigyelés után, viszont mintha valami gátat elszakítottak, volna az elraktározott emlékeim koponyámban, villantak be képek, a még mindig névtelen fiúról. A fényes háttér, ahogy oldalra fordítja fejét, majd vonásai egyre szebben és élesebben rajzolódnak ki. S minden értelemet nyert.

- Álomfiú. – Nyögtem ki akaratlanul is hangosan, ahogy a tények teljesenrealizálódtak.