Tudtam, ha egyszer titkomra fény derül nem csak a nevetség tárgyává válok, de ráadásnak téged is elveszítelek.

De azt még legvadabb rémálmaimban sem képzeltem, hogy az engem folytonosan kritizáló hadak élén is te fogsz állni.

Mélyen meghajtott fejjel sétálok végig a tömött folyosó rendszeren, próbálva kikerülni minden figyelmet. Igaz így is sok tanulmányozó tekintetet tudhatok magamon, hisz a te legjobb barátod vagyok. A szerencsétlen lúzer, kinek csorba fogait fényben megcsillanó fém borítja, ezzel javítva azoknak tartásán, orra élét egy keret használja ülőalkalmatosságnak, míg az abba foglalt lencsék segítik abban, hogy ne essen arccal egyenest a padlóra, mit csoda ha havonta takarítanak. Aztán ott vagy te. A tökéletes, ki a kifogásolhatatlan elismeréseket gyűjti akár egy kis gyerek az üveggolyókat, legyen szó érdemjegyekről vagy épp sportban elért sikerekről. A magasságod és arcod ellenállhatatlansága miatt pedig a lányok köreiben is mindig érdekelt és népszerű vagy, míg én mindig csak egy láthatatlan törpeként kullogok árnyékodban.

Az unalmas, semleges szekrényemhez érve – mi életem színességét is tükrözi -, tárom annak ajtaját nagyra, hogy könyveim kihalászása után, újra elindulhassak azzal a céllal, hogy most te is szembe sétálsz velem. Hisz igaz én csak egy észrevehetetlen kiegészítőd vagyok, még is az oldaladon tengődve tudom csak kizárni azt a sok gúnyolódó, irigykedő arcot kik minden napom mérgezik, végül is még régen azt mondtad melletted sosem kell félnem...

Viszont te terveim szokásodhoz híven keresztbe szövöd, s rám a szívbajt hozva lepsz meg engem.

- Jó reggelt. – Ásítasz egyet, miközben neki dőlsz a rakodó, fém rekeszekből álló sornak, ezzel egy igazi filmes rossz fiú kinézetét keltve. Bólintva egyet viszonzom a köszönésed, mit az évek alatt megtanultál nem magadra venni, hisz már rájöttél, hogy nem a kedvenc dolgom megrezegtetni hangszálaim. Főleg ha több szemtanú is van rá.

- Tessék. – Nyújtod felém kezed, miben egy szendvics van, a kedvenced. – Neked hoztam, gondolom nem reggeliztél. – Ironikus de néha úgy érzem mintha már jobban ismernél mint a saját szüleim. Mit mindig értékeltem, de nem hittem, hogy egyszer ellenem fordítod.

Immár a számunkra szükséges tudással telített papírgyűjteményekkel kezemben állok melléd, majd indulunk együtt neki a már szokásunkká vált sétának. Miközben te az egymás nélkül töltött percek történéseit ecseteled nekem, elmondva mennyire utálod a húgod a sok nyavalygásáért és, hogy a virtuális játékban megint legyőzted apukádat. Én akár egy mesét hallgatom mosolyogva szavaid, miket oly' nagy beleéléssel ejtesz ki ajkaidon.

S mint egy parazita rombolja le a mi idilli világunk, az e heti játékszered, más néven a barátnőd. A szőkített, - látszólag mű - haját csavargatva tapad oldaladra engem félrelökve az útból, akár egy papír galacsint amit a kuka mellé dobtak, mitől én kicsit sem érzem magam felsőbbrendűnek. Melleit kinyomva próbál neked bájologni, figyelembe se véve arcvonásaid mik fintort formálnak, így megmutatva mennyire idegesít a színjátékával, amivel próbál levenni téged a lábaidról. Ő is pont azzal próbálkozik mint eddigi az összes többi. Még a szex után is megtartani téged, mi lehetetlen. Én pedig le se feküdtem veled, még is fájóbban dobtál el magadtól, mint az agyon kent cicababákat, tényleg ennyit érnék?

Az irritáció ellenére te is csatlakoztál. Még is csak bele mentél. Folytál az árral teljesen elfeledve a beszámolód, mit csak a kedvemért tartottál, hogy ne érezzem úgy, hogy bármiről is lemaradtam volna. De hát én nem vagyok a lyuk akit egy kielégítő éjszaka után ott is hagyhatsz, semmi előnyöm nincs. Én vagyok a te életed legnagyobb terhe és csalódása.

