Miután Changbinnal elválunk a biciklitárolóban, öles léptekkel indulok haza. A kapu felé haladva összefutunk Minhoval, de nincs időnk beszélgetni, hiszen én jól láthatóan sietek és nincs szándékomban társalogni ― noha nagyon bírom a focicsapat lökött csatárját ―, ezért csak intünk a másiknak, és folytatjuk a saját utunkat. Igazából bőven ráérnék, viszont szeretnék időben elkészülni mindennel, ugyanis a mai délutánt előre kiterveltem. Amint az utcánkba érek, csak még hosszabbakat lépek ki, és a házunkba is szinte bezuhanok.

Anya nincs otthon, így az egész épület üresen áll, de ebben a lakásban sosincs olyan érzésem, mintha nyomasztana a hallgatagság. Talán azért, mert otthonos és kellemes az összes szoba. Ezt ezúttal is megállapítom, amikor beengedem magam az előszobába, s a bent honoló sötétséget nem ellenségesnek, hanem pihentetőnek találom. Sietve dobom le a kulcsaimat, hogy felületes mozdulatokkal megszabaduljak minden fölösleges ruhától, amit csak a hűvösebb idő miatt kaptam magamra, és céltudatosan indulok el a konyha irányába. 

Fejben megpróbálom rendszerezni az aznapi terveimet, hogy nagyjából átlássam az ott tengődő káoszt, ezért csak vontatott mozdulatokkal látok neki keresgélni a még tegnap este az asztalon hagyott receptet. Mostanában jellemző rám a rohanás, így megfejtem, körülbelül mi áll a kézírásommal összehevenyészett papíron. Szerencsére anya pontos útmutatással is ellátott, tehát semmit nem tudok elrontani; nagyjából negyed órán belül a sütőbe teszek egy tepsi formákba kiöntött muffint, és elégedetten hagyom el a konyhát, hogy fél óra készülődés után ismételten visszatérhessek. 

Azon gondolkozom, mi van velem, amiért ilyenekkel foglalkozom ― csupán arra készülök, hogy meglepjem a legjobb barátom az általa nem sejtett megjelenésemmel és a hírrel, miszerint este nála alszom. Azonban, hogy ehhez miért találtam ki feltétlenül a süteménykészítést, már csak apró részletkérdés az ezernyi megválaszolatlan butaság mellett. Olyasmi, amivel egy idő elteltével az ember nem foglalkozik, s mindössze beletörődik, hogy én és a logika nem járunk kézen fogva.

Erre a gondolatra halvány ívre görbítem az ajkaimat. Changbin használja előszeretettel az utóbbi kifejezést, miatta maradt meg a fejemben ennyire, ám el kell ismernem, hogy tökéletesen igaza van. Mialatt lehajolok és kinyitom a sütő ajtaját, majd vastag konyhakesztyűbe bujtatott kezekkel kiemelem onnan a tepsit, zaj üti meg a fülemet a bejárati ajtó felől. Kissé meglep, hogy anyának ilyen hamar sikerült elszabadulnia a munkahelyéről, viszont egyáltalán nem bánom. A konyhapultra helyezem az edényt, aztán megválok a két kesztyűtől. A lakás elejéből még mindig motozás szüremlik hátra, de gyorsan fagy a vér az ereimbe.

― Hey, van itthon valaki? 

Az erős, friss hang egyáltalán nem hasonlít édesanyám lágy és mindig elegáns hanglejtésére. Megtorpanok, és az agyamba is rövidzárlat áll, ugyanis nem tudom megmondani, kifutottam az időből, vagy csak elszámoltam magam. Önkéntelenül megvárom, hogy felbukkanjon az előszobát és nappalit különválasztó boltív alatt, s csupán akkor szólítom meg, mikor már teljes egészében felém tart.

― Changbin? ― bámulok rá. ― Mit keresel te itt?

A fiú szája játékos mosolyba fut. Nem tudok mást tenni, mint oda összpontosítani a tekintetem, és sokadjára is megjegyezni magamban, mennyire jól áll neki, mikor pusztán egy laza görbét ölt az ajkaira. Utcai ruhát visel, azt, amiben elbúcsúzott tőlem a gimi mögött, pedig elviekben edzésről érkezett hozzánk.

― Azta, Lix! ― Felnevet. Üdén cikázik a jókedvű visszhang a falak között. ― Ez aztán a vendégszeretet! ― közelebb kerül, átlépi a konyha ajtajának küszöbét is, és a kellemes illatra azonnal körbenéz a helyiségben. Mikor kiszúrja a gyümölcsös-csokis sütit, amit az ő kedvéért csináltam, a boldogság édes szikrája villan fel szemeiben. ― Oh, wow. Az előbbi mondatot egy az egyben felejtsd el, egy árva szót sem mondtam. De mégis mi ez a főzőcskézés? Nem akadt délutánra valami halaszthatatlan dolgod? 

Nekem is lennének kérdéseim hozzá szólóan, mégis sóhajtok egyet, és visszafordulok a sütő felé, hogy elzárhassam azt. Nem tudom, hogyan lehetne elmagyarázni valamit, amit én sem igazán értettem még meg, ezért a vállam fölött hátraszólva nem bocsátkozom hosszú indoklásokba.

― Úgy terveztem, hogy ma meglepetésszerűen nálad alszom. Cuki vagyok, úgyhogy még muffint is sütöttem. Értékeld, még azzal együtt is, hogy ilyen rondán áthúztad a számításaimat ― forgatom meg a szemem. Képtelen vagyok eltüntetni a mosolyt az arcomról, amikor szinte ösztönből mögém lép, arcát két lapockám között megtámasztva, és a karjaim alatt átnyúl a pulthoz, hogy kóstolót vehessen a friss ételből. Felerősíti a vigyorgásomat, ahogyan a kisült tésztát az ajkaimhoz emeli, arra sarkallva, hogy magam is megkóstoljam a művemet.

