Sade-et a déli szusszanása után Lamsza kísérte el az ellátmányért, de eszébe se jutott neki segíteni, hogy a marhalábakat, a hatalmas vödör vért vagy épp parazsat ő cipelje. Sade egyedül izzadt, a marhalábból vér csöpögött a kezére, ragacsos lett mindene, ismét hányni lett volna kedve.

Az állatok megvadultak a kaja láttán. Sade-re rontottak, a lány kiáltva vetette a hamuba a szőrös cubákokat, és sietve hátrált vissza a vaskarámon kívülre. A vért onnan döntötte az itatókba, az izzó parazsat pedig szintén csak a hamuba hajította a vödörből.

– Úgy nem fogják enni. Láttam, hogy az elődöd kézből eteti őket – kacarászott Lamsza.

Ki tudja, hogy miből lehetett az előző hibridész...

– Mi történt vele?

– Az egyik leharapta a karját, seblázat kapott. Három napig döglött a szerencsétlen mire végre meghalt.

Sade elképedve pislogott. Persze. Etesse ezeket kézből a döglött hibridész. Összecsapta a tenyerét.

– Egy időre végeztem velük. Mi lesz az én ellátásommal? Fürdenem, ennem kell.

– Fürödj a hamuban, mint ők – röhögött a gyíklény, majd visszakísérte Sade-et a kőkunyhóba és rázárta az ajtót, és később csupán egy vödör vizet kapott.

Esélye se volt, hogy normális munkakörülményeket tárgyalgasson ki magának, pedig ahhoz eléggé értett, hiszen semmilyen előképzettséggel elérte, hogy lovásznak vegyék fel Bokortanyán! Dühösen főtt a saját, trágyás szagában, és ebben a förtelemben talán képtelen lett volna ész érveket bevetni, hogy miért érdemel jobb körülményeket. Amikor Ambrose-nak bizonygatta, hogy munkaképes, akkor csak a saját izzadságától szaglott. Enyhén. Ehhez képest illatozott!

*

Sade egy pohár vizet szorongatott, a házikó tornácán üldögélt, a levegőt a saját izzadságának párája nehezítette a melegben. Ambrose épp egy szendvicset készített neki. Ez az idő arra lett volna jó, hogy kitalálja a mondanivalóját, de hát a gondolatai pánikszerűen kergették egymást, egyik ötlete és kamuzása nagyobb hülyeség volt, mint a másik. Nem sejtette, hogy ennyire hamar lebukik. És ennyire büdös lesz.

De hát mit mondjon? Az igazat? Hát nem pont az elől jött ide? A térdére hajtotta a fejét, és csak akkor emelte fel, amikor Ambrose kijött, leült mellé, és kettejük közé tett egy tálcát két egyszerű sonkás-sajtos szendviccsel.

– Összesen huszonöt dolcsi van a zsebemben – kezdte Sade végül. – Kellett meló, hogy ne gatyásodjak le teljesen.

– És Wanna Cityben nem lett volna egyszerűbb?

– Wanna City ki akart nyírni. Nem maradhattam ott. Kellett a környezetváltozás, ez a tanyasi meló tökéletes rá.

Sade a szendvicsért nyúlt, mert már szédült, nem nézett a fickóra evés közben sem. Némán ették a szendvicset, majd Sade megitta a vizet is. Kicsit emberibbnek érezte magát.

– Gyorsan és jól tanulok, szuper az alkalmazkodó képességem, majd meglátod...

– Láttam. Néztem, hogyan gereblyézed a ganét – röhintett Ambrose. – De van egy rossz hírem. Én nem cirkuszi bohócot akarok az istállóban, hanem egy markos lovászlegényt, aki napi tizenkét órát vagy akár többet is lehúz sírás nélkül.

– Ezen ne múljék, markos legény leszek holnapra.

Ambrose újra csak kinevette, végigmérte a lányt, de ezúttal Sade érezte, hogy nem a csajos bájait veszik szemlére, hanem a pálcika karjait, sovány, sápadt arcát.

– Ambrose, erre nekem szükségem van. Tudom. Érzem. Innen már tényleg nem tudom, hová menjek – nézett Sade a férfira, eldöntve, hogy egy pillanatra teljesen őszinte lesz. Magával szemben is. – Elfogyott a pénzem, a lehetőségem, az... – Életkedvem. De nem mondta ki hangosan.

– Sajnállak, tényleg – mondta a férfi. – De én azzal nem vagyok beljebb. Te plusz munkát aggatsz a nyakamba, nem pedig könnyíted a dolgom.

Sade összeszorította a fogát. – Nem így lesz, hidd el. Gyorsan tanulok. Adj... adj egy hetet! Ha jövő héten ilyenkor is ugyanezt gondolod majd, akkor nyugodtan kirúghatsz.

Ambrose a fejét csóválta, de nem mondott semmit. Gondolkozott, közben kinyújtóztatta hosszú lábait.

– Kameronnak is ezt a szöveget mondtad?

– Nem. Neki... Neki idéztem a könyvéből.

– Micsoda? Te ismerted...? Te ismered a könyveit? – kapta fel a fejét Ambrose lepetten, mire Sade legyintett.

– Öt évig benn maradtam az egyetemen. Szerinted hogyan? Rákerestem a nevére, mielőtt felhívtam volna, kiadta a találatot róla, leszedtem az egyik könyvét, elolvastam az első tíz oldalt és az utolsó tízet, majd egy kritikát is, ami épp nem szarozta, hanem méltatta a könyvet. Ezekből az infókból összeollóztam annyi tudást, ami elég volt. És maga alá élvezett tőle. Ennyi a hódításom története.

Ambrose a lányt bámulta, arcán egy elképedt vigyorral.

– Kár, hogy a lovász melót nem lehet így elsajátítani – tette hozzá Sade. – De majd valahogy belőled is kifütyülöm az infót hozzá.

