A hibridek üvöltésére, háborgására kelt, rémülten rohant át a vasajtón, hogy aztán vissza is ugorjon a szobába a tűzförgetegek elől, amivel az állatok fogadták.

– Jó kedvük van, ez azt jelenti – röhögött odakint Lamsza kajánul, aki reggelit hozott.

– Jókedvükben megölnek?

– Az a kedvenc időtöltésük. Az elődöd kétszer akkora volt széltében és hosszában, mint te! És még ő is teljes harci vértezetben ment őket ápolni ilyen vidám reggeleken. Zabálgass, szökedék, kelleni fog az erő!

A reggeli egy nyákos, szürke kása volt, de Sade nem fintorgott. Az ázsiai, zacskós, ötperces ramen-leveseken élt évekig. Az ízlelőbimbói sorvadtak, halottak, ezért se zavarta soha az íztelen vegán kaja a birtokon vagy a saját elsózott, odaégetett fogásai. A medveriasztóval felfegyverezve ment vissza a hibridekhez, de előbb bekiabált nekik, hogy mi a terve.

Csönd fogadta. Belépett az istállóba, a tegnapihoz képest sokkal enyhébb kénszag fogadta. Kinyitotta a karámba vezető ajtót, hogy friss levegő járja át a helyet, aztán az első állathoz lépett, aki merőn, ravaszul figyelte őt.

Csattintgatta a fogait.

Megígérte nekik, hogy csak akkor fújja le őket maró paprikával, ha tüzet fújnak. Harapdálásra nem vonatkozott az ígéret, de legszívesebben odafújt volna az állat képébe. Ám ezek nem lovak voltak, nem volt bennük szelíd jóindulat, nem akartak barátkozni, csak az alkalmat lesték, hogy mikor vethetik rá magukat. Nem adja meg nekik ezt az örömöt, senkinek nem adja meg, az hétszentség.

Kiengedte az állatokat a karámba, majd Lamsza felügyelete mellett a konyha hátsó kijáratához járult. Már várta a négy marhalábszár, egy nagy vödör vér és egy adag parázs.

– Mikor jön vissza a király? – nyögte panaszosan cipekedés közben.

– Ha eszébe jut. Ő a király, neki nem parancsol senki – vetette oda Lamsza kissé megvetően, Sade hallotta a hangjában az ellenérzést.

– Ő rosszabb, mint Hemraan?

– Sokkal. Hegymélyi fajta, a pokol bugyraiból másznak elő, hogy tűzözönben és lángförgetegben pusztítsák el a világot néhány marék aranyért. Hemraan magashegyi, oromzati sárkány, azokba szorult tisztesség...

Sade majdnem eldobta a véres vödröt. – Sárkányok? Hemraan egy sárkány? És a királyotok is? – sípolt magas hangon.

– Ne kárálj, végezd a dolgod inkább!

Sade tudta, hogy valahogy meg kell innen szöknie. Semmilyen sárkánnyal nem szándékozott tárgyalni a büntetését illetően. Vacsorát ismét Brom hozott neki, hallgatta az istállóban morgó, pöfögő, tüzet böffentő hibrideket.

– Jó-jó, de meg kéne őket lovagolni lassan, különben elfelejtik, milyen a nyereg, és megvadulnak...

Sade csak morgott, elmarta tőle a híg levest. Persze, soha többé nem ül lóra. – Nem hiszem el, hogy ilyen moslékra futja a királyotoknak! Úgy tudom, az oromzati sárkányokba szorult tisztesség, nem lehetne az ő menüjüket enni?

Brom tüskéi ismét megnyúltak, főleg a nyakán.

– Szádra ne vedd itt az Oromzatot, ha dicsérni akarod, mert megnyuvasztanak! A bőrödből nyerget vagy kucsmát csinálnak!

– A királyod ilyen szívélyes?

Brom idegesen fújt rá.

– Mindenki tudja, hogy a hegymélyi sárkány magának való, galád, gonosz lény. Dregen mindez, és még sokkal rosszabb is, de igazságos. Hemraan viszont egy oromzati spicli – sziszegte idegesen, kiköpött a földre. – Ha a királyon múlt volna, már rég dögöt csinált volna belőle, de Hemraan jelenléte a kulcs az ország nyugalmához.

– Van ott nyugalom, ahol egy ilyen bestia szüzeket és odaátiakat szed darabokra? Van ebben igazság? – kérdezett vissza Sade élesen.

– Ez a nyugalom ára.

Sade remegve nézett a gyík sárga szemébe. – Engedj haza – kérte. – Látom rajtad, hogy segíteni akarsz, nem akarsz odaadni az uradnak, így is vásárra viszed a pikkelyed, nem? Miért nem engedhetsz el?

– Hemraantól én nem tartok – horkant Brom önérzetesen. – A sorsod is hidegen hagy. Ám Dregen alávaló, kegyetlen férge a sárkányoknak és gonoszabb, mint Hemraan, ha valamit nem a törvényei szerint teszünk, ezt jegyezd meg. És a szökedékeknek felelniük kell előtte. Legutóbb valaki elengedett egy szökedéket, úgy cirka kétszáz éve. Dregen fogta őt, nyársra húzta és lassú tűzön legrillezte a húst a csontjairól, a maradékot pedig elropogtatta, mint édes cukorkát!