― Nem tehetek róla, veled akartam lenni ― jelenti ki. Érthetetlen módon aranyos és határozott a hangja így, hogy teli szájjal válaszol, rögvest védekezve az utolsó megjegyzésem miatt, a szívem pedig jogosan dobban néhány ütemmel többet az érvelése után. ― Azt mondtad, van valami programod. Gondoltam, benézek előtte, és akkor nem kell magányosan sínylődnöm egész végig.

Óvatosan kászálódom ki a karjai közül. A hűtőben kezdek matatni, s rövidesen két pohár narancslével térek vissza. Nem is válaszolok különösebben, pusztán színpadias sóhajt eresztek el, ezzel adva a tudtára, most az egyszer nem találok semmit, amibe bele tudnék kötni.

― Hamar befejeztétek az edzést ― váltok inkább másik témára.

― Így van ― bólint ―, mivel ma nem is zavart el minket átöltözni az edző. Minho és Jisung nem jött el, semmit nem tudunk arról, merrefelé kószáltak, Chan pedig szarul érezte magát. Ebben a fasza igazából annyi, hogy most lett bejelentve egy meccs, amire edzeni is kellene, de nem baj. Ennyi belefér; legfeljebb szánalmasan kikapunk ― magyarázza. Tulajdonképpen szeretem hallgatni, mikor olyasvalamiről beszél, ami a szenvedélye, hiszen ilyenkor sokkal céltudatosabbá és határozottabbá válik.

Hosszasan ecseteli, mi baja lehet Channak, illetve Minho és Jisung milyen lehetséges okokból kifolyólag kerülte ma ki a fociedzést ― habár lehetséges, hogy a második információ nélkül is felnőttem volna, csupán annyi különbséggel, hogy boldog, ártatlan gyermekkort tudhatnék a sajátomnak. Lassanként megbeszéljük, hogy semmi értelme nincsen átmenni hozzájuk az eredeti ötletem megvalósításához, tehát visszavonulunk a szobám rejtekébe. Changbin sikeresen meggyőz a Trónok Harca felől, noha ekkor még nem tudja, hogy én valószínűleg még füldugót is előkaparok valahonnan ― semmiképp nem vagyok hajlandó arra a sorozatra, azonban azért odáig vagyok, ha az ágyamnak azon a felén fekszik, amelyen a párna gyakorlatilag már beitta az illatát. 

El kell, hogy ismerjem: megőrülök azért, amikor csendes egyedüllétemben is érzem a levegőben terjengő changbin-illatot, de éppen magam mellett tudni őt, valami egészen más. Egy idő múlva realizálom, hogy fordult a kocka, s ez alkalommal az ő álla nyugszik az én mellkasomon, tökéletes lehetőséget szolgáltatva a haja piszkálására, amellyel szintúgy nem fogok tudni betelni. Fél kézzel az ébenszínű tincseket túrom, mialatt a másikban telefonom nyugszik, s ősrégi lejátszási listákat szerkesztek. Ezt az időpontot választja ki Changbin arra, hogy felnézzen a sorozatból.

― Mit csinálsz, Gyönyörűm? ― A kérdés suttogás formájában érkezik. Először mindössze felé mutatom a kijelzőt, mert nagyon koncentrálok arra, hogy az összes szám egységesen legyen elhelyezve a listákon, bizonyos tematika alapján. 

― Van ez a szokásom, hogy minden hónapra külön playlistet hozok létre, és most kezdtem bele az e haviba ― osztom meg vele. Mikor késznek ítélem a végeredményt, lezárom a telefonom és egyenesen a fiúra pillantok, aki mostanra felemelkedett a mellkasomról, és közvetlenül rám néz.

Úgy tűnik, valamin igencsak elgondolkodott. A szemeiben tükröződik, hogy nem jár két lábbal a földön ilyenkor, hanem a gondolatai világában tévelyeg. Feljebb tornászom magam, mert innen kényelmesebben tudok az arcára simítani, ezzel magamra, és erre az univerzumra vonni a figyelmét. Egy momentum alatt kitisztul a tekintete, s míg az enyémbe fúrja a saját íriszeit, fel sem tűnik, hogy óvatosan közelebb dől hozzám.

― Mit szólnál hozzá, ha mind a ketten csinálnánk egy-egy lejátszási listát a másiknak, amiket a kedvenc zenéinkből válogatunk össze? ― veti fel az ötletet. Felcsillanó szemmel egyezek bele az ajánlatba, hiszen ha erről a témáról van szó, nem ismerem őt olyan mélyen és alaposan, mint az élet más területein.

― Egy zseni vagy ― bólogatok aprót.

― Tudom. 

Végszóra megteszi, amire egészen eddig készült, rajtam pedig elemi erővel söpör végig egy mostanáig ismeretlen érzés. Lágyan emeli feljebb az államat, hogy kényelmesen elérhető szintbe kerüljünk egymással, s ahogy szája az enyémnek simul, szorosan lehunyt szempilláink pedig gyakorlatilag a másik bőrét érintik, másodszorra is átsuhan a gerincemen a hideg. Érzem, amint ajkait huncut mosolyra vonja, aztán a szabad kezét vörhenyes fürtjeim tengerébe vezeti. 

A hálószoba idilli némaságában csupán a lélegzetvételeink zaja hallatszik. Idebent, óvó biztonságban és ölelő karok között elfogadottnak tetszik a tény, miszerint a legjobb barátomat csókolom.

heyy, igen. még élek. 

csók mindenkinek.

irinaesthetic köszönöm, hogy nem hagytál elaludni <3

nincs átnézve.
fél három lesz lol