Csukott szájjal visított, a fagyás miatt még mindig nem bírta kinyitni a száját, hogy üvöltsön. Zuhant, szaltókat és bukfenceket vetett, sírva gondolt a közeli halálra, összetört csontokra...

Belezuhant egy szakadékba, és esését azonnal lassította a vastag, ruganyos háló, amin átesett. Aztán kicsivel később még egy és még egy, így mire a földre ért, csak épp akkorát esett, mintha lóról zúgott volna.

A fájdalom hasonló volt, percekig csak feküdt és görcsösen szuszogott. Talán nem tört el semmije. Hálók szövevénye takarta el az eget, sötét borult rá, és nyöszörögve dörzsölte meg az arcát. A körmével kaparta le a jeget az arca alsó részéről, és mikor szabadult a szája, lihegve nagyot káromkodott. Szarrá volt fagyva, ez nem kétség, és vacogva, még a földön ölelte magára a kabátját.

Kedve lett volna itt bevárni a végzetét, olyan nyomorultul érezte magát.

Felült, a feje nehéznek érződött, de nem is csodálkozott. Ekkora zuhanás után. A sötétben alig látott, csak tapogatni tudott. Nedves, ágakkal és aszott avarral beszórt talaj, ragacsos pókhálók és a fal, amibe kapaszkodott, szintén ragadt a pókhálótól.

Özvegy. Az Özvegy fészkébe jutott volna? Itt az ideje, hogy elhatalmasodjon rajta a pókiszony.

Tétován elindult az egyik irányba a fal mentén, néha beletapogatott maga előtt a levegőbe, és sikoltva rántotta vissza a kezét, ha vastag hálóözönbe nyúlt. Visszafordult, másik utat keresett, de rövid időn belül mindenhol a hálószövevény várta.

Vinnyogva toporgott a sötétben, aztán jobb híján a fejére emelte a kabát gallérját, az arcába húzta, és átszaladt a ragadványokon. Sűrű, sötét alagút borult rá. Könnyek nélkül bőgött magában, bár egy póklábacskát se érzett magán, nem is látott, de sejtette, hogy figyelik őt, tudnak róla, várják, hogy mind jobban belegabalyodjon a rémes, ragadós selyembe, és saját magát bábozza bénára.

Amikor már tényleg nem bírt rendesen tovább haladni, toporzékolni és sikoltozni akart, eszébe jutott: hát fegyver van nála! Nem egy bozótvágó, de valami. Előhúzta a dísztőrt, a kabátja alól kénytelen volt kikukucskálni, majd a helyzet reménytelenségére tekintettel felhagyott a bujkálással. Ki kell innen vágnia magát!

A penge szépen vitte a vastagabbá váló ragacsokat, de Sade-et nem nyugtatta meg. A durvább, vadabb háló nem azt jelentette épp, hogy a fészek mélye felé tart? Vagy egy csapdába?

Mit számít, amennyi hálót és vezetőfonalat megbolygatott, az Özvegy bizonyára tud róla és itt lesi, mikor bénítja le magát. Várhatja! Dacos haraggal menetelt előre, az előtte lévő hálószövevényre és a sötétre koncentrálva, nehogy egy pillanatig is belegondoljon abba, amit Laoma elárult neki.

Mindent elvesztenék, Sade.

Engem. Nem a hegyet, engem, de hát... itt vagyunk. Elveszve egy rohadt aranea fészkében! Frusztráltságában vagdalkozott a vastag fonalakkal. Ha a sárkány elé toppant volna a semmiből, még akár őt is megnyirbálta volna dühében. Idióta!

Ritkult kissé a hálócsapda, megkönnyebbülten botladozott át pár gyökéren és faágon, aztán a következő lépésnél eltűnt alóla a talaj. Belezuhant a sötétbe. Most már sikoltott, egészen addig, amíg be nem vágta a fejét. A fájdalom jótékony sötétségként robbant szét az agyában.

Bölcsőd lágyan ringat el,

Puha sírod csendben átölel.

Mamád majd óv s figyel,

Kicsikém, szenderedj hát el.

Bölcsőd lágyan ringat el,

Puha sírod csendben átölel.

A rémeket majd elűzi a fény,

Most csak aludjál, kicsikém. *

Majd dúdolás. Érces, rekedtes dúdolás. Imbolygó, sárga fények, de még képtelen volt kinyitni a szemét, a fejében egy megvadult hibridménes robogott keresztül. Lógott, magát ölelve, szorosan, a feje előre és hátra biccent.

Ki volt száradva a torka, a szája, homokot őrölt a fogai között. Ruha susogott, a dúdolás hol halkabb, hol hangosabb lett. A levegő meleg volt, fülledt, füstös, és egy nehéz, édeskés szag is rátelepedett az orrára. Zsír? Olvadó zsír?

