– Ambrose! – kiáltott Sade. – Ambrose! – szaladt a karámhoz, és kiabálva félrelökte az ott tolongókat, a lécekre kapaszkodott. – Ambrose!

A férfi felé fordult, elképedve bámulta őt, ezért nem védte magát, valaki alattomban a hátára is ugrott, beletépett a zablába, hátrafeszítette a fejét. A kentaur azonnal felágaskodott, elvágódott, maga alá temetve az áldozatát, majd jól meg is taposta, de valaki újra ostort csattintott, a szíj véres sebet hasított a hátán, vállán. Ambrose üvöltve hátrált meg.

– Ne! Elég! Fejezd be! – kiáltott Sade rémülten, és az ostoroshoz tolakodott, de amikor rájött, ki az, halálra rémült.

Hemraan vigyorogva szemlélte őt, sebhelyes arca eltorzult álnok örömétől, a fekete szemében szinte lobogott a vérszomjas láng. Ráérősen tekerte fel karikába a hosszú ostort, a végéről vércseppeket rázott a homokba. Sade majdnem elhányta magát az idegességtől.

– Nocsak. Mindent értek. Gyíkok, ez a patás babája, emiatt ette őt vissza ide a fene! – kiáltott Hemraan kaján örömmel. Sade vissza akart furakodni a tömegbe, de az őrség összezárt, lefogták, és Hemraan intésére elé cipelték. A gyíklényeknek most már eszükbe se volt ellenállni.

A férfi aljas, számító vigyorral méregette őt. – Micsoda bűz. Hol kujtorogtál eddig, egy csatornában?

Sade idegenkedve, összeszorított szájjal meredt rá. Közben a kentaur üvöltött valamit, megtaposott egy gyíklényt, aki visítva, sziszegve szenvedett. Ambrose-t dárdákkal és kardlappal ütötték, hogy visszaverjék és kihúzhassák a társukat, a férfi hörgött a dühtől és a kíntól, de a nyakában lévő kötelet erősen tartották nem szabadulhatott, fulladozott, ha belevadult a rúgkapálásba. Végül a földre rántották.

– Elég, kérlek, ne csináld ezt vele – nyögött föl Sade.

– Patás, hogy esik ez? Hallod, ahogy nyafog érted? Mennyit tudsz a kentaurokról, kicsike?

Sade csak némán rázta a fejét, és Hemraan tekintetében megcsillant a kaján gonoszság.

– Van egy ötletem, hogy mivel szórakoztathatsz engem és büntetheted őt – bökött a fejével a karámban kecmergő Ambrose felé. – Ülj fel a hátára. Lovagolj vele ki innen. És elengedlek titeket.

Sade szíve a gyomrába süllyedt. Ambrose úgy vágott mindenkit oda, mintha nem lenne súlyuk.

– Jó, rendben! – vágta rá kétségbeesetten, mivel más ötlete nem volt, nem bírt gondolkozni. Hemraan szélesre húzta a száját, kivillantak hegyes fogai, az arcán lévő égési seb megfeszült.

– Ha ledob, akkor onnantól az én babám leszel.

Sade nem akarta ezt meghallani, a karámhoz futott, átmászott rajta, és Ambrose-hoz sietett, aki épp képes volt lábra állni. Óriási volt, a lórész marja Sade szemével egymagasságban volt, onnantól fölfelé a már ismert, erős férfitest kezdődött, tele zúzódással, ütésekkel, az ostor által okozott véres sebekkel.

– Baszki – nyögte Sade. Ambrose nyögve lehunyta a szemét, kissé előre hajolt, Sade egyből felnyúlt, lerántotta róla a kantárt, messzire hajította, és legszívesebben megsimította volna Ambrose arcát, száját, amit véresre tört a zabla. De Ambrose úgy rántotta el magát az érintése elől, mintha égetné. – Baszki, Ambrose... – nyögte kétségbeesetten, ahogy kioldotta a nyereg hevederjét, ami lecsúszott a lótest hátáról.

– Megígérted – suttogta Ambrose rekedten, és Sade szeretett volna elrohanni a tekintete elől. Tele volt visszafojtott haraggal, kínnal. Ambrose arcát eltorzították az érzései. – Ne merészelj felülni rám – tette hozzá.

