– A hülye ribanc – mordult Maya a levelet olvasva. – Nem megmondtam, hogy egy aljas ribi? Milyen kapcsolatról ír?! Mégis mi volt...

– Elég már – szólt közbe Ambrose feszülten, épp kicsavarta a tekercset is. Elolvasta, Maya kíváncsian belehajolt, de fintorogva észlelte, hogy képtelen elolvasni. Ambrose zavartan hunyorgott, körbenézett, és mikor Maya meg akart szólalni, leintette őt.

Szó nélkül robogott fel az emeletre, Maya méltatlankodó motyogással követte őt.

– És nekem nem is írt semmit... Várhattam volna az állomáson, mint egy hoppon maradt péló!

Ambrose benyitott Sade szobájába, nézte a szétszórt, félig összekészített bőröndöket és kistáskát, aztán a bevetetlen ágyneműt, amin még egy nedves törülköző is hevert.

– Franc – sziszegte Ambrose, Mayát majdnem odébb söpörve sietett át a saját szobájába.

– Mi az? Miért lettél ilyen ideges?

Odabent Ambrose egy papírokkal teleszórt íróasztalon kutatott, idegesen söpörte odébb a fecniket. Maya beljebb lépett, már megszokta a káoszt a férfi szobájában. Az istállóban és a portán tip-top rendnek kellett lennie, de itt sose volt képes megtartani. Feldúlt ágynemű, szennyes a földön, papírkáosz az asztalon, összehajtásra váró ruhakupac a ruhásszekrényben. Lehuppant az ágy szélére, unottan odébb pöccintett egy boxert, aztán az ágy fölött lógó, óriási íjra nézett.

Sokáig azt hitte, hogy dísz. Amíg vissza nem tértek az emlékek.

– Sade legutóbb mindent rendben hagyott itt, ágyat, cuccokat. Most még a bejárati ajtó is nyitva volt.

– Micsoda megfigyelő vagy, detektívkém – morgolódott Maya, majd aggódon figyelte a fiókokat kirántó férfit. Ambrose térdelt, kutatott, kiborította a következő fiók tartalmát a földre.

Amikor felhívta, Maya nem bírta megvárni, hogy átérjen hozzá. Elébe ment, félúton találkoztak a ködös, sötét fák között, úton a birtokra.

Ambrose szó nélkül szorította magához, még térdre is borult előtte, mintha nem lenne képes elviselni a bűntudatát. Maya belefúrta az ujjait a szőke tincsekbe, ráhajtotta a fejét, susogva biztosította arról, hogy minden rendben.

Dehogy van rendben.

– Dehogy – kapta fel akkor a fejét Ambrose is, durva, bőrkeményedéses tenyerével végigszántott Maya hideg arcán. – Nincs rendben, sose lesz rendben. Tudom. Tudom, mert...

A férfi elhallgatott, mintha torkon ragadták volna

Sötét volt, nedves köd, kristálytisztán lehetett hallani Ambrose szívdobogását. Maya megszorította Ambrose tarkóján a haját, közelebb hajolt hozzá, hogy összeérjen a homlokuk, az orruk.

– Velem is... Ki voltam kötve. Sajnálom. Sajnálom, sose küldtelek volna, ha... Sajnálom... Sajnálom!

Maya úgy érezte, kitépik a szívét. Még jobban szorította Ambrose-t, a férfi suttogása is remegett, reszketett.

– Nem a te hibád, Ambrose. Semmi se a te hibád – lehelte Maya, ahogy átölelte Ambrose fejét. – Nem tehetsz róla.

Ambrose halkan csuklott egyet, mire Maya belecsókolt a hajába. Szénaszálakat húzott ki belőle, majd amikor úgy érezte, hogy Ambrose megnyugszik, simogatva eltolta magától.

– Gyere, menjünk vissza a birtokra. Dumáljunk Sade-del. Tényleg ma van a szülinapja? Miért nem mondta? Akkor ihattunk volna rendesen! Tanítsatok meg arra a koboldos kártyajátékra. Na! Gyerünk!

Erre az üres, sötét ház, nyitva felejtett ajtó várta őket.

Ambrose megragadott egy ahhoz hasonlatos tekercset, mint amit Sade levele mellett találtak, kapkodva kigöngyölte, vadul végigrohant a sorokon.

– Más az írás – tette le végül a papirost. – Valaki hamisította Dregen aláírását.

Maya abbahagyta a zöld tincseinek csavargatását, nem kezdett el bunkóságokat felböfögni, mert Ambrose sápadt volt az idegességtől, a szeme lázasan csillogott.

– A rohadt életbe!

Ambrose elemlámpát kerített, Maya a telefonjával világított, ahogy kisiettek a házikóból. Igazából ők maguk se tudták, mit keresnek, amikor Maya egy vörös foltra mutatott a murván.

– Ez a halloweeni dekoráció része?

Ambrose feszülten rázta a fejét, futólépésben haladtak. Alig érték el a birtok határát, amikor meglátták az úton előttük a bicegő, nyöszörgő szőrcsomót. Maya jajdulva hajolt le a szenvedő állatért, aki megpróbált csaholni, a szájába beleakadt anyagtól viszont nem tudott. Ambrose vette ki a sauri öltözet foszlányait, míg Maya a kutyát dajkálta.

