Harmadik nap virradt rá, és rettegett belépni a hibridekhez. De muszáj volt, már döngették a földet, morogtak, acsarkodtak. Sade el se bírta képzelni, hogy ez a jókedv jele lehet.

Az utolsó hibrid hálából beleharapott a bal alkarjába, majd dolga végeztén kiporoszkált a társai után. A lány először fel se fogta, mi történt, olyan hirtelen érkezett, aztán mindent elöntött a vér, a pokoli kín. Sade kiáltva hátrált ki az istállóból, magához szorította lüktető, vérző karját, a kunyhóba botladozott.

– Segítség! – hebegte magas, éles, sírós hangon. – Segítség! – nyöszörögte, és csak bámulta, mint egy idióta, ahogy ömlik a vér a karjából. Nézte az óriási, élénkvörös cseppeket a kunyhó padlóján gyűlni, és villámcsapásként érte az adrenalin, ami kicsit segített neki gondolkodni. Állítsd el a vérzést, szoríts rá bármit! Fogta a pulcsiját, és a karja köré tekerte, szorította.

– Megharapott! – kiáltott ki kétségbeesetten, amikor Lamsza beszólt, hogy mi baja.

– Csak annyi?! – kacarászott Lamsza, és nem felelt Sade-nek többé. A lány sírva szorongatta a karját, mindene remegett az égető fájdalomtól, nem is mert a pulcsi alá nézni. Körbenézett a hibridész polcán, mintha látott volna tiszta – vagy tisztának tűnő – kötszert. Balját magához szorítva kotorászott, mindent sikerült teljesen összemocskolnia a vérével, mire megtalálta a gyolcsot.

Végül ledobta a szétázott pulcsit a karjáról, és gyorsan odaszorított két nagy göngyöleg rongyot, amit fáslival odaerősített. Végigbőgte az egész folyamatot. Még csak fertőtleníteni se tud, ki ad neki tetanuszt?!

Ma éjjel haza kell szöknie. Ez már nem kérdés, nem várhat tovább.

Képtelen lett volna ilyen kézzel cipekedni és trágyázni, a fájdalom ellen bevette az utolsó tablettáját, és merőn figyelte sérülését. Kicsit átütött a vér a kötésen, de aztán abbamaradt, nem terjedt tovább a folt. Az idegességtől jegesre hűltek a végtagjai, sápadtan ült a halott hibridész priccsén, és elképzelte, hogy három nap múlva ő is halott...

Nem! Nem!

Ki se mozdult a vackáról, végre utat engedett az őt napok óta gyötrő félelemnek, keserűségnek és óriási megbánásnak. Soha, soha nem kellett volna ide átjönnie, hallgatnia kellett volna Ambrose-ra! Soha nem kellett volna ajtót nyitnia Hemraannak!

*

A belső nyara ismét hevesítette a vérmérsékletét, de tudta, hogy hamar túllendül rajta. Délután Ty tartott jógát a birtokon, ahová csatlakozott, melytől némi megnyugvást várt, ám néhány póztól vad fantáziái keveredtek, és nagyon kellett szuszognia, hogy ne áztassa el a saját bugyiját.

Aznap este Ambrose ismét a házikó udvarára hívta vacsorázni, de ezúttal piknikezősre vette a figurát a kertben álló fa alatt. Szőnyeget terített le, házi burgert hozott a vendéglőből, és ezúttal bort töltött Sade poharába.

– Hűha! Hónapfordulónk lenne?

– Hm, nem, csak ma ilyen kedvem volt – vigyorgott a férfi. Megvacsoráztak, itták a bort, majd Sade szeme nagyra nyílt, és belekuncogott a poharába, amikor Ambrose a fa mögül előhúzott egy gitárt. Alig akarta beismerni, de teljesen kimelegedett ettől a fordulattól. – Csak pár béna, de hatásos dallamot tudok.

– Csupa fül vagyok...

Ambrose a fa törzsének dőlt és belemerülve pengetni kezdte a gitár húrjait. Az esti, meleg levegő megtelt a könnyű, lágy zenével, Sade hitetlenkedve rázta a fejét, de nem bírta abbahagyni a vigyorgást.

