Felix ezúttal is a csarnok lelátóján ücsörög, miközben az edzés menetét figyeli. A jelenléte tényleg olyan, mintha plusz energiát adna a sporthoz; sokkal nagyobb lelkesedéssel játszunk. Nem csak én, az egész csapat ― egytől egyig erőre kapunk a biztatásától.

Kivételes alkalom, hogy az edző senkit nem szól meg a maga megszokott, ráadásul kifejezetten modortalan megjegyzéseivel. Felixtől nem messze ül, láthatólag viszonylag kellemesen szót értenek egymással.

Igaz is. Van ember, aki Lee Felixszel ne tenné?

Az utolsó félidő megmaradt perceit tapossuk, amikor is megszületik az állást eldöntő gól: Minho minden tudását összeszedi, hogy kicselezze a kapusunkat, s ezzel az ő csapatának előnyére fordítja a számokat. Pillanatokkal később a hangzavarba süvít a jól ismert sípszó, ezzel mindenki a térdére támaszkodik, hogy kifújja magát.

Nem messze liheg az említett sötét hajú fiú, szinte az arcára van írva mennyire örül a sikerüknek. Mosolyogva nézünk össze, az adrenalin még bennünk tombol. Mindketten tudjuk, hogy mi jár a fejemben. Jó barátom, így hát büszke vagyok rá és arra is, hogy a csapatunkban játszik, de a tőle szenvedett vereség fintort vált ki belőlem. Ugyanakkor nevetünk fel; hülye dolgaink vannak.

Kívülről szemlélve nem tűnünk többnek egy maréknyi fiatal srácnál, akik csapzottan és kimerülve botorkálnak ki a fedett pálya falai közül, de a valóság ennél többet takar. Itt mindannyian a szívünket és lelkünket adjuk a munkába, hogy együtt megvalósíthassuk a céljainkat. Összetartunk és összetartozunk ― még a felülről érkező Felix is, aki nálunk hamarabb ér a folyosó végére.

Mosolyog.

Mindig mosolyog.

És én mindig belehalok abba a mosolyba.

― Ügyesek voltatok ― köszönt bennünket, amikor hallótávolságon belülre kerülünk. Lazán támasztja a falat a hátával és a jobb cipőtalpával is. Otthonosan mozog itt, tehát a baráti társaság egy fáradt bólintással üdvözli, mielőtt sorban átvonulnak a mellette nyíló ajtón.

― Volt aki lelkesítsen minket ― villantok rá egy félmosolyt. Az ajkai szélén szégyellősebbé válik a görbület.

Kérdés nélkül biccentek, hogy magammal invitáljam a belsőbb helyiségbe. Bizonyosan jönne magától is, viszont berögződött ez a mozdulat. Kitárom az ajtót és egyenesen begyalogolok a felbolydult fiúk közé, rutinosan kerülve ki egy levegőben közlekedő csukát ― Seungmin indította útnak, vélhetőleg a rajta vihogó Jeongint akarta eltalálni.

Hirtelenjében mindenki feléled, s az egész szoba csatatérre hasonlít a leginkább. Felix tudja, hogy veszélyeztetve van a testi épsége, szóval bölcsen leül az egyik pad sarokba tolt részébe. A lábait keresztbe vetve vár, hogy elkészüljek és haza vehessük az irányt. Határtalan a türelme, de engem idegesít már a zsivaj, ahogy az egymást gyilkoló Jisung és Minho is.

Én értem őket, komolyan. Dúl az eltitkolt szerelem, vagy még csak dúlni készül, de ne akkor bontakoztassák ki, amikor éppen elhagy minden erőm. Kifejezetten rosszul viselem, hogy a szőke fiú sikoltva szalad ki a zuhanyzóblokkból, mert a csatárunk lefröcsköli pár marék vízzel. Jisung nagy sebességgel robog ki, nem is figyel az útjába akadókra. Egyszerűen félretaszít mindenkit. Ignorálom a hangoskodást, és a balhézás helyett lekapom a mezemet, majd az utcai ruhám szétszórt darabjai után nézek. Természetesen a legmesszebb eső fogason lóg a legtöbb darab, egyedül a farmerem pihen ezen a padon.