– Biztos megpróbált segíteni. Úristen, Ambrose. Nem akarod hozni azt az íjat?

Ambrose nem felelt, a kapuig követték a nyomokat. Az esti köd és sötétség ellenére is látni lehetett, ahogy fodrozódik benne a levegő. Maya nagyokat nyelt, hogy legyűrje az idegességét, Ambrose láthatóan izzadt és levegőért kapkodott.

Maya erősen megszorította Kapitány halkan pihegő testét, belesimított a loncsos kis szőrébe, és szinte hallotta Ambrose vad szívverését. Odaát talán le is állna ennyi megerőltetéstől, és Ambrose habozása is arra engedett következtetni, hogy az esélyeit latolgatja, az idejét méricskéli.

– Majd megyek én – fordult Ambrose felé, és a kutyát a kezébe adta, hogy ne is tudjon ellenkezni. Ambrose megrökönyödve bámulta őt. – Az egyetlen dög, amitől rettegtem, halott. Nem félek!

– Nem, együtt megyünk, nem engedlek át oda egyedül még egyszer!

– Te nem jöhetsz – emelte fel a hangját Maya. – El kell vinned Kapitányt állatdokihoz. Vickynek szüksége lesz rád! Fedezel anyáméknál – adta oda a telefonját is. – Csak írj nekik vissza, hogy jól vagyok, meg elfoglalt a vizsgák miatt, ha nagyon zaklatnak. De nem fognak.

– Fogalmad sincs, hogy mi történt Sade-del, nem mehetsz csak úgy át az éjszakába! Teljesen meg vagy bolondulva?!

– Nos, nem az én szívem készül bemondani az unalmast odaát, tehát ha akarsz Sade-en segíteni, akkor szépen azt csinálod, amit mondok – vágta csípőre a kezét Maya. – Vagy hagyjuk, hogy kelepcében ragadjon?! Komolyan?

Ambrose idegesen káromkodott, karjában a kutya, Maya telefonja. Maya nyakig húzta a kabátjának cipzárját.

– Ne aggódj, több tervem is van, mindegyik atombiztos. Kezdésnek elmegyek a palotába Dregenhez. Kérem azt a kamu tekercset, hogy legyen bizonyítékom – nyújtotta a tenyerét Maya.

– Ez az egy terved legyen – lépett előre Ambrose idegesen, szinte odapréselve a lányt a szurdok mohás, nedves falához. – Megkeresed a királyt, elmondod, mi történt, visszajössz. Akár Sade nélkül is, majd Dregen megkeresi, aztán vagy visszaküldi, vagy nem.

Maya kivette a férfi zsebéből az odagyűrt csalilevelet. Kihúzta vele azt is, amit a lány hagyott búcsúként. Az elemlámpa hideg, sápadt fényében átfutotta újra a sorokat mindkét oldalon.

– Nem. Őt nem hiszem, hogy most már vissza lehet ide csábítani, Ambrose – adta vissza neki a cetlit.

Ambrose arcán megfeszültek az izmok, aztán ellépett Maya elől, aki lesöpörte magát, hogy leplezze idegességét. A kapu felé lépett. Zsebre vágta remegő kezét, a válla fölött hátranézett.

– Ígérem, hogy visszajövök, amint tudok, csak kérlek, kérlek, ne kockáztass egy átkelést. Nem akarlak elveszíteni, a mai után biztosan nem.

Ambrose képtelen volt állni a tekintetét. Belenyugvón bólintott, és a szeme sarkából látta, ahogy Maya átsiet a kapun.

A felvillanó levegő fényében kigöngyölte Sade cetlijét. Ő is elolvasta újra a félbehagyott levelet, majd a másik oldalt.

Ambrose!

Nem voltam teljesen őszinte, de azt hiszem, az itt hagyott tekercs és a cuccaim magukért beszélnek.

Sajnálom. Az egészet. Néha eszembe jut, hogy mennyire bánom az átkelést. Miattad és a kudarcra ítélt kapcsolatuk miatt is. De rá kellett jönnöm, hogy mennyi jót kaptam odaát. Szükségem van arra a jóra. Rá.

Úgy szerettem bele, mintha hazataláltam volna.

Mindent köszönök, Sade

Ez még nem a vége

Utószó

Sziasztok!

Üdv itt a történet végén, de egy másik, masszívabb kaland kezdetén. Köszönöm, hogy velem tartottatok, írtatok, csillagoztatok vagy bármilyen más formában segítettetek!

Ezt a történetet 10+n éve írtam meg először, de akkor kicsúszott a kezemből a cselekmény, elúsztak a szereplők és sose tudtam befejezni. Most értem el oda, hogy azt hiszem, úgy tudom elmesélni, ahogy megérdemli, köztük főleg Sade és Dregen kapcsolatára fókuszálva a javítgatást. :)

A következő rész címe A Bakfis, a Fejedelem és a Háború. Már olvasható! <3

Köszönöm még egyszer mindenkinek!