Puha, nedves valami ért a szájához. Víz? Talán. Erőtlenül nyammogott kicsit a nedvességen, majd megpróbálta kinyitni a szemét.

Első próbálkozásnál összefolytak előtte a tárgyak körvonalai, vissza kellett csuknia a szemét, halkan felnyögött. A dúdolás erősebb lett, kapott még a nedves pamacsból vizet.

Hunyorogva nézett föl, ezúttal stabilabb maradt a kép.

Chalo képe.

Már nyitotta a száját, de a lány előre lendült, és az arcára szorította a tenyerét. Ő dúdolt, és nem hagyta abba, csak a szemét meresztette rá figyelmeztetőn, a fejét rázta. Sade halkan felnyikkant a fájdalomtól, mire Chalo rimánkodva meredt rá, az ujját a saját szája elé tette. Lassan megértette az üzenetet, csöndbe kell maradnia, bármi történjék, bármennyire fél, bármennyire fáj, nem ébreszthetik fel azt, akinek az altató szól.

– Bölcsőd lágyan ringat el, Puha sírod csendben átölel – énekelte Chalo összeszorult torokkal megcsukló hangon, közben levette a tenyerét Sade szájáról. – Mamád majd óv s figyel, Kicsikém, szenderedj hát el.

Odébb lépett, és Sade rendesen körbe tudott nézni a fülledt levegőjű, pókhálós lyukban. Tűz ropogott egy falba vájt kandallóban, fölötte fekete, ősrégi üst függött, abban finoman gyöngyözött a víz. Az üst oldaláról folydogált és csepegett zsír a tűzre, ami az állott szagot okozta. A tűz sercenve emésztette fel a zsírt, olyankor nagyot lobbant, majd lenyugodott.

A falról itt-ott kiüresedett bábok maradványai lógtak, ugyanolyanok, mint amiben Sade is kornyadozott. Egy-egy fehérre pucolt csontdarab vagy ruhafoszlány lógott belőlük. Chalo mögött egy durva kőasztal meredezett, a felszíne zsírtól fénylett, és mindenféle furcsa szerszám sorakozott rajta. Fűrészek, kések.

Sade szívverése egyre vadabb lett, ahogy fölmérte a terepet. Chalo ismét elé állt, Sade szívére szorította a tenyerét. Rimánkodva rázta a fejét, és a legsötétebb sarok felé biccentett.

A fellobbanó lángok fénye néha megvilágította az ott begubózott teremtményt. Teljesen kitöltötte a barlang azon részét, hosszú lábait szorosan összehúzta, magára ölelte. Fényes, lakkos potroháról visszacsillant a tűz lobogása, néha megmozdult, ahogy lélegzett. Az Özvegy az igazak álmát aludta.

Sade testében megindult a pánik, hiába Chalo könyörgése, mire Chalo mérgesen, keserűen fintorgott.

A pók a sarokban halkan kattogott párat, Chalo szeme kimerevedett, hátra fordult. – Nem, még nem álltam neki. Szólok. Ébresztelek, ha kész, mama.

Sade megrázkódott attól a szótól, a halk kattogástól, ami sötétből áradt feléjük. Chalo elkezdett énekelni, de újra kellett kezdenie, mert elcsuklott a hangja a félelemtől.

– Bölcsőd lágyan ringat el, puha sírod csendben átölel.

Sade szorosan lehunyta a szemét, mert nem bírta látni a sötét sarokban megvillanó, óriási test csillanásait. Nem bírta az üres, csontos bábokat látni, amik úgy lógtak, mint ernyedt nejlonzacskók, és képtelen volt feldolgozni az asztalon heverő fűrészek élére ragadt, szőrős, hajas, alvadt vérrögöket.

– A rémeket majd elűzi a fény, most csak aludjál, kicsikém – lehelte Chalo. Könyörgött.

Az aranea vacogott. Sade még sose látta félni őt. Nem érdekelte egy üvöltő sárkány, lefeküdt egy szadistával, hogy megölje, fel se zaklatta, hogy bedobálták a kirakatát, és biztos volt benne, hogy amikor elhagyta a várost, emelt fővel, büszkén ment el, és senki nem merészelt akárcsak köpéstávon belülre kerülni, nehogy Chalo mérge kimarja a szemüket. A legbátrabb lány, akit ismert, rettegett.

Itt fog meghalni, innen nincs menekvés.

A feje lüktetett, minden egyes pulzálás egyre nagyobb fájdalmat keltett életre a koponyájában. A száján újra megérezte a nedves vattát, most jobban kinyitotta a száját, Chalo a nyelvére facsarta a keserű vizet. Sade először nem volt benne biztos, hogy le kellene nyelnie, de hát... hátha egy gyors méreg.