– Azt azért megnézném, és talán egy hétig pont kibírom, hogy elhülyéskedj a gereblyével. És kijelentem, hogy nagy szerencséd, hogy Kameron épp a mai napot választotta, hogy eltűnjön megint, így nem buksz le azonnal, hogy mekkora kamus vagy.

– Mázli. Köszönöm – mondta Sade. – A szendvicset is.

Ambrose felállt, ellépett a teraszról. – A hűtőben találsz hozzá mindent, ha még ennél. Ó, és... Vickyvel lehet beszélni arról, hogy előre adjon fizetést. Esetleg hetente. Rugalmas a nő. A vacsoránál kérdezz csak rá az előlegre.

Sade magában elrebegett egy hálaimát, mert ez eszébe se jutott, csak szorongott, hogyan fogja kihúzni a kis lóvéval az első fizetésig.

– Kösz. Biztos beijedtél, hogy a huszonöt dolcsimból nem vettem volna neked sört.

Ambrose nevetett rajta, Sade vele vigyorgott. – Pedig nem spóroltam volna. Ha költeni kell, akkor menjen sörre!

– Sade, van egy sejtésem, hogy miért is vagy ennyire legatyásodva. Tudod, mire költsd az utolsó centjeidet? Kötszerre – vetette oda Ambrose vigyorogva. – A babapuha kis kezed holnap már a múlté. Az első fizudból vegyél egy rendes bakancsot, mert ha ló tapossa meg a lábad ebben a tornasurranóban, eltöri az összes lábujjad. Most meg hová jössz?

– Dolgozni. A paprika spray miatt.

Ambrose ismét csak vigyorgott rajta. – Jó, tetszik a hozzáállásod.

– Más is fog tetszeni – ígérte Sade, és Ambrose hangosan felnevetett. Sade előre sietett, égő arccal, ami majdnem olyan volt, mintha megint arcon fújta volna magát a testőr sprayvel. Mi a szart flörtölsz a főnököddel és a lakótársaddal!? Nem volt már ebből elég bajod?!

Így ekézte magát, amíg rendes vasvillára kapott és szakszerűen nekilátott kipucolni a lovak almát. Ambrose ezúttal segédkezet nyújtott, így a munka nem tűnt halálosan lehetetlennek, csak borzalmasan fárasztónak. Az utolsó bokszoknál már remegett a karja, alig bírta tartani a vasvillát, a tenyere vörös volt, érzékeny, feszült és égett, de meg se nyikkant.

Mikor végeztek, a lovardai csapnál hűtötte a hideg víz alatt. Ha már ott volt, Ambrose szólt neki, hogy kezdje megtölteni a vödröket, hordjon a bokszokba friss vizet az itatókba. Sade nagy buzgón megtöltötte az elsőt, majd majdnem beleszakadt, hogy a húsz literes vödröt elcipelje az első itatóhoz. Az érzékeny tenyerébe belevájt a vödör éles fogantyúja, vörös csíkok tarkították. Legszívesebben csak úgy tartotta volna a kezét, mintha épp frissen kent volna lakkot a körmeire.

– Nem egész nap megy ez ám – szólt oda Ambrose. – Reggel van hajtás, napközben ráérősebb minden. Ebédidőben szigorú sziesztát tartok, amikor ilyen rohadt meleg van. A lóápolás és nyergelés pedig egyenesen meditatív élmény, majd meglátod. A vasvillától, ásótól, vödröktől és bálacipeléstől féltelek, bakfis.

Sade-et ez nem nyugtatta meg. Ambrose végül megkegyelmezett neki, hogy szedje össze magát vacsorára, a lovakat meg ő lerendezi estére és holnap reggel kezdik az ismerkedést. Ha van ereje, azért Wikipédiázza le a ló szócikkét, hátha. Sade-nek nem volt ereje röhögni, görnyedten vánszorgott a házikóba.

Este hétre se hűlt úgy igazán a levegő, Sade megkockáztatott egy rövidnadrágot és egy rendesebb, ujjatlan blúzt. Nézte magát a tükörben, a haja már meg is száradt, gyorsan befonta. Megdörzsölte vékony arcát, a sötét karikákat a mélykék szeme alatt, és semmivel se volt vonzóbb vagy ismerősebb ez a kép, mint a lesírt, elfolyt smink a szeme és szája körül, amikor hányásig itta a tequilát, és hasonlóan részeg emberekkel smárolt, akik előszeretettel kenték el a szájára festett rúzst a kezükkel. Farkukkal.

Sade elfordult a tükörtől. Ő egy hülye szellem.

Úgy ájult ágyba vacsora után, mint már régóta nem, és egyszer se riadt föl légszomjra vagy megmagyarázhatatlan halálfélelemre, mint az utóbbi hónapokban. Vagy voltak azok évek is?

*

Napnyugtára az izmai remegtek a kimerültségtől, szinte kopogott a szeme az éhségtől, de képtelen volt nyugton elvackolni magát a hibridész kunyhójában.

Mikor már teleüvöltözte az udvart, megjelent Brom, és kapott tőle egy tál hideg levesfélét.

– Tartsd a szádat, te eszement szárcsa, különben Hemraan is meghallja, aztán lesz neked jaj és sikoltozás! – sziszegte Brom.

– Nem tarthattok így itt, fürdenem kell! Ez a hibrid trágya szétmarja a bőrömet! – mutatta fel Sade a vörös kezét, az égési foltok az egész karján felkúsztak, nem beszélve a lábáról, ahová felfröccsent a trágya napközben. Egyedül a bakancs állta a sarat.

– Ne nyavalyogj, Hemraan ezerszer rosszabbat tenne veled! Volt itt egyszer egy odaáti csirke, Hemraan ágyelőnek használta, az egész palota attól zengett, majdnem a csatornakoboldok vitték el! Kushadj csendben, amíg nem jön vissza a király! – dörrent rá Brom.