– Még egy ilyen nap ezekkel a hibridekkel, és belőlem sem marad más, csak pár csont, amit a lába elé szórhatsz!

– Idegesek, mert nem lovagolják őket! Lovásznak mondtad magad, nyeregbe akkor!

– Nem idomárnak jöttem, lovagolja őket az, akié! Ja, hogy valahol kirándul? A királyod talán azért nincs itt, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy mit tesz Hemraan az országával?

Brom erre már igazán ideges lett, visszalökte a lányt a kunyhóba, rázárta az ajtót. Még csak jó éjszakát se kívánt.

Sade megrendülten, egyre reményvesztettebben érezte magát, lerogyott szokásos helyére, a földre. Még hogy ő, lovagolgasson egy ilyen hibridszörnyön? Aha.

*

Egyik nap kiválasztott egy békés, széles hátú jószágot, akiről tudta, hogy a kezdő lovasoknak szokták felnyergelni. Egy sziesztás délután volt, amikor csak Vicky tartott órát.

Felnyergelte, kantározta, majd az egyik közeli karámhoz sétált vele.

– Szent ég, megtörténik! – üvöltött Ambrose valahonnan. – Tényleg megtörténik!

Mire Ambrose rohanvást odaért, neki elment a kedve mindentől, a nap gyalázatosan sütött, közönséget nem akart, de Ambrose letorkolta őt. – Egyedül akartál volna tanulni, elment az eszed? Még Hami is tudna benned kárt tenni, bár a te hibádból, nem a sajátjából.

– Ismerkedünk, nem közönséget akartam – felelte Sade, miközben a kengyelbe rakta az egyik lábát, és a nyeregbe kapaszkodva felhúzta magát rá, ahogy a lovasoktól látta mindennap. Vagy épp Ambrose-tól. Meg persze nem volt rest hallgatni, ahogy Vicky magyaráz a magánórákon. Elméletben már profi versenylovas.

Ambrose fogta Hami nyakát, megpaskolta, és a napsütéstől hunyorogva nézett fel Sade-re, aki épp az ujjai közé vette a szárat. Ambrose odanyúlt, hogy javítsa. – Kisujj és gyűrűsujj között, aztán hüvelykujjal rászorítasz. Tartsd feszesen mindig, tudja csak Hami, hogy ki van kontrolban.

– Meg se dicsérsz?

– Jól állsz a lónak – vigyorgott Ambrose. – Sétálunk egyet, figyeld a ringását.

Sade megmerevedett, amikor a ló megindult vele, de Ambrose vezette őt a fejénél. A karám szélén, a kitaposott ösvényen mentek. Ambrose sugalmazta, hogyan vegye át a ringást, egyenesen üljön, de lazítsa el magát, fogja a szárat, a sarkával mindig bökjön oda.

Aztán Ambrose elmaradt mellőle, de Hami csak ballagott tovább, és Sade megszorította a ló testét a combjával. Jaj, csak el ne szaladj velem! Még jobban izzadt. Végül eszébe jutott, hogyan állítsa meg. Mikor Hami megállt, Ambrose nevetett, hogy indítsa csak el újra, egyedül. Ezt játszották egy ideig, majd Ambrose megpendítette, hogy ügethetne is, de akkor Sade leugrott a nyeregből ijedtében.

Másnap Ambrose futószáron vitte Hamit, ügetni is kellett. Ambrose az utolsó pillanatokban megsürgette Hamit, és Sade-nek odaszólt, hogy be fogja őt ugratni vágtába. Csak hogy érezze a törődést végre szegény Hami is, mert a nyugdíjasok is vadabbul rodeóznak a nyeregben, mint ő.

Sade-et váratlanul érte Hami megtáltosodása, azonnal befeszült a nyeregbe, össze-vissza pattogott, és végül Ambrose-nak kiabált, hogy állítsa le. A fűbe csúszott, remegett minden végtagja, és napokig nem volt hajlandó nyeregbe ülni.

Akadt azért jobb dolga is, jógázott, bicajozott, úszott, és persze ganézott, söpört, szénázott, csutakolt, nyergelt ájulásig.

Végül egy nap Ambrose késő délután feldúltan rohant végig az istállón. Sade látta, hogy Maya egy bögrét vág a földhöz, majd ő is elviharzik. Ambrose a legelő szélére rongyolt, füttyentett egyet, integetni kezdett, és az odaügető ló hátára pattant, bár azon nyereg se volt.

Sade seprűvel a kezében bámulta a feldúlt, vörös arcú Ambrose-t, aki néhány ingerült csípőlökéssel elindította a lovát, ügetett vele egy kicsit, majd vágtába ugratta, és eltűnt a legelő távolabbi vége felé. A karám kerítésén csak átugratott vele, és már sehol se volt.

Sade felsöpörte házikó elől a beszédes „A személyiségedért szeretlek" bögrét. Aznap egyedül végezte el az esti etetést, bezárt, ellenőrzött, jó éjszakát kívánt, és úgy érezte, hogy maradt benne erő egy utolsó úszáshoz, a tóhoz sétált.

Az erősen naplementés, lila fényekben fürdő tóban Ambrose pancsolt, a ló a parton legelészett. Ambrose délutáni haragjának nyoma sem volt, élénken kiáltott Sade-nek.