– Te mit nem tudsz, hm?

– Téged kivetkőztetni a ruhádból – pillantott fel Ambrose vigyorogva. Sade lábujjai begörcsöltek, de megemelte a bort, aztán a gitár felé bökött.

– Szóval ezért a nehéztüzérség?

– Ó, nem, attól azért messze vagyok. Ez a könnyűlovasság. A te délutáni húzásod sokkal inkább beillett volna egy szőnyegbombázásnak.

– Mire gondolsz? – kérdezte Sade ártatlanul. A délutáni jógaóra alatt Ambrose, szokásától eltérően, a közelben lődörgött, és meresztette a szemét, mintha még sose látott volna nőt feszes nadrágban. Sade egy-egy extrémebb póznál kihívóan visszanézett rá, de nem sejtette, hogy ekkora visszhangja lesz. – Esetleg nem tudsz kiverni a fejedből pár csípőnyitó gyakorlatot?

– Rohadt nagy szükségem lenne egy alapos csípőnyitásra – dörmögte Ambrose, abba se hagyva a zenélést.

Sade csak nevetett, hátrakönyökölt a pléden, majd lassan felhúzta a térdeit. És hagyta őket kétoldalra esni. Hamisan pendült a gitár, Ambrose úgy nézett rá, mintha bevitt volna neki egy gyomorszájütést. Néma csend lett közöttük, csak Sade nevetett halkan, még magán is. Ha nem rövidnadrág van rajta, hanem szoknya, ezt tuti nem csinálja meg, de a bor roppant erős volt, az öle égett Ambrose figyelméért, és a férfi tekintete minden pénzt megért. Bizonyára egy hajszál választja el attól, hogy faszfejként áthágja a határokat. Sade-et is.

Amint ez eszébe jutott, lassan összezárta a combjait, de Ambrose odébb söpörte a gitárt, előre hajolt és hozzáért a csupasz térdéhez, hogy újra szétlökje őket. Egyik kezével a lány fenekénél támaszkodott meg, ahogy fölé hajolt, Sade mindene felizzott, nagyot nyelt. Másik kezével a bal térdét fogta, a hüvelykujjával a bőrét dörgölte.

– Itt csókolnálak meg először – dörzsölte meg jobban a térdét a belső oldalon, aztán a nagy, bőrkeményedéses tenyerét feljebb csúsztatta a lány combján, égető érzést hagyva maga után. Sade reszketegen próbált levegőhöz jutni. – Aztán itt végig. És szépen lassan lenyomnám a térded, odaszegeznélek a földhöz – mondta halkan, rekedten, és demonstrálta is Sade-en. A pokrócra feszítette a lábát, Sade nem kapott levegőt, minden vér kiszállt a fejéből. – És utána addig nyalnálak, amíg elfelejted a saját nevedet, az összes kis határodat, és könyörögsz a farkamért...

Sade igyekezett nem a szavai hatása alá kerülni, nagyot nyelt, felkönyökölt, bár mindene remegett. Az ilyesfajta ígéreteknek se szeri, se száma; ha nem pasastól hallotta, akkor könyvben olvasta, és keserű, szomorú tapasztalatból tudja: nem. Senki nem tudta még úgy csúcsra juttatni, hogy elfelejtse a nevét, esetleg könyörögjön egy farokért, ami szintén nem fog neki instant orgazmust okozni. – Mi tart vissza?

– Hogy kedvellek – rándult meg Ambrose szája sarka. – Hajlandó vagyok neked adni a kontrollt, pedig ilyet én... – Ambrose hitetlenkedve, rekedt nevetéssel figyelte Sade-et, az állához nyúlt, és végigsimított a lány vastag száján.

Ha lenne rajta rúzs, most kente volna szét.

– Én gyűlölöm kiadni a kontrollt a kezeim közül, ha szex kerül szóba. És te olyan lánynak tűnsz, aki szereti, ha irányítják az ágyban, ha... lerohanják. De a kedvedért neked adom a vezetőszárat.

Sade megremegett, átrohant rajta a hideg, de már semmi jó nem volt benne. Kicsit hátrébb húzódott, hogy jobban fel tudjon ülni, kikerüljön Ambrose széles válla alól.