– Muszáj lesz! Nem hallottad? Elenged minket! Hazaenged! – rázta meg a fejét Sade vadul. – Haza akarok menni, és muszáj lesz megengedned!

– Nem kellett volna átjönnöd! – sziszegte Ambrose. – Akkor most nem lennénk itt, egyikünk se került volna ebbe a rohadt helyzetbe miattad!

– Engedd meg!

– Nem!

– Kezdem ezt unni! – kiáltott rájuk Hemraan. – Nem jön össze!? Sebaj, kicsike, majd én ellátom a bajod!

Sade lihegve meredt Ambrose-ra. – Nem hagyhatod, hogy...

Ambrose a lány felé lendült, előtte torpant meg. Kis híja volt, hogy elsodorja dühében, Sade rémülten hátrált előle.

– Örömmel fogom neki hagyni!

– Ambrose – kapott levegőért Sade, nem akart hinni a fülének.

– Engedményt teszek. Csak ülj fel rá, sétáljatok körbe – röhögött Hemraan. – Ülj fel a patás hátára, és szabadok vagytok! Minden istenre, a Világanyára, Laoma úrnőre esküszöm, hogy csak egy kis sétalovaglás, és mindketten mehettek haza!

Sade minden idege pattanásig feszült, a rémületet és elképedést kezdte átvenni a düh. Miért ilyen makacs, miért nem képes ennyire, miért nem hajlandó ennyit megtenni érte!? Örömmel hagyná, hogy Hemraan megerőszakolja? Ezt valóban így...?! Ezt komolyan...!?

– Hát én meg nem hagyom – szisszent Sade.

– Gyere ki onnan! – üvöltött rá valaki a karám széléről, és Sade lepetten pillantott Bromra. – Egy kentaurt nem lehet megülni, gyere ki onnan, mielőtt kitöri a nyakad!

– Egy szerencsétlen lovat sem tudsz meglovagolni – zihált Ambrose. – Hallgass a gyíkra.

– Haza kell mennünk, és ez az egyetlen módja! – makacskodott Sade keserűen a dühtől.

Odaszaladt Ambrose oldalához, elrugaszkodott, hogy a szőrbe kapaszkodva felhúzza magát, már hasalt rajta. De esélye se volt, Ambrose megugrott, ő repült róla, a földre zuhant, a levegője is elakadt. Ambrose fölötte ágaskodott, a tekintetében égő harag és veszett gyűlölet rémítő volt. Be fogja zúzni a koponyáját. Ez holtbiztos. Sikoltva, ösztönösen emelte az arca elé a kezét.

Csattant az ostor, Brom elrántotta a kentaur nyakába erősített kötelet, Ambrose patái a feje mellett értek földet, belerengett a világ. Sade zihálva, a rémülettől fulladozva pördült odébb és kecmergett talpra, mint egy űzött vad. Ambrose újra az ütlegeket szenvedte el, de dühösebb volt, mint valaha, Sade pedig csak állt ott, mint egy sóbálvány.

Két gyík ráncigálta ki a karámból Hamraan elé, aki kaján örömmel figyelte őt.

– Előtte azért lefürdesz, mert undorító vagy, kicsike.

Sade nem hallotta őt, csengett a füle az eséstől, a szeme előtt csak azok a paták és Ambrose gyűlölete lebegett.

Képes lett volna őt megölni, ha Brom nem rántja félre a kötelet.

Előbb a hangja érkezett. Süvöltő, sikoltó, zúgó hang volt, amit követett a port és egyebeket felkavaró orkán. Egy óriási árnyék takarta el a napot egy pillanatra, majd tovább is szállt.

Mindenki feltekintett, a levegő szinte megfagyott, és Hemraan káromkodva szidta a világmindenséget. – A kurvafattyát, hogy ez is most ér ide! Na mindegy, akkor így is megkóstollak gyorsan, nem finnyáskodom! – mordult, és karon ragadta Sade-et. A lány visszazuhant a valóságba, küzdött, kiabált, próbált neki ellentartani, szabadulni, de a férfi olyan erősen szorította, hogy a csontjai épségét kezdte félteni. Hemraan a kőkunyhó felé cibálta, a gyíklények takarodtak a posztjukra a förgetegben, ami a palota udvarán tombolt.

– Ambrose! – üvöltött Sade.

Örömmel fogom neki hagyni!