Sade a lábujjával túrta a homokot. Ambrose félmeztelen. Félmeztelen, és látni az egész, pompázatosan izmos, barna bőrű, szőrtelen...! Káromkodott magában, leszedte magáról a ruhát, a vízbe gázolt, mert az majd csak lehűti a fejét, az ölét. Ez csak egy helyes arc és egy helyes test! Állj le, Sade. Pontosan tudod, mire képes néhány kerge hormon.

Hol is tartasz a ciklusodban? Ovulálsz mindjárt? Menj a közeléből, mielőtt letepered!

Nem hallgatott magára, együtt úsztak. Próbált arra gondolni, hogy a jónijának békét ígért, bár épp az áruló nemiszerv termelte azokat a kéjhormonokat, amitől most kicsit megzizzent a vízben.

– Örökre vége? – kérdezte, mikor a sötétben partra vergődtek, és öltözködtek.

– Nem tudni, nála sose tudni – dünnyögte Ambrose. – Az érkezésed előtt is volt néhány baj, de most teljesen ideges és én meg ezt nem bírom. Nem kell a drámája, nem kell a féltékenykedése, nem kell... – Ambrose nagyot sóhajtott. – Nem kell a kapcsolat.

– Hát, valakinek nem elég a nagy farok és kapcsolatot is akar.

– Hm. Rohadtul gyűlöltem azt a bögrét. Gyere – mondta Ambrose. – Csillagfényen megyünk haza.

Először nagyon romantikusan hangzott, aztán Sade rájött, hogy a lovat hívják így, és befeszült a hasa az idegességtől. Még csak nyereg se volt rajta! Ambrose magukhoz hívta az állatot, megpaskolta a vállát, a sötétben szinte csak egymás sziluettjét látták.

– Feldoblak rá, nyújtsd a lábad... – Ambrose tétovának hangzott, és Sade várt is egy picit. – Az előbb azért mondtam el ezeket, hogy értsd: nem célom romantikus kapcsolatba keveredni... senkivel.

Sade a ló mellé lépett. – Nekem sincsenek ilyen szándékaim.

– Lehet, hogy ez marha gyorsan megváltozik, ha mi ketten tovább húzzuk egymás agyát, és egy kis idő elteltével az ágyamban kötsz ki, bakfis. Nem vállalok felelősséget egy újabb megzizzent lányszívért, érthető?

– Oké, cowboy, vagy esetleg fuckboy – szisszent Sade. – Tisztázzunk valamit: nem fogsz az ágyadban találni, se romantikus, se nemi kapcsolatot nem keresek. Nyugtot akarok. A flörtjeim nem ajánlkozásnak minősülnek. Ha esetleg ezt a határt átléped, jelzem majd az arcodba juttatott kapszaicin kivonattal.

– Rohadtul örülök, hogy ezt ilyen hamar tisztáztuk. Bokát – morrant Ambrose hangja. Sade odanyújtotta neki, a férfi erősen rámarkolt, és fellendítette az állat hátára. A gerince nyomta a fenekét, de meleg volt, vibráló, selymes. – A sörényében kapaszkodhatsz, nem fog balhézni miatta.

Majd ő maga is a lóra mászott, Sade mögé, az öle hozzáfeszült a lány fenekéhez, aki összeszorította a száját. Egy szót se szólt, ahogy Ambrose halk dünnyögéssel és néhány erőteljes csípőlökéssel elindította a lovat hazafelé.

– Mozogj velem – mondta Ambrose a hátába. – Mozduljon a csípőd az enyémmel és a lóval együtt, csak... hagyd, hogy... ringasson. Csillagfény hazatalál velünk, és biztonságban is vagy. Nem ugratom se ügetésbe, se vágtába, ha nem érzed magad kész rá. Olyat soha többé nem csinálok.

– Rendben – bökte ki Sade rekedten, és ellazította a derekát, ringott előre és hátra a lógerincen, Ambrose öle pedig minden egyes ringásnál hozzásimult. Aztán megérezte a férfi karját a vállai körül, Ambrose előre nyúlt, hogy megkapaszkodjon Csillagfény sörényében. A hátához simuló, meleg, erős teste ugyanúgy vibrált, mint a ló alatta. Halkan beszélt a lóhoz, de Sade fülébe küldte az összes doromboló, nyugtató szót.

– Este megriadhatnak több olyan dologtól is, ami nappal hidegen hagyná őket. Rengeteg róka, vaddisznó, szarvas, muflon jár erre ilyenkor, nem akarom, hogy bajunk essen hazafelé. Nem a most meghúzott határaidat feszegetem ilyen arcpirítóan élvezetes módon, hanem pont ellenkezőleg – nevetgélt Ambrose a fülébe. – Mindent megteszek, hogy ne lépjem át őket.

Éjjel Sade erőteljes dörömbölésre kelt, ijedt sikkantással ült fel az ágyában, mert nem tudta, hogy hol van. Folyt róla a víz, zihált, de aztán lassan kivette a szerényen bútorozott szobáját a sötétben, és rájött, hogy Bokortanyán van.

Elindult a konyhába, hogy igyon egy kis vizet, de a lépcső közepére fagyott. Rálátott a bejárati ajtó tejüvegére. Valaki volt odakint, és hatalmas termete betöltötte az egész ajtókeretet.

– Te vagy az, patás?! Meddig várjak még?! – dörrent a fenyegető, mély hang.