Sade rémesen rosszat sejtett.

– Azt a lányt Mayának hívták?

Brom egy ideig méregette őt a sötétben, kidugta párszor villás nyelvét.

– Ne faggatózz, maradj csendben, és nem jársz úgy, mint ő.

Sade visszavonult a kunyhóba, lerogyott az ágyra, majd rájött, hogy abban három napig fetrengett egy félkarú gyíklény. Inkább a földre ült a sarokba, és a fejében felelevenedett Maya arca, és hogy már a tanyán töltött második napján megismerhette őt, ha aludni úgyse tudott.

*

– Áh, a megmentőm – sóhajtott Ambrose.

Sade zavartan pillantott föl a reggeli lóetetésből. Egy fiatal lány ugrált be az istállóba, hosszú farmer, melós bakancs, kockás ing jól betűrve a magas derekú nadrágba, de látszott, hogy alatta csak bikinifelsőt viselt. Szőke haját két copfba fonta, kendőt kötött bele. Napbarna arcú, formás alakú lány volt, zöldesbarna szeme hatalmas volt, tekintete éber, élénk, friss, mint a kikelet, vigyora fülig érő.

– Megjöttem, Rose! Szia! – köszönt rá Sade-re azonnal. – Maya vagyok.

– Két óra múlva tízen érkeznek, hogy elmenjünk terepre, ilyenkor neked egyedül kellene felszerelned és készenlétbe állítanod a tíz lovat, majd utána rendet vágnod az istállóban. Maya helyi dög, sikerült rávennem, hogy segítsen rajtunk. Szeresd őt.

Sade bólintott. – Sade – mutatta be magát, mert az infóáradattól nem jutott más az eszébe.

– Illetve ma én viszem terepre a lovasokat, szóval a nap hátralévő részében Mayára bízlak, tőle tanulsz tovább délutánig. Majd aztán lópátyolgatás közben kikérdezem, mire jutottál – fordult el Ambrose, sietősen otthagyta őket.

Sade hápogott, Maya jóindulatúan méregette őt.

– Ambrose nagyvonalakban elmondta, hogy mi a helyzet veled. Ne aggódj, én nem vagyok egy akkora bespeedezett despota, mint ő. Még hálás leszel, hogy én leszek mára a dadusod.

– Már most hálás vagyok.

Együtt befejezték a lovak etetését, majd Maya megmutatta, hogyan szokták ilyenkor kicsapni őket a legelőre. Tíz ló kivételével mindet kiengedték a bokszukból, a békés, jóllakott állatok már tudták a rendet, tudták merre találják a legelőt, kiballagtak. Sade a fal mellet állva nézte a sokszínű, klappogó, prüszkölő vonulást, volt benne valami megnyugtató báj, de nem tudott belemerülni. Maya bevitte a házikóba.

– Gyere, Ambrose általában elfelejti, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hoztam reggelit. Főzök kávét is, aztán hipp-hopp felszereljük a lovakat, kipucoljuk a bokszokat is.

– Te az én megmentőm is vagy – hálálkodott Sade elképedten. – Szabad a bejárásod ide is?

Maya huncutul mosolygott rá, ahogy a konyhába mentek, és az ebédlőasztalra tette a szövet táskáját. – Mondjuk úgy. Péksüti, egyél. Másodéves vagyok közgázon, és vége a vizsgáimnak, nyárra hazajövök a koliból, az egész gyerekkoromat ezen a tanyán töltöttem. Sokkal nagyobb bennfentes vagyok itt, mint Ambrose, de ez maradjon kettőnk között, mert szereti azt hinni, hogy nélküle megállna itt az élet.

– Vicky is ezt mondta.

– Na jó, van benne igazság – nevetett Maya bolondozva. Sade kivett egy vaníliakrémes brióst, még meleg volt. Maya elkészült a kávéval is, a konyhát betöltötte az édes péksüti és a frissen főtt kávé kesernyés illata, Sade sóhajtva markolt rá a bögrére. Feketén itta, de Maya elszöszmötölt a sajátján, tejjel és cukorral hígította.

Sajnos Sade-nek ez alatt volt ideje a bögréjét megfigyelni. Ami nyilván Ambrose bögréje. A következő felirat ékesítette: „A személyiségedért szeretlek, de az a hatalmas farok nagy bónusz!"

Maya beleivott a bögrébe, afölött nézte Sade-et, minden egyes rezdülését szkennelte. Mayának tehát nem csak a tanyára, istállóba, házikóba, de Ambrose ágyába is szabad a bejárás. A csaj nem segíteni jött, hanem felmérni, ki lesz a csávója lakótársa, és azonnal szerette volna rendezni is a territóriumi határokat. Sade szájában még keserűbb lett a kávé.

A nyergesben folytatták a reggelt, mintha a bögre-incidens meg se történt volna.

– Megmutatom az elsőt, hogyan kell. Jó? Szuper egyszerű. Ez a nyeregalátét, aztán jön a nyereg, és fogj meg egy kantárt is. Nem, az egy ostor. A sok szíjas a zablával.

Maya valóban érthetően és világosan magyarázott, Sade hirtelen el is hitte, hogy nem lesz ezzel semmi gondja. Figyelmeztette, hová helyezze jól a nyerget, ellenőrizze, nem gyűrődik-e a nyeregalátét, vagy nem húzza a heveder a ló bőrét az első lábainál. Azonban az már korántsem volt ennyire egyértelmű, hogy a ló fejére húzza a kantárt. Főleg, hogy sok ló idegenkedett tőle, az érintésétől, nem tudták még hová tenni, nem szívlelték bizonytalan szerencsétlenkedéseit, és őszintén? Ő se szívesen matatott a lovak szája körül a zablával.