Tudod, mit csinálnék, ha az orrom előtt erőszakolnák meg?

Nem, nem megy vissza oda! – Nem! – kiáltotta dühödten, amikor elérték a kunyhót, és Hemraan egy rúgással kiiktatta a zárat. – Nem! Dregen! Dregen! – üvöltötte utolsó kétségbeesésében.

– Rajtad ő sem segít! – röhögött Hemraan. – Befelé, te kis ringyó, sikoltozz majd közben inkább!

Sade tovább kapálózott, beleütközött a keze a derekán fityegő medveriasztóba. Lekapta, kibiztosította, és közvetlen közelről fújta bele Hemraan arcába a narancsszínű kapszaicin sugarat, ami alapvetően grizzlyk visszariasztására szolgált volna, legalább tizenöt méterről. A férfi kiáltva kapott az arcához, sikoltott, üvöltött, Sade pedig rohant.

– Megöllek! Megöllek, te kurva!

A lovardák felől egy magas, behemót férfi tartott feléjük, csakis ő lehet, akiért kiabált, akinek az arca egyáltalán nem adott okot bizalomra, józan pillanatában tőle is inkább menekült volna, minthogy védelmet keresőn szaladjon felé. De nem volt más választása, nem volt senki, aki segített volna, talán csak ő, ez a Hemraannál is kegyetlenebb, veszélyesebb férfi. Elérte őt, sikerült! Talán még meg is menekül!

Belekarolt a derekába, nehogy a lendület tovább vigye, és a háta mögé bújt – igazából ütközött. Minden ízében remegett, zihált, a könnyei fojtogatták, és Dregen sötét ingjébe kapaszkodva bírt csak talpon maradni. És a férfi hagyta, még hátra is nyúlt, hogy futólag megérintse a karját. Sade belepréselte magát a hátába.

Hemraan fújtatva torpant meg, biztos távolságra a királytól, ömlött a nyála, a könnye, alig látott a medveriasztótól. A kínjai a dühét hergelték. – Királyom... – köpte vadállati morgással. – Ez egy küldevény, és...

– Szökedék – kiáltott oda Brom. – Széd Eszra egy szökedék!

– Séd – lehelte a lány, remegő hangon a férfi meleg hátába.

– Pofádat befogod, Brom! – üvöltött Hemraan. – Jelentened kellett volna, ezért lenyúzom a bőrödet!

– Így vagy úgy, nem érsz ehhez a lányhoz – szólalt meg Dregen, és Sade levegőért kapott a hangjától, ami pincemély, borzongató basszuson szólt.

– Már megbocsáss, felség, de ezt az odaáti ringyót elnyertem magamnak, félig megvakított, és a legkevesebb az lesz, hogy megnyúzom érte, miközben megbaszom!

Sade lehunyt szemmel préselte az arcát Dregen hátába. A férfi forró volt! Égetően forró! Segíts, védj meg, kérlek, fohászkodott magában.

– Megtiltom – mordult Dregen –, hogy hozzáérj. Ha harmadszorra kell figyelmeztetnem téged, tudod a sorsod.

– Nem tagadhatod meg tőlem a bosszú jogát! – csattant fel Hemraan. – Ez az emberi pondró megsértett, jogom van rajta bíráskodni! A törvény fölébe emeled ezt a ringyót, fölém helyezel egy jószágot!? Meglátjuk, hogy Laoma mit szól ehhez! Megástad a sírod, te rohadék! – köpött Hemraan Dregen lába elé, majd a pillanat törtrésze alatt sárkánnyá változott, mintha mindig is az lett volna.

Akkora, mint egy rohadt repülő, nyögött Sade magában. Szürke, csillogó pikkelyek fedték, a feje hosszúkás, ívelt volt. Hártyás, csontos szárnya beborította az egész udvart, ahogy kifeszítette, a felkavart szélvihar majdnem ledöntötte Sade-et a lábáról.

Dregen meg se rezzent. – Engedj el – mondta halkan, és Sade nagyot lépett hátra, majd kiáltva borult a földre, akkora szélroham kerekedett.