Sade úgy inalt vissza, mint akit kergetnek. Ambrose-ba a szobája ajtaja előtt futott, rémülten, görcsösen markolt rá a karjára. – Van va-vala... – hápogta az ijedtségtől dadogósan, annyira remegett, hogy beszélni is képtelen volt.

– Csss, tudom, intézem. Csss – suttogta Ambrose neki. – Menj vissza a szobádba. Semmi gond. Ismerem. Semmi gond – suttogta újra.

Sade visszament a szobájába, de csak azért, hogy előkotorja a paprika sprayt, és azt szorongatva állt az ajtóban. Feszülten, zihálva hallgatózott, de Ambrose nem hívta be a mélyhangú, éjjeli vendégét. Sade az ablakon lesett ki, két alakot pillantott meg gyorsan távolodni a sötétben.

Mi a szar volt ez?

Az éjjeli, süket csöndben fülsértőnek tűnt a saját szívdobogása is, legszívesebben sírt volna az ijedtségtől. Lefeküdni már nem mert, egyedül maradt a házban. Mi van, ha az a férfi visszajön? Egyedül?

Szent ég, segíts rajtam...!

Teltek a percek, mereven bámulta a helyet, ahol Ambrose eltűnt azzal az alakkal. A tenyere síkos volt az izzadságtól. Egy fél óra elteltével Ambrose alakját ismerte fel, és megkönnyebbülésében nagyot sóhajtott. Leginkább elé rohant volna, hogy megölelgesse, de végül csak lerogyott az ágyra, hagyta, hogy az adrenalin kimenjen belőle, remegni kezdett.

Ambrose halkan kopogott az ajtón. – Ébren vagy? Minden rendben?

– Jól vagyok – szólt Sade. Ambrose bekukkantott az ajtón. Jóképű, vonzó arcán egy megnyugtató mosoly ült, de sápadt volt, izzadt, és a szeme idegesen, feszülten villogott.

– Csak egy hülye hippi volt. Semmi több. Aludj.

Sade kényszeredetten elmosolyodott. Ez meg egy hazugság volt, semmi több. Az ilyen kegyes, megnyugtatásra szánt ferdítéseket kiszagolta. Találkozott már az összes jurtabirodalomban lakó hippivel, és egyiknek se volt hasonló hangja. Mint egy smirglis, kellemetlen, sziszegő, harákoló... baltás gyilkos.

Vajon ki a franc él még a birtokon vagy az azt körülvevő, sűrű erdőségekben a külvilág tudta nélkül? Ambrose ismerte őt, tehát tőle kell kitudakolnia a dolgokat. Ismét meglegyintette az ihlet, hogy pakoljon és iszkoljon innen, amíg tud.

Ambrose reggel kijelentette, hogy szabadnapot vett ki, és egész napra eltűnt. Sade biztosra vette, hogy az éjjeli idegennek is köze van ehhez. Igyekezett nem gondolni rá, nehogy valami paranoid, rossz rém a gondolataira és álmaira üljön ezentúl, mert az tuti, hogy a sírba vitte volna.

Az ugyancsak bosszankodó, feszült Vickyvel az istállóban találkozott, aki visszavezette a lovat a helyére.

– Lemondták a délutáni órámat a legutolsó pillanatban, az ilyet utálom – mordult a nő. – Jól vagy?

– Aha. Épp nincs dolgom, de én szívesen beugornék hozzád egy leckére, ha nem gond.

Vicky figyelmesen tanulmányozta őt, és Sade ráeszmélt, mit tett. Ennek ellenére Vicky csak elmosolyodott.

– Persze. Menjünk.

Sade égő pofával ment vele ki a karámba, kereste a szavait, hogy mivel mentegesse magát, de Vicky nem tűnt úgy, mintha magyarázatot várna. Az ő órája rövidebb, nyugalmasabb volt, mint Ambrose leckéi, Sade ügetni és vágtázni is merészelt, utána az örömtől, izgalomtól remegett, nem az ijedtségtől. Egészen kisimult lóháton, elmúlt az aggodalma a furcsa esti látogató miatt is, azt is elfelejtette, hogy beköpte magát Vicky előtt, hogy mekkorát hazudott lovaglós tudásáról.

– Vacsorázunk együtt? – kérdezte könnyedén örömében.

– Ó, hát ma női kör van Cosmosszal, ilyenkor megvendégelnek vacsorára is. Tarts velem oda, persze ha nem riaszt el a vegán kaja, egy kis éneklés, és hajlandó vagy őszinte lenni – szúrta oda Vicky egy kedves mosollyal az utolsókat. Sade arcára ráfagyott a mosoly. – Ez megmagyarázza a gereblyézést az első napodon. Nem fogok ezen hisztizni, alapvetően jól végzed a dolgodat, Ambrose nyugodt szívvel hagyott itt téged felügyelet nélkül. Szerintem egy éve nem vett már ki szabadnapot – tette hozzá Vicky.

Sade földig süllyedt Vicky nyugodtsága előtt.

– Sajnálom, hogy hazudtam, de egyszerűen...

– Biztos meg volt az okod – vágott közbe Vicky. – Látszott, hogy valami nincs rendben, olyan voltál, mint egy űzött vad, ezért hívtalak annyiszor vacsorázni, hátha kibököd, mi bánt. De három hét alatt egészen kisimultál anélkül is, és úgy éreztem, jobb, ha nem zavarok bele a nyugalmadba. Nem kell magyarázkodnod.

