Idegesen tépek szőkére festett hajamba, könyökeim az előttem lévő asztalra ütve. Érzem, ahogy testem megfeszül, a düh és fáradtság egyenlően oszlik szét ereimben ezzel engem kihozva sodromból. Már rég elértem határaim min számítógépem folyamatos lefagyása sem segít. Fejem zúg, testem nem tud egyensúlyba maradni így forgatva körülöttem az egész világot. Arcom a megszokottól is sápadtabb lehet, vérerekkel sűrűn színezett szemgolyóimmal vegyítve pedig inkább hasonlítok már egy vámpírra vagy élőhalottra mint egy húsvér emberre.

Lábaimmal már lassan három teljes napja nem léptem át stúdióm küszöbét, csak nagyon szükséges estekben, ami négy alkalommal történt meg. De akkor is öt percen belül visszatértem saját kis menedékembe. A helyiség levegője már cigaretta füsttel van szennyezve, nem is kis mennyiségben. Bármennyire akarok alkotni, el kell ismernem, hogy válságba kerültem. Beleestem egy sötétség által uralt verembe miből nem tudok kimászni valamily' segítség nélkül. Így próbáltam a felgyülemlett feszültséget, mi gyengeségem képtelen elfogadása miatt keletkezett, elűzni a szervezetet károsító bűzrúddal, fölöslegesen. Próbálva megtenni mindent folyamodtam egyéb dolgokhoz, mint különféle előadók műveinek hallgatása, olvasás, kávé és más vérserkentő ételek, italok szervezetembe való bevitele. Viszont semmi nem hat, ezzel még nagyobb teherrel bíró súlyt vállaimra helyezve.

Lassan kezdek belebetegedni tehetetlenségembe, mi már külsőmön is visszatükröződik. A bizonyítás vágy mi vérembe folyik, első színpadra lépésem óta, nem enged meg már rozoga állapotban lévő testemnek egy kis pihenést sem, azzal érvelve, az is csak elvesztegetett idő, mit nem nagyon lehet pocsékolni. A fizikai állapotomon kívül a mentális helyzetem sincs a legjobb formájában. Több napja nem beszéltem egy személlyel sem szemtől, szemben. Ugyanis kis elvonulásom előtt sem volt semelyik bandatársam a közös lakásunkba legalább egy napig különféle teendők miatt, utána pedig én léptem le se szó, se beszéd, frászt hozva mindegyikükre. Miről csak onnan tudok,hogy a második nap mikor már nem jelentem meg a közös étkezéseknél és nem tűntem fel otthonunkban, egytől egyig híváson vagy írott formán keresztül érdeklődtek hollétem felől. Tudták, hogy már ellátogattam távol élő szüleimhez szabadságunk elején és hozva való énem, magamtól ki se mozdulnék megszokott esetben lakásunkból, csak talán vészhelyzet esetén.

Fejbőröm masszírozásával törekedek fejem zsongásának enyhítésére, mi nem bizonyul sikeresnek. Eddig fülembe szóló fülhallgatóimból folytonosan szóltak, alacsony hangerőn kedvenc műveim, mik mindeddig nyugtató hatással voltak rám. Viszont idegeim odáig feszültek, hogy kitépve hallószerveimből a kis szerkezeteket, csaptam azokat az asztalra, ezzel megszüntetve minden hangforrást a kis szobában. Gondolom mikor meghallom az ajtóm csendes nyitódását, majd hozzá apró, macska-szerű léptek is társulnak, mik nagyon jól tudom kihez tartoznak. Szívem tudja, hogy most legfőképp a stúdióba önkénytelenül magát beengedő fiatalabb fiúra lenne szükségem. Agyam viszont a teljesen ellenkezőjét kántálta, miszerint a lehető leghamarabb el kell űznöm közvetlen közelemből a vöröskét, hogy ne zargasson fontos munkámban.

