-Abszolút tisztában vagyok vele Timothy, hogy Éjfél ide lett megállítva, elvégre ÉN állítottam ide - emeltem ki a bizonyos szavakat.
-Akkor szabad kérdeznem, hogy most hol van, DarkOver? - fordította el a fejét.
-Azt egy szóval se mondtam, hogy azt tudom - sóhajtottam - komolyan mondom, rosszabb vagy, mint egy kisgyerek - ingattam meg a fejem - induljunk haza, túl messze nem mehetett.
Szó nélkül követett. Hogy őszinte legyek, a tököm kivolt Timothyval, szóval mégis csak muszáj voltam ha mást nem, kissé besértődni. Ha nem tettem volna, önbecsülésemet sértettem volna.
Hogy mit tanultam ma?
Soha, de ismétlem, SOHA ne mondd azt a párodnak, "bazdmegmagad", mert az esetleges alany félreértheti.
Majd hozzáteszi, hogy "Téged nagyon szívesen".
Aztán pedig elkezd vigyorogni.
Annak pedig nincsen jó vége.
Komolyan mondom.
Szó nélkül indultam hazafele, viszont elbambultam.
-Hé, figyelsz rám? - lökött oldalba a mellettem bandukoló férfi.
-Ne haragudj, elgondolkodtam kissé - ráztam meg a fejem.
-Min pörög az agyad megint? - vonta fel a szemöldökét.
-Csak azon járt az eszem, hogy ha az jövőbeli gyerekeimnek ilyen agyhalott az apjuk, akkor vajon a kölkök mennyire lesznek elviselhetetlenek - nevettem saját magamon.
-Hát, valljuk be, az anya se semmi - szólt vissza, mire én tarkón csaptam.
-Köcsög vagy! - fontam keresztbe a karjaimat.

*

Gyengéden csuktam be az ajtót. Hallottam, ahogy Tim elsétál, én pedig végre egyedül maradok. Kinéztem az ablakon; a nap lemenőben járt, már nem sok maradt hátra az aznapi fényből. Kómásan csoszogtam a szobámba, azzal a tervvel, hogy az ágyba vetem magam. Mikor benyitottam a saját kis helyiségembe, a már-már illegális sötétség szinte az arcomba is belemászott. Az egész szobában egy, kék gyertya lángolt, ami alá egy boríték volt becsúsztatva.
Ez meg hogy kerül ide?
Lassan odaléptem a kis papírhoz. Óvatosan kihúztam az égő tárgy alól, és megvizsgáltam. A kézírást egyből megismertem, de elég hamar elhesegettem a gondolatot, hogy ezt az a személy írta volna, akire gondoltam.
Mivel a borítékon se címzett, se feladó nem volt, hiába vizsgáltam, felbontottam, és olvasni kezdtem a kékkel kanyaríntott betűket.

"Kedves Lily!
Ne haragudj, hogy ilyen formában értesítelek téged, de egy fontos dologról lenne szó.
Sajnálatos módon itt levélben nem tudom leírni neked amit kéne. Túlságosan veszélyes, és bárki lehallgathat minket. Mivel kockázatos, és fontos dologról van szó, szeretném, ha ma este találkoznánk, csökkentve ezzel a lebukás veszélyét. Pontban éjfélkor várlak téged a leégett háznál Hollow-erdőben. Ne késs! Tényleg fontos.
U.I.: Egyedül gyere, és kérlek, bízz bennem. Nem akarok rosszat.
U.I.2: A sütit az íróasztalodon megettem, nehogy megromoljon, és kárbamenjen.
U.I.3: Nagyon finom volt.

Aláírás; A testvéred."

Egy ideig csak pislogtam a papírra. Nem mertem elnézni az íróasztalomon lévő tárnyérra, végül viszont erőt véve magamon mégis odafordítottam a fejem.
-Köcsög! - ordítottam el magam, amint megláttam az üres tányért.
Tényleg megette a sütit...
Szóval. Aznap. Én. Nem. Ettem. Sütit.