– Oldalról nyúlj bele a szájába az ujjaddal, ott nincs foga – biztatta Maya vigyorogva. Sade izzadtan szenvedett az egyik ló nyaka alatt, sokadszorra sikerült csak rávenni a lovat, hogy bevegye a zablát, majd a szíjakat is a helyére húzta, utána remegő, fájó ujjaival bekapcsolta őket a megfelelő helyen. Maya javította, ahol rosszul csinálta, majd lelkesen megdicsérte, és ebédidőben elvitte fagyizni. Sade meg volt győződve, hogy ez volt az utolsó kedves gesztusa irányába.

Maya pátyolgatását követően Ambrose vette át az oktató szerepet a második napon délután, ahogy azt ígérte is. A férfi a lóhoz hívta, amit már leszerelt, egy étcsokoládé színű példány volt.

– Ő Damoklész, a legpikírtebb versenyparipa. Rajta fogod megtanulni, hogyan kell leápolni egy lovat.

– Miért pont rajta?

– Azért, hogy a többivel is olyan finoman bánj majd, mint ahogy ő kiharcolja. Harap, rúg, tapos és fellök, ha rosszul érsz hozzá.

Sade elsápadt, majd felmutatta a kezét. A vasvillázás lüktető, durranásra kész hólyagokat hagyott a tenyerén, sok már fel is szakadt, egyesek bevérzettek. Ezek kezelésére vastagon letapaszozta, amit csak tudott.

– Ezekkel a nyomikkal semmi erőszakosra nem lennék képes.

– Nem kell beszarni, bakfis. Együtt ápolgatjuk – vigyorgott Ambrose. Bevitték Damoklészt a helyére, ott Ambrose elmutogatta neki, hogy mi micsoda. Nem csupán a keféket, szivacsokat és fésűket illetően, hanem a ló testét is. A beharangozott hiszti nem jelentkezett a ló részéről, amikor Ambrose mutogatta nagy fogait, fülét, kócos sörényét és farkát, izmos hátát, hosszú lábát, bokaszőrös csüdjeit és patáit.

És Sade végre megsimogatott egy lovat. Megérintette a kissé még nedves, meleg szőrt, végighúzta a nyakán a tenyerét, bár nagyon finoman, mert rettenet mód szenvedett a sebeitől. Damoklész halkan prüszkölt párat, a terep bizonyára lefárasztotta a drámaigényét. Akkor kezdte a fejét kapkodni, amikor Sade kezében meglátta a kefét, de Ambrose a másik oldalról megcsapkodta, valamit dünnyögött neki, és lehiggadt.

Sade követte Ambrose minden utasítását, a fickó csak a ló pofáját tartotta és paskolgatta néha az állatot. Le se vette a szemét Sade-ről, leste a kezének minden mozdulatát, hogyan fésüli, dörgöli a ló szőrét, hogyan mossa le szivaccsal Damoklész pofáját, szemét, orrát és száját, puhán és óvatosan. Nem kerülte el a figyelmét Sade remegő keze, ideges sóhajai.

– Ugye nem félsz a lovaktól?

– Azt hiszem, nem – mondta Sade. – Pónit simogattam. Melodrámás versenylovat még sose ápolgattam. Szóval, mit csináljak a patáival?

Ambrose kissé nevetve újra elmondta neki, hogy emelje fel a ló egyik lábát, a kaparóval pedig vésse ki a patkó és a pata szarujához beszorult koszt. Ha kész, olajozza be.

– Maya előbb megmutatta a dolgokat, és csak utána kellett csinálnom – jegyezte meg Sade.

– Nem Mayának dolgozol, hanem nekem, engem kell lehengerelned.

– Ó, szóval ez erről szól. Máris kigombolok egy gombot a blúzomon – nevetett Sade, ahogy lehajolt, és megfogott egy lópatát. Szerette volna, ha Damoklész azonnal arcon is tapossa, de a ló tudta, hogy mi következik, emelte szépen a lábát neki, hadd piszkálja ki a patája alól a koszt. Ficsúr.

– Erre majd térjünk vissza este – ajánlotta Ambrose. Sade szíve a gyomrába süllyedt, nem, nem mész vissza oda!

– Félre ne értsd, egy lólábat pedikűrözök, remeg minden tagom a fájdalomtól, este én csak ájulat-mély alvásra vágyom. Ezekkel a kezekkel már gombolni se tudok.

– Szegénykém. Hogy fogsz így levetkőzni este? – kajánkodott a férfi a feje fölött.

– Majd sikítok, ha bajba jutok. Talán a barátnőd kisegít.

Ambrose halkan nevetett, inkább csak fújt egyet. Sade közben végzett az egyik patával, tovább ment a hátsóhoz.

– Maya nem a barátnőm.

Sade nagyon elfoglalt volt a patákkal, és csak akkor válaszolt, amikor mind a néggyel megvolt, és felállt Ambrose oldalán. – Remek. Ezt ő is tudja?

– Tudja. Damoklészt vidd ki a legelőre a többiekhez. Fogd a kötőféket itt az álla alatt, és mielőtt elengednéd, csatold le róla, én figyellek messziről. Vigyázz a lábával, szeret taposni.

Sade kissé fintorgott, de nem vitázott, teljesítette a feladatot, bár szívesen megkérdezte volna, hogy milyen messziről? Megmenti időben, ha Damoklész végül lesújt rá? Ám Sade figyelt minden kis rezdülésre, ami a lóból áradt felé, a lába elé nézett, és nem idegesítette fel a lovat a szerencsétlenkedésével.

Ebben volt gyakorlata, bár nem lovakon szerezte tapasztalatait, és ettől eléggé rosszul lett. Elengedte a lovat, aki vidám kis horkantással ügetett társaihoz az udvari itatóhoz.

Este a házikóban Ambrose feltartotta, Sade figyelmeztette, hogy azonnal sírva fakad a kimerültségtől és a fájdalomtól. És épp túlesett egy csacsogós vacsorán Vickyvel, ami teljesen lefárasztotta már. Ambrose csak a kezébe nyomott egy kis fatégelyt.

