( Chanyeol)

Kínos csend ült le körénk és bár fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis mi volt ez az előbbi dolog.Nem kérdeztem rá. Jobbnak találtam ha inkább hagyom a dolgot, hisz úgy is el fogják előbb-utóbb mondani.A mellettem lévő viszont nem volt ilyen véleménnyel mivel bizonytalanul bár, de rákérdezett a dologra.

-Mi történt?- Kris mérges tekintettel nézet párjára aki csak védekezően maga elé emelte kezeit, hisz ő csak tudni akar a dolgokról.

- Luhan-t magam mellé rendeltem ki.

- A táborba ?? -kérdeztük meg egyszerre.

-Igen. Ott fogja tölteni az időt ameddig nincs vége a háborúnak.- most már érthető hogy mi volt ez a kirohanás. Barátomra vezettem tekintetem aki még mindig lehajtott fejel ült a fotelban. Bár tekintetemmel lyukat égettem testébe, nem emelte fel a fejét és nem nézet rám.D.O toppant be az ajtón lihegve.

- Mindenki összegyűlt. Már csak a hiénákra várunk. - az alacsony, fekete hajú fiú észrevehetetlenül rápillantott az íróasztalnak támaszkodó alakra ,aki már azóta árgus szemekkel figyeli amióta belépet ide. Egy pillanatra elakadt lélegzete majd folytatta.- Bármikor ide érhetnek.

- Rendben, akkor hát.-csapta össze tenyerét, miután felállt az asztal mögül.- Induljunk mi is.- Suhot követve elindultunk a nagyterme felé. Ahogy kinyílt a nagy faajtó , csend lett a rengeteg ember ellenére is . Elől ment Suho utána pedig mi 2-3 csoportokba állva. Már az évek alak kialakult a sorrend náluk. Általában Lay ment elől mellette Suho , utána a I.M mint a hiénák vezetője és a többi osztag vezetője és végül a főnix csapat. Soknak tűnhet de ez összesen 15 embert érint.És mivel most a vezetők a nekik kiosztott csapat élén állnak, így különválasztva az egységeket. Csak mi , a Főnix csapat vonultunk vezetőnk mögött. Ahogy leértünk a terem végébe mindenki helyet foglalt a székébe ,szemben a tömeggel ők se cselekedtek másképp. Ilyen eseményekkor szigorúan betartattuk a törvényeinket ,amiket még a 1. Nagy háborúban hoztak elődeink. Ilyen például az is hogy te csak akkor ülhetsz le miután az összes feletted lévő ember leült, ha esetleg nem tették meg. Akkor állsz, és várod hátha mégis.

Kiskorunkban rengetegszer csinálta ezt velünk a kiképzőnk, hogy akár 4 órán keresztül állt és úgy magyarázta a dolgokat és bár nem tűnik olyan soknak ez az idő. 10 évesen nagyon is nehéz volt. Mivel mi beleszülettünk a háborús időszakba így már hamar elkezdték a kiképzésünket. 10-töl 14 éves korunkig képzetek minket utána ,ahogy napra pontosan letelt a 4 év. Kitettek minket egy erdős részhez ,valahol az északi helyeknél, egy táskával amiben egy napra elengedő víz és élelem volt illette egy katonai bicska és a mindig nálunk levő fegyverünk. Egy emberre 5 golyó jutott, így aki hamar elhasználta, csak a bicskája maradt. 15-ket tettek ki oda. Az a tizenöt gyerek közt volt Luhan,Sehun,Kris,Lay,Suho és én. Csak mi éltük túl, a többiek odavesztek. Egyetlen egy parancsot kaptunk, nem mást mint hogy annyi ellenséges katonát öljünk meg amennyit csak tudunk és hogy jussunk át az erdőn. Először csoportokba rendeződve indultunk neki, de ahogy teltek az órák és a napok. Egymás ellen fordultak akik egy csoportban voltak így vagy egyedül vagy párban indultunk tovább. Én akkori legjobb barátommal, Shui Chowi-nal tartottam. Ő okos volt és jó mozgásképessége volt, én ez erőmre támaszkodtam és a gyors reflexemre. Tökéletesen kiegészítettük egymást így nem is volt kétség hogy mi megfogunk menekülni. Ép ez volt a vesztem..