Apró ujjak simítanak rövid ujjú felsőm vékony anyagával takart vállaimra, lazítva az ott lévő izmokon. S ilyenkor mindig rá jövök, hogy függője lettem a másik érintéseinek, ugyanis egy kis mozdulattal tud nyugtatni romokban heverő valómon. Majd telt ajkak leheltek egy pillangó csókot jobb fülem hegyére, mitől hátamon végig fut egy kellemes hidegrázás. Rezzenéstelen arccal leplezem előtörni készülő mosolyom, mi párom¸gyermekies köszöntése miatt formálódik bensőmben.

- JiMin. - Sóhajtok, ezzel kifejezve egyfelőli nem tetszésem látogatásával kapcsolatban. - Mit keresel itt? - Morranok rá tőlem talán kicsit a megszokottnál is durvábban.

- Hiányoztál. - Válaszol kicsit visszafogottabban mint szokott.

- Tudod, hogy erre most semmi időm, s nagyon kedvem sincs. - Söpröm le kezeit magamról, kicsit székem is hátra gurítva, így hátrálásra késztetve a fiatalabbat.

Fejhallgatómat kócos tincsemre helyezve, szeretném kizárni a külvilágot és a fiatalabb bekövetkezendő prédikációját, vagy épp könnyeit mi sértettsége miatt esetleg bevonják puffancs arcát. Lehet, hogy JiMin-nel már egy jó ideje sokkal mélyebb kapcsolatot ápolok, mint bármily' egyéb teremtménnyel, még sem tudok kedvesebb, figyelmesebb lenni vele bizonyos helyzetekben. Amit sajnos néha szívére is vesz, mikor már tudhatná milyen rideg személyiséggel rendelkezem. Mi néha napján is csak az ő kedvéért törik meg igas-igazából.

A percek telnek. A stúdió levegőjén már nem csak a cigaretta terjengő szagát, de szinte a feszültséget is lehet érezni. A szerkezetből mit koponyámra húztam, halk dallamok szólnak, így lehetőséget adva nekem, hogy ha csak halványan is de érzékeljem a szobában tartózkodó másik személy főbb megmozdulásait. Mire nem is kell sokat várnom.

A rövid, húsos újjak gyorsan s kecsesen siklanak számítógépemhez, kisebb hezitálás nélkül megnyomva azon egy gombot, mitől az egész rendszer leáll, a kép pedig elsötétül. Kevésbé nyugodt mozdulatokkal rántják le ugyan ezek a végtagok fejemről, az eddig mentőövként szolgáló hangtovábbító eszközt. Az említett tárgy hangos koppanással jelzi, hogy új otthont talált asztalomon a sok egyéb fontos, munkámhoz feltétlenül szükséges dolog között. Gyors pillantást vettettem a landolás irányába szemügyre véve nem e lett bármi bántódása kincseimnek. Mikor is megláttam, hogy egy doboz hiányzik az falapról, minek nem igazán kellene, hogy JiMin kezei közé kerüljön.

A székem lendületesen fordul az ellentétes fal felé, saját akaratom ellenére. S a hirtelen megszeppenés és a dolgok folyamatos történése közben nincs is időm tiltakozni, vagy akár épp ésszel felfogni mi is zajlik körülöttem. Így szemtől szembe nézve farkasszemet párommal, ki nem épp legjobb kedvében áll előttem. Jobb keze csípőjére van helyezve miközben testsúlya nagy részét is arra az oldalára helyezi. Bal mancsában pedig felfedezni vélem azt a kis, kék-fehér dobozt, min színes taszító képek vannak, amit a számítógépen monitora előtt kerestem.

- Mennyit? - Szólal fel, hangjában pedig cseng a csalódottság. Miután látja, hogy csak tudatlanul pislogok rá, mint borjú az újkapura kiegészíti magát. - Mennyit szívtál ezen kívül, - Rázza meg a hatás kedvéért a dobozt. - mióta itt vagy. - Néz mélyen íriszeimbe, ezzel utalva arra, hogy ne merjek hazudni. Mi egyébként se az én terepem, szóval nem törődve az ő gondolataival, érzelmeivel tettem fel ejtem ki a szavakat.