A poros földön ülve kapkodott levegőért. A sárkány, aki elrugaszkodott a talajtól, sokkal nagyobb és förtelmesebb volt, mint Hemraam. Sade meg mert volna rá esküdni, hogy legalább kétszer akkora, mint a palotája. Barna, durva pikkely fedte, csonttüskék ezrei nőttek a hátán, a hártyás szárnyának csontos részeiből is tüskék meredeztek. Vaskos, izmos végtagjai voltak, iszonyatos, görbe karmokkal. A hosszú, vastag nyakon ülő feje szögletes, kissé tömpe volt, négy szarv tekeredett a pofája körül. Semmi elegáns vagy áramvonalas nem volt benne, Sade nem hitte volna, hogy képes egyáltalán repülni ez a lomhának, túl nagynak tűnő test. Ám repült, azon nyomban utolérte Hemraan hozzá képest picurka, elegáns, ezüstös alakját.

Beérte, két mancsa közé ragadta a kisebbik sárkányt, egyik markába szorította az ezüstös szárnyakat, és kitépte őket a helyükről. A levegő remegett az ezüst sárkány üvöltésétől, de a brutális, őslényszerű lény nem végzett. Módszeresen darabokra cincálta őt: a fejét messzire hajította, majd ott a levegőben feltépte a tetem mellkasát. A csontok törése olyan hangot adott, mintha dörögne az ég. Ezután a felnyitott bordák közül kitépte a parázsló szívet, és felfalta. A megcsonkított tetemet hagyta a földre hullani, az egész környék belerengett.

Sade oldalra fordult hányni, de valaki nem hagyott neki nyugtot, fellökte őt.

– Megmondtam, hogy maradj odabent! – kiáltott rá Brom. – Te ostoba! Mit nem értettél?!

Sade-nek nem volt ereje vitázni vele, levegőért kapkodott, aztán megérezte az arcába csapó, meleg, sűrű permetet. Brom sziszegve nyalta meg a saját száját, kiköpött, és Sade öklendezve fordult a föld felé, amikor rájött, hogy a szél mostanra hozta el ide a döglött sárkány vérét. A véreső rövid ideig tartott, az orkán hol felerősödött, hol gyengült, a barna pikkelyes őshüllő a palota és a város körül keringett, egetrengető hangon üvöltött, tüzet köpött a levegőbe.

Brom idegesen húzódott egy falhoz, már nem volt kedve Sade-del kiabálni, minden tüskéjét teljesen visszahúzta, és Sade ismét egy pánikroham szélére került. Brom be volt szarva. Mi lehet annyira borzalmas, hogy ez a gyíkarc is ennyire be legen tojva?

– Elképzelésed sincs, hogy mekkora bajt hoz ez a fejünkre – sziszegte Brom látva Sade sápadtságát.

– Fogd be a szád, Brom! – dörrent a király, ahogy földet ért nem messze tőlük. Brom azonnal haptákba vágta magát, Sade a földön imbolygott. – Mi a pokol történt itt?

Brom röviden jelentette az elmúlt három nap eseményeit, Sade közben próbálta egyre kisebbre húzni magát. A fekete hajú, durva ábrázatú Dregen egyre jobban ráncolta a vastag szemöldökét, mélán fintorgott, és a szeme... A bíborszínű szeme szinte lángolt.

– Kerítsd elő az araneát! – dörrent Dregen a jelentés végén. Brom a parancs hallatán iszkolt is, és Sade legszívesebben vele szaladt volna. A férfi szájából szikra és füst gomolygott, annyira dühös volt. Nagyon bánta, hogy valahol eldobta a medveriasztót.

– Kövess – vetette oda lánynak, majd elviharzott. Sade nem akarta, de nem mert ellenkezni. A falba kapaszkodva kiegyenesedett, és a gumivá változott lábain követte őt, ahogy tudta. Idegenkedve, utálkozva szisszent, Ambrose-hoz tartottak. Dregen épp parancsba adta, hogy eresszék el a kentaurt.

Amint szabadult a kötelekből, Ambrose hálából mellkason rúgta a gyíklényt, aki elengedte, majd kiugrott a karámból. Idegesen toporgott négy lábán, rázta a szőrét, mint a nyugtalan lovak. Sade vacogva bámulta.

– Megszegted a parancsomat – mondta Dregen. – Súlyosan. Durván. Te ostoba, kerge fattyú – szidta idegesen.