Akkor nyitotta ki a szemét, amikor megérezte a bábját kicsit ingadozni. Chalo egyenként vagdosta el a vastagabb pókhálókat, és rögzítette a saját hálójával máshová az elvágott végeket, nehogy megbolygasson egy bonyolult rendszert. Izzadt és remegett a keze, de egyre gyorsabban és fürgébben dolgozott.

Mikor kész lett, a bábot is szétmetszette elől, Sade úgy dőlt ki belőle, mint egy zsák krumpli. Azonnal össze is csuklottak a lábai, Chalo kapta el őt, és énekelni kezdte az altatót a biztonság kedvéért. Vártak, hallgatóztak. Sade igyekezett talpon maradni, szabad kézzel kapaszkodót keresett, de az első dolog, amit megmarkolt, az a zsírtól csúszós asztal volt. Iszonyodva hőkölt hátra.

Chalo figyelmeztetően meredt rá, majd kézen fogta, és húzni kezdte őt, elhaladtak a tűzhely előtt. Chalo fogott egy botot, a tetejére pókháló gubót szőtt, beletunkolta az asztalon lévő vastag zsírba, majd a tűzbe tartva meggyújtotta a rögtönzött fáklyát, és Sade kezébe nyomta. A dúdolgatást most se hagyta abba, és Sade-et végig keményen szorította, amíg megmutatott neki egy széles, de alacsony mennyezetű járatot a falban.

Sade gyomra öklömnyire zsugorodott, fullasztóan tört rá a szorongás. Sötét, szűk barlangok, amiben nincs levegő, nincs semmi. Varenrath barlangjai mélyebb nyomot hagytak benne, mint gondolta. Hátrált, de Chalo nagyot rántott a karján, a járat felé lökte, kérlelhetetlen volt a tekintete.

– Bölcsőd lágyan ringat el, puha sírod csendben átölel – énekelte Chalo feszülten, Sade hátán végigszaladt a hideg.

Gyere, tátogta, és húzta a blúzát. Ami valaha fehér volt, mint minden más ruhája, de most korom, sár, és szürkére avasodott zsír borította. Gyere velem, tűnjünk innen együtt, a tekintetével, arcával, mindenével rimánkodott neki. Képtelen lett volna őt itt hagyni.

– Mamád majd óv s figyel – sziszegte szinte Chalo, a fejét rázta, a fekete szeme tányérnyira tágult a könnyektől, amik a szemében gyűltek. A járat felé tuszkolta Sade-et. – Kicsikém, szenderedj hát el.

Az Özvegy bármikor felébredhet, és ha lebukunk, végünk, szóval tűnj már el! – akár ezt is énekelhette volna, de Sade nem tágított. Chalo rettegett. Chalo menekült innen és sose akart visszajönni ide, mégis itt kötött ki. Ha belegondolt abba, min menne keresztül az idegrendszere és a lelke, ha valaki őt is visszakényszerítené az anyja házába... Inkább lőjék agyon. Bármit, csak azt ne.

Sade megtapogatta magát, megtalálta a dísztőrt a helyén, rámarkolt a díszes nyelére. Chalo szája megremegett, amikor előhúzta a pengét, felé nyújtotta, de nem vette el, csak a fejét rázta, de Sade makacsul fogta a karját. Ragadja meg a pengét, végezzen a döggel és tűnjenek el! Mi nem egyszerűbb ennél? És mi sem bonyolultabb. Határozott.

Megteszi helyette. Chalo elképedve meredt rá, eltátotta a száját, de a tekintetében felcsillant valami. Sade most már biztosan tudta, hogy neki kell megtennie helyette. Úristen az égben. Bár még rendes, közönséges, apró pókot is rettegett megölni, mert félt, mi lesz, ha az újságpapír vagy a papucs nem végez alapos munkát, a pók túléli és visszatámad? De most ez más lesz, máshogy kell lennie, mert nem hagyhatja itt Chalót.

Visszalépett az üregbe, félretolta Chalót, és a sötétség felé fordul.

A pók sehol se volt.

– Basszameg – szaladt ki Sade száján.

– Fuss! – sikoltott Chalo, és a járat felé cibálta maga után. – Fuss, fuss! – kiabált Chalo rimánkodva, fulladozva. – Vigyázz a fáklyára! Utálja a fényt!

Sade őrült mód lengette maga körül a fáklyát, aminek a tetejéről a zsír forró, nehéz patakokban folyt az ujjaira. Mindenütt hálórengeteg várta, a padlót csontszilánkok morzsaléka fedte, távolabb az üregtől még több csontváz bontakozott ki az árnyakból. Az, amit ő naiv módon az elején ágtöredéknek hitt, mind csont volt. Egy bazinagy sírkamrában loholtak az életükért.

– Erre! – rángatta jobb felé Chalo, egy pillanatra se engedte el a kezét. – Jön! Jaj, Világanya! Mama, ne csináld! – kiabált a sötétbe Chalo vadul, rekedten.

