Rövid, de halálosan rémisztő zuhanás után nagyot zuttyant Dregen pikkelyes, forró tenyerében. A tökéletes, fekete semmiben zuhanni sokkal rosszabb volt, mintha rohadt magasról a tóba vetné magát. Káprázott a szeme, mindenféle rémet képzelt maga köré, és halkan szipogott a megkönnyebbüléstől, amikor Dregen valóban elkapta.

Képtelen volt beazonosítani, hogy hol vannak. Kicsivel később a karjában feküdt, Dregen egy sziklakiszögelésre szállt le, lerakta, hogy Sade megtalálja a talajt a lába alatt, majd szorosan kézen fogta és elindult vele a sötétben. Egy barlangjáratban lehettek.

– Nem megyünk az aljáig?

– Neked túl meleg lenne. Nincs ott elég levegő se. Én se megyek oda – mulatott rajta Dregen karcos hangon.

– Hát, egy kis melegnek örülnék – vacogott Sade. Dregen közelebb vonta magához, a törpkabát alá nyúlt, ismét fűtőtestet játszott a tenyerével, Sade jólesőt borzongott. – Nagyon para ez az egész. Olyan, mintha vak lennék... Te látsz?

– Mindent, nincs mitől tartanod.

– Jézusom... – nyögte Sade.

Dregen nevetett rajta, majd kis bíbor láng lobbant a szabad tenyerén, Sade hálásan sóhajtott. Keskeny folyosón mentek előre, a céljuk egy fali repedés volt, de Dregen előbb megállította őt, és apróra vonta a lángot is.

– Vetkőzzünk le.

– T-tessék? – nevetett Sade.

– Van egy kis vízforrás odabent, ha túl hideg lenne, majd felmelegítem neked. Mindened csupa sár lesz különben.

Sade tépelődve meredt a sötéten ásító repedésre. Miért ne, ennél csinált már ostobább dolgot is, elég részeg volt ilyesmihez. Miközben vetkőzött, Dregen teljesen eltűntette a bíbor lángot. – Minek? – kérdezte Sade szórakozottan. – Úgyis látsz mindent, nem igaz?

Dregen halkan nevetett rajta.

– Mi az a kristály, amit kaptál a törpöktől?

– Olyan színes álgyémánt, kis tojás formájúra csiszolva.

– Hm. Mit tervezel vele? Valamilyen foglalatba rakod?

– Aha. Magamba.

Dregen köhögve köpött bíbor lángokat, Sade vigyorogva nézte őt a felvillanó fényekben, és belépett a repedésbe. Vacogott, kirázta a hideg, a barlang hűs levegője kéretlenül mart a bőrébe. Kerek, apró kavicsok szúrták a talpát, bokáig belesüppedt. Dregen forró keze ezúttal egyenesen a pucér bőréhez ért a hátán, hangosan kapott levegőért.

– Mesélj még – súgta a férfi a fülébe, ahogy tovább kísérte a kavicsos vaksötétbe. Nem sokkal később Sade meghallotta a lágy vízcsobogást, a kövek a lába alatt jegesek, síkosak lettek, borzongott fejtetőtől lábujjig.

– Öhm... segít kapcsolódni... önmagamhoz. Még sose próbáltam. Nem is igazán akartam, csak dühömben kicsákányoztam pár sáros kavicsot a falból, és mindenki azt mondta, hogy értéktelen szar. Pedig gyönyörű. Csupa szín, csupa szép. Valami ilyesmit el tudnék képzelni, hogy segít gyógyulni.

– Szóval amíg távol voltam, megtörted a cölibátusodat? – mormogott bele a fülébe Dregen.

– Nem, nem sikerült, de akadtak jelek.

– Jelek?

Sade már nevetett. – Jelek, hogy szeretem magam a bőrömben... Kaptam egy csipkés fehérneműt Chalótól. Majd megmutatom magamon.

Dregen mélyről morgott.

– És le is veszed...

– Ha már itt tartunk... Lenne még kedved festeni rám? Mindenhová?

Sade megérezte a férfi ajkát a nyaka hátulján, végigrohant rajta a forróság, főleg a gerincén, mélyen, a csontok mellett. Majdnem el is botlott, de Dregen elkapta a derekát. – Az azt jelentené, Sade, hogy órákig kellene ruhátlanul feküdnöd az ecsetem alatt, az orrom előtt...