Túlságosan biztos voltam a dolgomban, túlságosan bíztam magamban és Shui Chowi-ban.Az egyik este ép az aznap esti búvóhelyünk környéke ellenőrzéséből jöttem vissza amikor megláttam hogy a táskámban kutakodik .

- Mit keresel?- összerezzent egy pillanatra majd mosolyogva megfordult.

- Ne haragudj csak a tegnap használ kést kerestem.- mosolyogva ráztam meg fejemet.

- Tudod jól hogy ott hagytuk. Nem emlékszel?

- Ó, igen? Elfelejtettem?- zavarában megvakarta takaróját és kínosan elnevette magát.

,, nem felejtetted el , ó de még mennyire nem "

Miután megettük azt a csekély élelmet amink még maradt , alvás előtt leellenőriztem a készletünket. 5 golyó és egy üveg iható vizünk maradt. Ez kevés, nagyon kevés.

- Minden oké ?- kérdezte meg társam miközben a paplanát igazította a földön.

-Persze minden oké.- nem akarom megrémiszteni.Ha minden jól megy akkor kihúzzuk ezzel valahogy.- Még fáj a lábad?- ültem le én a paplanomra.

- Egy kicsit de nem komoly.- az említett testrészére néztünk mindketten, amit felhúzva lecsúszott róla a takaró. Tegnap hajnalban ránk ütött két ellenséges katona, három golyómba került és még Chowi bal lába is megsérült. Nem volt elég gyors így lábon szúrták.- Na de aludjunk,reggel korán kel indulnunk.- sóhajtott majd vízszintesbe helyezte magát.

- Igazad van.- én is lefeküdtem majd mielőtt álomra hajtottam volna fejemet társam felé fordultam.- Ne félj kiviszlek innen, ha kel az életem árán is.

- Szép álmokat Chanyeol.- halványan elmosolyogtam és bár szakadozó lélegzését hallva tudtam hogy sír. Ettől csak még eltökéltebb lettem azzal kapcsolatban hogy kikel innen mennünk.

Hajnalban apró reccsenésekre keltem. A napok alatt már hozzászokott a szervezetem hogy a legkisebb neszt észlelve fel kelet. Általában valamilyen állat szokott a hang okozója lenni de ez nem olyan volt mint az eddigiek,sokkal másabb. Ügyeltem arra hogy lélegzetem ne változzon meg , így alvást színlelve vártam mi fog következni. Teltek a percek és bár semmi nem történt testem egyre jobban befeszült és éreztem ahogy az adrenalin szétárad a testemben. Egy,kettő,három...MOST. Hátamra fordulva megragadtam a felém irányított kart és magam mellé rántottam a földre. A sötét miatt nem láttam az arcát bár  ebben a helyzetben pont ez zavart a legkevésbé.A kést nagy nehezen kibírtam csavarni a kezéből de ezzel a lendülettel arcon rúgott így hátra esve a földre kiejtettem kezemből a fegyvert. Mindketten utána iramodtunk de rám vetette magát így a földön , puszta kézzel kelet küzdenünk.

Hol van Choeni? Miért nem segít nekem? Miért nincs már itt? Egy erőteljes mozdulattal lerúgtam magamról támadómat és a kést felkapva fordultam meg de abban a pillanatban szemben találtam magam egy fegyverrel. Lassan felegyenesedtem és hátrálni próbáltam de a fegyvert megrántva tudtam, hogy nem lenne okos döntés a részemről. Ahogy lepillantottam a földre megláttam Chowni paplanát,szóval nem ment el. Akkor elhurcolhatták.