– Ez egy önfejű tyúk, mindennek az ellenkezőjét csinálja, amit mondok neki – mordult vissza Ambrose, odavágva a mellső patáját a földhöz. – Nem hoztam, nem is küldtem, de elviszem.

Dregen állkapcsa megfeszült, Sade dühösen előre robogott. – Ha válaszoltál volna akár egy kérdésemre is, talán nem jutok arra, hogy jobb, ha magam járok utána! Miért nem voltál képes mondani valamit?

– Mit nem értettél azon, hogy veszélyes!? Miért kellett ez a pokol, hogy megtudd!? – dühöngött Ambrose. – Mit tettél, nézd meg ezt, hogy mit tettél!

– Ha erőt veszel magadon, és hagyod, hogy rád üljek...

Amint ezt kimondta, Ambrose megindult felé, hogy elsodorja, átvágtasson rajta. Sade odébb ugrott, de Dregen is elrántotta a dühödt kentaur útjából, akit gyíklények vettek körbe a dárdáikkal. Ambrose káromkodva ágaskodott a hegyes dárdák mögött.

– Már itt se kellene lennünk, ha hagyod! – kiáltott rá Sade magából kikelve. – Egy pici kis apróságon múlt minden, szaros büszkeségen, és te inkább hagytad volna, hogy megerőszakoljon az a szörny! Te hagytad volna! – kiáltotta, és rájött, hogy Dregen nem védi őt, hanem visszatartja, nehogy Ambrose felé rohanjon. – Miféle rohadt barát az ilyen!?

– Túl nagy jelentőséget kerítesz magadnak! Leszarom, hogy mi az ára annak, hogy távol tartsalak a hátamtól!

– Nem eresztelek titeket együtt innen, mert megölitek egymást útközben – mordult Dregen. – Tűnj innen, Ambrose. Ha legközelebb meglátlak itt, mész a börtönbe. Kimerült a jóindulatom irányodba.

Ambrose idegesen kapálta a földet, feszülten biccentett.

– Otthon folytatjuk – sziszegte Ambrose Sade-nek, aki újra felé lendült, de Dregen elkapta a karját, visszarántotta.

– Az az én világom, neked semmi keresnivalód ott! – kiáltott Sade vadul. – Nem megyek, amíg ott mereszted a hátsódat, és ártatlanokat küldözgetsz magad helyett. Tudod, mi ez, te rohadék!? Rabszolga-kereskedelem! Mit tettél Mayával is? Hogy küldhetted őt ide?! Te egy rohadt strici vagy! Dögölj meg, Ambrose!

Ambrose megütközve bámult rá, a kapálást is abbahagyta, de nem Sade-et nézte, hanem Dregent. A sárkány dühösen morogni kezdett, mint valami vadállat. – Tünés – mordult. – Most szólok utoljára!

A kentaur arcán átfutott a félelem, elfordult és kivágtatott az udvarról. A gyíklények ijedten szaladtak szét előle, mert könyörtelenül átgázolt volna bárkin.

Sade-ben még mindig tombolt a düh, a rémes harag, a fájdalom, a rémület, zihálva meredt a távozó kentaur után. Elhomályosult a kép. Nem tudta, hogy mit tett, nem tudta, hogy mi lesz, de azt halálbiztosra vette, hogy soha többé nem fog Ambrose-nak dolgozni, pláne vele együtt lakni. Fel se foghatta, hogy a király miért őt engedte el! Zárja csak börtönbe, megérdemelné! Mi történt miatta Mayával, mit tett majdnem vele is?!

Szinte el se jutott a tudatáig, hogy sír.

– Miért zavartad el, miért nem zártad be!? Miért nem tépted őt is ketté?!

– Ma már öltem miattad egyszer, nem volt elég?

Sade a tenyerébe temette az arcát, a könnyeivel végérvényesen elmázolta a vért, a koszt a képén. Undorodott magától kívül-belül, minden porcikája üvöltött a fájdalomtól és a rosszulléttől. Hát már csak ezt kellett hallania!

– Kövess – vetette oda Dregen a parancsot, ahogy elviharzott mellette.

A kastélyba vitte, és egy félreeső ablakbeugróba ültette, hogy ott várjon, amíg valaki érte jön. Sade vacogva, felhúzott térdel ült az ablakban, bámulta a hatalmas, magasba nyúló, fekete falakat, a vörös márványpadlókat, a boltíves oszlopokat, és az azokból kifaragott alakokat. Szirének, táncoló alakok, hárpiák, griffek, gyíklények.