Ám Sade megbotlott, és hasra vágódott, magával rántva az araneát is, ketten borultak. A fáklya egy pillanatra alig égett, Sade idegesen feltápászkodott, meglengette, hogy erőre kapjon, Chalo remegő kézzel pókhálóval etette meg a tüzet.

A lény felülről ugrott rájuk, Sade kiáltva csapott felé a fáklyával. Belevilágított egy csáprágós, agyaras, fekete pofába. A csáprágók olyan vastagok voltak, mint az ő karja. És nyolc fekete gömb meredt rá az agyarak fölött. Sade ledermedt az iszonyattól, Chalo kitépte a kezéből a tőrt, az Özvegy felé vágott.

– Vissza! Vissza! – sziszegte remegő hangon. – Hagyd őt! Vissza, mama, kérlek!

A dög acsarkodva lendült előre, sikoltott és sziszegett, kattogtatta az agyarait Chalo felé, és ahogy Chalo tétován, ügyetlenkedve szelte a levegőt maga előtt – inkább csak elrettentésül, minthogy valóban megvágja a pókot –, lecsapott. Belemart a lány alkarjába.

Chalo káromkodva kiáltott, Sade kizökkent a dermedt iszonyatból, kiáltva ugrott Chalo mellé, a fáklyát a lény nyolc szemébe döfte. Majd újra és újra, csépelte azokat az undorító, fekete, gonosz félgömböket. Fülsértő visítás hangzott fel. Chalo karja szabadult a szorításból. Addig csépelte a dögöt, amíg a fáklya végleg ki nem aludt. A sikoltozás nem szűnt meg, Sade belekapaszkodott Chalóba, rohantak.

A visítás fülhasogató volt, de egy idő után tompult, maguk mögött hagyták.

– Merre?! – köpte összeszorult torokkal. Chalo némán cibálta magával járatról járatra. Mikor kaparászást, kattogást hallottak, Sade a tőrrel vágott bele a sötétbe. Mindkét keze szúrt és csípett, hogy ennyit szorongatta Chalót, de nem volt az a pénz, hogy elengedje.

– Mássz! – húzta oda a falhoz az aranea.

– Velem jössz, ugye?!

– Megyek – lehelte Chalo remegve, és együtt ugrottak neki a göcsörtös, pókhálóval borított szakadék falának. Sade keze csúszott a zsírtól, ezért néha körömmel próbált a sziklákba kapaszkodni. A mászásuk felzavarta a sziklarések között lakó lényeket.

Sade sikoltva eszmélt rá, milyen raj mászik elő a hálók mögül, hogy beborítsák őket.

– Csak mássz, ezek nem mérgesek! Csak mássz, nem lesz bajod! – szólt mellőle Chalo lihegve, aki nehezebben bírta a tempót. Ennek ellenére Sade kezét számtalan helyen marták meg, és érezte, hogy bejutottak a ruhája alá, a nyakába. Üvöltött volna, ha nem fél attól, hogy a szájába másznak.

– Szólj már nekik! – préselte ki magából összeszorított fogakkal.

– Ezek nem az én barátaim, nem hallgatnak rám. Csak tűnjünk el, mielőtt a mama megparancsolja nekik, hogy bántsanak!

Másztak, Sade-et a borzadás hajtotta, ő ért előbb a sziklafal tetejére, de előtte át kellett küzdenie magát egy sűrű hálószövevényen. Ütötte, csépelte, ám a háló nem adta magát. A tőrrel vágott lyukat a feje fölött. Csontok, rothadás szagú föld és még több pók ömlött a nyakába. Némává tette az undor, az iszonyat, remegő porcikákkal küzdötte át magát a lyukon a tetőre, a fénybe, reggelbe, és lenyúlva felhúzta Chalót is.

Odébb botladozott, hemzsegett rajta a pók, a döghús, a csont, a háló és csak öklendezett, amíg térdre nem rogyott az erőlködéstől.

Chalo türelmesen várta, hogy a pókok visszaiszkoljanak a sötétbe, ők se szerették a fényt, majd segített Sade-nek is megszabadulni a ruhájába jutott lényektől. Mindezt sérült karral, az Özvegy marásának véres következményével, de jajszava se akadt. Mikor Sade befejezte a gyomorürítést, karon ragadta, mentek tovább.

– El kell tűnnünk a közelből. Örökre – mondta Chalo égő tekintettel, a messzeségbe figyelve. – Vízhez érni, fénybe. Mindkettőt gyűlöli. Tessék, ezt rágcsáld – hajolt le hirtelen, és leszakított pár levelet egy gazos kupacról. Sade markába gyűrte, de ő is a nyelvére tolt egy levelet. Ahogy szétrágta, kékes-lilás levet eresztett, Sade borzadva nézte. – Zafírgyökér. A levelében sok a vitamin, nyugtat, táplál. A gyökere viszont erősen altató hatású... – darálta Chalo, mintha a szövegeléssel magát is akarná nyugtatni.