Sade torkát a hála, a bűntudat egyvelege szorongatta. Este Vickyvel együtt sétáltak el vacsorázni Cosmos női tipijébe. Salátát, lencsés burrito tekercset ettek, a faluból is eljöttek még ketten, összesen öten vacsoráztak a sátor előtt fáklyafényben, füstölőillatban.

Aztán Cosmos teát itatott velük, egyszerű gyógynövényes, rózsaszirmos keveréket. Sade meg is lepődött, hogy a meleg ellenére milyen jól esik neki. Beszélgettek hétköznapi gondjaikról, nevettek. Az egyik falubeli egy idősebb, hetvenéves asszony volt, a másik ötven körüli, épp menopauzától szenvedett, átkozta a hőhullámokat. Vicky, Sade és Cosmos megosztották, hogy a havi ciklusuk hányadik napján tartanak.

Cosmos elmagyarázta a belső évszakokat Sade-nek, gratulált neki a nyárhoz, az ovulációhoz, a magas libidóhoz, biztatta, hogy ezt használja is ki, tegyen a maga örömére. Ilyenkor a test mindent sokkal jobban bír, jöhet a megterhelő edzés, munka, vad szex, és Sade égő arccal hallgatta, miközben arra gondolt, hogy pont ugyanezt érezte tegnap úszáskor és a lovon ülve Ambrose-zal. Hogy szétveti a libidó, Ambrose nekisimuló karjai és öle a legvadabb szívdobogást váltotta ki belőle, de eszébe se volt csillapítani. Nem mehet oda vissza.

Cosmos lefektette őket a szőnyegekre, betett egy halk zenét, és vezetett meditációba hívta őket. Sade idegesen feküdt ott, hiába érkezett az utasítást, hogy minden terhét hagyja maga mögött, engedje el a feszültséget, a gondolatait, a légzésre figyeljen, képtelen volt. Csak érjen ki ebből a belső nyárból, mielőtt Ambrose-ra veti magát.

Aztán Cosmos halkan énekelni kezdett, egy sámándobon kísérte a mantráját, amit már a többiek ismertek, vele énekeltek. Sade megilletődötten hallgatta, miközben az öregasszony és Vicky megfogta a kezét. Levegőért kapott, összeszorult a torka, a sok érzéstől, ami hirtelen megrohamozta őt, remegett minden porcikája, és csak sóhajtozott, hogy ne sírja el magát.

Alig ismerte ezeket a nőket, mégis a kézfogásuk, az énekük, a sötét és nehéz illatokkal teli nyáreste miatt egynek érezte magát velük. Még úgy is, hogy nem volt rá hatással a meditáció, az elengedés, de a valahova-tartozás látszata egészen mást hozott ki belőle.

– Ez így... így rendben van? – kérdezte halkan, rekedten, a mantra után, amikor pár percig csöndben figyeltek. – Hogy legszívesebben sírnék?

– Itt minden rendben van, Sade – mondta Cosmos. – Sírhatsz is. Kiabálhatsz is.

– Én csak... nagyon meghatódtam.

– Remélem, hogy legközelebb is jössz – mondta Cosmos mosolyogva. Az idős asszony is szaporán bólogatott, Diora volt a neve. Telt, ráncos arcában kék szeme élénken csillogott, feje tetején nagy kontyba fésülte ősz haját.

– Bárcsak tudtam volna erről, amikor én is ilyen fiatal voltam. Bárcsak lett volna lehetőségem... Hamar mentem férjhez, tizennyolc évesen. Szültem hat gyereket, nevelek tíz unokát, és... és hetvenhét évesen jutottam el egyáltalán oda, hogy fogjak egy tükröt Cosmos biztatására és megnézzem magam. Gondolhatod, hogy micsoda pókhálózás előzte meg a dolgokat, a férjem húsz éve elment, isten nyugosztalja, de... a francos mindenit... A szülész többet volt a lábam között, mint a férjem feje. Már ha értitek...! – nevetgélt Diora, és vele kuncogtak, Sade elképedve vigyorgott. – És amikor végre tükörbe néztem ott lenn, hát én sírtam – mondta a néni. – Mint egy gyerek. Úgy éreztem, hogy egy részemet sose ismerhettem meg, sose volt lehetőségem rá, mert hát az kurvás lett volna, hiszen ott volt a férjem. Elég, ha ő használja. Micsoda prűd ostobaság volt, hogy nem voltam bátrabb, hogy nem volt senki, aki elmondja, hogy ez az én testem, és szabad megismernem. Ha nem tudtam fiatalon, akkor nyolcvanévesen fogom, és micsoda jó döntés volt, életem legjobb döntése volt! Imádom ezt az öreg, de erős, gyönyörű, mindenfélét megélt testet. Végtelen szeretetet és hálát találtam magamban.

– Ugyanezt éreztem – mondta a másik, ötvenes hölgy is, Barb. – Gyerekszülések után minden megcsappant a hálószobánkban, a férjem már nem nőt látott bennem, csak egy anyát, egy kitágult, rossz hüvelyt, akivel már nem ugyanaz a szex. Szét is mentünk, egyedül neveltem a gyerekeket, és leírtam magam arról, hogy én valaha élvezhessek bármilyen hüvelyi dolgot. Mekkorát tévedtem...! – csattant fel a nő vidáman. – Azok a kristály rudak, Cosmos! Ha használom őket, azt se tudom, hogy merre vagyok arccal utána!