Mit tett, mit tett – a gondolatai csak ekörül kergették egymást, és elképzelése se volt, hogy mibe keveredett. Ha lehunyta a szemét, látta a patákat, a kentaur gyűlöletét, látta a letépett, ezüstös sárkányfejet messzire szállni, és látta, hogy egy brutális sárkány kétpofára felzabál egy égő szívet.

Szeretett volna hisztérikusan sikoltozni, talán akkor az iszonyat távozik belőle.

Távozott is, gondolta végül. Csak nem sikoltozás formájában, hanem okádott. Legszívesebben újra hányt volna, a saját hányásának savanyú íze még mindig a szájában volt.

Brom jött érte, és felkísérte pár lépcsősoron, elmondta, hogy a palota vendégszárnyába vezette át. Minden tüskéje minimálisan kandikált a bőre alól, még mindig be volt szarva. A folyosón már lehetett hallani Dregen üvöltését az egyik ajtó mögül.

– A hibridek közé engedték! Egy szaros kesztyűt nem adtak rá! Megáll az eszem ezektől az egysejtűektől! Szétmaratják a bőrét, tesznek a sérülésére, úgy szaglik szerencsétlen, mintha csatornakobold lenne!

Brom halkan sziszegett, Sade majdnem elsírta magát szégyenében.

– Bocsánat, én nem kísérlek be – motyogta Brom, és az ajtó előtt hagyta a lányt, elsietett. Sade se akart bemenni, de halkan kopogott, ami miatt szünet állt be az üvöltözésben. Beengedte magát.

Egy toronyszobába érkezett, tágas, világos helyiségbe, vibráló kék és zöld színekbe, de ő egyelőre csak a baromi nagy ágyat látta. Aztán a dézsát a gőzölgő, meleg vízzel. Nyögve sietett oda, és csak akkor tűnt föl neki Dregen, amikor megmoccant az egyik ablaknál.

Piszok mérges volt, bíborvörös szeme izzott a haragtól. Nagy orra fölött erősen ráncolta a homlokát, a széles, vastag ajkú szája undor, torz fintorba merevedett a dühtől. Végignézett Sade-en, füst szállt ki a kitáguló orrlyukán.

– Hozd rendbe! – vetette oda a parancsot valakinek szikrát köpve. Ezután fellépett a széles ablakbeugróra, kilökte az ablakot. – Értesíts, ha végeztél!

– Igenis, uram! – felelte egy érdes női hang, és a király egyszerűen kiugrott a szabadba. Sade meglepetten ugrott meg a döbbenettől, de nem sokkal később a sárkány irdatlan teste elszárnyalt az ablakok előtt. Az egyik árnyékból kilépett egy törékeny alkatú fiatal nő, becsukta az ablakot, majd Sade felé tartott.

– Vetkőzz, kihűl a víz! Próbálj úgy beleülni, hogy az összes sérülésedet láthassam.

– Te ki vagy?

– Az Özvegy unokája, a Pókasszony lánya. Egy aranea. A nevem Chalo.

Sade egy kukkot nem értett ebből. A felé tartó nőnek viszont olyan vékony volt a dereka, hogy az nem lehetett valódi, mégis fűzőt viselt, hogy még keskenyebb legyen. Ingott-ringott minden mozdulatra. Fehér bőre makulátlannak tűnt, erős, sötét sminket használt kerek arcán. Óriási, fekete szeme volt, söprűnek beillő szempillákkal, fekete haját egy szoros kontyba tekerte a feje tetején. Feszesen gombolt selyemblúzt viselt, a derekán a mintás, bársonyos fűzőt, és hosszú, fekete szoknyát, melynek övéről láncok lógtak, a láncokon üvegcsék, kerámia edénykék csörögtek.

Végtelenül furcsa látvány volt.

– Vetkőzz már – pirított rá megint. – Előttem nincs mit szégyellned! Orvosilag foglak csak megvizsgálni.

Sade tétován nekilátotta a vetkőzésnek, de azért hátat fordított a nőnek. Halomba dobálta a vérmocskos, trágyás ruháit, egyedül a szedett-vedett kötését hagyta meg a karján, és végül a vízbe ült.