– Nem kell szakítanod a szokásaiddal, Ambrose, nem lesz itt ma semmi ilyesmi – mondta végül halkan.

– Ez is egyfajta kontrollgyakorlat – felelte erre Ambrose. Nem tűnt feldúltnak, a szürke szemében Sade még csak az árnyát se látta annak a dühödt, csalódott éhségnek, ami ilyenkor más férfiakról gátlástalanul ömlik. Szavakban is. Te megjátszós, hülye ribanc. Mert bár ritkán, de azért mondott nemet, és sose tette zsebre az elutasítottakból ráfröcsögő, sértett haragot.

Ambrose nem csak hallja, de érti is a nemet, jött rá. Mintha még hálás is lenne, hogy visszautasította, de ez már tényleg teljesen abszurd gondolat lenne.

Elpakolták a vacsora maradékát, majd Ambrose eltűnt valahová, aztán farmerban, cipőben és ingben tűnt fel a konyhában. Hosszú haját épp magasra fogta. – Hogy festek?

– Biztosan beenged az ágyába – mondta erre Sade mosolyogva, Ambrose csak intett egyet, majd elviharzott otthonról. Sade vett egy mély levegőt, és csörömpölve fejezte be a mosogatást, aztán gyorsan nyakon ragadta a maradék üveg bort, és meghúzta. Várható volt, de az a kellemetlen érzés, amit hagyott maga után... azt nem várta.

Mit várt mégis? Csak azért, mert ő cölibátust fogadott, a világ más számára még nem áll meg...

Kicsit nyugtalanul feküdt ágyba, a meleg miatt a takaró tetejére, és egy ideig csak figyelte a sötét mennyezetet, hallgatta az éjszakát, a csendet. Egyedül van ebben a kis házban, talán egész estére, ilyen még nem volt. Vicky öt perc séta. A lovakhoz is átszaladhat. Szorongatta a torkát valami rossz érzés, és azt kívánta, bárcsak Ambrose ne ment volna el.

Végül vett egy mély levegőt, és megpróbált elaludni.

Ugyanaz a dörgedelmes kopogás rázta fel, mint egy hónapja. Ezúttal nem sikított, azonnal a paprika spray után kapott, és leosont a földszintre.

A bejárati ajtó előtt újra az a nagy alak magasodott.

– Gyerünk már! Hallom, hogy itt szarakodsz! – förmedt rá a hang kívülről.

Sade minden idegszála felizzott, annyira ideges lett, érezte, hogy az adrenalin felgyújtja az ereit, végigrohan a testén. Reszketett a hideg verejtéktől, ami a hátán csordogált.

– Ambrose nincs itt – szólt ki, olyan biztos hangon, ahogy csak bírt. Ne legyél áldozat, ne hitesd el, hogy az lehetnél...

A férfi megmozdult odakint. – Ó. És te kicsodácska lennél?

– Egy fáradt lovász, aki aludna. Majd megmondom neki, hogy kerested.

– Mikor jön haza?

Sade idegesen szorította a paprika sprayt. Ha azt mondja, hamar, akkor talán megvárja és nem lép le. Ha azt mondja, hogy fogalma sincs, akkor kiszolgáltatja magát.

– Nem nyitsz ajtót? Szívesen megismerkednék Ambrose új... barátjával. – A férfi hangja egy fokkal barátságosabb lett, bár túl mézes-mázos. – Én Hemraan vagyok.

Miféle név az a Hemraan? Török? Ennek ellenére is utálta beismerni, de lassan apadt a rémülete, és eluralkodott rajta a kíváncsiság. Beakasztva hagyta a biztonsági láncot, felkapcsolta a tornácon a villanyt, és kinyitotta az ajtót.

Saját magára fújhatja a sprayt, ennek a behemót férfinak meg se kottyanna ez a kis maradék kapszaicin pára. Be kell szereznie egy medveriasztót.

Hemraan termetét már ismerte, ehhez tartozott egy elborzasztóan morcos, égési seb csúfította arc, kútmély, fekete szemekkel. Sötét haj keretezte az arcát, fekete ruhát is viselt, bár Sade-nek úgy tűnt, mintha egy középkori nyári táborból szabadult volna ide.