Sade lassan a nyelvére tolt egyet. Keserű íz robbant szét a szájában, de rágcsált, és nyelt.

– A nagyidhoz képest az anyám egy angyal – bökte ki végül.

Chalo csuklott egyet kínjában. A reggeli fényben látszott, hogy lefogyott, az arca csontos volt, nem kerek. Sminkkel se húzta hangsúlyosra fekete szemét, inkább lila karikák gyűrűztek alatta. Ruhája csupa kosz és szakadás, fekete haja merev, olajos kontyban ült a tarkóján.

– Hol az inas?

– Megölte – vágta rá Chalo hidegen. – Még az elején, mikor kiderült, hogy képtelen voltam vigyázni a pókjaimra. – Felmutatta megsérült karját, a vér mellett valami nyákos, fehér miazma is kiütközött a seben. – Ez ahhoz képest semmi.

– Nem lesz vele bajod?

– Jobban aggódnék a saját fejsebedért, nemsokára elmúlik a tompítószer hatása. Óriási mázlid volt, hogy nem zúztad szét a fejedet – rázta a fejét Chalo. Sade megdörgölte a homlokát, majd idegenkedve a kabátjába dörgölte a zsíros, koszos, horzsolásos tenyerét. Ennyit a tiszta kabátról. Ha már a kabátnál volt, körbetapogatta a mély zsebeket, semmije se hiányzott. Megmarkolta a fájdalomcsillapítós pirulákkal teli levelet, egyet a szájába pöccintett, és Chalonak is adott.

– Milyen vajákos humbug ez? – nézegette Chalo a gyógyszert.

– Ibuprofen – mondta Sade. Chalo bevette, és szétőrölte a fogaival a tablettát. Sade utálkozó fintorral meredt rá, de Chalo arca meg se rezdült.

– Érdekes – mondta végül a lány, ahogy lenyelte a szétrágott orvosságot.

Csendben meneteltek a reggeli harmattól nedves mezőn, Chalo céltudatosan tartott egy irányba, Sade nem kérdőjelezte meg a vezetését.

– Szerinted meghalt? – Sade egyszerűen nem bírta befogni a száját. Chalo a fejét rázta.

– Kétlem. Ősöreg, szívós, mint a legmakacsabb kis kullancs, úgy kapaszkodik az életbe, mint egy pióca. Megsérült, mérges, ez holtbiztos, ezért kell minél gyorsabban messzire kerülnünk innen. Ritkán hagyja el a fészkét, de most félek, hogy... – Chalo elhallgatott, nem is folytatta, csak meredt előre a ködös tájba. – Vízhez kell érnünk. Azon nem megy át. Majd onnan visszakeveredünk valahogy a Vérpalotába.

Sade önkéntelenül is nyikkant egyet.

– Az bajos lenne.

Chalo úgy nézett rá, mint aki menten megfojtja, hogy milyen ostobaságot csinált. Sade összehúzta magán a kabátot, felzárkózott mellé. – Te nem tudod, hogy Laoma itt járt?

Chalo káromkodott, majd csendben, de feszülten végighallgatta Sade beszámolóját az elmúlt hónapról, amit ő az Özvegy fészkében töltött. Igyekezett csak a lényegre szorítkozni, sorsálmokról egy szót se szólt egyelőre, mert magát se érezte elég összeszedettnek, hogy azt végiggondolja.

– Laoma szerint Dregen a törpöknél... mereng – húzta el Sade a száját kelletlenül. – Van ott valami hullócsillag, amiben szeret aludni. – Mielőtt folytatta volna, egy marék zafírgyökér levelet tömött a szájába, arra fogta a keserűséget, ami elöntötte a lelkét.

– Jó. Legalább van egy célunk. Fogalmam sincs, hogy érünk el odáig. A folyó is két nap legalább, nem tudom, hogyan kelünk át rajta – mondta Chalo zordan. – A tárnákhoz visszajutni... Se vizünk, se élelmünk.

– Meg kell próbálnunk. Muszáj.

– Ha az Özvegy utánunk ered, végünk, és ha Laoma rájön, hogy megúsztad, még inkább végünk. Tisztában vagy ezzel?

– Mi mást csinálhatnék? Vissza kell mennem így is, úgy is, ha más nem, a kapu miatt mindenképp. Bár... valami azt súgja, hogy egyáltalán nem kéne abban gondolkoznom, hogy én valaha is hazamenjek.

– Szerelem ide vagy oda, Sade, azért egy sárkány nem ér annyit, hogy belehalj – szólt Chalo tompán.