– Na, igen – dorombolt Vicky. – A csodás kristályok visszahoztak az életbe, ahová eltemettem magam Kameron és az ő sérülékeny, írói egója mellett. És... – Vicky levegőt vett, talán ő se mondta ki ezeket a dolgokat hangosan. – És mikor ezt neki is megmutattam, vagy megpróbáltam vele megosztani, nem kaptam mást, csak elutasítást. Hogy mi ehhez már öregek vagyunk, engedjem el. Elengedtem – rántotta meg a vállát Vicky. – A házasságunkat is, amibe csak én kapaszkodtam foggal-körömmel az utóbbi években. Lefeküdtem valaki mással.

A feszült csönd azt sugallta Sade-nek, hogy ez nem csak számára új információ. Vicky is kissé remegve hajolt előre, a hangja elcsuklott. Sade még sose látta őt ennyire sebezhetőnek, bizonytalannak, és szinte elképesztette Vicky önereje, hogy ezt kereken felvállalja mások előtt.

– Amit azóta bánok is, mert meg se közelítette az elvárásaimat... Nem lettem tőle jobb, nem lettem dögösebb vagy kívánósabb, még a magam szemében sem. – Vicky vett egy mély levegőt, erősen megrázta a fejét, mintha épp elengedne valamit, vagy szabadulna valamitől. – Nem tudom, mi fog kihozni a gödörből, amiben vagyok, de nem ez... Maradok a kristályoknál egyelőre – emelte fel a fejét határozottan.

Sade nagyot nyelt, de a sötét, a többi nő feltárulkozása, a belőlük áradó elfogadás és megértés felbátorította.

– Túl sok emberrel feküdtem le, azt hiszem – mondta csöndesen, tétován.

– Mi itt nem fogunk ezért ribanc bélyeget sütni rád – mondta Cosmos, amikor Sade nem folytatta, valószínűleg biztatásnak szánta. Sade gyomra a bátorító közeg ellenére is öklömnyire zsugorodott.

– Túl sok volt, és... – Képtelen volt hangosan folytatni, megrekedtek a szavak, lerántották őket az élmények. Egy hülye ribanc voltam, ebből ti se mostok ki a mantráitokkal, gondolta magában fulladozva. Cosmos előre hajolt.

– Emlékezz, hogy itt annyit és azt osztasz meg, ami jól esik. Ha nem vagy kész, nem kell róla beszélned, ez nem arról szól.

– Nem élveztem. Egyszer se. De csináltam – bukott ki végül Sade-ből remegő hangon. – Nemrég valaki mondott nekem valami olyat, ami nagyon-nagyon rossz helyre lökte a megmaradt mentális egészségemet, és nem mehetek vissza oda. És ez lehet, azt jelenti, hogy soha többé nem szexelek.

Mekkora hülyeséget beszélsz itt! Menten körberöhögik őt, és hozzávágnak pár jóni-tojást, hogy kezelje ki magát.

Cosmos viszont csak kedvesen megsimította a kezét. – Érthető, hogy miért érzel így, és rendben is van. Én is éltem meg ilyen időszakot. Én is számolatlanul faltam a partnereimet, mint egy függő, öröm nélkül. Lehet, hogy soha többé nem fogsz szexelni, és ezzel sincs gond, ez a saját döntésed, ha úgy látod, hogy jobban vagy tőle és nem korlátoz.

– Nos, épp ez az, mert a csodás belső nyaram nagyon le akarná rázni ezeket a gondolatokat magáról.

– Hát, Ambrose közelében csodálkozol? – szólt közbe Barb egy széles vigyorral, és egy kis szünet után mindannyian összeröhögtek. Azonnal tudták, hogy Sade-et mi gyötri. Sade igazából örült, hogy lelki nyűgjét sikerült ilyen módon elbagatellizálni és elröhögni, elvette az élét a vallomásának, de mindegyik nő úgy nézett rá, mintha tudná: ez csak egy fázis, majd túljut a lelki hülyeségen, és nem is olyan sok idő elteltével újra kamatyolgatni fog. Mondjuk pont az említett, csodásan vonzó lovásszal. Kösz. Egyrészt megnyugtató volt, hogy alapvetően az emberek hozzáállása nem változik meg ebben a tipiben, csak nem szólnak meg, hogy hülye vagy, lányom, majd elmúlik. Másrészt elkeserítette, hogy kínjait valójában senki nem veszi komolyan. Cosmos se tett mást, csak bizonygatta, hogy ő is így járt, megjárta ugyanazt, amit Sade, de túllépet rajta, és most milyen csodálatosan kiteljesedett.

Cosmos még megkérte őket, hogy távozás előtt tegyék az arcuk elé a tenyerüket, leheljenek bele. Leheljék bele a szeretetet, hálát, akár egy imát, ami önmaguknak szól, és a tenyerüket lassan simítsák arra a pontra, amit a legjobban szeretnének feltölteni ezzel a hálával, ami szerintük a leginkább megérdemli a törődést.

Sade belebámult a tönkrement, sebes, érdes tenyerébe, meglehelte... és fogalma sem volt, hogy hová rakja utána.

