Sade álmosan, ásítozva bandukolt az istálló felé. Nyakig érő gumicsizmában, széllálló, kétheti sártól mocskos kabátban, sapkában. Alig hajnalodott, mindenhol vastag, nyúlós köd ült, felháborítóan undorító időjárás köszöntött a tájra.

A csöndben meghallotta a lábacskák vágtatását, amit magas, éktelen csaholás követett. A nagyház felől, a tujasor között robogott át a lényecske. Fekete, kócos, alig bokáig érő, de nagyon elszánt és vadorzó. Csaholva rontott át Sade lábai között, az istállóba vetette magát, Sade némi fáziskéséssel ijedten tántorodott hátra.

Ambrose kapta el. Megszorította a karjait, kicsit még magához is vonta egy pillanatra, mielőtt visszahelyezte volna őt egyensúlyi helyzetébe.

– Mi a manó volt ez?

– Úgy sejtem, hogy Morgan Kapitány. Diora néni kutyusa.

Sade követte a fekete szőrcsomót, aki a szénázó alatt vandálkodott. Ambrose röhögcsélt. – Patkányozó kutya, Vicky kölcsönkérte. Ez mindent ki fog ásni, kiszagolja a kártevőket, csak hagyd dolgozni őt.

– Oké – pihegett Sade. – Jó nap ez a csatára, Kapitány! – szólt oda a kutyának, melynek csak a farka vége látszódott ki a szénahalomból.

Aznap három kisebb patkányt fogott, halomba hordta őket. Ambrose mindig adott neki jutalomfalatot. Másnap Sade ebéd közben üres tekintettel nézte végig, ahogy Kapitány unalmában egy nagy, kövér példányt ráncigál és cibál, majd leül és elkezdi csócsálni a fejét.

Egy égő szívet felfaló sárkány után Kapitány munkamódszerei kifejezetten békésnek tűntek.

Sade még sose látott ilyen csapzott szőrű, apró, de erőszakos és hajthatatlan kutyát. Kíméletlenül lerágta a patkányok fejét, ha valaki időben nem érkezett, hogy megjutalmazza őt. Ambrose szólt neki, hogyha ilyet lát, vegye el tőle, mert Diora néni nem szeretné, hogy elrontsa a hasát a kutya. Érzékeny a bele a csontra.

Szemernyi érzékenység nem volt ebben a kis ádáz, fekete terrier-származékban, Sade sose vette el tőle a jól megérdemelt zsákmányt. Általában simogatta az állatot, ölébe vette, estére, mikor Kapitány már jól végezte dolgát, akkor be is hívta a házikóba a sötét, köd és nyirkosság elől.

E gyilkos, kócos vadász csodajó hangulatjavítónak bizonyult.

Vicky sírva fakadt, mikor elmondta neki, hogy november elsején itt hagyja a birtokot, de úgy tűnt, megérti, elfogadja a döntését. Ambrose-nak aznap este, kártyázás közben mondta el, a fickó rábámult.

– Kobold.

Sade elhúzta a száját. – Sajnálom. Ezúttal nem a levegőbe beszélek. Nem bírok itt maradni, ilyen közel a kapuhoz, bele fogok zakkanni.

Ambrose kétkedőn vonta fel a szemöldökét. – Miért? Miért van olyan érzésem, hogy nem mondtál el nekem mindent?

– Hm, mondjuk ezt én is kérdezhetném tőled, és pont ezért nem is kötök semmi bizalmasat az orrodra. Önvédelmi okokból, tudod.

A férfi csak sértetten horkantott erre, már nem is volt kedve a témát boncolgatni, de a következő napokban érezhető neheztelés lett úrrá rajta. Sade nem akart ezzel törődni, nem engedhette meg magának, hogy egy elcsesződött, meg se történt kapcsolat miatt is fájdítsa a lelkét, esetleg érezze magát szarul, hogy faképnél hagyja Ambrose-t.

Vicky végül megnyugodott, amikor a szerződésbontás részletei miatt kellett beszélniük. Nem sírta el magát, de végtelenül sajnálkozott.

– Pedig... csoda szép szokott lenni az ősz vége és a tél, amint behavazódunk. Van szánunk, Ambrose be szokta fogni, karácsonykor azzal járja a vidéket.

Sade bólintott, hogy biztos nagyon ünnepi és megindító lehet. Leszarta.

