Lefagyva fekszem az ágyamban. Kezdeti sokkom még mindig kitart, a levegő csak nehezen jut el a tüdőmig, de a folyamatnak így is sípoló hangja van. Jobb kezemmel remegve túrok a hajamba, hogy a szemem elé eső tincseket arrébb söpörhessem.

Mindenem lángol, legalábbis az arcom elönti a forróság. Nem különben a tenyerem, a nyakam általa végigcsókolt vonalát, az állkapcsom és az ajkaim, ahol percekkel ezelőtt az övéit tudhattam. Hevesen kapok oxigén után, de üresnek érzem tőle a levegőt. Az egész testem ég ― a történtekről és talán a tudattól is, hogy fennáll az esélye, miszerint elszalasztottam egy alkalmat.

Értetlenül ülök fel. A hátamat az ágy keretéhez támasztom, miközben a fejemben keringő dolgokat próbálom rendszerezni. Ez logikátlan, hiszen lassan magam előtt is be kellene ismernem, hogy elkövettem a kezdők legnagyobb hibáját és reménytelenül beleszerettem a legjobb barátomba. Pontosan abba a személybe, akibe soha nem szabadott volna. Annyi epekedés után most, amikor ― meglehet csak a pillanat hevében, de ― közeledett, én ellöktem magamtól.

Megijedtem ― tagadhatatlanul ez az igazság. Gyáva voltam és attól féltem, hogy ezzel az egyetlen csókkal, amely valójában inkább nevezhető szájra adott puszinak romba dől a régi kapcsolatunk.

Eddig is közelebb álltunk egymáshoz, mint ami az átlagos barátságokat tekintve megszokott, de nem zavart senkit. Az ölelések, az együtt töltött éjjelek és a viccelődés a mindennapjaink szerves részét képezte. Ezúttal túllőttem a célon, hiszen valamivel sikerült kiváltanom belőle ezt a reakciót, ami számomra megmagyarázhatatlan.

Az, mert Changbin tudtommal heteró. Egészen eddig nem fűzött vele egyneműeket, minden adandó alkalommal csajokkal láttam lelépni a bulikból; visszagondolva ez is lehet az egyik oka annak, hogy nem járok túl sokszor szórakozni. Igenis rossz érzés volt a tudat, hogy aznap éjszaka valakivel egymásba feledkeznek, a rákövetkezőn pedig én alszom mellette.

Emésztenek a gondolataim, viszont összeszedem magamat annyira, hogy kikecmeregjek az ágyamból. Magamra rángatok néhány ruhát, köztük a barátom rám nagy pólóját is ― a nagy sietségben valószínűleg összecserélte őket a hasonló színük miatt. Nem tudom megállni, hogy a nyaki részét az orromhoz emeljem és egy másodpercig belélegezzem a jól ismert illatot. Az elképzelés, hogy talán többet nem érezhetem, rövid idő alatt képes volna megőrjíteni.

Fogalmam sincsen mihez kezdjek magammal. Nem sűrűn fordul elő olyan eset, amikor ilyen sokat kell tépelődnöm azon, hogy át merjek e menni hozzá ― majdnem negyed óra alatt határozom el magamat. Anya értetlenül faggat, ameddig a bakancsomat keresem és felkapom a kulcsaimat, de egyelőre csak félmondatokban adok választ.

Zavarodott vagyok, majdnem rossz irányba ― a gimi felé ― indulok el, azonban időben kanyarodok el, mihelyst észreveszem a sarkon lévő pékséget; még erről is a reggeli vásárlásaink jutnak eszembe, és hogy Changbin nagyon szereti a vaníliás fánkot. Remegő kezekkel keresek valamit a nadrágom zsebében, így sokadik alkalommal tudom csak az  ujjaim közé szorítani a telefonomat. Érik bennem a kényszer, hogy felhívjam őt. Jó volna legalább annyit tudni, hogy otthon van-e, mielőtt beállítok hozzájuk, de félek nem venné fel. A helyében most én sem tenném.

A távolság ezúttal rövidebbnek mutatkozok, vagy mindössze én foglalkozok annyit a gondolataimmal, hogy nem tűnik fel az érkezésem hamarsága. Sajnos, vagy nem sajnos mindketten birtokolunk egy-egy pótkulcsot a másik lakásához, ezáltal nem okoz gondot beengednem magamat az udvarba, a bejárati ajtó pedig nincsen zárva. Direkt köszönök, hátha otthon találom az édesapját, de mivel nem jön vissza semmilyen hang, inkább ledobom a cuccaim és megcélzom a fiú szobáját.

Meg sem lep az odabent uralkodó tömény füstfelhő. Épp csak kitárom az ajtót, de a szag miatt kishíján felköhögök ― alig egy órája lehet itthon, de ha ennyi cigit szívott el, az évekkel rövidítheti az életét. Elmosolyodok a saját hülyeségemen, aztán a kinyitott erkélyajtóra téved a tekintetem. Az üvegen túl látszik egy fekete ruhákba öltözött alak, amint a balkonon ácsorog. A gyomrom kisebbre zsugorodik, hiszen ha tagadom is, de tartok a következményektől. Félek, hogy a történtek, az a pár másodperc valami olyasminek vetett véget, ami évek óta tart. Egy nagyon szoros barátságnak ― amiben én talán többet éreztem, mint szabadott volna, viszont a mindennapjaimból hiányozna Changbin hangja, törődése és jelenléte, ha itt megszakadna.

Idegesen kerülök beljebb, hogy aztán a földre hányt ruhákon átbukdácsolva kiléphessek a friss levegőre.