Sade leszegett fejjel baktatott mellette, valahogy nem lepte meg, hogy Chalo tisztában van az érzéseivel. Még mindig nem tudta magát rászánni, hogy a sorsálomról beszéljen.

– De te tudod – tette hozzá az aranea.

Mikor a nap magasra hágott, a köd is felszállt a tájról, Sade szeme elé tárult a síkság, a kora őszi Nystis lankás vidéke, és a távolban Varenrath vad láncolata. A hegycsúcsokon meghízott a hósipka, ott már tombolt a tél. A hegy felől hűvös szelek téptek az arcukba, feléjük hozva a folyó hínáros szagát, és az addig hátralévő, nedves alföld illatait. Egy-egy sziklahalom és gyér liget szakította meg a tájat, egy ilyen ligetben kerestek menedéket napnyugta közeledtével.

Sűrű köd szállt a tájra. Sade borzongva próbált tüzet csiholni pár nedves faággal, amíg az aranea elment vacsorát szerezni. Ám a füstön kívül nem sikerült mást előcsalogatnia a nedves fahalomból. Chalo felvont szemöldökkel szemlélte a szerencsétlenkedését miután visszajött, majd sóhajtva elkérte a tőrt, amivel korhadt, száraz ágakból gyújtóst farigcsált. A fűzőjéről lógó láncon csilingelő kovakővel szikrát csiholt, és rövid időn belül lobogó tűz mellett üldögéltek.

Chalo nyársat is készített, és hat darab, kövér, fehér férget húzott fel rá, bár előtte megkérdezte, hogy akarja-e őket nyersen. Sade öklendezve nézte a sercegve sülő pajorokat, ilyeneket forgatott ki Kapitány a lótrágyából, amikor már unta a patkányozást.

Szegény Kapitány. Szegény, bátor kiskutya. Nagyon remélte, hogy nem esett komoly baja, és Lamszát egy pillanatra se sajnálta.

Chalo láthatta Sade arcát zöldülni, ezért a közelből csipegetett pár erős illatú és ízű növényt, amivel megszórta a neki szánt férgeket. A fűszeres grillpajor látványra igazán hányingerkeltő volt, de Sade gyomrát marta az éhség, ami áthajlott lassan fájdalomba. Semmit nem ettek egész nap, csak néhány levelet és pár korty patakvizet ittak. Sejtette, hogy úgyis kihányja majd, mint ahogy otthon is egy hétig émelygett, de az éhség nagy úr volt. Chalo egykedvűen, már-már jó étvággyal csócsálta és szívogatta a saját adagját.

Lefejtette a férgek megpörkölődött páncélját, kiszürcsölte a puhára, omlósra sült belsőt.

Garnéla, csak a halas-sós utóíz nélkül. Szárazföldi garnéla, Sade! Ezzel a gondolattal képes volt a másik kettőt is betermelni, Chalo vigyorogva, az ujjait szopogatva figyelte őt.

– Remélem, hogy ízlik a konyhám. A mamától tanultam mindent.

Sade majdnem mindent visszahányt, mert eszébe jutottak a kiürült nejlonzacskókra emlékeztető hálógubók, a csontok, a zsíros asztal, a fűrészekre tapadt haj.

– Bocsánat – szontyolodott el Chalo. – Csak gondoltam...

– Kicsit még korai ezzel poénkodni, de majd odaérünk – nyögte Sade. – Miért mentél vissza hozzá?

– Nem tudtam, hová mehetnék, mindenem oda lett. Te nem jöttél vissza a palotából – rántotta meg a vállát Chalo. Sade szíve a gyomrába süllyedt, hiszen Chalo mindezidáig azt hihette, hogy cserben hagyta őt. – A csőcselék felhergelte magát, és Bromon láttam, hogy menten elveszti a farkát az idegességtől, jobbnak láttam elmenni. Közeleg a tél, ilyenkor a legrosszabb új helyre vándorolni. Az Özvegy... csak ő maradt. Sejthettem volna, hogy megbüntet majd, de úgy gondoltam, hogy tavaszig kibírom. Ki is bírtam volna, ha... ha nem hullasz bele a hálójába. Téged... téged nem szervírozhattalak fel neki.

– Ez kedves.

– Rágós csirkének tűnsz, megbüntetett volna.

Sade hitetlenkedve nevetett a nyomorukon, Chalo arcán is megjelent egy bocsánatkérő mosoly. Közelebb húzódtak a lassan omladozó, parazsába haló tűzhöz, hogy kihasználják a meglévő melegséget, összeért a válluk.

– Mik azok a sorsálmok, Chalo?

Chalo felhúzta magához a térdét. – Ki beszélt neked erről?

– Laoma.

– Úgy tudtam, hogy a sárkányok nem álmodnak.

– Nem a sajátjáról mesélt.