- Hol van a társam?- szűrtem fogaim között.- Mit csinűltál vele te rohadék?- nem mondott semmit csak mozdulatlanul állt. Ahogy ismét a paplanra pillantottam a pillanat töredéke alatt megpillantottam támadom lábát,mivel a hold megvilágította. Egy foltban sokkal sötétebb volt az anyag mint máshol. Szóval meg vághattam a késsel. Felnéztem arcára de maszkja eltakarta arcát így csak ködös tekintetével találkoztam. Letettem a földre a kést és lassan felemelkedtem. Meglepetten nézet rám és ahogy lepillantott a késemre , kihasználva az alkalmat amennyi erőm még maradt lábon rúgtam amitől fájdalmasan nyuszitett fel és a kést felkapva hasába döftem azt. Halk,fájdalmas nyöszörgését meghallva lefagytam egy pillanatra. Karomra markolt és kezét a kést markoló kezemre tette és még jobban magába húzta azt. Remegő kezekkel engedtem el a kést és ahogy térdre rogyott a megkéselt alak . Rettegve ereszkedtem térdre  előtte, felemeltem fejét állánál fogva és levéve maszkját, szembe találtam magam könnyektől áztatott arcával.-Miért?H-hogy?- értetlenül néztem rá és lesokkolóodva meredtem rá. -Istenem miér..-

- Shhh, ne mond semmit Chanyeol.- Chowin lassan arcomra tette véres tenyerét.- Ennek így kelet lennie.

-Nem, nem. Miért csináltad ezt ,k-ki vittelek volna. Élhettünk volna m..-

-Nem Chanyeol. Nem.-rázta meg fejét.- A lábam nem bírná ezt a sok gyaloglást. Csak hátráltattalak volna.- miközben hallgattam egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.- Figyelj ide.- finoman letörölte a könnycseppet arcomról és halvány mosollyal arcán nézet mogyoróbarna szemeivel az én könnyektől áztatott vörös íriszeimbe.- Neked ki kel jutnod innen. Neked van esélyed,élned kel.Élned kel Chanyeol. - el-elakadozik hangja a mondat közben és látszódót hogy minden egyes levegővétel hatalmas fájdalmat okoz neki.- Egy valamit kérhetek tőled?

-P-persze. Bármit,amit csak szeretnél.- ragadtam meg arcomat fogó kezét és mellkasomnak nyomva tartottam ott.

- Sose engedd hogy még egyszer bárkinek is ennyit keljen szenvednie mint nekünk. Ne hagyd hogy ismét megismétlődjön ez. Könyörögve kérlek Chanyeol, ne engedd hogy ez ismét megtörténjen..- hirtelen hevessége eltűnt és erőtlenül dőlt erőtlen teste az enyémnek.

-N-ne. Kérlek ne!- ölembe húztam testét és ölelve fúrtam fejemet nyakához.

- Ígérd meg nekem.- suttogta halkan.- Ígérd meg.

-Ígérem. Istenem, ígérem.- zokogva ejtettem ki ezeket a szavakat majd ahogy lassult lélegzése tekintetemet arcára emeltem. Erőtlenül pislogott majd egy erőtlen sóhaj után elmosolyodott és még utoljára mélyen szemeimbe nézet.

- Ne ostromold maga ez miatt. Így a legjobb.- lehunyta pilláit majd erőtlenül még halkan fülembe súgót.- Bízok benned Chanyeol.- teste elernyedt és már nem éreztem az eddig arcomnak csapódó meleg levegőt ami szájából áramlott ki. Légzése megszűnt,teste mozdulatlan,sápadt arcán a nyugodtság ült ki és finom vonásai nem is tudom hány napja végre láthatóvá váltak. Testét erősen szorítom magamhoz miközben várom a csodát. Hátha,háta.

Itt jöttem rá hogy csodák nem léteznek. Ahogy igazság sem, ahogy az sem létezik hogy a rosszak bűnhődnek meg. Mindig a jók veszítenek, a jóknak fáj minden a legjobban. A jók veszítenek mindig a legtöbbet...

Nem akarok többé jó lenni, nem akarok többé fájdalmas zokogásban az élet értelmét keresni. Jóként már nem akarok élni.