– Ezzel kend be a kezedet, meg bármidet, ami fáj. Ne kötözd be, holnapra sokkal jobb lesz. És holnap húzz kesztyűt vasvillázás előtt. A babapuha tenyerednek annyi, de azért nem kell megnyomorodnod egy kis kétkezi melótól.

Sade szeretett volna vitázni a kis jelzőn, de nem volt ereje.

– Hallottam Vickytől, hogy egy hippi kommuna is él itt.

– Ez a hely vonzza a hülyéket. Valaki azt mondta nekik, hogy itt megtapasztalhatják a világátlépést, meg egyéb transzcendentális baromságot, és erre törekednek rengeteg fű, gomba és ayahuaska segítségével.

– Ezek itt legálisak?

– Nem, a jurtáik sem, de nem ártanak senkinek. Nem kell őket lefújnod, ha véletlenül beléjük botlasz, a zsarukat se hívd rájuk.

– Közéjük tartozol? Azért nem viselsz cipőt általában?

– Nem, más okaim vannak.

– Mégis mi?

– Lúdtalp – vigyorgott a férfi. – Egyetlen gyengeségem. Elégedett vagy? Láttam, vettél sört – tette hozzá Ambrose vigyorogva. Sade a krémes dobozkát szorongatva bólintott. – Megisszuk?

Kopogtak, Maya libbent be az előszobába, onnan köszönt. Sade arcán fáradt mosoly tűnt föl, Ambrose viszont kifejezetten bosszankodva ráncolta a szemöldökét. – Erre még visszatérünk – mondta Sade.

– Egyre több dolog van, amire vissza kell térnünk – jegyezte meg Ambrose. Sade a lépcső felé vánszorgott, Maya vidáman érkezett, kezében egy üveg borral. Sajnálkozott, hogy Sade nem tart velük, és el is hitte neki egy pillanatra, majd észrevette, hogy a lány valójában csak két poharat hozott magával a borhoz.

A szobájában leült az egyszemélyes ágyára. Mindkét bőröndje nyitva, feltúrva a ruhákért, ki kellett volna pakolnia már rég, de nem volt ideje, ereje. Az ágy előtti rongyszőnyegbe dörzsölgette a talpát, az éjjeli szekrényre tette a fadobozkát. Babakék színű krém volt benne.

Letekerte a kötéseit, utált a tenyerére nézni. Felszaggatott, vérző, nedvedző seb az egész, főleg a tenyerének párnáin. Óvatosan, szerencsétlenkedve bekenegette a krémmel, próbált nem sírni, majd egyszerűen hanyatt dőlt az ágyon, és szinte azonnal elaludt.

Hangos, női kiáltozásra riadt, hápogva ült fel, minta rohama lenne, mintha megint nem kapna levegőt, mintha a pánik... Nem! Sade felült, a homlokát dörzsölte. Nem megy vissza oda, nincs pánik! Levegőért kapkodott, próbált rájönni, hogy mitől ébredt halálra váltan. Ki a franc sikoltozik...

A szomszéd. Kéjesen. Túl hangosan.

Sade a szemét forgatva feküdt vissza, de rájött, hogy ha már felébredt, pisilnie kell. Hátha a hangoskodása rábírja Mayát, hogy tekerjen a hangerőn. Lehúzta a vécét, visszajött a mosdóból, ajtót csapkodott, de a kéjelgés nem apadt.

Sade vörös arccal feküdt a fal melletti ágyon. Vajon Ambrose ágya is ezen a falon van, azért ilyen hangos? Konkrétan csak ez a vékony gipszkartonfal választja el őket? Megdörzsölte az arcát, és meglepetten nézett a tenyerére.

Érdes, száraz bőrt tapintott, ami feszült, érzékeny volt ugyan, de nem nedvedzett többé, nem friss, puha bőr lifegett mindenhonnan, hanem száradt, mintha napok teltek volna el.

– Ó, Amb...rose! Ambrose! – kiabált Maya magánkívül.

Sade is csak hálásan sóhajtozott, újra bekente a tenyerét a krémmel. Egy aktus mennyi ideig is tart? Tucatnyi női magazin foglalkozik a témával. Átlag hét perc szükséges egy nőnek az orgazmushoz... Legyen tíz, mert hátha Ambrose béna, vagy valami.

Ez biztos karma, gondolta. Egy rohadt szar karma, mert ő is rohadt hangosan tett ki magáért általában. „Olyan hangos volt a csaj, akit összeszedtél, hogy még én is rárántottam, haver!" – írta egyszer egy szomszéd, amikor még ő ott volt, és a csávó röhögve olvasta fel az üzenetet. Talán dicséretnek szánta. Sade nézte, ahogy a srác, akinek megadta a számát Hangos Ezrának írja be őt a telefonjába. Soha többé nem találkozott vele.

Maya már lassan húsz perce skálázott. Ez így azért nincs rendben. Ennyi idő után már meg lehet unni a bénázást, de Maya nem szólt.

Valami nagyot csattant odaát, a kéjes hangokat elvágták.

– Befejeznéd!? Kurvára befejeznéd végre?! Élvezz már el, vagy tűnj a francba! Ekkora ricsajtól az életkedvem is elmegy! Mi a szar bajod van!? Én is rohadt fáradt vagyok már, kinek műsorozol!? Neki!?

Ambrose hangja tele volt haraggal, Sade Maya helyett is azonnal rosszul érezte magát. Annál nincs hangulatgyilkosabb, ha a pasi szól, főleg így.

Némi motozás, ágynyikorgás, ajtócsapdosás, Maya robogó léptei, a bejárati ajtó dörrenése. Sade némán, mozdulatlanul feküdt a sötétben, a plafont bámulta, még levegőt is elfelejtett venni. Hát, ciki. Istenem, de ciki.