– És még Cosmos is... Jaj, drágám, Cosmos gyereket vár! – fakadt ki Vickyből a sírós öröm, és Sade nyakába borult, aki döbbenten ölelgette a síró nőt. Ilyen közel meglátta, hogy a festett haja már lenőtt valamennyire, sötétszőke és ősz tincsek keveredtek.

– Ez csodálatos – nyögte ki Sade.

– Igen! Csodálatos! – helyeselt Vicky bőgve. – Kisbaba lesz nálunk! Kisbaba a farmon!

Nem csak Kameron Payne szíve sajgott és sóvárgott gyermekért. Sade ügyetlenül átölelte a nőt, aki orrhangon örvendezett, minden részletet elmesélt, hogy Cosmos már a tizenkettedik hétbe ért, tehát véget ért a vetélések szempontjából kritikus időszak, persze ez még nem jelentett teljes nyugalmat.

Sade megszédült, kifutott a fejéből a vér. Cosmos tehát már akkor terhes volt, amikor áttévedtek a kapun pár hete. A kapu elvesz, megtöri az élet sorsát, és a vetélés lehetősége mindaddig meg se fordult Sade fejében, amíg Vicky nem mondta.

– Cosmos... jól van? Hogy viseli?

– Iszonyatosan szarul van – sírt Vicky nevetve. – Folyamatosan hányingere van, csak alszik szerencsétlen, de hát csak túl lesz rajta. Nárcisz, Ty és a többiek mindenben próbálnak neki segíteni. Egyik nap, pár hete mentem vele vizsgálatra, mert bevérzett. Halálra volt rémülve, én is, mert tudtam, hogy ez milyen...

Vicky szava elakadt, Sade erősen megszorította a karját. – Cosmos jól lett, meg a baba is?

– Igen... igen, egy kis hematóma volt, semmi több. Úgy tűnik, hogy nem növekszik, fel fog szívódni, és a kis magzat is lubickol. De hetente megyünk kontrollra, minden rendben lesz – törölte meg Vicky az arcát. – Megengedi, hogy bemenjek vele. Ez volt az első, hogy élő, mozgó kis magzatot láthattam ultrahangon. Gyönyörű volt. Láthattam a kis pici gerincének az ívét... és... a szívét is, Sade. Mint egy kis pillangó, úgy verdesett, egy apró kis pillangó.

Sade vacogott, rémesen rossz érzése volt, de Vicky meghatottsága és átszellemültsége némi bizakodásra adott okot.

– Menjünk, látogassuk meg – ajánlotta, mert ilyen könnyen nem bírta lerázni a gombócot, ami a torkába költözött.

– Holnap Nárcisz tart egy vulva workshopot, még Halloween előtt. Vagyis ők Samhainak hívják, és pogánykodni fognak egész éjjel, de a látogatásra a workshop jó alkalom lesz – csillant fel Vicky szeme, Sade kényszeredetten nyögött egyet.

Inkább a pogány rituálé, mint egy vulva foglalkozás. Képtelen lenne róla beszélni, képtelen arra gondolni, ami a lába között történt egy kibaszott hullócsillag belsejében a hegy alatt, egy sárkány oldalán. Ezek még azt hinnék, hogy valami gombán él, és néha Sade is megkérdőjelezte saját memóriájának létjogosultságát.

Tényleg megtörtént? Tényleg egy barlangban, gyémántköves ágyon élvezett egy sárkány karjában?!

Olyan távolinak és nem-eviláginak tűnt, hogy néha elhitte, csak álom volt az egész.

Azonban Nárcisz jóni foglalkozása nem önfeltárásról és beszélgetésről szólt, még csak nem is meditáltak, nem volt teázgatás, nem volt füstölő. A meleg jurtában gyűltek össze, falubeli asszonyokkal körülbelül tízen. Pörgős zene szólt a háttérben egy magnóból, Nárcisz borral kínálta az érkezőket, a vigyorgó, barna hajú lány izgatottan tessékelte be őket. Figyelt arra, hogy mindenki poharában mindig legyen mit iszogatni.

– Ma, csajok, gyurmázunk! – állt ki a vendégek elé Nárcisz lelkesen.

Sade még akkor se hitte, hogy ezt szó szerint kell érteni, amikor Nárcisz lerakott elé pár színes gyurmát, de biztatta, hogy válasszon olyan színűt, amilyet csak akar, keverheti is. A feladat egyszerű volt. Gyurmázzanak kedvükre vulvákat, minél többet és minél változatosabbat!