A dézsa sistergett, pezsgett, csípett is, nyöszörögve kényszerítette magát, hogy benne maradjon.

– Mi a franc ez?

– Tisztító fürdő. Ki tudja, mit kaptál el azoktól a dögöktől – horkant Chalo, és a dézsa oldalához lépett, leült a szélére. Úgy fitymálta Sade-et, mintha egy bolhás eb lenne. – Jelenleg tisztítunk és fertőtlenítünk téged, a habos-babosságot későbbre várd. Merülj el teljesen, fejed búbjáig!

Sade túl nyűgös volt, hogy örömmel engedelmeskedjen, de nagy levegőt vett, a csípős víz alá merült. Jó kezével megdörzsölte az arcát, a víz marta mindenhol, és mikor feljött, Chalo ugyanolyan kifejezéstelenül nézett rá.

– Ezt leszedem rólad – bökött a kötésre végtelenül hosszú ujjaival. Legalább két extra ujjperccel rendelkezett.

Már-már elrántotta előle a karját, de az érintése puha volt. Azt hitte csontos, szúrós lesz. Chalo finoman bontotta le a kötést, majd a véres karját is a víz alá nyomta, hogy megtisztuljon. Sade könnyezve harapott az ajkába, jó kezével görcsösen szorongatta a dézsa nedves szélét.

– Idióta saurik! – morgott a nő. – Óriási mázlid van, hogy három napig életben hagytak a hibridek.

– Saurik?

– A gyíkgyökerek – ciccentett Chalo bosszankodva. – Félgyíkok, féllények, változatok, hígvérűek, fattyúk. Gyíklény. Sauri.

– És az ara-valami?

– Aranea. Póklények – felelte a nő. – Nem volt érthető a Pókasszony lánya? – kérdezte olyan hangsúllyal, ami mindent elmondott, mit gondol Sade értelmi képességeiről.

– Semmit nem értek.

– Tudom, akkor visszaszaladtál volna a világodba.

– Majd ha Ambrose visszatolja a seggét a sajátjába, akkor én is hazamegyek – háborgott Sade. Chalo kiemelte a vízből Sade sérült karját. Hosszú, de nem mély, görbe vágások csúfították, a víz miatt újra szivárogni kezdett belőle a vér, Sade elsápadt.

– Hát nem tudod? – kérdezte kissé mulatva a póklény, vékony száját mosolyra húzta. – Ki kell ábrándítsalak. Ambrose sose fog visszatérni ide hosszabb időre, két okból is. Az egyik, ami rád tartozik, mert közismert tény: a kentaurok korán halnak. Láttad mekkora testük van? És mindezt egyetlen, emberi méretű szív tartja mozgásban, cirka harminc, szerencsés esetben harminckét évig, aztán belefárad a pumpálásba. Ambrose minden egyes idejövetellel azt kockáztatja, hogy leáll a szíve.

Sade a nőre bámult, kirázta a hideg. Ezernyi gondolat lángolt fel a mellkasában, de csöndben maradt inkább, és a mellét kaparó gondolatokat is darabokra cincálta inkább, nem akart tudomást venni arról, hogy az a patás a veszély ellenére... Nem. Chalót figyelte, ahogy a sebét tisztogatja egy puha, selymes pamaccsal, amit a tenyeréből szőtt oda. Chalo felemelte a fejét, komolyan méregette őt.

– Nem bántalak, de azért félelem szagod van. Mi bajod?

Sade nem akart válaszolni, mert nem tudta, hogy a pókiszony kifejezés mekkora rasszista szemétségnek számítana. Ám amikor meglátta, hogy mi mászik elő Chalo válla mögül, ijedten felsikoltott, hátrahőkölt, szétfröcskölte a vizet. Egy óriási, fekete pók volt, öklömnyi, fényes potrohhal, hozzá nyolc, kecses, hosszú lábbal. A potroh páncélja a szivárvány minden pigmentjét magában hordta, olyan volt, mint egy ritka ékszer, de Sade idegesen nyöszörgött, mert a pók Chalo karján elindult... felé.

Chalo nevetett rajta.

– Ő az inasom. Ő fogja bekötözni a sebeidet. Ne merészeld őt megsérteni, nagyot csíp és a mérge napokra lebénít.