- Négyet vagy ötöt. - Gondolkozom el ténylegesen, ugyanis az ember egy idő után szívja a nyugtatást elősegítő nikotint, nem számolva hol is tart. - Szerintem az a hatodik. - Mutatok kezében lévő, a félig már üres tartóra.

A jelen pillanatban vörös loknikkal megáldott fiú, már kinyögött volna valamit, mikor is nem tudta egy szó sem elhagyni ajkait. A betűk torkára égtek, ahogy a düh szétáradt testében. Mozdulatlanul figyelem következő lépéseit, nem akarva tovább bosszantani, ha az egyáltalán még lehetséges lenne. Ujjai kalitkájának szorítása egyre csak erősödik a cigarettás doboz körül, így összegyűrve azt, s nagy eséllyel tönkretéve egyes darabokat. Gúnyosan felnevetve rázza meg fejét, ezzel elérve, hogy eddig szépen megformázott hajának tincsei szabad életre keljenek, ezzel kitakarva egy darabot látóteréből. Visszavéve az irányítást túr bele hajába eddig dereka alatt lévő kezével, elérve egy tőle ikonikusnak számító mozdulatot.

- Miért is? - Szólal fel, az arca egyre inkább csalódottságot és megvetést sugároz, mint sem mérget. Ez az a kérdés mire semmilyen ésszerű vagy értékelhető válasszal nem tudok felelni. Tudom bármit is mondanék nem lenne elég megfelelő a kérdező számára, így csak vállat rántva ülök ott akár egy darab kő, minek semmilyen érzése vagy érdeklődése nincs a szóbanforgó témával kapcsolatban.

- Mert ideges vagyok, és azt szokták mondani, hogy a cigi jó stressz oldó. - Sóhajtva ejtem ki komótosan a szavakat, ugyanis látom párom ábrázatán, hogy addig nem mozdul vagy csinál bármit is míg választ nem kap.

- Szóval azért mérgezed magad már megint, - Utal vissza a hasonló esetekre, mik közös múltunkban már szerepet kaptak. - mert nem tudod elfogadni, hogy nincs ihleted megírni egy dalszöveget. Mert ugye olyan nagy az önbecsülésed, hogy egy ilyen apró kis hibát nem engedhetsz meg magadnak amiről senkinek nem lenne halvány kis sejtése? - Húzza fel egyik szemöldökét, eresztve eddig megfeszült izmain. - És amúgy a nagy 'önnyugtatásod' közben nem gondoltál esetleg olyan módszerre ami nincs káros, esetleg életveszélyes hatással a szervezetedre? - Vágja hozzám a már használhatatlan dobozt, mi mellkasomról visszapattanva végzi a lábaink között lévő táv, félútjánál.

- Ha esetleg te tudsz ilyet mondani, szívesen meghallgatlak. - Nézzek rá kihívóan, mivel fogalmam sincs milyen egyéb dolgok járnak csinos kis fejében. De ha valami idióta indiai nyugtató hablatyot kezd nekem el mormogni, vagy azt mondja jógázzak, páros lábbal rúgom ki a stúdióból.

Szépen ívelt ajkaira egy kaján félmosoly kúszik, majd karjait lengén maga mellé engedve indul meg irányomba. Viselkedését kíváncsi tekintettel jutalmazom, levezetve szemeim csípőire mit lassan ringatva lép egyre közelebb, fekete székemben elhelyezkedő valómhoz. Mancsait térdeimre simítva zárja össze kicsit jobban, terpeszben lévő lábaim. Végtagjai teljesen felsimítanak combom közepéig, így egy biztost tartást kölcsönözve könnyű testének. Saját járásra használt testrészeit becsúsztatja a szék műanyag kéztartói mellé, ezzel közre fogva saját lábaim. Fenekével ölemben helyezkedik kényelmesen, így elérve egy fajta kínzást nálam. Tetteit próbálja minél szexuálisabb beütésűen tenni, mitől megértem célzását, arra a bizonyos ideglazító tevékenységre mi sokkal jobban elnyeri tetszésem mint gondoltam volna.