Sade legurított még egy pohár bort erre. Mindenki kuncogott a feladaton, szégyellős pironkodással nevették a dolgot, aztán azért csak nekiláttak. Mivel körben ültek, és Nárcisz mindenkihez odalépett, hogy megbeszéljék az alkotást, ezért a folyamat egyáltalán nem volt magányos.

Volt, aki belülről közelítette meg a dolgot, egy cuki, neonrózsaszín méhet formázott, a petefészkek szívecske alakúra sikerültek. Valaki törekedett az anatómiai pontosságra, valaki költőibb szimbólumokkal élt, mint például rózsakehely, tengeri kagyló vagy épp egy fa odva, de sokan nem szégyenlősködtek, meggyúrmázták, mit láthat egy nőgyógyász premier plánban rendelésidőben.

Sade sok kicsi és színes vulvát alkotott. Gömböcöt hengergetett majd két kilapított, fodros szélű réteget hajtogatott rá és kész is volt. Annyira belemerült, annyira magával ragadta, hogy volt ideje kísérletezni a színekkel, mindent mindennel összekevert, és a végén a maradék gyurmából néha még karikákat is tekert a jónikra. Vad piercinges, élénk színű, márványos mintázatú, vagány jónik sorakoztak előtte.

Nárcisz magánkívül volt az örömtől, mindenki alkotását körbemutatta. Az öröme a többieket is elragadta, Sade is a nőkkel röhögött és örömködött.

– Látjátok, milyen csodálatosan diverzek vagyunk! Egyik se ugyanolyan, sose lesz, de mégis egyedi, szép és különleges! Vicky, imádom az eltökéltségedet! – jegyezte meg Nárcisz röhögve, ugyanis Vicky elhatározta, hogy gyurmából göndör, dús prémmel borítja be az alkotását. – Ezt mind hazavihetitek, sütőben ki lehet őket készíteni, örök emlékbe! Tegyétek jól látható helyre, ablakba, tükör mellé, konyhába, fürdőbe, hálóba... bárhová! A következő alkalommal festeni fogunk, rendben? Gyertek, igyuk még meg ezt a kis bort!

Amíg a falusiak tovább folytatták a csacsogást és beszélgetést, addig Vicky, Sade és Nárcisz átment a csendesebb jurtába, ahol Cosmos pihengetett. Épp telibe hányt egy vödröt.

– Úgy gondoltam, hogy terhesség alatt még hányni is nevetve fogok, mert hát csodálatos... de hát kurvára nem – fakadt ki Cosmos erőtlenül, és Sade meglepődött az amúgy halál laza lány tekintetét uraló dühös kimerültségen. Ty a feje körül egy füstölőt rezegtetett, de Cosmos kikapta a kezéből, eldobta. – Fejezd be, nem használ, érted!?

– Ty, hozol nekünk egy kis bort a másik jurtából? – kérdezte Nárcisz azonnal, Ty pedig keserű kiskutyatekintettel engedelmeskedett, fülét-farkát behúzva osont el. Cosmos sírva omlott a párnáira, a hormonokat szidta hüppögve, amíg Nárcisz át nem ölelte őt.

– Ej, na... na... – mondta Vicky is. – Szuperül viseled.

Nárcisz lágyan ringatta a megtört, sápadt, hányingeres lányt, aki szomorúan ölelte őt vissza. Így elgyengülve Sade ráeszmélt, hogy milyen fiatal valójában Cosmos is. – De hát úgy utálom. Borzalmas vagyok, meg se érdemlem... mert csak itt nyafogok...

– Mindenki nyafogna, aki kétóránként kidobja a taccsot. A legfárasztóbb melót csinálod, Cosmos – nevetett Vicky. – Nemsokára jobb lesz, visszatérhetsz a jógához, visszajön némi energiád.

Cosmos brummogott valamit az orra alatt. Ty visszasomfordált, kiosztotta a kért bort, majd kicsit aggódva figyelte Cosmost, aki sóhajtva hanyatlott az ölébe. Úgy látszott, hogy nem ez volt az első ilyen eset, Ty meginghatatlan békéjének azonban sok volt egy terhes lány kiszámíthatatlan hormoningadozása. – Jaj, drága, mit tegyek?