Alig várta, hogy hazaérjen, egyedül lehessen a felzaklatott gondolataival. Azonban a házikóban villany égett, Ambrose hazaért, és Sade egy fáradt sóhajjal rogyott le a tornácon. Beletemette a kezébe az arcát, megengedte, hogy pár könnycsepp szivárogni kezdjen a szeméből. Túlcsordult az érzelmekkel, de úgy érezte, hogy megpiszkált egy alvó vulkánt, az elmúlt évek mocska fortyogó lávaként bugyborgott a lelke mélyén, és egy óvatlan, rossz gondolat kellett volna, hogy kitörjön belőle a pusztító förgeteg.

– Sade?

– Jaj, semmi baj, csak... toxikus női energiák kavarognak bennem – sóhajtott Sade nyűgösen. Ambrose ennek ellenére kijött hozzá, leült mellé és sörrel kínálta.

– Szükséged van valami sarkos férfivéleményre ezekről a túltolt pozitivizmust hirdető női körökről, esetleg egy kis soviniszta baszakodásra?

– Meh, még nem tudom – pihegett Sade.

– Vagy némi baráti szóra?

Sade keserűen felnevetett. – Nekem nincsenek nagyon barátaim, rosszul szocializálódtam, sokat váltottam iskolát, és képtelen vagyok barátokat keríteni.

– Ezt átérzem – mondta Ambrose. – Gyerekkoromban fél évente... fél évente külföldre küldött anyám. Én voltam a fura magántanuló minden iskolában, ahová kerültem fél évre, amíg anyámmal voltam, és én voltam a kívülálló külföldön is...

– Hm, utazgatás – sóhajtott Sade. – Bárcsak én is utazgatás miatt mentem volna suliról sulira, és nem viselkedésproblémák miatt. Akkor talán nem bánnám, hogy nincsenek barátaim, ha közben világot láthatok.

– Nem tudom, nyolcévesen szerettem volna focizni egyet a barátaimmal, nem világot látni...

Erre ittak, majd Ambrose egy jóindulatú mosollyal nézegette az arcát. – Ha gondolod, én szívesen leszek a barátod.

Sade visszanézett rá. – Nem tudom, hogy tudok-e a barátod lenni.

– Csak ismerősök leszünk? Munkatárs-ismerősök? Mennyire akarod lélektelenné tenni a viszonyunkat? – faggatta Ambrose kedélyesen. Őszintén mulatott Sade-en, aki szintén mosolygott, mert ő is érezte, hogy milyen nevetségesen beszél.

– Azért mondtam ezt, mert én képtelen vagyok barátkozni pasikkal. Én azonnal flörtölök, játszok és nagyon könnyen kísértésbe esek.

– Az utóbbi nem tűnt föl.

– Mert cölibátust fogadtam, és szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád.

– Épp most árultad el, hogy könnyen lehet téged kísértésbe vinni – vigyorgott Ambrose, majd hirtelen elkomolyodott. – Hé. Ha megteszem, ha visszaélek a könnyűségeddel, akkor én leszek a faszfej, igaz?

– Ráhibáztál. Lényegében önbiztosítást kötöttem ezzel a kis őszinte kitárulkozással. Persze, ki tudja, lehet, hogy téged hidegen hagy, ha faszarcnak tartanálak emiatt, nem igaz?

– Benne van a pakliban. Nem kedvelem ezt a fajta őszinteséget – nyögött a férfi. – Bántottak?

– Igen. És idő kell, magamhoz.

Ambrose a sörösüveget forgatta a kezében, maga elé bámult a sötétbe, és csak bólintott. – Megértem – mondta halkan. – Ezt őszintén megértem.

Egy ideig csendben iszogattak, Sade magán érezte a férfi tekintetét, de nem fordult felé, csak szipogott egy utolsót.

– A minap azt gondoltam, hogy a barátzónába kerültem, de most rájöttem, hogy onnan is kiebrudaltál. Mindenkivel ilyen kedves vagy, aki közeledik feléd?

– Te hiszel talán a férfi-nő barátságban? A szex nélküli barátságban – tette hozzá Sade. – Hány lányszívet tördeltél össze így?

– Elég, értem. Sade, együtt lakunk, dolgozunk, nem idegesít a hülye szöveged, és te se kíséreltél meg lefújni még egyszer, amiből azt gyanítom, hogy bírsz. Segítek tartani a cölibátusod is. Mi riaszt ennyire?

Sade töprengőn hümmögött, végigmérte a fickót. Végül is, ez csak egy újabb határkijelölés, ami perpillanat nagyon szimpatikus húzás a zilált lelkivilágát tekintve.

– A lúdtalpad – mondta végül Sade, és Ambrose hangosan felröhögött.

– Gyere, mutatok valamit, ami biztos felvidít.

Ambrose előszedett egy gyűrött kártyapaklit, megtanította a lányt egy „kobold és gólem" nevű játékra.

– Élvezni fogod, mert hazudozni kell benne – nevetett Ambrose. – El kell dobnod a kezedben lévő összes lapot a bemondott érték alapján. Például eldobsz két lapot, de annak az értéke húsz, és te mondhatsz húszat, de mondhatsz kettőt is. Ha ordas nagy hazugságon csíplek, akkor koboldot kiáltok rád, és ha beigazolódik a gyanúm, akkor felhúzod az összes eddig ledobált lapot. Ha tévedek, akkor jön a gólem, én húzom fel az összes ledobott lapot. Ügyesen hazudozz és ügyesen dobáld a lapokat.