Halk kopogás érkezett az ominózus vékony falon. – Sajnálom.

– A francba – nyögte Sade. – Pedig már épp kezdtem volna beindulni!

– Gyere át! – morrant a férfi. Sade lábujja görcsbe rándult a mocskos ötlettől, összeszorította a térdeit, a matracba süppedt. Nem, oda se megy vissza!

– Lefújlak!

Röhögés, de abból is a nem őszinte fajta, hanem a fáradt, nyűgös, ideges. Ennyiben maradtak. Sade nyugtalanul fetrengett az ágyban. Valami azt súgta neki, hogy pakolja össze a cuccait és húzzon el innen, mielőtt valami ordenáré marhaságot csinál. Mindent Wanna Cityben hagyott, a hangos kefélést, a pánikrohamot, és nem lehet, hogy ezek a dolgok utána szökjenek ide is, ebbe a vidéki kis paradicsomba! Nem!

Innen hová szökhetne azok elől? Talán meg kellene keresnie a hippiket, hogy ők milyen világátlépést tudnak neki mutatni a drogjaikkal...

Majdnem elsírta magát a gondolatra. Hiszen Wanna City benne van, hozta magával a rohadt bőröndben.

*

A hibrideket éjjelre csak döglött nyulakkal tudta visszacsalogatni az istállóba, és akkor bírta őket megláncolni, amikor vért vedeltek. Az egyikük megpróbálta megharapni, egy másik felnyársalni őt a szarvaival. Ahhoz képest az irritált, égett bőr a lábán és a karján semmi. Az, hogy eleinte attól félt, hogy egy közönséges ló leharapja az ujjait kantározás közben, szintén semmi.

Az ölébe húzta a tarisznyáját, amiben volt még egy csomag zabkeksz, az üres kulacsa, a medveriasztó – ezt magához is vette, hogy ezt ölelgetve aludjon el –, és egy vészhelyzet pulóver. Belebújt a kapucnis pulcsiba, az lett a takarója. A tarisznya belső zsebében talált régen odarejtett extra bugyit, utazó méretű fogkefét, fogkrémet, tamponokat, óvszert és némi fájdalomcsillapítót. A bulizós éjszakáinak túlélőkészlete.

Már nem emlékezett, hol hallotta, de örökre a fejébe égett: sose hagyd el a lakásod tiszta bugyi, tampon, fogkrém és óvszer nélkül. Ebben a világban nem sokra megy vele, de legalább a fogai tiszták lehetnek, és holnap lesz tiszta bugyija. A másikat kimoshatja. Egy gond letudva.

Vadul járt az agya, hogyan maradhatna tiszta és emberi, valahogy az mindennél jobban megrémítette, hogy büdös lesz, elvakarja a trágya marta sebeket, elfertőződik, lázas lesz, aztán belehal, mert itt senki nem hallott a penicillinről. Megelőzésként be is vett egy fájdalomcsillapítót, de az a kis ibuprofen nem fogja megmenteni a bőrét, az tuti...

Megpróbált elaludni, a térdére hajtotta a fejét, mélyeket lélegzett, de hamar abbahagyta, olyan büdös volt. Kissé szipogva menekült vissza a bokortanyai napokba, a melegbe, a finom lószagba, a tavi fürdőzésbe, a jógába. Még talán Ambrose-hoz is, de csak alig akarta ezt beismerni.

*

Az egyhetes próbaidő lassan a végéhez közeledett. Sade keze az esti krémezésnek köszönhetően stagnált egy borzalmas, fájdalmas állapotban, de aztán elkezdett fájni a dereka, háta, nyaka is, a keze volt a legkisebb gondja. Úgy érezte magát, mint egy kifacsart felmosórongy.

Maya nem jött többé a lovardához, Sade egyedül rohangászott a feladatai után, mint egy mérgezett egér. Ambrose ezekre a napokra nem ment terepre, ha lovasok érkeztek, Sade-et felügyelte.

Vicky egyre többet legyeskedett az istálló és házikó körül. Kameront kereste. Letelt a szokásos három-négynapos ihletmámor, múzsaüldözés vagy tudja is mi szállja meg ilyenkor, már rég vissza kellett volna jönnie. Látták? Hallottak felőle? Hippiknél ugyanúgy nemleges válaszba futott. Vicky kezdett ideges lenni, ezt minden vacsora alatt elmondta Sade-nek, amit rendszeresen együtt töltöttek el.

A hippik jógaórákat tartottak az egyik mezőn, általában késő délután vagy kora reggel. Ilyenkor a faluból idesereglett néhány nyugdíjas, otthonlévő anyuka, hogy relaxáljanak, nyújtózzanak és meditáljanak a jógijukkal, Ty Mansellel.

Ty középkorú, hosszú hajú, szakállas, lenge ruhákat, papucsot viselő, elvarázsolt szerzet volt. Dúdolt, mosolygott, mindenkinek szívből örült, összeölelgette az összes nyugdíjast és anyukát, Vickyt is, aki soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, ha jógáról volt szó. Meditáltak, énekeltek, még valami pogány imát is mondott ilyenkor, mindenkinek beragyogtatta a napját, aztán dolga végeztén visszavonult a jurtabirodalomba.

Néha az egyik barátnője tartott órát, a Cosmos becenévre hallgató, vékony, de ugyancsak kisimult, elvarázsolt jógalény. Úgy tekerte magát néhány pózba, mintha nem lenne gerince. Cosmos ennek ellenére hívogatóbb volt, mint Ty az imáival, és Sade az egyik alkalomkor beállt hozzá. Hatalmasokat roppant a gerince. Aztán a dereka, csípője, térdei, a nyugdíjasok csodálkozva nézték. Csontzenével kísérve ért a próbahét végére, amikor Ambrose vacsorázni hívta.