– Ó. – Chalo megdörgölte az arcát, majd újra a térdét szorongatta. – Az iszonyú balszerencsét jelent. Nem szabad beszélned róla, ha megkapod, különben kihívod magad ellen a sorsot.

Sade keserűen felnevetett. Chalo nehezen szuszogott, mintha nem akaródzna erről beszélni.

– Kezdjük a Világanyával. Úgy tartják róla, hogy az ő szívéből teremtődött minden a Világon. A kézzelfogható dolgoktól kezdve, egészen a megfoghatatlan varázslatokig, minden az ő testéből létezik, és az ő erejéből tartja fent magát. Vannak segítői, akik rendszerezik az erejét, nehogy káosz legyen, mint az ősidőkben.

– Isten-féle?

– Inkább a segítőit mondanám isteneknek. A Világanya nem isten, hanem mindennek a forrása. A Minden. Elég... furcsa, nehéz elmagyarázni és felfogni, hogy ő tényleg a mindenség. Nálatok nincs ilyen?

– Hite válogatja, valaki szerint van, valaki szerint nincs.

– Szerinted van? Világanya Odaát?

Sade bizonytalanul megrántotta a vállát. – Nem hittem még a saját világom vallásaiban sem, viszont amit Laoma mondott az kibaszottul para.

– Lehet, hogy hazudott. Nem beszélünk a sorsálmokról – rázta a fejét Chalo. – Ezt mindenki tudja. Nem szabad, mert akkor értelmét veszti. A sorsálom egyedül annak szól, akinek a Világanya küldi, és az ő segítői rendezik olyan képekbe, hogy azt a teremtmények megérthessék. A sárkányok azért nem kapnak álmokat, mert ők nem részesei a szigorúan vett emberi létezésnek, ők csak varázslattal vesznek föl emberi alakot. Az Özvegy se kap álmokat – a Világanya szerint tehát ők lényegében állatok.

– Hát, nem jár messze az igazságtól.

– Nem. De a lényeg, hogy biztos hazugság. Ősi balszerencsét, átkot is magadra tudsz szabadítani, ha beszélsz róla. Kifut a sorsod a medréből azáltal, hogy mást belevonsz, már nem lesz ugyanaz, örökre megváltozik.

– És ha nem tudod, hogy nem beszélhetsz róla? Csak kínoz és nem bírod felfejteni a jelentését?

Chalo kínlódva fintorgott, egy bottal megpiszkálta a parazsat, a tűz alig pislákolt.

– Mire célozgatsz, Sade?

Sade az ajkába harapott, ő is felhúzta a térdét, átölelte. Chalo nem akarja kimondani, pedig biztosan érti, miről beszélt. Dregen álmainak a következménye kétszáz éve halált hozott az itt élő saurikra és törpökre. Eddig az aranyéhségére és kegyetlenségére lehetett fogni a tetteit, ám ha saját magát teszi bele a képletbe, attól össze lehet roppanni.

– Dregen nem sárkány. Nem állat. Valami más. Ősibb annál...

Chalo csendesen szétpiszkálta a tüzet, amíg Sade elmondta. Csak a parázs izzott a sötétben, halkan pattogott, és Sade orrát fájón csiklandozta az illata, mert a sárkányra emlékeztette. Csöndben maradtak, Sade azt hitte, hogy már nem is szólnak többet egymáshoz, de Chalo közelebb ült hozzá, még jobban összesimultak, kicsit melegebb is lett.

– A sorsálmok sose az utat mutatják, hanem csak egy pontot, ahová kiérkezhetünk. Ha akarunk. Az odajutás módja nem a sorson, a Világanyán, hanem egyedül rajtunk áll. Nem beszélhetek Dregen nevében, miért ezt látta járható útnak, hogy hozzád elérjen. De az ő döntése volt, az ő lelkiismeretét terheli a háború és annak minden következménye. Hemraan, Maya, Laoma dühe. Neki kell majd magában eldönteni és lerendeznie, hogy ez tényleg megérte, vagy nem kellett volna inkább másik utat választani.

– Mármint én megértem-e – mondta Sade fásultan, és megdörzsölte az arcát.

– Erre azért tudjuk a választ – röhintett Chalo kajánul, mire Sade oldalba könyökölte őt finoman. – Mit akarsz!? Majd a szerelem mindent legyőz.

– Tényleg? Valóban ennyi lenne, hogy a szerelem majd megoldja? – kapta fel a fejét Sade égő szemmel. – Addig a pillanatig meg voltam róla győződve, hogy fülig-halálig bele vagyok esve abba a dinóba, amíg meg nem tudtam ezt a sorsálmot! Amíg rá nem jöttem, miket tett azért, hogy én ott lehessek, és ő megmenthessen! Nem tudom, valahol ez biztos piszok vonzó valakinek, de...