Sade-nek tetszett a játék, végig nagyokat röhögött, és persze sorra vesztette a köröket, de nem zavarta. Egy szombat este, ahol végre szórakozott és senkinek nem ártott, főleg nem magának.

*

A napok eszeveszetten kergették egymást. Sade egyre kevésbé volt mosott szar munka után, mindennap elment úszni este, általában Ambrose-zal és egy üveg sörrel, aztán lóháton ringtak haza. Az a hazaút felért Sade számára egy előjátékkal, Ambrose egyszerre nevezte határ-át-nem-lépésnek és partizánakciónak is, mindjobban élvezte a helyzetet.

Sade a hippiktől vette a zöldségeit, kenyeret és tojást, néha még arra is volt ereje, hogy vacsorát rittyentsen össze. Maya szabadidejében vele dolgozott a tanyán, úgy tűnt, ismét békében fekszik Ambrose mellett. Ám Sade már képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy Maya feleannyira se élvezi Sade társaságát, mint ahogy Sade élvezte a harsány, szájas lány közelségét. Folyton azon kapta a lányt, hogy lesi minden rezdülését, ha Ambrose megjelent a színen, és Sade képtelen volt neki elmagyarázni, hogy semmivel se szándékozik bevágódni a fickónál. Falnak beszélt. Igyekezett a saját dolgával törődni. Az internetről rendelt strapabíró cipőt az első fizetéséből, a szuper drága, magasszárú, barna bakancs az első órában vízhólyagosra törte a lábát.

Bakancs nélkül, tornacipőben, sebtapaszos lábbal lovagolt Csillagfényen. Ambrose a karámon kívülről osztotta az utasításait. Csillagfény és a lány is ideges volt a hőségtől, Sade néha ide-oda szerencsétlenkedett, rosszul húzta a szárat, összekavarta az irányadások módját, sokszor ugratta be rossz lábon a lovat vágtába, és rengeteg légy és egyéb zizegő állat zavarta őket.

Sade sikoltva pofozott el magától egy öt centis böglyöt, és rémülten látta, hogy a szemét rohadék visszafelé tartott. Csillagfény idegesen, rázkódón ügetett, Ambrose valamit kiabált, Sade semmire nem volt képes figyelni, csak a bögölyre.

– Mi a francot csinálsz már?!

Eltűnt a bögöly. Sade megnyugodva rendezte magát, visszavette az ügetés ritmusát. Csillagfény hatalmas nyerítéssel ágaskodott két lábra. Sade sikoltva kapaszkodott, magát is meglepte, hogy nyeregben maradt, aztán... jött a rodeó. És repült, forgott vele a világ, kéket, zöldet, ugráló, megvadult lovat látott.

Nagyot nyekkent a földön, az oldalára érkezett, bennrekedt a levegő, nyöszörögve fetrengett.

– Itt vagyok – hajolt fölé Ambrose, és a válla alá karolva segített neki felülni, Sade sápadtan lihegett. – Hol fáj? Jól vagy?

– Mi történt?

– Nyilván a bögöly rátett a szerencsétlenkedésedre, elege lett. Estél, de hát már nagyon ért. Senki nem nevezheti magát lovasnak, amíg nem zakózott egy jó nagyot. Gyere – húzta fel a férfi Sade-et, végig a karjában tartva. Sade a fejét fogta, még nem tudta, hogy hol fáj, de bicegett. Ambrose elengedte, amikor látta, hogy nagy baja nincs, Csillagfényhez sietett.

A ló jöttére kicsit abbahagyta a rúgkapálást, Ambrose elkapta a kantárt, a ló nyakát paskolva duruzsolt neki. Sade fintorogva, lihegve bámult, még mindig nem hitte el, hogy lezúgott.

Ambrose odahozta a lenyugtatott lovat. – Vissza a nyeregbe.

– Hülye vagy? – bukott ki Sade-ből. – Mára... de inkább a hétre, elegem van...

– Vissza. Egy körre, hogy ne az esés legyen az utolsó emléked, hanem valami pozitív, Gyere.

Sade a száját húzta, de Ambrose hajthatatlan volt.

– Nem fogsz emiatt befosni a lovaglástól, ez csak egy kis bukó volt.

– Ledobott!

– Van ilyen – horkant Ambrose. – Idegesítetted, és belemart egy baszott nagy bögöly. Gyere!

– Nem! – nyögte Sade, de Ambrose, elkapta a bokáját és kérlelhetetlenül fellendítette a nyeregbe. Sade bal oldala már erősen lüktetett, a levegője elakadt. Csillagfény egyik lábáról a másikra állt, dobálta a fejét a legyek és böglyök miatt, Sade szintén berzenkedve rázta meg a fejét. – Nem – ismételte, és lecsúszott a másik oldalon. – Nem.

– Sade...

– Nem! – szűrte a fogai között a lány, megragadta a kantárt, és elvitte Csillagfényt lecsutakolni, bár semmi kedve nem volt hozzá.

Estére teljesedett ki az esés ereje, az oldalán hatalmas lila folt tarkállott, nehezen tudott menni, és még a feje is iszonyatosan lüktetett. Fájdalomcsillapítóval feküdt le aludni, és bár komolyabb baja nem lett, a fejfájás elmúlt, de napokig bicegett. És nem ült többet lóra.

Ezek után hibridre se fog!