Magunkhoz, és a mindennapos közjátékainkhoz képest viszonylag emberi időben a meccs helyszínére értünk, így elfoglaltuk a szállást és egyből edzéshez kezdtünk készülődni. Pár órával később, frissen és üdén egy meleg vizes zuhanyt követően, jókedvűen ballagunk át a város széli területen. A pályától nem vezet hosszú út a faházakig, amelyekben ebben a néhány napban lakunk majd, viszont elég időnk van beszélgetni egy kicsit, hátunkon sporttáskával, szívünkben pedig győzteseket mozgató versenyszellemmel. 

Éppen az edzés részleteit beszéljük meg a fiúkkal. Kisebb tömegként verekedjük át magunkat a füves térségen, megcélozva a kedves külsejű házikókat. Jisung és Minho ezúttal is a két legaktívabb és leghangosabban konzultáló társunk, de ezúttal kifejezetten jó hallani a lelkesedésüket ― ennek ellenére mégsem tudok igazán arra koncentrálni, ami elhangzik tőlük és a többiektől, sokkal inkább leköt a mellettem sétáló Felix. Még élénken cseng a fülemben az a beszélgetésrészlet, ami Minhotol származik, s napok óta kitartóan kergetőzik a fejemben, noha nincsen különösebb értelme az egésznek. Mégis, ahogy oldalra pillantva a vörösre nézek, egyre nő bennem a leküzdhetetlen vágy, hogy cselekedni akarjak. 

Lassanként szétszéledünk, hiszen mindenki a saját otthonában tűnik el. Két hármas, és egy kettes leosztást kaptunk az apartmanokhoz, így nyertem meg magamnak Felixet és Jeongint, előre látva, ez nem lesz egyszerű néhány nap, azonban még mindig jobbnak tartom ezt a csapatot, mintha a focicsapat szerelmespárjával kéne egy házon osztozkodnom. Dumálgatva lépdelünk fel a pár fokos lépcsőn, majd a verandán állva a legfiatalabb előkotorja zsebe mélyére száműzött kulcsunkat. Úgy érzem, örökkévalóság, mire sikeresen beereszt minket a fából emelt falak közé, de aztán feltárul az ajtó és zöld út keletkezik a jelenlegi legnagyobb vágyam felé: hogy alvással tölthessek néhány órácskát. 

Az egész faház nem túlméretezett, inkább mondanám kompakt és praktikus épületnek. A bejárati ajtó a nappalira nyílik, amely amerikai stílusú konyhával van egybecsatolva. Ehhez csupán két háló és egy fürdő járul még, mindezek kicsi helyiségekből kialakítva, minél egyszerűbben. Magától értetődött, hogy Felix és én kapjuk az egyik szobát, míg Jeongin egyedül lehet a másikban ― csupán a két ágyat kellett összetolni, hogy kényelmes legyen éjszakára. Örülök is ennek a megegyezésnek; most, hogy a mai napra úgy fest, nem adódik több dolgunk, minden lelkiismeretfurdalás nélkül vethetem be magamat a paplanok közé. 

Felix gyakorlottan olvas a gondolataimban. Hozzászokott már, hogy az átlagos nyolc órás alváshoz képest én sokszor inkább tízet, vagy annál többet halmozok fel, ezért kérdés nélkül kanyarodik be a szobába, s dobja le a földre a cuccait. Minél több időt töltünk így együtt, kettesben, annál kevésbé akar leállni az agyam a felesleges gondolkodással, s apránként teljesen kikészülök ettől. Azonban még ez sem elég visszatartó erő, hogy ne rúgjam le magamról sportcipőim, majd feküdjek végig az ágyon, kitárva karjaimat Felix számára. 

― Álmos vagy? ― kérdezem tőle, mikor szemet szúr, hogy ő is laposabbakat pislog, mint ilyen tájt általánosságban teszi. Némán bólint néhányat, és a halántékát mellkasomnak dönti, bennem pedig legyűrhetetlenül megjelenik a kényszer, hogy a hajába túrjak. 

Nem tudom fékezni magam; ujjaim először eltűnnek a fürtök között, aztán percek alatt átmásznak hátára. Végigsimogatom a lapockáját, s egyre lejjebb haladva rátérek a derekára is. Többször észrevettem, hogy reagál ezekre a bensőségesebb érintésekre; azon túl, hogy iszonyatosan zavarba esik, nem tiltakozik és nincs ellenére, jól esik neki, de továbbra is kifejezetten szégyellősen képes viselkedni. Addig cirógatom, míg légzése abszolút egyenletessé válik, én viszont már nem érzem azt, hogy aludnom kéne. Sokkal inkább kezdi piszkálni az elmémet egy kezdetleges terv, mely bár igényel egy kis szervezést, és tartogathat bizonyos buktatókat, egészen hatásosnak ígérkezik fejben összeállítva. 

Óvatosan bújok ki a fiú mostanra egészében rám nehezedő felsőteste alól, hogy bevessem magam a konyhába egy tea lefőzésének idejére. Feleszmél a szökési kísérletre, és ugyan mormog valami érthetetlen félmondatot, enyhén megemeli a súlyát, hogy könnyebbé tegye a dolgomat.

― Lesz majd egy kis meglepetésem számodra. Mit szólsz? ― érdeklődök. Látja ajkaim szélén a mosolyt, és ez belőle is ugyanilyen reakciót vált ki. Nagyobbat dobban a szívem, csupán erre a látványra, és ismét megállapítom, milyen mélyre temetnek az iránta érzett érzelmeim.

― Alig várom ― feleli őszinte kíváncsisággal hangjában. Álmoskásan dől vissza a párnára, ahol momentumokkal ezelőtt még én pihentem, én pedig legalább ilyen izgatottan kezdek komolyabban belebonyolódni a tervembe a konyha felé sasszézva.