Sade vinnyogva figyelte a pókot, miközben Chalo egy edénykéből valami fura, kissé szúrós masszát kent a sebeire, végtelen finomsággal masszírozva bele a bőrébe. Amikor ezzel megvolt, átült a dézsa másik oldalára, és a trágya marta kezét is bekenegette.

A pók a dézsa peremén egyensúlyozott, mint egy hatalmas obszidián gömböc, és szaporán szőtte a hálóját. Egyik lábával se ért Sade-hez, csak a hálóját rendezte rajta el, sűrűn, finoman, mint egy kesztyűt, végig a karján, a csuklóján és az összes ujján.

– Ne félj, ő is ugyanúgy undorodik tőled, mint te tőle – nevetgélt Chalo fintorogva. Az inas a másik kezét is bekötözte, miközben Chalo a lány lábait ápolgatta. Sade idegesen rándult össze, amikor Chalo végigsimított a talpán, bokáján, a póklány aljasul elvigyorodott.

– Csiklandós a bige, vigyázz, hogy kötözöd majd – szólt a pókra, majd Sade-re pillantott. – Holnap visszajövök megnézni a sebeidet. Most azt fogom mondani Dregennek, hogy nagyon kimerült vagy, aludni tértél, hogy ne jöjjön azonnal üvöltözni veled. Húzd be a függönyöket, hogy ne lásson be, ha erre repülne. Abban a szekrényben találsz majd ruhát, és úgy tudom, hogy a szutykos kis tarisznyádat is idehozták neked.

Sade aprót, hálásat bólintott. Chalo felállt, ment egy kört a toronyszobában, megmutatta, hol tudja behúzni a hatalmas ablakok előtti függönyt egy zsinórral. Kellemes félhomályt varázsolt, a függönyök színe Sade-et sötét óceánra és mély erdőre emlékeztette, a bársony anyagot ezüst rojtok díszítették.

– Áh, itt is vannak – mutatta a tarisznyát Chalo, ami az egyik asztalkán állt. Hosszú ujjaival elzongorázott felette a levegőben, Sade nem bánta, hiszen nincs benne semmi. A medveriasztó halkan koppant, ahogy Chalo hozzáért, és odébb gurította.

– Ezzel...? Ezzel fújtad le azt a férget. – Sade látta, hogy a nő a fúvókára száradt, narancsszínű port dörgöli, és jajdulva felkiáltott, amikor Chalo a szájába vette az ujját megízlelni.

– Ne, baromi csípős!

Chalo aprókat nyammogott, Sade-re vigyorgott. – Az én mérgemhez képest kanyarban sincs, ne ijedezz. Remélem, nem bánod, de... – Mohón beletúrt Sade táskájába, mit találhat még, szétterítette a dolgokat. – Szép ez az alsó. Aprócska, de gyönyörű – mondta tűnődön, épp Sade csipkés váltás-bugyiját nézegette, odébb tolta, tovább kotorászott. – Ez mi? És ez?

– Az tampon. Havi vérzésnél kell. Feldugod, és megszívja magát.

– Tehát elpazarékolod a véredet ebbe a vattakúpba? Nem is gyűjtöd kehelybe? – érdeklődött a póklény nagy szemekkel. Sade csak pislogott.

– Öhm, hallottam már róla, de én... én még odáig nem jutottam a Föld megmentését illetően, hogy...

– Majd kapsz tőlem. Ezekkel meg a sebeidről itasd leközelebb a vért, ne magadba dugogasd, mint valami barbár – vetette oda Chalo. – És ez?

– Öhm. Óvszer. Véd undok nemi bajoktól és terhességtől, a pasi húzza föl.

– Érdekes – mondta Chalo, kérdés nélkül bontotta fel az egyik csomagot, majd komolyan tanulmányozta a benne lelt korongot, kigöngyölte, aztán kissé nevetve megpörgette. – Hemraan megetette volna veled, ha rá akartad volna húzni.

Sade nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Egy pókszerzet épp úgy ismerkedett az óvszerrel, mintha vihogó kis tinilány lett volna. Már csak az hiányzott, hogy rájöjjön, fel is fújhatja, mint egy lufit.

– Van ízesített is ilyenekből.

Chalo teli torokból felröhögött, és Sade-ből is kibuggyant a nevetés. Hisztérikus és kissé eszelős, de azért nevetés volt.