Sade maga is meglepődött, hogy ennek mennyire megörült. A vacsora előtt rendbe szedte magát, hajat mosott, tiszta haját leengedte, és felhúzott egy elöl gombos, világoskék, puha anyagú ruhát. Ismét tükörbe nézett.

Lebarnult az arca a sok levegőtől, napsütéstől, ennyit talán életében nem dolgozott kültéren. Meg amúgy se. Vékony volt, a szeme fáradt, de a karikák enyhültek, mivel végre a sok munkának köszönhetően szakadékmélyen tudott aludni. Egy hete nem kapott pánikrohamot. Ez is valami.

Lement a konyhába, ám Ambrose nem volt ott, meg se volt terítve. Sade kivette a már mióta megivásra váró söröket a hűtőből. A fickót némi keresgélés után a kisház mögött találta, egy eléggé rendezetlen udvarocskán. Kerti asztalkán illatozott a vacsora, Ambrose az egyik széken hintázott.

– Búcsú- vagy örömvacsora? – kérdezte Sade. – Mert azt mondanom se kell remélem, hogy randivacsorára nem vagyok hajlandó.

Ambrose vigyorogva szemlélte őt. – Biztos? Úgy öltöztél.

– Tudom, hogy nem vagyok az eseted, szóval ne erőltessük – nevetett Sade, és az asztalhoz ment, letette a sört rá. Ambrose farmert és egyszerű, galléros pólót viselt, mezítláb volt, és Sade is kibújt a tornacipőjéből ma estére. A meleg nyári estében a fű kellemesen hűsnek érződött a talpa alatt, talán segít kordában tartani a nyelvét, de képtelen volt rá Ambrose mellett.

– Hogy mim nem vagy? – hajolt előre Ambrose elképedve, nevetve. Sade leült, kibontotta a söröket.

– Mivel emlékeim szerint te egy markos legényre vágytál.

Ambrose kinevette őt, koccintottak. – Sade, van benned potenciál. Remélem a lelkesedésed nem csak erre az egy hétre szólt, mert ha hanyatlást látok, repülsz.

– Hm – nyögte Sade, ahogy a sörbe ivott, aztán az előtte lévő ételre nézett. Sült krumpli, fűszeres csirkemell szeletek, párolt gyümölcsök, sajtszósz. – Főztél?

– Csaltam. A vendéglőből rendeltem. Beszéljünk a jövődről itt minálunk. Van egy makacs hiányosságod, aminek kiküszöbölésére nem láttam próbálkozást.

– Mi lenne az? – bámult rá Sade döbbenten.

– Nem tudsz lovagolni.

Sade jól meghúzta a sört, de ezután se válaszolt. Figyelmesen tanulmányozta a szőke hapsit, aki kissé megmosolyogta őt. – Szívesen oktatnálak – jegyezte meg azzal az évődő hanglejtéssel, amivel egész héten szórakoztatták egymást, és Sade beletépett a lábujjaival a fűbe.

– Mikor? Rááldoznád a sziesztádat?

– Elképzelhető. Rémesen jó tanár vagyok, te pedig a jelek szerint, tényleg rémesen gyorsan tanulsz.

– Meggondolom az ajánlatod – felelte Sade kimérten.

– Ha itt szeretnél maradni, holnap nyeregben sziesztázunk.

– Mikor kapok szabadnapot? – kérdezte inkább Sade azonnal.

– Heti egyet tudok engedni neked, de nem eshet péntekre vagy hétvégére. Ha nyaralni, anyuhoz akarsz szaladni, az most tuti nem fér bele. Minden hétvége fullos, augusztusra Vicky gyerektábort szervezett. Addigra profinak kellene lenned.

– Holnap kiveszem a szabadnapom – mondta a lány. – És ne aggódj, nem fogok szabira menni, anyámat se akarom látni. Lehetőleg soha többé. Dolgoztass halálra inkább.

Ettek, Ambrose puhatolózott egyetemi tanulmányairól, hol és merre, de Sade csak annyit árult el, hogy nem lett belőle közgazdász, különben nem itt ülne, hanem egy bankban. Ambrose töprengőn figyelte őt a sült hús felett, Sade másodszor szedett épp.

– Maya is valami pénzügyi szakon tanul – mondta végül esetlenül. Sade csak megemelte a szemöldökét, nem felelt, Ambrose-t nézte. – Vagy ti ezt már megbeszéltétek?

– Szó volt róla.

– Miért is rühell téged? – töprengett a férfi. – Ugyanazt tanultátok, ugyanaz a nyári melótok. Mi baja van? – kérdezte, mintha tanácsot kérne a lánytól, aki nagyra nyitotta a szemét. Gyorsan sört gurított a döbbenetére.

– Szerintem ezt te jobban tudod – jegyezte meg. – Én azt nem értettem, ha ekkora nagy bennfentes itt, miért nem ő költözött be hozzád, és dolgozik neked.

– Szó volt róla – ismételte meg Ambrose Sade szavait. – De átgondoltam, és kivert tőle a víz.

– Ennek biztos nem örült.

Ambrose csak megrázkódott, mintha valami rossz élményt akarna elfelejteni, majd hátradőlt. – Hagyjuk. Hagyjuk akkor Wanna Cityt és anyádat is. A Payne birtok mostantól tiszta lapot jelent az életedben. Van terved holnapra?

Sade bólintott egyetértése jeléül, majd elmosolyodott. Hát persze, hogy volt.

Délelőtt tízig aludt, aztán kényelmesen, pizsamában megreggelizett, bekávézott, és a sziesztájára érkező Ambrose-nak is adott belőle. A férfi a kifeszített függőágyba huppant bele.

– Ha kedved támad lovagolni, szólj – mondta a kalapja alól.

– Majd este, cowboy – vetette oda Sade, és otthagyta a horkantva nevető fickót.