Mivel te figyelmed már nem nekem szentelted, így egyedül kell elkullognom a teremig, miben a nap hátralévő óráiban fogok poshadni, vélhetőleg az első pár órában egyedül. Hisz te valamelyik üres teremben vagy épp szertárban fogod kényeztetni a játékod, ezzel elérve a kapcsolatotok csúcspontját. Már látom lelki szemeim előtt a jelenetet amint az aktus után pólódat magadra húzva, hidegen közlöd vele „Ezzel befejeztük, többet ne keress." Majd a lány másnap hisztériázva próbál visszaszerezni, míg te már a következő prédát cserkészed be. Őket mindig egyszerűen elfelejted, minden titkukat megtartod bármit is tesznek ellened miután realizálják taktikád, engem még sem tudsz elengedni...Miért kínzol ennyire?

Viszont tudom, hogy a holnapi napon lefolyó történéseket már nem láthatom a páholyból, hisz ma készülök életem legvakmerőbb cselekedetére. Amiért nagy valószínűséggel csak az utálatodat és undorodat fogom kiérdemelni, még is úgy érzem meg kell tennem. Szívem mi már évek óta hatalmas rohamba kezd már csak attól, ha íriszeim oly' szeretett valódon landolnak, nem bírja tovább. Téged minden nap más és más nőkkel látni enyelegni, csókolózni vagy egy tanítási óra közben arra besétálni a férfi mosdóba, hogy a te nyögéseidet halljam az egyik fülke falai mögül. Egyszerűen nem bírom. Fáj, rettentően fáj látni mindezt. Így lépnem kell, és el szánva magam ki kell eresztenem magamból az összes ideám mi rólad szól.

Elmélázva terelődnek gondolataim az emlékek hullámvasútjára , mely a közös pillanataink képeivel van megtöltve. Mikor először odajöttél hozzám az első iskolai évünkön, mondván, túl aranyos vagyok ahhoz, hogy ne barátkozz velem. A kicsi te aranyos, jókedvű mosolya örökre elmémbe égett. Képtelen vagyok feledni a perceket mikor kiálltál mellettem és megvédtél a sok rosszindulatú, előítéletes kortársunktól, kik szemében én sosem voltam elég jó bármihez is, de legfőképp hozzád nem.

Már delet üt az óra, ezzel jelezve negyedik tanóránk kezdetét, mire te csapzottan estél be. Nem foglalkozva a gyűrött inged és kócos hajkoronád miatt kapott pillantásokkal, huppansz le mellém. Megvillantva ajakgörbületed kérsz bocsánatot a tetteidért, mikért sosem tudnék haragudni. Mire is haragudjak, mikor nekem semmi beleszólásom nincs az életed folyásába. S emiatt érzem én úgy sokszor mintha filmet néznek, egy külső szemlélő ként, tudva, hogy a forgatókönyvbe sosem leszek beleírva.

Idegesen játszanak remegő ujjaim az írószerrel, mivel eddig folytonosan jegyzeteltem. Viszont amint megláttam a falra szögelt idő mutatására szolgáló eszközt, mi szerint nem sokára vége a tanításnak és jöhet számomra a fekete leves, testem érzelmeim transzába esett. Míg te mellettem nyitott szemmel bambulsz magad elé, próbálva figyelni észre sem véve állapotom, kezdem egyre jobban megkérdőjelezni döntésem. S már bánom, hogy akkor nem léptem vissza.

A csengő hangja bezengi az egész épületet, a moraj megtölti a termeket, a diákok kapkodva veszik magukhoz tulajdonaikat meg sem hallgatva tanáraik utolsó szavait. Ilyen egy nap lezárása a gyermekeknek tervezett pokolban. Mindenki versenyt futva az idővel viharzik ki a teremből, hátrahagyva az én lassan, megfontoltan készülődő és a te félig ébredező valód.

- Fel jönnél velem a tetőre? – Adok hangot félénken gondolataimnak, mire te rám kapod tekinteted, mi jelenleg tiszta álmosságot tükröz.

- Minek? – Kérdezel vissza nyílt válaszadás helyett.