Úgy tudta, hogy tartanak errefelé olyat is, és ez sok mindent megmagyarázott. Újabb nyugalomhullám szállta meg.

– Szia, kicsike – villantott rá egy vigyort a pacák.

– Szia. Sade Ezra, nem kicsike.

– Hát jó. Valóban rád fér az alvás, nem tartalak fel. Üzenem a patásnak, hogy holnap a kapunál várom délidőben. Ha nincs ott, egy osztaggal jövök el a jussomért.

Sade nagy szemekkel nézett rá. Ez valóban valami középkori játék lehet, semmi más. Flúgos csávó, de így egészen ártalmatlannak tűnt. Hadi játék, hát persze. Esetleg számháború. A nyári tábort a falu másik részén, közel a tóhoz szokták tartani. Hát persze. Ambrose azt mondta, hogy augusztusban Vicky gyerektábort szervez, ez valószínűleg a két tábor játékos kis összezörrenésének előkészítése.

– Átadom – bólintott. A fickó hálásan mosolygott, de a szemében nyoma sem volt ennek, majd elfordult, és sietős, nagy léptekkel eltűnt a sötét fák között.

Sade újra bezárkózott, és a biztonság kedvéért egy széket is beakasztott a kilincs alá.

Ennek köszönhetően a hajnalban hazabotorkáló Ambrose nem tudott bejutni, ezért felkapaszkodott a tornác tetejére, onnan a lánnyal közös erkélyre. Az erkélyablak bukóra volt hagyva Sade-nél, benyúlt, kinyitotta magának az ajtót és bemászott. Odabent Sade kiáltása, és egy nagy adag paprika spray fogadta.

Sade nem győzött bocsánatot kérni tőle, Ambrose a zuhany alatt ázott ruhástól, a lányt átkozta fennhangon. Sade a zuhanyzó mellett nyöszörgött egy ideig, majd eltűnt. Reggelit, kávét készített a férfinak, aki dühödten, morcosan került elő a zuhany alól, vörösre gyulladt szemekkel és náthás orral.

– Úgy sajnálom – nyögte Sade, felé tolva a reggelit. – Tényleg azt hittem, hogy a haverod az.

– Mi?

– Azt hittem, az a Hemraan visszajött.

Ambrose a lányra bámult, elsápadt, és azonnal lerogyott a székre. – Itt volt? Pont tegnap este?

Sade elmondta neki a rövid kis csevejt, Ambrose még feszültebb és sápadtabb lett. Lehúzta a kávét. – Ma szabadnapot veszek ki – mondta, és elviharzott.

Sade köpni-nyelni sem tudott, pedig rengeteg kérdése lett volna, de Ambrose egyszerűen felnyergelte Damoklészt, és elnyargalt a birtokról. Sade bosszankodva látott munkához, és veszélyes ötlet fogalmazódott meg benne, hogy mire költi a szieszta idejét.

Bringára pattant, Ambrose lovának nyomába eredt. Egy középkori játéktábort nem lesz olyan nehéz megtalálni, nem igaz? A birtoktól kifelé vezettek a nyomok, be az erdő és a hegyek azon részébe, ahol Sade nem igazán járt. Valami miatt sose jutott eszébe arra kirándulni, vagy ha mégis, hamar visszafordult.

Fura érzése volt most is, bizsergett a gerince és a nyaka, erősen izzadt tekerés közben. Zsigeri szorongásként csapott belé a felismerés, hogy azonnal vissza kell fordulnia innen, és már majdnem megtette, amikor kicsivel távolabb meglátta Damoklészt. Urrá lett a pánikon, ami majdnem maga alá gyűrte, odatekert a lóhoz, Ambrose egy fához kötötte.

Tábornak, gyerekeknek, csatának nyoma se volt. Azonban az erdő itt meredek domboldalakon futott, és balkéz felé szűk szoros indult. Sade átpréselte magát a köveken, majd egy ideig csak a magas, mohás kövek között haladt előre, a torkában gyűrűző, ideges érzéssel igyekezett nem törődni. Lábon hordja ki a pánikrohamot, ha kell...