– Meh. Bármit, csak ne füstölj a fejem körül. Énekeld el azt a dalt az istennőről. Végre közönséged is lesz hozzá.

Ty hálásan hunyorgott rá, ukulelére kapott. Sade már épp kimentette volna magát, hogy ne kelljen egy újabb pogány istennős mantrát végighallgatni, azonban Cosmos visszahúzta.

– Várj, hallgasd meg. Ez igazán... igazán spirituális élmény volt számunkra. Azelőtt történt, hogy vérezni kezdtem, szinte közvetlenül előtte. Álmodtam egy csodálatos erdőről, ahol zenéltek a növények. Csodálatos volt, olyan csodálatos és békés volt, hogy nem bírtunk ellenállni a természetnek és egymásnak. És utána megjelent egy istennő, egy bámulatos, izgalmas jelenés – könyökölt föl Cosmos meghatottan. – Ambróziával kínált minket, a gyermekeinek hívott, biztatott, hogy szeressük egymást és sokasodjunk, áldását adta ránk. Ám nem ez a legborzongatóbb és legcsodálatosabb ebben...

– Hanem az, hogy mindannyian ezt álmodtuk – vette át a szót Nárcisz széles mosollyal. – Szóról szóra. Lefestettem az istennőt, mindannyian őt láttuk álmunkban.

– Jel – nézett az ég felé Ty, ahogy az ukulelét hangolta. – Ez egy jel volt, hogy figyeljünk egymásra, óvjuk Cosmost és a babánkat! És szeressünk!

Sade felpattant a földről, már mindene remegett.

– Ez csodálatos. Egy pillanat! Eszembe jutott valami pokolian fontos! Bocsi, bocs!

Kirohant a jurtából, lélekszakadva vágott át a megkopaszodott nyírfák között, majd lihegve megállt, előhúzta a telefonját a zsebéből. Remegő ujjakkal, káromkodva pötyögtetett a gombokon, szaros szar, hogy nem lehet csak rákiabálni, hogy „Siri, hívd Mayát"!

Azonnal megértette, hogy a lány miért hívta őt a visszaérkezése után.

Végre sikerült elindítani a hívást. Sade a szájára szorított kézzel próbálta visszafogni a lihegését, de mindene rázkódott.

– Hé, mi a helyzet?

– Hé. Hé, itthon vagy? – kérdezte Sade.

– Ja.

Sade dermedten bámult maga elé. – Találkozunk? Most? Nem túl késő? Nem lenne baj, ha most azonnal találkoznánk? – A francba, a hangja tele volt hisztérikus kétségbeeséssel, már majdnem sírt.

Maya egy ideig csendben volt.

– Bántott? Hemraan? – kérdezte végül halkan.

Sade-nek meg kellett támaszkodnia egy fatörzsön, könnynek gyűltek a szemében, a szívét darabokra zúzta Maya óvatos kérdése.

– Hemraan meghalt – fakadt ki gyűlölködve, sírva. – Dregen széttépte!

– Azután, hogy bántott?

– Nem, engem nem... Maya!

– Gyere át, na.

Az a negyedóra, amíg esti ködben átkerekezett Mayához, felért egy kibaszott pánikrohammal. Végig bőgött, csak a faluban erőltette meg magát, hogy abbahagyja a hisztérikus sírást és zihálást. Maya a családjával egy emeletes családiházban élt, de épp senki nem volt otthon rajta kívül. Mindent befedett a nedves köd, azt se tudta, hogy valós-e ez az egész.

– Uramég, teljesen szét vagy csúszva – köszönt Maya, ahogy ajtót nyitott. Behúzta a lányt az előszobába, átölelték egymást, és Sade percekig nem értette, hogy ki vigasztal kicsodát.

Ezután Maya valami gyümölcsös háziszeszt itatott vele, amit a nagyapja készített a sufniban, borral öblítették le, és Sade rájött: Maya pátyolgatja őt, amitől még jobban kiborult. Sírva dörzsölte az arcát. – Ennek fordítva kéne lennie!

– Ja. De még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mi valóság és mi álom... Öhm... épp burgundi vörösre akartam festeni a hajam. Segítesz?

– Hülye vagy?

– Vannak bajaim, és ilyenkor szeretek hajszínt cserélni – felelte Maya vállvonogatva. – Csak színező. Egy hónapon belül kijön, holnap úgyis buli van mindenhol.