― Lix, idepasszolod a cuccaimat? ― kérdezem a barátomat. A hangomra felém fordul és igent bólintva kel fel, hogy teljesítse a kérésemet, ameddig én átszenvedem magamat a nadrágomba.

Még félmeztelenül is melegem van, a türelmem pedig egyre fogy. Lassan kikészülök a kiabálástól, noha Seungmin végre megbékélt a legfiatalabb taggal. Hangtalan sóhajt hallatok ― szeretem mindannyiukat, viszont mielőbb távozni akarok. Váró tekintettel nézek Felix irányába, aki már összeszedte a dolgaimat és hozzám igyekszik. Szerintem pontosan le tudja olvasni az arcomról, hogy semmi kedvem itt vesztegelni ― ezt a telepatikus képességet meg is mosolyognám, ám a háta mögül Jisung rohanvást tart a kijárat felé.

Az utolsó pillanatban kapom el előle a fiút, hogy ne tarolja le őt. Szegénykém meglepetten sikkant fel, ugyanis váratlanul éri, amikor megragadom a derekát és nagy erővel magamhoz rántom. A mellkasunk egymáson ütközik, míg a vörös hajtincsek az én fedetlen vállamra söprődnek. Az ujjai közül a ruháim mindje kiesik, de nem ez bosszant fel igazán.

― Nem igaz, hogy képtelenek vagytok tekintettel lenni másokra ― rivallok rá Minhora, amint a feje felbukkan a fal mögül. Értetlenül pilláz, így továbbra is fél karral ölelve Felixet a másikhoz fordulok. ― Még egy ilyen alakítás, és botrányt rendezek.

A társaság elnémul és várakozásteljesen bámulja a kirobbani akaró vitahelyzetet. Egyetlen további mondatot sem kívánok szólni, mindössze szikrákat szóró szemekkel nézek át a helyiségen a megszeppent szőkére. Az első bátor vállalkozó, azaz ellenem szót emelő srác a túlvégen pakol, sporttáskája dagad a beletömött edzőfelszereléstől.

― Csomagoljatok nyugodtan, Changbin csak védi a pasiját.

Válaszolni sem tudok abban a percben, csak az jut eszembe, hogy ennyire nyilvánvaló lenne, amit művelek? Pedig minden erőmmel igyekszem tagadni, ami egyesek előtt akkor is egyértelmű. Na de pont Bang Chan honnét tudná az igazságot?

― Önmagában az, hogy biszexuális, nem teszi a pasimmá ― közlöm egészen nyugodt hangnemben. Ráveszem magamat, hogy a tenyerem eltávolítsam a csípője fölül és szabad mozgást biztosítsak számára. Most, hogy Jisung lecsillapodott, kevésbé életveszélyes az öltöző.

― Te viszont önmagadban igen ― nevet fel pár méterrel odébb Jeongin. A korához képest meglehetősen nagyszájú tud lenni. Jelentőségteljes pillantást kap tőlem felelet gyanánt, amellyel jelt adok neki: jobb, ha hallgat, mert minden kis titkáról első kézből származó információim vannak.

A legkisebb szavai nyomán a helyiségben tartózkodó fiatalok nagyja felröhög, a legjobb barátom pedig piros arccal huppan le egy viszonylag félreeső részére a fal melletti padnak. Elrejteni sem lehet azt a mértékű zavart, amit az arca tükröz, és amitől a szívem megolvadni akar. Sokat sejtető szemvillanással fojtom mindenkibe a végeláthatatlan élcelődés indítását, ezért senki sem mer belekezdeni.

Egyiküknek sem kell tudni róla, hogy ha tehettem volna, időtlen időkön keresztül szorítom magamhoz Felixet.