Amikor meglátta a boltíves kaput, tudta, hogy mi az. Megértette, hogy miért áll föl a nyakán a szőr, miért akarta valami, hogy takarodjon innen. A boltívet szürkéskék téglák alkották, minden alkotóelemébe furcsa lényeket faragtak. Nem volt fal vagy oszlop, amihez kapcsolódtak volna, egyszerűen csak létezett. Fodrozódott a levegő benne, mint hőség idején a róna.

Hátrált pár lépést. Ez egy kapu. Máshová. Nem középkori gyerektáborba, de lehet, hogy épp a középkorba? Mindenét átjárta a feszültség, alig bírt nyelni, és amikor a kapuban erősebben, fényesebben csillant a levegő, ijedten hátrált tovább, és egy zugban meghúzta magát.

Ambrose lépett ki a semmiből. Hemraan szorosan a nyomában volt, vadul elkapta a karját, a fickó égésnyomtól csúf arca vörös volt a dühtől.

– Ne fordíts nekem hátat, te szarházi! Megmondtam! Az a mesélő semmire se jó, küldj helyette valaki mást! Csak ne Mayát, mert a falat kaparom tőle!

– Soha többé nem küldöm hozzád Mayát – szisszent Ambrose fenyegetően. – És senki mást, részemről teljesítve vannak az alku szabályai!

– Van pedig egy új babád, aki...

Ambrose a mohás falhoz sodorta másikat. – Felejtsd el! Teljesítettem a feltételeket! – mordult Ambrose dühösen, mire Hemraan csak lesöpörte magáról a kezét.

– Rohadtul megbánod még ezt, ha legközelebb visszajössz, patás – figyelmeztette őt, majd visszalépett a kapun, ki tudja hová.

Ambrose dühösen káromkodott, Sade pedig kiugrott a rejtekéről, elébe szaladt. Ambrose tágra meredt szemmel, halálra váltan figyelte őt, a mohás falban kapaszkodott meg. – Sade – lehelte.

– Ez a kapu egy másik világba vezet, igaz? – kérdezte Sade izgatottan, bár sápadtan a szorongató érzéstől és az előbbi kihallgatott beszélgetésből, ami mind-mind nagyon rosszat sejtetett vele. – Igaz?

– Az ég szerelmére – nyögte Ambrose, elkapta a lány kezét, maga után vonva cibálta ki a szorosból. – Tűnjünk innen el... Hogy jutottál ide? Hogy a francba...?

– Tehát a hippiknek igazuk volt, itt tényleg világokon lehet átlépni! Ambrose! Mindent el kell mondanod!

– Akkora szarban vagyunk, mint ide Ausztrália... Ó, jóságos ég...! – Ambrose magában motyogott, ahogy kivonszolta Sade-et a fullasztó levegőjű szorosból, de még így is alig lehetett rendesen lélegezni. – Fogd a cangád, menjünk innen... Nem biztonságos – mutatott Ambrose sápadtan a szurdokra. – Se itt, se ott, semmi keresnivalód nem lett volna itt, és mielőtt bármit mondok neked, meg kell ígérned, hogy soha többé nem jössz ide.

– Jó, ígérem – háborgott Sade a szemét forgatva.

– Ez komoly – nézett a lány szemébe Ambrose. – Halálosan komoly. Nem jöhetsz ide.

Sade tudta, hogy sokkal inkább érdekli az a másik hely, minthogy betartson bármilyen ígéretet, még ha ezzel örökre magára haragítja Ambrose-t. Ám a békesség kedvéért ismét megígérte Ambrose-nak, amit hallani akart. Visszamentek a birtokra, ahol Sade és Ambrose is sokkal nyugodtabbak lettek, Sade testében megszűnt a pánik minden tünete.

– A kapu okozza. Így tesz róla, hogy távol tartsa a nem odavalókat.

– Ha nem veszem észre Damoklészt, visszafordultam volna én is.

Ambrose fáradtan nyögött. – Miért jöttél egyáltalán utánam? Nincs elég melód?

– Nagyon fura voltál reggel, és ez a haverod is...