Az emeleti fürdőben álltak neki a műveletnek. Sade levette a pulcsiját, trikóban feszített. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Maya stíröli őt, tükörből és leplezetlenül is. Talán sérülést keresett rajta?

– Nagyon jól nézel ki – mondta végül a lány, és gumikesztyűt húztak. Sade kukán préselte össze a száját, átfésülte Maya szőke, hosszú tincseit. Két doboz festéket kellett kikeverniük, ha azt akarták, hogy az egész vörös legyen.

– Miért... – kezdte Sade végül panaszosan, és megrázta a fejét. – Mindenki azt mondta, hogy nem emlékszel! Kaptál egy főzetet!

Maya az ölébe bámult, újra a vállát rángatta.

– Nem emlékeztem. Voltak viszont furcsa, új problémáim, amikre nem találtam magyarázatot. Én sose voltam pánikbeteg, erre egyik pillanatról a másikra, látszólag a semmiből elkezdtem rettegni az éjszakától, az alvástól, mert nem tudtam, mikor kelek fulladozva, halálra váltan. Néha napközben is rám jött, főleg, ha új faszikkal próbáltam ismerkedni. Bepánikoltam, ha megfogták a kezem, ne adj isten, meg akartak csókolni. Ambrose-nál szerencsére nem jött elő, mivel őt ismertem már... De aztán mégis, és ott kezdtem gyanakodni, hogy esetleg teljesen hülye vagyok-e.

Sade sose volt hajfestős, de Maya mondta, hogy mindegy, csak jusson mindenhova. Használhatja az ecsetet is, az ujjait is. Ráborított egy adagot a festékből, beledörgölte a tincsekbe, Maya felvont szemöldökkel röhögött rajta egy kicsit.

– Akkor kezdtem gyanakodni, hogy valami félrement, amikor Ambrose-ra megint rájött az ötperc... Tudod.

Sade közönyös arccal figyelt, és értetlenkedve bámult a tükörben Mayára, aki megvetően fintorgott.

– Jaj, ne tegyél már úgy! A rohadt életbe, ne tegyél már úgy, mintha nem keféltetek volna soha és nem jött volna szóba!

Sade figyelmeztetőn felemelte az egyik ujját, de nem szólt semmit, a másik kezében Maya festéktől kulimászos haját fogta. Kissé meghúzta, hogy erőt adjon a fegyelmező ujjnak. Maya elvörösödött.

– A kurva lekötözés!

Sade megrázta a fejét, hallani se akart erről, mégis fülig pirosodott. – Még csak Ambrose szobájában se jártam – préselte ki magából vörös arccal. Mayán látszott, hogy toporzékolni tudna mérgében. – Nem feküdtem le vele, csók se volt, semmi se volt! A legintimebb az volt, amikor bemászott a hálószobám ablakán, és lefújtam paprika sprayvel!

– De hát annyira egyértelmű volt! Sütött rólatok! Rátok néztem, és nedves lettem! Kurvára mindenki tudta, hogy mit műveltek! Vickyvel azt beszéltük, hogy tuti szétraktad neki a lábad, ezért nem rúgott ki téged az első napon!

– Édes faszom – sóhajtott Sade.

– Ambrose-nak meg van ez a rohadt nézése... ez a... ez a... – Maya mérgében remegett, dadogva kereste a szavakat. – Ez a „megbaszlak" nézés!

– Érzékletes – tűnődött el Sade.

– Úgy nézett rád folyamatosan...

– Maya. Maya. Semmi nem volt és nem lesz, mert nem szexelek többé senkivel.

Maya elkerekedett szemmel bámulta őt, és mielőtt kiabálni kezdett volna, Sade a kezébe nyomta a boros poharát. – Nekem is vannak bajaim, te hajat festesz, én meg nem dugok. Én se bírálom a megküzdési stratégiáid. Szóval Ambrose egy BDSM fetisiszta? Remek, beleillik a gebe nyergelős, kantáros profiljába.

– Mi? Nem, semmi domináskodás nincs, csak néha rájön a dili, és olyankor szeret kikötözni. Erre én mindig nyitott voltam – bökte ki Maya pirongva, amit Sade hirtelen nem is értett, majd belegondolt Maya helyzetébe, és csak csendesen bólintott. Ő is zavarban lenne, ha a szexuális mániáiról kellene beszélnie egy fél-barátnő előtt. – De a nyáron valami megváltozott, mert közben kaptam rohamot, képtelen voltam elviselni úgy... és utána soha többé. Ráadásul attól kezdve megjelentek az álmok – hunyta le a szemét Maya szorosan.