Telt, rózsaszín párnácskáin végig húzza nyelvét, ezzel egy csillogó réteggel befedve azokat, majd nyakamra tapasztja őket. Csókokkal, nyálas puszikkal és erősebb szívás nyomokkal borítva a területet, teljesen belemerülve a munkájába. Ujjait felsimítja hajamba, megtépázva azt az élvezetektől, mit tőlem kap, hisz a kölcsön kenyér visszajár. Formás fenekét markolgatva hajtom fejem nyakhajlatába, sóhajtozva minden egyes folt után mi jelzi, hogy az övé vagyok. Viszont e pillanat se tarthat örökké, s érzem ahogy ajkaival még egyszer végig simít nyaki ütőeremen, majd elhúzza buksiját, tanulmányozva eddigi műveit. Fejem hátravetve a székben figyelem, ahogy mustrálása közben pólóm alját gyűrögeti. Míg én hátsófelét el nem engedve csodálom felduzzatt száját, mi inkább már vérvörös árnyalatban pompázik. S még csak most veszem észre, hogy a túlméretezett, hosszú-újjú pulóver mi felsőtestét fedi, az én tulajdonom.

- Na? - Mosolyog rám ártatlanul, ahogy szemei egyre kisebbek lesznek. - Melyikünk a jobb stressz oldó? Az a méreg, - Biccenti fejét hátra, utalva a dohányárura. - Vagy én?

A kérdésen elnevetve magam, simítom mancsaim a felsőrész alá, ezzel tényleges kontaktusba kerülve felhevült bőrével. Majd egy enyhe mozdulattal húzom magamhoz még közelebb, majd párnácskáinkat összekötve, csókolom meg mélyen, szeretetteljesen. Így kifejezve amúgy is egyértelmű válaszom.

- Szerinted? - Megszólalásomra csak oldalra dönti fejét, ezzel tettetet tudatlanságát kinyilvánítva. - Persze, hogy te. - Az öröm mi jelen esetben végigszánt apró, törékeny valóján, melegséget áraszt szét az érte dobogó szívemben. Szemei fél hold alakot formálnak, ahogy vigyora szétterül arcán, megvillantva a fogkrém reklámba illő mosolyát.

- De tudod mikor lennék még nyugodtabb? - Szemöldökeit megemelve, jelzi folytassam s adjam meg saját kérdésemre a megfelelő feleletet. - Ha ezt, - Utalok előbbi cselekedeteinkre. - Otthon, ruha nélkül az ágyban folytatnánk. Ahol nincs szétáradva a fojtogató füst szag. - JiMin csak kajánul bólogat, még hozzáfűzve egy szösszenetet.

- Nem tetszik rajtam a pulcsid? Pedig azt hittem szereted ha a te ruháidat hordom. - Biggyeszti le alsó ajkát.

- Dehogynem tetszik. De azt még jobban szeretem ha nincs rajtad semmi, Édes. - Húzom félmosolyra párnácskáim, enyhe paskolással jelezve a fiatalabbnak, hogy keljen fel. Mivel mindketten szeretnénk minél hamarabb a cég épületéből a saját szobánk négy fala közé kerülni.

Vágytól és érzelmektől túlfűtve indulunk meg stúdióm ajtaja felé. Tudva, hogy a nem oly' rövid út ellenére semmi nem fog változni, míg haza érünk. S folytathatjuk ott ahol abba hagytuk. Ezzel minden felgyülemlett feszültséget levezetve, szervezet károsítás helyett, élvezettel.