– Nem a haverom – vágott közbe Ambrose. – Egyáltalán nem. Sade... soha többé ne menj a kapu közelébe, Henraam veszélyes, az a másik hely is veszélyes. Épp elég baj volt, hogy tegnap találkoztatok, és most a kapuról is tudomást... – Ambrose halkan felnyögött. – Most meg kéne...

– Ölnöd?! – kiáltott Sade. – Engem tiltasz, de Mayát bezzeg átengeded?!

Ambrose elfehéredett.

– Maya nem emlékszik semmire – mondta elfojtott, ideges hangon. – Egy szót se erről neki, senkinek, soha. Sade... Sade, ezt meg kell értened. Ez nem derülhet ki.

A férfi végül észrevette, hogy Sade milyen sokkoltan bámulja őt.

– Nem foglak bántani – mondta végül. – Soha, esküszöm.

Mikor visszaértek az istállóhoz, mindkettejüknek akadt elég tennivaló, hogy elsodródjanak egymás mellől. Sade egész délután próbálta feldolgozni a látottakat és hallottakat, de egyedül nem ment sokra.

A kérdések mérges hangyabolyként zizegtek a fejében, egy perc nyugtot se hagytak neki. Soha nem furdalta ennyire a kíváncsiság, soha nem akarta még ennyire tudni, hogy mi lehet ott, hogy került oda, mit rejt, mi a veszélyes, mi van mögötte!

– Annyi kérdésem van! – nyögött Sade panaszosan este, de erre Ambrose csak felállt és elment otthonról. Sade ámultan nézett utána, és a férfi képes volt ezt eljátszani vele egy héten át. Úgy tett, mintha a kapura, a másik világra vonatkozó kérdéseit meg se hallaná, és Sade-et egyre jobban hergelte a semmibevétel. A mérges hangyaboly fellázadt a fejében. Elég ebből!

Elhatározta, mit tesz a következő szabadnapján. Ígéretet szeg, és nem volt lelkiismeret-furdalása, amikor egy csütörtök reggel a tarisznyájával a vállán, összefont hajjal, bakancsosan, rövidnadrágban, kék pólóban átlépett a kapun.

*

Önsajnáltatásából Brom hangja rázta ki, aki be is nyitott a kunyhóba. Végigmérte a könnyáztatta arcú, vérfoltos lányt.

– Jó. Maradj itt. Ki se dugd innen a rusnya orrod! – mordult rá minden magyarázat nélkül, elviharzott. Kulcsra zárta a kunyhó ajtaját.

Sade szipogva töprengett ezen, a gyíklény minden tüskéje duplájára nőtt a feszkótól. Megdörgölte az orrát, aztán kilesett az ablakon. Az udvar felzizzent az élettől, gyíkőrök siettek a rendes istállók felé, Brom üvöltve zavart őket vissza a helyükre, hogy ne merjenek bámészkodni. Talán a király visszajött végre?

Sade-nek több se kellett, azonnal hazatárgyalja innen magát. Az övére csatolta a medveriasztót, tuti, ami tuti. Átvágott az istállón, kiért a hamuban fürdő hibridekhez, és még azelőtt átmászott a karámon, hogy az egyikük felnyársalta volna a szarvára.

– Beszéld meg a többiekkel – mordult oda Sade. – Ha nem vagytok képesek normálisan viselkedni, nincs kaja vagy tiszta istálló. Tróger pokolfajzatok – vetette még oda a mérgesen vicsorgó lénynek.

Brom rendszerezésének ellenére is nagy tömeg gyűlt össze az egyik lovas karámban. Sade először lelassult, megállt és bámult, mint akit fejbekólintottak.

A karámban egy kentaur kapálta a földet. Tudta, hogy az, félig ló, félig Ambrose, mint a görög regékben, meg a mesékben és a filmeken. Nyakában kötél, erős karjait elől összekötötték, lóhátára nyerget szíjaztak, szájába zablát vágtak és az egyik gyíklény igyekezett őt meglovagolni, de Ambrose lerázta magáról, mint a legyet. Hatalmas volt, aranybarna szőrű, vajszínű bokasörénnyel. Ágaskodott, rúgott, ezért ostorral vágtak neki oda.

A fájdalmas kiáltása kiragadta Sade-et a sokkból.