– Igen, tudom.

Dregen mély levegőt vett, a kifújt lélegzete perzselte Sade nyakát. Sade igennek vette ezt a választ, Dregen több mint szívesen fogja őt vászonként használni.

A vízcsobogás már közvetlen közelről hallatszott, Sade előre nyúlt a feketeségbe, majd szisszenve visszarántotta a kezét. A víz jeges volt, olyan jeges, hogy marta a bőrét, megfájdult a csontja. De aláállt, vágyott a tisztaságra, a sokkra, az újdonság és a fájdalom adta adrenalinra, ami felszaggatott benne valamit: életet.

A sikolya visszhangzott, hatalmas barlangban lehettek. Dregen halkan röhögött rajta, egy bíbor láng lobbant a feje felett a falnál, ahonnan ömlött a víz, mely a lángokon átzubogva azonnal kellemesebb lett. Sade a melegség alá húzódott, zihált a jeges zuhany élményétől, de már nem számított, csak a férfi, aki elé állt, beborította őt a tenyerével, forralta a bőrét. Sade úgy érezte magát, mintha a bíbor sárkánytűz ömlene végig a testén, nem a víz. Gőz csapott fel, már nem vacogott, az izgalomtól reszketett. Belekarolt Dregen vastag nyakába.

– Hiányoztál – bökte ki rekedten. Dregen tekintete ellágyult, belesimított a nedves tincseibe.

– Te is. Rettenetesen hiányoztál.

Az arcához húzta Sade bal tenyerét, végigcsókolta az ujjai hegyét, Sade pedig a saját mellkasára szorította a másik kezét. A melleire, majd onnan le a hasára, a köldöke alá. Dregen figyelte a kezét, az arca fülledt, várakozó lett. Sade még lejjebb haladt, a szeméremdombra, onnan pedig a forró, síkos jónijához.

Meglepte a síkosság.

A testfestés gondolata, a sárkány forró közelsége, a sötét, a hegyi zuhany, a hangja, az érintése... Ennyi elég is lenne? Dregen a kavicsfövenyre fektette őt, mintha észlelte volna, hogy teljesen ellágyult, vagy csak szerette volna őt kényelembe helyezni.

– Folytasd... Kérlek, mutasd meg mennyire is szereted magad.

Sade halkan sóhajtozott. Dregen hordószerű felsőteste volt a párnája, alatta a kövek melegek voltak, egy pillanatra se fázott. Eltűnt az utolsó bíborfény is, fullasztó, forró sötétség vette körbe, de nem ijedt meg tőle, belemerült, belesóhajtott a semmibe. A saját sóhaját, örömét, vágyait hallotta visszaverődni a barlang falairól, sokszorosan, egyre hangosabban.

Két ujjal simogatta magát, becézte a saját redőit, az izgalomtól megduzzadt, várakozó, kemény halmokat, a saját nedvessége valósággal áradt belőle. De rég volt ilyen nedves, de rég volt ennyire felizgulva, és most nincs itt semmi, csak ez a halálszerű, sötét barlang, sárkánymeleg és Dregen! Megtalálta a csiklóját, igazából megdöbbent, hogy még önmagának is keresnie kellett.

Talán ezért nem találta soha senki?!

Az ujjbegyével körözött rajta, lassan, puhán, minden egyes körbeérkezés után még mélyebbről sóhajtva, még jobban átélve a felkorbácsolódó élvezetet az alhasában. Minden izma megfeszült, a lábai szanaszét, és... Belekapaszkodott Dregen karjába, felnyögött, a barlang sokszorosan visszhangozta. Olyan volt, mintha követelné a további nyögéseket tőle.

– Látsz? – kérdezte lihegve.

– Le sem veszem rólad a szemem – suttogta Dregen rekedten.

– Látod, hogyan csinálom? Mert... mert neked is pontosan ezt kell majd velem tenned. Oké?

– Oké – dörmögte Dregen rekedten, és Sade beleremegett a hangjába, a beleegyezéséből kihallatszó, fülledt vágyba. Sade a sötét ellenére is lehunyta a szemét, megfeszült a feneke, a csípője önkéntelenül is elemelkedett a kavicságyról, ahogy az ölén úrrá lett a forró, őrjítő, sürgető...