Kért egy biciklit Vickytől, és körbekerekezte a birtokot. Óriási hely volt, hatalmas legelőkkel, kaszálókkal, ahol magasra nyúlt a virágfejes fűözön. Biztosra vette, hogy kell pár szabadnap bejárni az egészet. A birtok részét képezte még egy patak, aminek vizét felhasználták, hogy dísztavat alakítsanak ki. Átkerekezett egy nyírfaerdőn, a fehér fatörzseken túl megpillantotta a jurtákat. Összesen három, masszív épület állt egy tisztáson. Illetve öt klasszikus tipi, melynek vásznai színes mandalákat ábrázoltak.

Olyan volt, mint egy mesebeli birodalom, ahol a tündérek óriási gombákra építik a házaikat. Sade-et erre emlékeztette a mindenhol kifeszített, színes imazászló, a leterített plédek, szőnyegek. Cosmos integetett neki, épp az egyik jurta előtt hevertek az árnyékban Tyjal, és a másik barátnővel, akit Nárcisznak becézgettek. Nárcisz ukulelén játszott, ők ketten énekeltek. Cosmos körbevezette Sade-et, megmutatta neki a jurták belsejét, a híres veteményest, a tyúkjaikat, akiket a tojások miatt tartottak, bemutatta mindenki másnak is a kommunában.

Sade-nek feltűnt, hogy nem Cosmos, Ty és Nárcisz az egyetlen poliamor románcban kiteljesedett hármas. Esetleg négyes vagy ötös, de Cosmos azt is elárulta, hogy még ezek a kapcsolatok is nagyon lazák, a szexualitásukat spontán és hangulattól függően élik meg a pillanatban. A lány csak hallgatott, pislogott, ez a fajta elfogadás számára elképzelhetetlennek tűnt.

– Nagyon nem ilyen háttérből jöttem én se, de pár éve végre sikerült elfogadnom magam, a vágyaimat, a testemet, és ide vezetett, ebbe a harmóniába. Nem csak a birtokra értem, hanem a kapcsolatomra, elsősorban magammal – mondta Cosmos, és leültette Sade-et az egyik tipi előtt. – Ez a női sátrunk, ide férfi nem léphet be, ami itt elhangzik, az a mi titkunk. Itt nincsenek ítéletek, csak szeretet és elfogadás, ez a legbiztonságosabb hely egy nőnek a kitárulkozásra. Mutatok valamit, ami sokat segített rengeteg nővéremen. Itt, a birtokon, a faluban!

Cosmos egy fonott kosárral tért vissza, benne különböző méretű és alakú kristálydildók sorakoztak. Sade csak pislogott, mert bár prűdnek sose mondta magát, ez váratlanul érte, Cosmos kinevette őt. – Ezeket a hétvégi piacra viszem, és általában mindegyik elfogy. Kapkodják, mint a cukrot. Akik az én jógámra járnak, már ismerik, rendszeresen használják őket, és mindenki arról mesél, ha eljönnek ide a női tipihez, hogy mennyire kivirultak. Maguknak. Jóni-tojás a favorit – mutatta fel az apró kis ásványt. – Szoktam tartani önmegismerő jóni jógát.

Sade az egyik rózsakvarc tojásra bökött. – Ezzel... ezzel a...

– Mondd ki a számodra legkedvesebb szót, ahogy szereted hívni a jónid.

Sade kereste a szót. Nem találta, leragadt az egyiknél. – Szóval ezzel a tojással a... punciban lehet jógázni?

– Nem muszáj jógázni – nézegette az ásványt Cosmos, és visszarakta a kosárba. – Bármikor használhatod, önfelfedezés. Önimádat. Megtanít elfogadni, szeretni, élvezni. És persze piszok jó intimtorna, ami az egészség alapja. Ha a jónid rendben, minden rendben. Mikor volt utoljára orgazmusod? Mikor önkielégítettél utoljára? Ha megtetszik a tojás, utána ezek a csodák segíthetnek tovább az önfelfedezésben – mutatta az obszidiánból, hegyikristályból és rózsakvarcból készült dildókat büszkén.

Sade csak sóhajtott. Hazabringázott, és mikor arra gondolt, hogy ezt ezek szerint azzal a tojással is lehetne... majdnem elzúgott a kerékpárral.

A kisházikónál rájött, hogy Mayának most valószínűleg nem kell aggódnia egy darabig intim zónájának egészsége miatt, véget ért a sértődős napok sorozata. Ezúttal nem hallatszott a rájátszás a nyögéseiben, és Sade kedvtelenül tovább kerekezett a háztól, hogy ne hallja.

Kitekert a birtokról, Vicky említette, hogy közelben van egy nagy tó, oda szokott járni mindenki hűsölni a faluból, Bokortanyáról.

Ugyan fürdőruhája nem volt, de a bugyija és a sportmelltartó bőven megfelelő lesz helyette. Ledobta a bicajt a homokos parton, rászórta a ruháit, és beleszaladt a hidegbe.

Gyönyörű volt itt. Dús lombú erdők vették körbe a nagy tavat, magas dombok övezték, előfutáraként a Sziklás-hegység vonulatainak. A hivatalos strand zajai, locspocsolása nem ért el hozzá, háborítatlanul úszhatott.

Bele a nyomorba, amibe ez az egész orgazmus-kérdés vitte őt. Ha a jóni rendben, minden rendben. És ha egy genya faszarc vagy a jóniddal? Évekig? Akkor mi van? Hogy engeszteled ki? Nyolcvan dolcsis kristálytojglikkal? Persze. Sade elképzelte, ahogy most magához ér, és a dühös, sértett, kihasznált, átrázott puncija visszaharap az őt ért sértések miatt.

Nem más bántotta, senki nem erőszakoskodott vele. Épp csak Sade maga, azzal a megannyi, névtelenségbe és bódulatba fulladt hapsival. Semmi kedve nem volt többé magához nyúlni. Orgazmust se érdemel többé. Talán az ő puncija akkor lesz rendben, ha békét hagy neki.