-Cha....Chanyeol! - Chen finoman meglökte lábával az enyémet, így visszarántott a valóságba. - Figyelj.- csak bólintottam egyet bocsánat kérően nézve rá. Majd a hevesen beszélő Suhora vetettem tekintetem.

- A pontos részleteket a csapatvezetők fogják közölni az osztagukkal. - elhallgatott majd tekintetét végigvezette a teremben lévőkön. - Mindenki tudja hogy mi fog következni.Nem is akarom elhitetni azt hogy mennyire könnyű lesz. Mert nem lesz! Nehéz lesz, és kíméletlen. De amikor úgy érzitek hogy már nem bírnátok tovább, csak gondoljatok vissza a jó pillanatokra. A régi szép időkre és ezek a dolgok adjanak majd erőt nektek. Hogy legyen erőtök küzdeni! Küzdeni a családért,a szeretteitekért , és a bajtársaitokért. - páran elérzékenyülve néztek össze és egy meleg mosolyt küldtek egymásnak. Baekhyun mosolygó arca villant be agyamba és egyből éles fájdalom hasított bele szívembe. - Sok sikert kívánok mindenkinek,és remélem mindannyian visszatérünk majd .- tapsvihar következett és mindenki érdeklődve figyelte hogy mi fog következni ez után. Minden csoportvezetőhöz egy lány lépet, dobozzal a kezében. Ahogy figyeltem hogy emelik ki az első dögcédulát, egyből görcsbe rándult a gyomrom. Sehunra vezettem tekintetem aki ugyan úgy engem nézet és mint általában, most is megértettük egymást szavak nélkül. Az újoncok  büszkén ,ragyogó arccal nézegették a nyakukba akasztott medált és szinte kicsattantak a boldogságtól. Mi is felálltunk és miután az osztagvezetők is megkapták , mi következtünk. Suho halvány mosollyal az arcán lépet elénk és nyakunkba akasztotta a láncot, miután ellépet tőlem kezembe vettem és alaposan megnéztem.

- Rég találkoztunk.- motyogtam halkan ahogy a kezemben forgattam. A miénk más volt mint a többieké. Ugyanez lógott a nyakunkban akkor is, 10 éve. Végigsimítottam a bele kilavírozott nevemen majd pólóm alá ejtettem.

- Nem eléggé.- sóhajtott Tao.- Reméltem hogy soha többé nem fogom látni ezt. - megremegett ajka így lehajtotta fejét és bár pár mély lélegzetvétel után felemelte fejét, piros szemei elárulták. Miután mindenki elhallgatott Suho ismét előre lépett és ő magának tette fel a láncot.

- Büszkén hordjátok őket. És ne feledjétek! Ez jelképezi a hova tartozásotokat és a hűségeteket. - tisztán emlékszek amikor még az ezelőtti bandavezér,Lay apja tartotta ezt a beszédet. Ugyanilyen biztató és lelkesítő volt. A mostani hozzáállásom szöges ellentéte volt az akkori. Én is lelkesen,csillogó szemekkel néztem a székében ülő alakokat. Akikre oly nagyon felnéztünk és álmodoztunk, hogy egyszer mi is oda kerülhetünk. De rájöttem hogy miért nem mosolyogtak soha se, hogy miért ültek fapofával minden egyes ülésen, hogy a tömeggel ellentétben miért nem lelkesedtek ők is. A hatalmas teher ami a vállukat nyomta, a tudás, ezek voltak azok amik gátolták őket az őszinte mosolygásban. És most hogy én is itt ülök és látom az ugyanolyan csillogó tekinteteket mint amilyen a mieink is voltak. Remélem hogy ők sose jutnak ide, hogy nekik nem kel ezt megtapasztalniuk. Azt az érzést amikor tudod, hogy amikorra ennek az egésznek vége.

Fele ennyi ember fog előtted állni. Meggyötörten,csalódottan,szomorkásan és bár halvány biztató mosoly lesz az ajkaikon. Tudjuk,tudják hogy már semmi nem lesz olyan mint régen.