A francba, alig várta, hogy Dregen hozzáérjen, hogy az ő ujja tegye ezt, az ő forró ujja, amit aztán a nyelve követne... Képek ezrei rohanták meg. Dregen arca a lábai között, az erős tenyere a combján és fenekén. Hangosabban nyögött fel, valamit hebegett-habogott az úristenekről. Sürgetőbben követelte a csiklója az élvezetet, gyorsabban körözött, jobban odanyomta az ujját, és belekarmolt Dregen bőrébe.

Majd a saját nyakára kulcsolta a kezét, ahogy rárohant az orgazmus. Kiáltva feszült meg, a csípője valahogy átvette az uralmat, hullámzott a testén átrohanó kéjjel együtt. Káprázott a sötétség, mely mélyén felszikrázott megannyi színes, darabokra robbant kristály, hogy aztán valahogy újra eggyé váljon.

Sade remegve szuszogott, ahogy csillapodtak az ingerek, de a szíve vadul dörömbölt a bordái mögött. Dregen megmozdult alatta, a nyakához fúrta az arcát, megcsókolta a bőrét, aztán a vállát.

– Gyönyörű vagy, Sade.

Sade megkönnyebbült nevetéssel kapott levegőért, elhúzta a kezét a lábai közül, de az orgazmus utóhatásaitól meg-megremegett, a saját szájához szorította az ujjait.

Vas. Az íz, a szag. Lepetten felkönyökölt. – Vérzek!

– Már a zuhany óta.

– Te kiszúrtad? Miért nem szóltál?!

– Nem akartalak kizökkenteni. Legutóbb két napig fetrengtél a vérzésed miatt.

Sade visszahanyatlott rá, megdörzsölte a homlokát. Valószínűleg sikerült magát összemaszatolni a saját menzeszével. De nem érzett fájdalmas görcsöt, nem szaggatott, ahogy szokott, ami miatt tényleg két napig szokott fetrengeni. Hiszen az orgazmus csillapítja a görcsöket. Lepetten kinevette saját magát. Végre, ez tényleg nem mítosz!

– Zavarna, ha...

– Ha? – biztatta Dregen hangja a fülénél.

– Ha fájdalom ellen folytatnánk... Az orgazmus csillapítja...

– Gyógyászati célból?

– Szigorúan gyógyászati célból...

– Köze sincs ahhoz, hogy feltámadt az étvágyad?

– Nincs. Mutasd meg, mit lestél el – fordult oda Sade rekedt sóhajtással, és megcsókolta a férfit. Dregen mohón, halk nyögéssel csókolta őt vissza, beletúrt a nedves tincseibe. Sade alhasában pillangóhad rugdosódott, hiszen most először csókolóztak.

Dregennek ez volt az első csókja. Egész életében. Sade szíve majdnem darabokra robbant az örömtől. Hosszan, lassan ízlelgették egymás ajkát, a férfi érezhetően tapogatózott és ismerkedett a csókkal, Sade ajkának ízével. Sade minden idegszála apró görcsbe állt, ahogy megérezte a szájában Dregen nyelvét, összeszorult az utolsó kis izom is az alhasában.

Megfogta Dregen kezét, az arcáról levezette a nyakára.

– Szeretném, hogy szorítsd közben – suttogta. Dregen a fülébe harapott, Sade felnyögött, és a nyögése elhallt, ahogy Dregen rákulcsolta az ujjait a nyakára. Villámok cikáztak a testében. Mindketten káromkodtak, Dregen újra az ajka után kutatott, közben megfogta Sade kezét, és visszairányította a szétterült combjai közé, hogy folytassa. Sade összerándult, amikor magához ért, a teste először tiltakozott, de most nem hallgathatott rá, muszáj újra és minél hamarabb elélveznie.

Lassan simogatta magát, levegőért kapkodva rántotta el a fejét Dregen csókjából. A férfi szorította a torkát, szabad kezével az egyik mellét dörgölte a hüvelykujjával. Abban a ritmusban, ahogy ő simította a csiklóját. Dregen kiélvezte, hogy hozzáérhet, beborította őt a tenyerével. Mellét, hasát simította, aztán az oldalát, csípőjét és a combja külső felét. Ráérősen tévedt át a combja belső részére, Sade sűrűn vette a levegőt a várakozástól és izgalomtól, ami egyre csak halmozódott benne.