Sade befejezte a festék keneszölését. Az ammóniaszagú krém lassan lilává változott, ahogy hatni kezdett, a szaga csípte a szemét, orrát. Leült a fürdőkád szélére, Maya halkan felnyögött.

– Felváltva voltak jó és rossz álmaim. A jó álmokban volt két barátnőm, hülyére röhögtük magunkat, finomakat ettünk, főztünk, bolondoztunk, együtt aludtunk. Mint gyerekkoromban a nyári táborokban. Nagy kirándulások, nagy piknikek, egy gyönyörű, obszidián palota.

Sade fájón sóhajtott, mert maga előtt látta a síkságot, ahol elterült a falu, a fölébe magasodó, fekete palotával. Érezte a konyhában sülő ételek ízét a szájában, illatát az orrában, fűszer és szaft aromája kúszott az agyába. Málnapukkancs savanyú leve csípte a nyelvét. Maya is mosolygott.

– Elys és Katel – mondta. – Nagyon cukik voltak velem, mindenben segítettek, együtt jártunk piacozni, szórakozni, vásárolni. Esténként egy nagy ágyban aludtunk a cselédszálláson a palotában... Találkoztál velük?

– Igen.

– Elys még mindig Brommal van?

– Aha, bár plátói az egész.

Maya horkantva nevetett. – Micsoda, dehogy. Akkor surrant ki kamatyolni Brommal, amikor nem szégyellte!

– Mi?! De hát... sauri! És ő...!

– Igen, én is ezen háborogtam, amíg azt nem mondta, hogy próbáljam csak ki, mit tud egy sauri a villás nyelvével.

Sade majdnem kiköpte a bort, köhögve törölte a száját, vörös arccal vigyorgott.

– És? Milyen? Olyan lehet, mint a nyuszis vibrátor?

Maya tágra meredt szemmel, felháborodottan nézett rá.

– Mekkora egy perverz disznó fantáziád van!

– Ez nem az első pohár borom – szabadkozott Sade nevetgélve. – Ma egész este puncikat gyurmáztam.

– Valami leszbikus kaland vagy hippi szakkör?

Röhögve dőltek a fürdőben. Időközben a festék egészen befeketedett Maya haján, bár a hatóidő nem telt le, a szín nem tetszett Mayának. A kád fölé hajolva kezdte lemosni, és Sade nyomta rá a sampont, balzsamot. Fekete, zöldes lé szivárgott a lány hajából, mindketten szaporán káromkodtak.

Zöld. Haragos zöld. Maya sikoltozva kiabált a saját tükörképével, Sade próbálta visszafogni a röhögést, miközben a vörösfestékes dobozokat tanulmányozta.

– Vörös! Vörösnek kéne lenned, te hülye! – mutogatott Maya a tükörre.

– Öt éve biztos az is lett volna – nevetett Sade, mutatta doboz alján a lejárati dátumot. – Honnan szerezted?

Maya sápadtan bámulta a dátumot, idegesen kivágta a csap alatti kukába. – A kisboltból. A rohadt életbe! Nem akarok úgy kinézni, mint a Grincs, Shrek és Joker szerelemgyereke!

Igazán késő volt. Maya szőke tincseibe beleivódott a lejárt festék, a zöld szín maradt, legalább egy hónapig biztos. Megszárítva, formára fésülve Maya kevésbé volt indulatos, ha saját magára nézett.

Maya szobájában folytatták az estét. Lampionok és kislámpák adtak hangulatos, meleg fényeket. A falakat tinikorból megmaradt bandarajongás fosszíliái borították, posztert poszter követett. Kicsi szoba volt, kétszemélyes ággyal, három lépés volt onnan az íróasztala és a beépített szekrénye is. Sade épp kioktatta őt arról, hogy lelkibajosan tilos a hajhoz nyúlni meg frufrut vágni, mert csak katasztrófa lehet belőle.

Mindketten az ágyra telepedtek, Maya bebugyolálta magát egy plüsstakaróba és folytatta a mesélést.

A rossz álmokban Maya Hemraant látta, hallotta, érezte, szagolta. Borzongva simított végig a saját karján tőle.