- Szeretnék valamiről beszélni veled négyszemközt. – Fordítom el fejem. Már a szemeidbe se bírok nézni.

- Persze. – Hallom hangodon a kíváncsiságot, viszont arcodra egyszerűen pillantani sem bírok, félve az arra írott gondolataidtól. Így egy utolsó lélegzetvétellel neki indulok, hallgatva utánam koslató alakod lépteit.

A friss levegő megcsap, a szél hajamba túr, a nap pedig mint egy megvakít. Az égre tekintve látom, hogy a hatalmas fényáradat ellenére a különböző formájukban mutatkozó felhők komor, szürkés gúnyát öltöttek magukra, mi az én kedvem hanyatlását is elősegíti. Lehet ez volt az az égi intő jel mit figyelembe kellet volna vennem.

- El kell mondjak valamit. – Állok neked hátamat fordítva, lehajtott fejjel miközben remegő kezeim egyenruhám anyagával játszanak. – Ami miatt lehet, hogy megutálsz, de még is úgy érzem meg kell tennem.

- BaekHyun ne köntörfalazz már ennyit. – Hangod egyre közelebb ér, majd kezed könyökömért kap, ezzel engem magad felé fordítva. – És ha ennyire fontos legalább a szemembe mond. – Rázod meg fejed, mint mindig mikor nem vagy megelégedve a magamba fektetett bizalommal.

- Szerelmes vagyok beléd ChanYeol. – Jelentem ki bármily' megfontolás nélkül, hisz tudom minél tovább húzom, annál nehezebb lesz elengedni. Ezek voltak a szavak miket a legjobban megbántam, hogy számon kiejtettem egész életem folyamán.

A légmozgás nagyobb sebességre kapcsolt, táncba hívva a fák leveleit. A madarak kecsesen siklottak az égen kihasználva e kecsegtető lehetőséget, mit számukra nyújtott a természet. A mi tincseinkbe is bele kapott a levegő ezzel összekócolva azokat. A hosszadalmasnak tűnő várakozás közben csak a környezet neszei hallatszanak, mintha meg állt volna az idő, szemezünk egymással. Íriszeim látképét a könnyeim fátyla már elhomályosítja, ezzel megfűszerezve a már így is vállalhatatlan, visszataszító megjelenésem.

- Mond, hogy csak viccelsz. – Nevetsz fel hisztérikusan, mire testem összerándul, s a sós cseppek már megállíthatatlan futamba kezdenek arcomon, lélegzetem pedig tüdőmben ragad. – Mond, hogy csak viccelsz BaekHyun! – Rázod meg tehetetlen testem vállaimnál fogva. A torkom ég, hangszálaimra mintha súlyokat függtek volna, képtelen vagyok megszólalni, így csak elszégyellve magam reakciód láttán rázom meg kobakom.

- Ezt nem hiszem el. – Túrsz bele hajadba, tőlem métereket hátrálva. A feszültséget tetőzi egy hatalmas morajlás az ég felől. Még az időjárás is tükrözi siralmas jelenetünk. – Egyszerűen fel sem tudom fogni, miért most kell kiderülnie annak, hogy a legjobb barátomnak hitt ember az igazi kilétét mondhatni elrejtette előlem. Ráadásul buzi. – Arcodon a düh és undor fintora rajzolódik ki.

Felkészültem a visszautasításra, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. De fáj. Majd szét szakít belülről az érzés, hogy az eddig bajtársamnak tartott ember, azért félre tud dobni mert más vagyok mint az átlag. Mert nem az van a véremben, hogy a lányokat szeressem, ha nem a fiúkat részesítsem előnyben. Legfőképp pedig téged. Miért nem láttad, hogy mennyire fájnak szavaid?

Ideáim bennem ragadtak, képtelen vagyok kiejteni akárcsak egy aprócska hangot is, mivel jelezhetném, hogy hagyd abba ostorozásom. Mit fölöslegesen vágsz fejemhez, attól úgy sem fogok megváltozni. Szívem hevesen ver, szinte már késztetést érezve arra, hogy kitörjön a bordáimból formált kalitkájából. A mennydörgés nem csillapodik, a nap már egy halvány sugara sem vetődik a földfelszínre, a szél pedig csak nagyobb erőre kap. Még az égiek is ellenünk voltak.

