Napokkal azután, hogy összebújva filmeztünk sem tudom elhinni a történteket. Minden egyes mozzanat tisztán él az emlékeimben, noha a legtöbbje ugyanolyan volt; egyszerű, letisztult, de mégis kellő szenvedély lappangott benne ahhoz, hogy az álmatlan éjjeleken ne tudjak szabadulni tőlük. Kettőt szenvedtem végig, csupán kettőt, ám mintha az összes többinél hosszabbak lettek volna. A mai volt ― reményeim szerint ― az utolsó, habár a délután magasságában járva úgy fest, sajnos ma is egymagam fogok tengődni.

Felix mellettem ücsörög. Az utolsó óránkat próbáljuk túlélni, mielőtt mind a ketten a dolgunkra mehetnénk. Jelen állás szerint nekem edzésem lesz, ő viszont ezúttal nem jön majd fel a lelátóra szurkolni, mivel valami sürgős tennivalója akadt. Sajnálom, ugyanis szívesen töltöttem volna vele egy kis plusz időt, így emiatt keresek kiskapukat, megoldásokat az ügy érdekében.

Nem árulta el, hová megy, én viszont nem kérdezősködtem. Ha valamit meg szeretne osztani velem, akkor úgyis így tesz majd, felesleges faggatóznom az ügyben. Inkább csendesen gondolkozok a lehetőségeken, közben aprócska firkákat kaparva a történelemfüzetem lapjának szélére. Épp csak információmorzsákat kapok el valami háborúról, rakétákról és különböző haditervekről, ugyanis egyáltalán nem érdekel a leadandó anyag, mindössze az kergetőzik a fejemben, hogy az óra végén miként kerülhetem el a Felixtől való rögtön elválást. 

Kis idő múlva sem szándékozik kiegészíteni a meglehetősen hiányos tudásomat a délutánjával kapcsolatban, ezért felhagyok az igyekezeteimmel, s csak a szemem sarkából követem mozdulatait, miközben szorgalmasan jegyzetel. Percek után feltűnővé válik a bámulásom, s már csak azt veszem észre, hogy a pillantása metszi az enyémet. Egyetlen momentumig megilletődöm, s úgy érzem magam, akár egy kisgyerek, akit rosszalkodáson kaptak, viszont átfut az agyamon, hogy miért ne nézhetnék rá a legjobb barátomra? Elméletem helyesnek bizonyul ― Felix halványan elmosolyodik, s mielőtt ismét visszatérne a vázlatához, a papíron nyugtatott bal tenyerét a combomra simítja. 

Szeretem a hasonló, kedveskedő akcióit, és nem is vagyok képes viszonzás nélkül hagyni.  Ujjaimat úgy csúsztatom a kézfejére, hogy különösképpen fel sem tűnik, amikor azok egymás közé olvadnak. Csak percekkel később eszmélek fel; mégis kellemes, idegen bizsergéssel jár a látvány, amit lehetőségem van perceken keresztül lopva figyelni. Feléled bennem a vágy, hogy ne rejtegessem kettőnk egyet formáló öklét, ám nem is értem ezt az ingert. Nem akarok semmit felvállalni, semmibe beleugrani vagy elhamarkodottan cselekedni ― mégis olyan érzésem van, mintha kétfelé húzna a lelkem és a szívem. 

A tépelődés alatt inkább csupán megingatom a fejem és valahára felnézek a tanárra. Teljesen felesleges, hiszen a táblát éppen abban a pillanatban törli le, s a csengő fülsértően felzeng. Az összes diák hangyabolyként éled fel. Pillanatokon belül válik káosszá az osztályterem, amint sorra tülekednek kifelé az ajtón, mi pedig mögöttük battyogunk ki az óráról, egy köszönést intézve a saját világában bolyongó tanárunknak; valószínűleg most is éppen második világháborús helyszíneken rejtőzködik egy-egy lövészárokban. 

Először érzem úgy, hogy nem fűlik a fogam a hazamenetelhez, legalábbis egyedül nem. Felix ezúttal nem tart velem, ami jelentősen csökkenti a kedvemet, ám utolsó reményként még felé fordítom a fejem, miközben mind a ketten hosszú léptekkel szeljük a második emelet folyosóját, megcélozva a lépcsősort, amelyik egyenesen a hátsó bejárathoz vezet le. 

― Tudod mit hagytál nálam? ― érdeklődök. 