– Még annak ellenére is, hogy visszatértek az emlékeim, azok a napok... hetek... olyanok, mintha egy ködös függöny mögött ragadtak volna. Részleteket látok csak, egyben nem tudom felidézni, nem tudom egymás mögé pakolni az eseményeket. Csak úgy van, és tudom róla, hogy megtörtént. Nagyon furcsa érzés, és nem tudom, hogy ezt a saját fejem csinálta velem, vagy annak a pókcsajszinak a főzete.

– Chalo nagyon szeretett volna rajtad segíteni.

– Nagyon furcsa volt – berzenkedett Maya. – Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele...

Sade egyáltalán nem hibáztatta ezért.

– Hogy tértek vissza az emlékek végleg?

Maya a körmét piszkálta, megint a vállát vonogatta. – Kezdtem becsavarodni az álmoktól, minden egyre valóságosabb lett benne... Majd eltűntél. Ambrose hablatyolt valamit egy haldokló rokonodról. Próbáltalak hívni, eredménytelenül, az álmok egyre vadabbak lettek, és iszonyatosan rossz érzésem volt. Egyik nap meguntam, követtem az egyik álom-emléket, ami a kapuhoz vezetett.

Sade önkéntelenül is felnyögött, Maya hátravetette a fejét, zöld haja szétterült a vállán.

– Amint megláttam, tudtam, hogy minden igaz. Tudtam, hogy te odaát vagy, hogy Ambrose most téged küldött át, hogy az a szörnyeteg téged erőszakolgat. Azonnal szakítottam vele, de nem mondtam meg neki, hogy ezért... Így is tök idegbeteg volt az eltűnésed után, amit nem is értettem.

Sade a takarót bámulta maga előtt. Úgy érezte, hogy most rajta a sor, ezért röviden elmondta neki, hogyan történtek meg vele az események. Maya komoran hallgatta őt, majd a végén elterült az ágyon.

– És bakker, tényleg kentaur? Amikor Elys és Katel mondta, nem akartam elhinni, mert Ambrose semmit se mondott. És tényleg olyan szép? Tényleg?

Ezután Maya jó ideig nem bírta abbahagyni a kérdezősködést, és Sade mindenre részletesen válaszolt, mert magából kiindulva nagyon jól tudta, mennyire kínzóak ezek a meg nem válaszolt kérdések. Maya hol álomszerű, hol ködös, hol valóságos emlékeivel sokkal jobban össze lehetett zavarodva, mint ő valaha is. Maya a kérdés- és válaszözön után kitalálta, hogy menjenek vissza Nystisre ketten, mert úgy érzi, ő csak a kezdő csomagot kapta, abból a felét szexrabként töltötte. Sade kiröhögte, majd nagyon gyorsan elkomorult.

Elmondta, hogy képtelen ötlet, egy vadorzó jégsárkány dúlja a vidéket emberlányok után kajtatva, ráadásul ő november elsején lelécel innen. Maya kinevette őt, miközben adott neki egy pizsamát.

– Jól van, szedd ki a seggedből a zabszemet. Én is megyek vissza az egyetemre. Nem megyünk majd együtt vonattal?

– De – bólintott rá Sade, mivel még mindig nem tudta, mi legyen az úticélja, és mit kezdjen magával. Wanna Citybe biztosan nem akart visszamenni, de Maya Cityje lehet, hogy tartogat pár meglepetést.

– Kérhetek valamit? – suttogta bele Maya a sötétbe, mikor lefeküdtek halál fáradtan. – Mondd el Ambrose-nak, hogy emlékszem, jó? És meséld el még egyszer, hogyan döglött meg az a rohadék! Mikor világos lett számomra, hogy nem álmokat látok... Néha rettegtem. Hogy utánam jön. Visszavisz, és folytatja.

Sade nem felelt, csak kinyúlt a takaró alól, és megszorította Maya hideg ujjait.

– Küzdöttem ellene mindig, ahogy erővel bírtam. Sose hagytam magam. Provokáltam, hogy végezzen velem, mert az is jobb lett volna. Azt mondogatta, hogy sose szabadulok tőle, és azt hiszem, igaza lett. Még most is ezt érzem, hiába halott. Valahol bennem él még.

– Bárcsak tudnám, hogy tűntessem el végleg – suttogta Sade, örülve a sötétnek, ami elrejtette a könnyeit. Maya mocorgott a sötétben.

– Ha Idő lennél, én meg Türelem, akkor biztos sikerülne.