*

-Csak sétálni megyek, minden rendben lesz - néztem vissza Elizabethre - nem tart sokáig, ígérem.
Ő csaj bólintott, majd magam kögött hagyva az otthonom, becsuktam az ajtót. A valedalen végigvágtató szellő kissé megsimogatta az arcomat búcsúzásként, majd szinte egyből elállt. Lábaimra mintha súlykot helyzetek volna, mégis gyorsan futottam el a megbeszélt helyszínre. Az agyam nem kattogott máson Gretan kívűl; ötletem se volt, mit akarhat. Nem hagyott más választást azon kívűl, hogy találkozzak vele. Vagyis de, elégethettem volna a levelet, de mégiscsak szükségem van bizonyítékra, ha letagadná a sütik hiányát.
Csak pár perc séta után vettem észre, hogy ebben az ordító sötétben mennyire rettentő fenyegető az erdő. Bármerre nézel, mást sem látni, mint a saját képzeleted játékait. Legalábbis reménykedsz benne, hogy ez csak a mentális problémákkal küzdő szellemed szórakozása, és valójában a rengeteg téged figyelő alak mind csak a képzeleted.
A földút mintha egyre erősebben húzta volna lábamat a fenekeletlen mélységbe. Pontosan 10 másodperc volt éjfélig, én pedig pontosan öt méterre volt a célvonaltól.
Nem késtem el.
A végső másodpercet lábam utolsó mozdulatai határozták meg. Ott voltam, és már semmi sem fordíthatott vissza.
-Szeretem a pontos embereket - jött elő az egyik kőoszlop mögül az ismerős kék hajú - rég találkoztunk.
-Nem volt az annyira rég, Greta - ingattam a fejem.
-Valóban? Irigyellek, hogy neked így repül az idő - vágta zsebre a kezét, és közelebb sétált.
-Ne kezdd megint - mondtam unott hangon - nem ezért jöttem.
-He? - nézett rám összerancolt szemöldökkel - miről beszélsz?
-Miért hívtál ide? Nem minden nap érek haza egy kék tintával írt levélre, meg egy üres tányérra - sóhajtottam.
-Ja, hogy az... beszélni szeretnék veled - ért mellém, majd engem utánozva nekidőlt a kőfalnak.
-Wow, nem gondoltam volna, ezzel most megleptél - forgattam a szemeimet.
-Ne légy ilyen durci - nézett rám - a testvéred vagyok. Tényleg fontos.
-Nem vagy a testvérem. Ha meg annyira fontos, bökd ki végre - csuktam be a szemeimet.
-Nos, őszintén szólva, a legutóbbi találkozásunk óta gondolkoztam rengeteg dolgon. Ezen, azon, meg hát tudod... viszont rengeteg energiabefeketetés után rájöttem, most végül meg is bizonyosodtam róla, hogy te engem határozottan utálsz.
-Ezen csodálkozol? Ti öltétek meg Dorát, a legjobb barátomat - néztem rá.
-Dora? Milyen Dora?
-Dora Siksa - néztem rá.
-Ja, vágom. Darko a múltkor mesélt róla valamicskét, de meh, nem fogott meg az őnagysága - rántott vállat - de nem tudtam, hogy meghalt. Talán egy hete még láttam futkározni a fúrótoronyban. Mi történt vele? - kérdezte.
A pupilláim összeszűkűltek, izmaim megkövültek.
-Greta - kezdtem - Dora másfél éve halt meg, akkor, mikor idejöttem.
A levegő jéggé fagyott kettőnk közt.
-Az nem lehet - ingatta a fejét - vállig érő eléggé világos barna haja van, nem? Meg talán barna szeme.. de lehet zöld, nem tudom. Nem túlzottan magas, kis pöttöm gyerek - idézte fel emlékeit a lányról.
-Jól mondod - lélegeztem fel - csak tudnám, miért jól.
-Láttam a múltkor a fúrótoronyban, mondom! Ennek utánajárok a következő találkozónkig - gondolkozott el.
-Következő találkozó? - ráncoltam össze az arcvonásaimat.
-El is felejtettem a lényeget - eszmélt fel, Lily, kérlek, hallgass meg.
Bólintottam egy aprót, jelezve, hogy figyelek.
-Tudod... - kezdte - nem ismerjük egymást. Testvérek vagyunk, és rettentően érzem magam, amiért a saját hibámból nem ismerjük egymást. Rengeteg mindent akarok elmondani neked. Azzal szeretném kezdeni, hogy kérlek, térdre nehezkedve könyörgöm, hogy bízz bennem. Tudom, ez nem bíztató a főellenséged szájából, de hidd el, hogy nem az vagyok, akinek gondolsz. Ezért szeretném bepótolni az elmúlt éveket... és találkozni veled kissé gyakrabban, persze titokban.
-Mit akarsz te beszélni a találkozókon? - néztem rá.
-Bármit! A napodról. Az enyémről. Hogy hogyan érzed magad.. segíteni akarok. Lily, értsd meg. Nem vagyok rossz. A te oldaladon állok, akármennyire nem látszik - telt meg a hangja érzelmekkel.
Hazudna?
Nem hiszem.
Ő abbahagyta a beszédet, én pedig elmélyültem a gobdolataimban.
-Tudod, a bizalmamat elnyerni nem egy könnyű dolog - szólaltam meg végül - de kezdjük azzal, hogy megbízok benned, és, hogy megbeszéljük, mikor találkozzunk legközelebb.
Greta elmosolyodott. Nem tudom, milyen válaszra számíthatott, de láttam rajta, hogy szavaim teljes mértékben kielégítették.
-Minden második nap, ugyanitt, ugyanekkor. Megfelel? - kérdezte.
-Tökéletes - válaszoltam, majd elrugaszkodtam a faltól.
-Ah, Lily - szólt utánam Greta - erről ne szólj senkinek, kérlek. Tartok tőle, hogy valamelykünk rossz helyen kötne ki - bólintottam egy aprót. Még egyszer visszanéztem.
-Jó éjt, Greta - köszöntem el.
-Neked is, Lily - intett, majd felfele fordult ajkakkal mind a ketten a saját utunkra léptünk.
Visszafelé gyalogoltam. Nem tudtam, mit kéne éreznem. Valahol a boldogság, a félelem, és a remény is helyet talált a lelkemben, olyannyira, hogy egy szempillantás alatt az ismerőd ház előtt jártam.
Vigyorral az arcomon vágtam ki az ajtót, és csuktam be magam mögött.
-Még egyszer mondom, hogy tűnj innen! - hallottam meg a nappaliból Tim ordító hangját, amitől megugrottam, és felé fordultam. Legnagyobb sajnálatomra viszont nem ő volt az egyetlen, aki a itt időzött. Elizabeth remegő tagjai félelmet sugároztak, szemei pedig pontosan egy lányra szegeződtek.
-Dora?

Sziasztok!
Igen bazdmeg, MEGÍRTAM!
Ne haragudjatok, hogy megint eltűntem... egyszerűen nem jött kezemre az írás, pedig a nyaramat a Bilinccsel akartam tölteni. Rettentően sajnálom, és próbálok sietni a következő résszel, mert mint nektek, nem is hiányiznak Lily és csapata kalandjai.
Remélem, tetszett ez a rész, és nincsen harag. Legyen szép napotok, hiányoztok <3