A kora délelőtti órákban odakint langyosan süt a nap, a szél pedig megnyugtató hanggal motoszkál az udvarban álló fa levelei között ― a neszezését tökéletesen hallani a nyitott ablakon keresztül. A helyiséget aránylag csend uralja, csupán a tévén elindított film és a város zajai színesítik. Már nem tudnám megmondani, melyikünk dobta fel a házimozi ötletét, illetve mi alapján választottuk ki, mit akarunk nézni, azonban egy biztos: viszonylag hamar lebeszéltem Changbint a Trónok Harca maratonról, ugyanis nem igazán fűlt a fogam ahhoz, hogy ilyenekkel sokkoljam az agyamat. Tisztában vagyok vele, ő mennyire odavan a sorozatért, de egy kevés győzködés után hajlandó volt beadni a derekát. 

Mosolyogva figyelem, amint a szemei a méretes kijelzőn cikáznak, s elmerül a Gyűrűk Ura látványvilágában. Ha van trilógia, amit mind a ketten imádunk, nos: Tolkien műve a biztos befutó. Megszámlálni sem tudnám, hányszor néztem végig egyedül, és hányszor vele mind a három részt, ezért nem nyújt sok újdonságot a film. Érdekesebbnek tartom az arcát, miközben némelyik mondatnál elmosolyodik, vagy halkan felkuncog Legolas és Gimli párbeszédein. Az egész helyzet meghitt; kettesben tartózkodunk a házban, rajtunk kívül egy teremtett lélek sincs a környéken, és a megszokott módon heverünk egymás mellett. Az arccsontom Changbin ― továbbra is fedetlen ― mellkasán nyugszik, míg a karja a derekamat öleli. Kissé kényelmetlen innen feltekinteni rá, de a szembogara körül gyűrűző jókedv engem is vidámmá tesz.

A szituáció nyugodt mivoltát egyedül a tény teszi enyhén zavarba ejtővé, miszerint félmeztelenül fekszik a matracon, és látszólag egy pillanat erejéig sem zavartatja magát. Lehunyom a szemeimet és igyekszem nem arra irányítani a figyelmem, milyen puha és jó illatú a bőre ― hiszen akaratomon kívül is a tusfürdője aromáját lélegzem be, ami eltompítja az érzékszerveimet. Nem vagyok képes kinyitni a pilláimat, pedig hallom, hogy a film már igencsak a vége felé közeledik. Az elhangzó mondatokból hamarosan látatlanban is fel tudom idézni magam előtt a jelenetet, amelyen Samu és Frodó, a két hobbitfiú egymás mellett ücsörögve beszélget. Lelki szemeim előtt lepereg a képek sora, amin megtörten borulnak a másik vállára a hosszú utazás befejezténél ― Changbin éppen ezt a pillanatot választja ki ahhoz, hogy az ujjait egy hosszú mozdulattal felsimítsa az oldalamon, majd visszahelyezze az eredeti helyükre, azaz a bordáim aljába. Kénytelen vagyok lassanként kipattintani a szememet.

Felnézek rá, de ő csak elgondolkozva bámulja az előbb emlegetett részt. Az arcvonásai ilyenkor némileg szigorúbbá formálódnak, mégis, a szemöldökét felettébb édesen ráncolja össze. Úgy fest, mintha csupán megmozgatta volna a kezét, és nem szándékozott volna semmit közölni velem, ezért már hajtanám is vissza a fejemet a kiindulási pontra, amikor a hosszú ideje tartó némaság javára írhatóan rekedt hangjával megszólal.

― Szerintem ― kezdi tagolni lomhán ― Frodó és Samu melegek voltak. 

Muszáj vagyok pislogni néhányat, és először nem is hiszem el, hogy tökéletesen hallottam mindent, azonban hamar megnyugtat: tényleg azt mondta, amit értettem, s a fülem még kifogástalanul működik. Bármekkora idiótaságnak hat első említéssel ez a teória, valahol mégiscsak elgondolkozom, ugyanis a két szereplőnek gyakran vannak egymás felé félreismerhető megmozdulásai. Ennek ellenére megingatom a fejem és rácáfolóan felpillantok az arcára.

― Ennyi erővel Trufa és Pippin is azok ―  vetem fel rögvest. 

― Egy szóval nem mondtam, hogy kivételt képeznek ― vonja meg a vállát Changbin. Széles mosoly telepszik az ajkam szegletébe, ahogyan őt bámulom és várom a pillanatot, amelyben majd felnevet, és megingatja a fejét, ezzel elárulva, hogy ő sem gondolta komolyan az előbbieket. Azonban hiába mustrálom, ez nem történik meg, csupán szótlanul mered a szemembe, és hagyja, hogy pillanatonként előrehaladva egyre mélyebb szerelembe essek.

