A szívem rendezetlen iramban verdes a helyéről kitörni akarván, miközben Changbin mellkasán elkényelmesedve  fekszem. Lehunyt szemekkel hallgatom a tévéből kiszűrődő zajokat, pedig most még csak azt sem mondhatom, hogy félelmet kelt bennem az aktuális film. Nem, mert közös megállapodással választottuk ki, és a döntésünk egy szimpla vígjátékra esett.

Mosolyognom kell a helyzet miatt, ugyanis Changbin néha halkan felkacag a képkockák láttán ― imádom ezt a hangot. A hangszíne változik, időnként elmélyül, máskor viszont pont hogy magasabb lesz, a szája szegletében meg széles mosoly virul. Nem akarom ezt érezni iránta, mert a felé irányuló vonzalmam egyre inkább hasonlít a regényekből ismert forró emóciókra ― a jókedve az enyémnek szolgáltat alapot, a mosolya miatt én is görbítem a számat, és elég egyetlen pillantás ahhoz, hogy boldogabb legyek.

Nem eshetek szerelembe a legjobb barátommal.

Ez az érzés egyoldalú.

Ki kell őt vernem a fejemből.

Ezek, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak az agyamban, mindaddig, hogy az engem ölelő fiú élénkebben kuncog fel az eddiginél. Megrezzenek, és talán ezt érti félre, így némán kér elnézést érte: a csípőjén átvetett combomra simít. Az ujjai végigszántják a farmeromat, körmei alatt hallom sercegni a fekete szövetet. A gerincem mentén felszalad a hideg ― véka alá sem tudom rejteni, milyen jól esik a közeledése. Kisse befeszülök, mert a tenyere máris áthalad a combom belső oldala felé, aztán irányt váltva a tetejére csúszik. Nem újdonság, ha bújós kedvemben vagyok, viszont ezelőtt sosem simogatott ilyen nyugodtsággal, és ez a változás szinte zavarba hoz.

― Gond van, édes? ― hallom meg a fejem mellől a kedves kérdést. Az orgánuma karcos, de kiérzem belőle a pajkos piszkálódást. Nem szokatlan közöttünk egymás ölése, ám most pontosan tisztában van vele, mi okozta a reakciómat. Szemét. Mindig az volt. ― Fázol esetleg?

― Semmi ilyesmi ― ingatom meg a fejemet. ― Inkább mondanám úgy, hogy egy kicsit el vagyok álmosodva.

Valószínűleg ez az a mondat, amit ki kellett volna hagynom a beszélgetésünkből, ugyanis a keze nagyobb magabiztossággal megy feljebb. A tény, hogy gyakorlatilag a fenekem alatt pihenteti a tenyerét, vörös foltokat eredményez az arcomon. Amióta kicsúszott az ajkaimon az a pár szó, amit a barátság lehetőségeiről alkottam, semmi sem történt közöttünk. Minden a megszokott módon folyt, a közvetlenségünk a régi maradt, azonban egyikünk sem kezdeményezett a rutinos  dolgoknál többet.

― Hát, ez ellen könnyen tehetünk ― jegyzi meg, mire már én sem hagyhatom szó nélkül az eseményeket.

― Hyung, egész nap olyan, mintha flörtölnél velem ― nyúlok a csuklója után, hogy lejjebb helyezzem a lábamon. Zavaróan magasan tartja a kezét; azért határok vannak.

A kijelentésem leginkább a nap elmúlt részére vonatkozik. A viselkedése mindvégig aranyosan kétértelmű volt. Félreértelmezhető megmozdulásokat tett, sokszor nem foglalkozva azzal sem, ha az édesapja a közelben tartózkodott. Mosogatni sem hagyott nyugodtan, végig mögöttem állt és a derekamat ölelve támasztotta a vállamra az állát. Ez mindössze azért bizonyult kellemetlennek, mert a szülője pontosan ekkor ténfergett be, és nem tudta hová tenni a látottakat. Őszinte leszek: én sem.

― Tagadjam? ― kuncog fel.

A felelet miatt megforgatom a szemem, és kicsit távolabb akarok húzódni. A csípőmre kapó ujjai visszavonnak maga mellé, ezzel átvágva a terveimet. Képtelen vagyok sokáig játszani vele szemben a sértődöttet, mert megvannak a saját eszközei, hogy leszerelje az enyémeket: ugyan nem ereszt, de elfordulok tőle és csak a hátamat nézheti, ezt fordítva a maga előnyére.

― Néha utállak.

Jót mulat a hozzáfűznivalómon. Szótlanul simulnak az ajkai a nyakamra, majd onnan folytatja az útját a vállam felé. A bőröm bizsereg és ég a sok-sok kicsiny puszitól, amelyeket rám hint, ami miatt az elmém eltompul. Általában józan embernek gondolom magamat, ámde jelenleg elvesztem minden erre való képességemet. Hagyom, hogy az ujjai közé csípje a pólóm anyagát, gyenge húzással csúsztatva lentebb rajtam. Pillanatokon belül helyezkedik úgy, hogy a nyelvét óvatosan végigjárathassa a vállgödröm felett is. Az alsó ajkamra marva viselem az ingereket ― számomra kínzás, amit velem művel.

Tesz róla, hogy a neki  legkedvezőbben alakuljon minden; a vállamra fordít, így újfent a lapockámon fekszem, amikor egészen közel hajol az arcomhoz. Fájdalmas bevallani, azonban a testem gyenge remegéssel válaszol a centikre, ami még a szánk között húzódik. Sosem szerettem volna annyira valaki ajkaira olvasztani a sajátomat, mint ahogyan most remegek érte. Mosolyog rajtam, azok a telt húspárnák kicsit kekeckedően ívelnek. Önkéntelenül hunyom le a szemem a folytatásra kíváncsian, de a csókja helyett a fülem alá nyomódó ajkát érzem.

― Fogalmad sem lehet róla, hogy milyen szép vagy.

// nincs átnézve //