– Nem az – szólt közbe Chalo, amivel megakasztotta. Sade szaporán kapkodott levegőért, kész volt belehergelni magát egy szappanoperába illő kifakadásba. – Kicsit megértem a sárkányt, vagy bármi is legyen szerinted, nekem sárkány marad. Inkább hagyott abban a hitben, hogy a sírhelyét és egy hegyet választ helyetted, minthogy bevallja, hogy feldúlta kétszáz éve a vidéket érted. Azt a vidéket, amit megszerettél és otthonodnak tartod. És most már látod, hogy miért nem kürtöli mindenki világgá a sorsálmát – forgatta a szemét Chalo. – Ha meg oda a szerelem, akkor az is sokat elmond az érzéseid mélységéről, Sade. Majd elmúlik a keserűséged, és újra tisztán fogod látni az érzéseidet, akkor mondj ilyen ítéletet a szerelmedről. Előtte is tudtad, hogy egy rohadék. Ha olyan ősi és aljadék vagy, mint egy kapzsi, kincsgyűjtő féreg, akkor azért nehéz szentnek maradni. Miért rosszabb, hogy nem aranyért, hanem miattad csinálta?

– Mert én sehol se érek annyit, mint az a sok kincs ott a hegyben – dünnyögte Sade. Chalo egy ideig hallgatott, a kezét kitárta a parázs fölött, hogy megmelengesse, Sade is így tett.

– Nem fogom Dregent védeni, de te sokkal többet érsz, mint bármilyen drágakő, aranytömb vagy nyavalyás hullócsillag, esetleg a legritkább pókméreg vagy a legdrágább gyógyesszencia! Ne mérd magad tárgyi dolgokhoz Sade, de jobb, ha senkihez se méred magad. Te felbecsülhetetlen vagy.

Sade elmosolyodott az orra alatt, és megszorította Chalo hosszú ujjait, a póklány kissé felnevetett. – Már majdnem elfelejtettem, hogy te milyen fogdosós vagy, ha lelkileg kissé megnehezedik a helyzeted.

– Ez a szeretetnyelvem, sajnálom.

Chalo mély levegőt vett, visszaszorított, a fejét Sade vállára hajtotta, és Sade nagy elánnal átkarolta, magához húzta őt. A póklány rekedten nevetett az ölelésében, majd kibontakozott a karjaiból. – Nem akarlak teljesen kiütésessé tenni. De sose sajnáld, én... én... Köszönöm, amit a fészekben tettél értem, és amit tenni akartál. Nekem az mindennel felért. Mindenki retteg az Özvegytől, még megölni is félik, de te képes lettél volna rá, láttam az arcodon, Sade – suttogta Chalo. – A kedvemért. A szabadságomért.

– Nem nevezném magam jó barátnőnek, ha nem próbáltam volna meg lecsapni azt a banyát. De kicsi hozzá a papucsom. Remélem, legalább mind a nyolc szemére megvakult.

Chalo arcán széles mosoly terült el, elsöpört pár kócos, csapzott tincset Sade arcából.

– Szerintem nem is tudod, miket beszélsz. De itt nagyon sokat jelent, ha ölnek érted, Sade. Mert a gyilkosságért Hyale jár, és az... az mindennél rosszabb. Kicsit örülök, hogy nem volt elég nagy a papucskád, mert nagyobb bajba keveredtünk volna, mint így.

– Szóval Laoma azért sem nyírt ki sajátkezűleg, mert még őt is börtönbe zárhatták volna érte?

– Hát. Vagy levadásszák.

– Gyáva, szarevő ribanc – mordult Sade. Chalo meglapogatta a fejét, majd az összekotort avarágyra bökött.

– Dőlj le, próbálj aludni, én őrködöm.

– Csinálhatjuk felváltva.

Chalo kedélyesen mosolyogott rajta. – Ebben a ködben és sötétben sose hallanád meg, ha jönne. De ha már nem bírom, felkeltelek.

Sade-nek volt egy olyan érzése, hogy Chalo nem fogja felkelteni, egy szemhunyásnyit se fog aludni, amíg át nem kelnek a folyón. Nem akarta külön fárasztani a makacskodásával, és be kellett ismernie, hogy rá van utalva itt, ilyen közel a fészekhez, ezen a teljesen ismeretlen tájon. Még tüzet se tudna gyújtani Chalo nélkül, csak az éhhalálba űzné magát.

Sokáig vergődött, nem bírt aludni, annyira fázott, pedig olyan közel bújt az araneához és a parázs maradékához, amennyire lehetett.

– Énekeljek egy altatót? – kérdezte Chalo halkan, kajánul.

Sade hideglelősen káromkodott, elküldte őt a fenébe, és végül nyugtalan álomba rángatta a kimerültség.

*Cly altatója