Finoman a homlokomra csapok a végén, és a plafon felé emelem a tekintetemet. Át sem gondolom a következő másodpercben kimondott szavakat.

― Hát, az emberek magukból indulnak ki.

 Changbin halkan felkuncog. Érzem a tüdejét levegővel megtelni, ugyanis a bordakosara kitágul, ezzel a rajta nyugtatott fejemet is megmozgatva egy kissé. Csak remélni merem, hogy nem látszik rajtam a zavarodottság, hiszen mielőtt válaszolna, a derekamra font karja szorosabban tart magához, így emiatt a szervezetemben pedig megfagy a vérkeringés menete. 

― Nem lehet mindenki Lee Felix ― felel, mire erőtlenül a kulcscsontja alá csapok a tenyeremmel.

― Még jó, hogy nem lehet ― játszom a felháborodottat. Nem kis feladatnak minősül visszatartanom a reflexből megjelenő mosolygási kényszert, amikor eltúlozva felszisszen és az orrán aranyos, pici ráncok keletkeznek a fintorgástól. ― Én egyedi vagyok és megismételhetetlen. Limitált kiadás. 

Az előbbi szerepéből kizökkenve, hirtelen veszi át az uralmat a megfékezhetetlen nevetés, ezzel romba döntve az addig alakított, vállfájásos harci sérültet. Önkéntelenül hunynám le a szememet a hangszínre. Letagadni sem volnék képes, hogy megőrülök érte, illetve órákon keresztül tudnám hallgatni, ahogy a fülembe kacag, de ezúttal meggátol egy apróság: olyan beszólást kapok, amire egyáltalán nem számítottam, és még én is harsányan reagálok.

― És persze egy aprócskát langyos is ― egészíti ki az én leírásomat. 

A szemeim kikerekednek ezután. Megesik, hogy a szexuális irányultságom viccelődés áldozatává lesz, akár mind a kettőnk részéről, de most a szemöldököm a homlokom közepéig ugrik, miközben a számat enyhén eltátom, ugyanakkor a fránya vigyorom miatt az ajkaim mögül kivillannak a fogaim, megmutatva, hogy nem vettem zokon a szurkálódást, mindössze igen elcsodálkoztam rajta.

Oldalra döntöm a fejem, és lassanként lehámozom a törzsem köré tekeredő végtagját. Bolond arckifejezéssel szemléljük egymást, egyikünk sem mond semmit hosszas perceken keresztül, mikor is megelégelem a csendet. Feltámaszkodom, ezért nagyjából ülőhelyzetbe keveredek a matracon, ami pont elég ahhoz, hogy az ujjaimat a bordái közé nyomjam.

― Olyan langyost adok, hogy megemlegeted ― csiklandozom meg. Az első reakciója fülsiketítő nevetés, amivel egyszerre a fejét hátracsapja. Én szisszenek fel helyette is az ágykeret reccsenésére, ami tanúsítja, milyen szépen beverte a tarkóját, azonban Binnie nem foglalkozik vele. 

Pár másodperc végtelennek tűnő idején át hagyja, hogy gyötörjem őt és kiélvezzem az önfeledten nevetgélő látványát, aztán átveszi tőlem a stafétát. Meglepettségemben nem tudok reagálni arra, hogy fellöki magát a párnák közül, és a tenyerét az oldalamra szorítva maga alá teper. Innen már érzem, nem volt a világ legokosabb ötlete belemenni ebbe a harcba, mivel bőven erősebb és mozgékonyabb nálam ― ott ütközik ki leginkább a különbség, amikor elkezdi visszafizetni a tartozást, kihasználva, hogy borzalmasan érzékeny vagyok a csikizésre. Egyikünkben sem realizálódik a cselekménysorozat, illetve az ujjai útja; megpróbálom magamtól eltaszítani a vállánál fogva, de csak annyit érek el, hogy ez egyik csuklómat rabul ejti, míg a másik kezemmel nem is foglalkozva kínoz tovább ― meg sem kottyan neki, hogy éppen minden erőmmel igyekszem lelökdösni magamról a tenyerét.