Hangomra rám néz, s kíváncsian összevonja szemöldökét. Látszólag nem rémlik neki semmi, ezért csupán hagyom, hogy fél vállamra vetett táskám előrébb essen az oldalamon, és a szabad kezemmel azonnal a mélyére túrok. Kissé gyűröttebb állapotban, mint amiben hozzám került, de előhúzom a mentolos cigi dobozát. Valóban nem szeretem, ezért egy szállal sem fogyott belőle több, mióta legutóbb együttesen dohányoztunk a csapattal. Tagadhatatlan, hogy most, mialatt a közös, bordó pulcsink kenguruzsebébe csúsztatom a papírdobozt, és előhalászom a sajátomat helyette, arra próbálom rávenni, maradjon még velem egy kis ideig. 

Hálás mosollyal köszöni meg, hogy emlékeztetem, s szinte kérnem sem kell ― egyből a kétszárnyú üvegajtó irányába húz még mindig összefont ujjaink segítségével. A hűvös levegő kellemesen borzongat meg. Elhagyva a közvetlen látóteret, elrejtőzünk a biciklitároló nyugalmában. Ritka, hogy bárki kerékpárral közlekedjen a gimi és az otthona között, ezért most sem áll bent túl sok belőlük. Bőven van helyünk letelepedni a vázak kitámasztására használt, merőlegesen felhegesztett vasakra; hogy pontosabb legyek, elengedem legjobb barátom kezét, és hagyom, hogy felüljön egy szimpatikusnak tűnő helyre. A múltkori incidensünk után némileg magabiztosabban mozgok körülötte, így nem jelent problémát finoman szétválasztani egymásnak nyomott térdeit, és az általam képzett részben ácsorogni. 

Valamelyik dobozból csakhamar előkerül egy öngyújtó is, és egyikünk sem habozik a saját cigarettája végét parázslásra lobbantani. Káros szokás, valahol sajnálom is, hogy ebbe az egészbe ― tudatom alatt ― bevonzottam Felixet is, de nem tudok elvonatkoztatni attól, milyen jól áll neki, amikor elnyitott ajkain keresztül a csípős, őszi levegőbe ereszti a mérgező füstöt, s vele együtt apró párafelhőt képez a mentolos dohány keserédes illatától ázott lehelete. 

― Nem mondod el, hová sietsz ilyen nagyon? ― kíváncsiskodom tovább, hátha elárul valamit a délutánjáról. 

Csupán megingatja a fejét.. Ha nem képzelődöm, és nem a mosolya bűvöl meg, valóban szorosabbra húzza a combját, tehát közelebb kerülünk egymáshoz. 

― Nem. ― Pajkos tekintete rám villan, és bár reménytelen gondolatok cikáznak az elmémben ezt látva, megállom, hogy cselekedni kezdjek, és csupán mély sóhajt hallatva szívok egy utolsót a már leégő cigarettám végébe. ― Így is sietek, szóval ez most különleges kiváltság. Értékeld ― kuncog fel. Apró ujjai közül szándékosan ejti ki a csikket, én pedig automatikusan taposom el a bakancsom sarkával. Csak kicsivel később jut eszembe, hogy majd egyszer, valamivel később elmesélem neki, miféle legendát hallottam erről a szokásról. 

Nem kötekedek, vagy marasztalom tovább. Tenyeremet a térdhajlata alá vezetem, és egyszerűen a derekamra emelem őt, hogy innen tehessem le a földre. önkéntelenül is az ölelésemben találja magát, de ellenkezésnek árnyalatnyi jelét sem mutatja. A hatalmas rohanáshoz képest viszonylag sokáig időzik a mellkasomnak dőlve. Hajából árad a megszokott illat, ami egyes-egyedül hozzá köthető, na meg figyelmesen kiérezhető a mentol és dohány szaga is. Mikor eltávolodik tőlem, mindössze egy gyors csókot nyomok kiszáradt ajkaimmal a homloka közepére, és futólag megsimogatom a derekát. 

― Rendben, menj csak.

Nem nyúlik hosszabbra a búcsúzkodásunk. Meglepő, hogy meg tudom magam akadályozni, és nem is nyúlok rögtön a csípője után, hogy még visszarántsam elém, noha igenis össze szeretném érinteni az ajkainkat, ha már csak holnap reggel látom újra, mégsem teszem meg. Meggátol a gondolata, hogy ez talán valamilyen tekintetben nem etikus, hogy nem volna szabad ennyire vágynom rá és függenem a jelenlététől ― de úgy érzem, egyre veszélyesebb vizekre sodródom ezzel kapcsolatban, és az érzelmeim összecsapnak a fejem felett.