Lassan erőt véve lábaimon, miket mintha a tetőbe betonoztak volna, próbálok hozzád közelebb lépni, miben hamar megakadályozol, ezzel a már így is apró darabokra esett szívem jobban összetörve.

- Ne! – Tartod magad elé hosszú karod, meghátrálva közeledő alakomtól, mi megtorpant hirtelen felkiáltásodra. – Ne gyere közelebb. Se most, se bármikor máskor. – Nézel vörös szemeimbe. – Innentől kezdve én, nem ismerlek. – Jelented ki rezzenéstelenül, irritációval megtelt hanggal.

- Miért? – Ejtem ki a rövidke betűkapcsolatot ajkaim közül, minek színe csak egy rekedtes suttogásnak ható nesz a zajok sokaságában.

- Szerinted? – Nevetsz fel lenézően. – Ki akarna egy mocskos buzinak a barátja lenni? – Szinte köpöd a lexémákat, mikkel szétcsúszott, sírástól rázkódó valómba csak újabbnál újabb késeket döfsz. Persze ez neked fel sem tűnt, hisz nem vagyok én neked senki.

Ezt hittem a mi végső búcsúnknak egymástól. Én a térdeimre zuhanva a záporzó esőben, mik egybe mosódtak a sós cseppekkel mik arcomon megállíthatatlanul folytak, s a mennydörgésekkel, mik elnyomták halk segélykéréseim, szitkozódásaim. Míg te hátra se tekintve hagytad el az épületet, ezzel örökre megszakítva a közöttünk kialakult öröknek vélt köteléket.

Lehajtott fejjel sétálok be, a most már még több szörnyű emlék helyszínének bizonyult iskolánkba, hova még lábam is alig teszem be már hallom a suttogásokat, mikből sok kimondottan hangosabb és figyelmem felkeltésére irányul. Felfogni igaz nem sikerül belőle sok mindent koncentrációm hiányába, mi a tegnapi eseményeket újra játszó elmémnek köszönhető, mi megállíthatatlanul világítja meg a számomra kellemetlen történések pillanatképeit.

Végig caflatva a folyosórendszeren, térek arra a szekciójára hol mindig metszik egymást útvonalaink. Mi a veszekedés ellenére ma is bekövetkezik, az én legnagyobb szerencsétlenségemre.

- Na, mi van a kis buzi is megjött? – Nevet fel mély orgánumú hangod, mit bárhol fel ismernék. – Ahogy látom még rondábban mint egyébként. – Ad a téged körül vevő társaság egy beleegyezésüket mutató, értelmes szót ugyan nem formáló búgást.

Megszólalásod után már a diáktársak fáradhatatlan pusmogása is tisztul. Mindenki arról beszél. Persze, hisz ezt neked szét kellett kürtölni, ha már egyszer ennyire szégyelleni való emberrel mertél ismerkedni, akit régen bárki más elé helyeztél. Legalább is kiélveztem míg ezt a látképet igaznak hittem.

Kizárva az egyre csak gyülemlő tömeget lépek közel az elégedett vigyorral díszített formádhoz, mélyen íriszeidbe nézve. Feltéve az egyetlen kérdést minek válasza után kiderül, hogy eddig egybe fonódott sorsunk továbbra is összeköttetik vagy egymást hátrahagyva indulunk új útra.

- Élvezed ChanYeol?

- El sem tudod hinni mennyire. – Vetted képembe a ronda igazságot, ezzel bebizonyítva, igenis jól esik látnod azt, hogy szenvedem.

Miért ChanYeol, mi ennyire jó benne, hogy képtelen voltál vele betelni, ezzel megátkozva életem?

Miért kell mindig neked lenni a tökéletesnek?

A/N : Mint mindig, most is egy nagyobb szünet után tértem vissza egy előre meg nem tervezett történettel. A dőlt betűvel írt részek már mind a történéseket megélt, idősebb BaekHyun idézi, vissza tekintve közép iskolás éveire. Kicsit más a stílusa mint az eddigi kezeim közül kikerült műveknek, talán a legelső publikált oneshot-ra hajaz, de mindezek ellenére remélem elnyeri tetszéseteket. További jó olvasást.(és senki ne féljen kifejteni véleményet egy kommentben) >w<