Percek múlva alábbhagy a szadista jelleme kimutatásával, és enged levegőt venni. Kimerülten kapkodok oxigén után, az erőfeszítések miatt pontosan tudom, az arcom két oldalán rikítanak a halvány pírfoltok. Lecsukom a pilláimat, pusztán a légzésre koncentrálok, noha valahogy a zsigereimben érzem, hogy Changbin szemtelenül vigyorog az arcomba. Lehelete a nyakam aljára csapódik, ezáltal néhány helyen libabőr tör rám. Egy-egy mélyebb levegővétel során a mellkasunk egymásnak feszül, és kénytelen vagyok rádöbbenni, milyen közel van hozzám. Zavarban vagyok, de tényleg megpróbálom leküzdeni, és inkább összeszedem a bátorságom, hogy újra szemkontaktust teremtsek kettőnk között. A tervem meghiúsul, hiszen a fölöttem támaszkodó fiú tekintete úgy tapad az ajkaimra, ahogyan egy tenyere az oldalamra, másik pedig a bal csuklóm köré.

Pusztán egy pillanatra van szükségem, mire ismételten a magaménak tudhatom a figyelmét. Lopva felpislant a vonásaimra, azt fürkészi, vajon most hogyan reagálok a helyzetre, én pedig egyáltalán nem akarom semmiben akadályozni; valójában remegek az érintéséért, egyben pedig az érintésétől is, mert igazán intenzív hatással bír felettem mindössze a mostani szituáció is. Szólni nem szól, ám mégis kérdez, és nekem sincs szükségem hangokra ― egy kósza pillantással elmondom neki, nincs ellenemre egyetlen mozdulata sem. Finoman elmosolyodik, amire nem tudok feleletet adni, csupán pirosabbá válik a bőröm a mostaninál is, és inkább újra megfosztom magam a látás lehetőségétől, hátha így kevésbé érzem magam sebezhetőnek, vagy esetlennek. Changbin jóval határozottabb nálam ― időm sem akad túlgondolni valamit, mert minden kételyt eloszlat még abban a momentumban. 

Óvatosan hajtja lejjebb a fejét, így az alsó ajkamat csókolva a sajátjai közé. Lemerevedek, egészen megszeppenve fogadom a céltudatos, ám mégis bátortalannak tetsző közeledést, s néhány szemvillanás kell, hogy magam is csatlakozzak hozzá. Világosan érzem, egyelőre csak ismerkedik velem, egy teljesen más oldalról, mint ahogyan ezidáig dolgunk volt egymással ― minden rezdülése odafigyelést áraszt. Jól esik a törődés, az enyémen mozgó, néhol sebes ajka kényeztetése, és a szituáció, amelyben egy kicsit máshogyan viszonyul hozzám. Lassan elereszti a csuklóm, és a tenyerét végighúzza a karomon, mielőtt az arcomra fektetné, hüvelyujjával átsimítva vöröslő arccsontom felett, és én sem vagyok rest bizonytalanul a nyakába fonni a kezemet, ujjhegyeimre tekerve egy sötéten csillanó tincset a hajából. Egyszerre sóhajtunk fel, amint egy mindkettőnknek kényelmes helyzetet teremtünk, és az ajkainkon keresztül össze is mosolygunk ― szemernyi csalódottságot sem érzek, amikor mégis elhúzódik tőlem és leszorított pillákkal a sajátomnak támasztja a homlokát, mert most boldog vagyok, lehetetlen, mérhetetlen módon boldog, aminek a forrása ő.

Seo Changbin.

A fiú, akibe akaratomon túl beleszerettem, noha sosem lett volna szabad.

― Nahát, megdöbbentően jól csókolsz, langyos kis barátom ― távolodik el pár centiméterre. Pimasz görbülettel vigyorog le rám, ami megalapozza a visszavágásomat, ám amikor elnyitom az ajkaimat a felelethez, utoljára közéjük csúsztatja a sajátját, belém fojtva a szavakat. Felkuncogok, a fogsorunk pedig összekoccan, azonban egyikünk sem zavartatja magát. Csak pillanatok múlva hajlandó elválni, és a hangomra figyelni.

― Kemény oltást hallhattunk Seo Changbintól ― kezdek bele közelebb emelve a fejem, mintha ismét kezdeményezni akarnék, aztán természetesen visszavonulok, amikor cselekedni szeretne, és mímelt gúnnyal rámosolygok ― aki abszolút heteró. ― Nem firtatunk tovább semmit; a kapcsolatunkat, a történteket, és az ezt követő csókot sem.

mizu, mizu?

tudom, hogy kurva sokat csúsztam, de egyéb projekteken is dolgozok. aki eddig nem látta, kint van egy applyfiction gerascophobia címmel, ahová még várnék egy bátor jelentkezőt jeongin mellé, ha kedve támad valakinek. igen, befejeztem a promózást, remélem nem okoztam csalódást a résszel, mindenkit puszilok <33