Amíg ezen agyalok, előkerül egy másik szál cigi is, és a szélárnyékos helyen játszi könnyedséggel, berögzült mozdulattal gyújtom meg. Most már én ülök fel Felix helyére, s éppen lehunyom a szememet, amikor is Lee Minho hangja üti meg a fülem. Valahonnan a biciklitároló mögül érkezik, ám pillanatok kérdése, és velem szemben találom őt, ahogy jómaga is dohányos szenvedélyének hódol. 

― Hova-hova? ― kérdezem, amikor lecsücsül, és fáradt sóhajt hallatva a lábunk elé dobja ütött-kopott táskáját.

―  Inkább honnan-honnan... ― mondja lemondó hangsúllyal. ― Edzést tartottam, tudod, azoknak az általános sulis srácoknak. Egész jók, de hát látszik, hogy még nem az a korosztály. Néha eléggé lezsibbasztják az agyam.

― Szép volna ez a mondat, ha lenne mit lezsibbasztani ― jelentem ki egy halvány fintor kíséretében. Hiába van igencsak jó kapcsolat kettőnk között, ezek a viccek és beszólások nem maradhatnak el. Azok nem is mi lennénk.

― Hm, érdekes ― bólogat néhányat, amolyan "tökéletesen rád hagyom" arckifejezéssel, mielőtt egy kicsit megkomolyodva, félvállról felém dob egy mondatot, ami éppen csak sejteti, hogy hová akar majd kilyukadni a beszélgetésünk témáját tekintve. ― Ezt nevezed amúgy barátságnak?

― Szólj, ha bármi probléma van vele ― biccentem oldalra a fejem. Tudom, hogy nem kötekedni szeretne, viszont ez akár úgy is kiveheti magát. ― Egyébként igen, valami olyasminek ― mondom megvonva a vállamat.

Egy pillanatig néma csend keletkezik a tárolóban, csupán mély levegővételeket lehet hallani, meg ahogyan eltelítjük a tüdőnket füsttel. Minho gondolkozik egy cseppet, aztán csak feltesz egy egyszerű kérdést. Sosem visszük túlzásba a lelkizést, inkább úgymondva fiús tanácsokkal dobálózunk. Ha jól sejtem, ezek most sem maradnak majd el.

― Hol tartotok most? Mi újság veletek így összességében? ― teszi fel a kérdéseit egymás után, mire kell egy kis idő, ameddig végiggondolom a helyzetet.

― Ismerkedünk, azt hiszem ― vallom be őszintén, amit érzek vagy sejtek. ― Nagyon régóta vagyunk haverok, szilárd meggyőződésem volt, hogy mindent tudok róla, és most egyszerűen minden megváltozott. Nem tudom, vajon jó irányba-e, hogy pontos legyek. Csak az tiszta, hogy hiába élvezem ezt az egészet, ha utána tönkremegy a kapcsolatunk emiatt ― filozofálok. Haverom szemközt velem megköszörüli a torkát, vélhetőleg a füst miatt, és érdeklődő szemekkel vizslat engem.

― Szerelmes vagy?

― A barátok nem szeretnek egymásba ― közlöm olyan gyorsan, hogy gyakorlatilag megfájdul miatta a szívem.

Minho is látja rajtam, hogy ezzel kapcsolatban nem vagyok teljesen biztos, de nem szól semmit, csupán bólint és hümmög, mint aki nagyon bele van merülve a gondolatai tengerébe. Nem is lep meg, amikor az életvezetési tanácsait hozza elő.

― Ismered azt a szólást ― töri meg a csendet ―, hogy a külső megfog, a belső megtart, de a jó szex magához láncol?

Talán, egy icipicit ledöbbenek. Hihetetlen természetességgel szöknek ki a szavak az ajkain, mintha mindennapos téma lenne ez az idiótaság. Rendben van, hogy szabadszájúak vagyunk és sok mindent megbeszélünk, de most még én is arcon röhögöm.

― Ilyen szólás nincsen, ezt ebben a pillanatban találtad ki ― gyanúsítom meg.

Csupán egy mindentudó mosolyt villant rám, és lehuppan a vasról, amelyen eddig ücsörgött. Felkapja a táskáját és lazán a határa veti, majd pedig megveregeti a vállam és elindul kifelé a biciklitárolóból, utoljára visszaszólva nekem.

― Jisung több, mint egy éve az enyém. Nem tudtad, igaz? ― A kérdés költői. Magamra hagy a gondolataimmal. ― Na, majd látjuk  egymást.

heyy guys,
igen. még én is élek lol
ne kérdezzen senki semmit, remélem tudjátok, hogy ez a rész miért olyan, amilyen. megborítom magam ezzel az egésszel, ikszdé. puszi mindenkinek💛