Hallotta, ahogy Dregen nyel egy nagyot, a férfi is zihált, remegett.

– Imádom – nyögte ki Sade kásás hangon.

– Mit?

– Ahogy hozzám érsz. Gyöngéd vagy... és mégis megőrülök. – Sade elfelejtett beszélni, amikor Dregen egyszerre nyalt végig a nyakán, szorította meg a torkát és borította rá forró ujjait a puncijára. Sade ujjaival együtt szorult oda, de a lány kiszabadította a kezét, sóhajtva adta át magát, a férfi morogva harapott a vállába.

Olyan erejű öröm, kéj és szabadság rohanta meg, hogy kedve lett volna a saját vérével törzsi harcjeleket mázolni az arcára, mint valami amazon vagy ősi, női istenség.

Ezt én akarom, én engedem, én kértem, és élvezem!

– Mesélj még... – biztatta Dregen felhős, rekedt hangon. – Vezess. Mondj el mindent, imádom hallani, mit érzel, imádom a hangod, imádom, amit mutatsz.

Sade belekarmolt Dregen karjába, felnyögött, a férfi pontosan azt csinálta, amit ő. Pontosan. Nem önfejűsködött, nem kísérletezgetett, azt csinálta, amit Sade mutatott neki. Elhitte, hogy Sade tudja, mi a jó, mitől kiabálta tele a barlangot, mitől zuhant darabokra. Csak az ő ujja sokkal forróbb, nagyobb volt... Körbe a duzzadt, érzékeny csiklója körül, Sade combján átrohant a remegés. – Te bazigyorsan tanulsz! Úr-is-ten!

Sade nyögése hangosan pattant vissza a barlang sötétségéből. Ismét megrohanták a képek, az ingerek, a fantáziája egyszerűen elszabadult, és hagyta neki. Minden kis izma görcsbe szorult, ahogy elképzelte magában Dregent, nem csak az ujját, nem csak a nyelvét, hanem a merevedését is, kavicsokat rúgott szét maga alatt.

Teljesen összefüggéstelenül habogta el neki, mi jár a fejében. Dregen magához szorította őt, már nem a kavicsokon feküdt, hanem a férfin, erős, hatalmas teste volt az ágya. Két kézzel kapaszkodott a karjába, levegőért kapkodott, alig bírta magát tartani. Dregen fűszeres, parazsas illata betöltötte a levegőt, szédült, a férfi állát csókolta, ahogy a szája után kutatott egy harapós csókért, amiben összekoccant a foguk.

Sokkal élesebb és mélyről jövőbb volt az orgazmusa, meglepte az ereje, amitől ívbe feszült Dregen karjában. Majd nyöszörögve apróra húzta magát, elsöpörte Dregen kezét a lábai közül, most már túl érzékeny volt, a legfinomabb érintéstől is fájdalom rázta meg. Izzadt és lihegett, de magára ölelte Dregen karjait, a forróságát. A férfi a haját, arcát, fülét, nyakát csókolta.

Sade nevetve felé fordította az arcát, belebújt a bőrébe, az illatába.

– Teljesen szét vagyok esve – nyögte kásás, fáradt hangon. – Csodálatosan szétestem.

– Pihenj... Aludj. Melegen tartalak – dörmögte a férfi a fülébe. – De előbb megmutatom.

Tényleg, eszmélt Sade. Valami kincsről hadovált. Kit érdekel... sokkal jobbat talált...

Bíbor láng helyett fehér tűzgömbök röppentek a levegőbe, Sade hunyorogva kapott a szeme elé, majd kissé felkönyökölt. Nappali világosság töltötte meg a barlangot, melynek nem látott el igazából a végéig, aljáig, de a tetejéig se. A fehér láng ívesen zuhant a semmibe, útközben beragyogtatta a gyémántoktól csillogó, szikrázó üreget.

Ők is apró gyémántkavicsokon feküdtek, Sade ámultan túrt bele maga mellett, majd Dregenre nézett, aki lustán elvigyorodott. Ő is belemarkolt a gyémántokba, Sade meztelen hasára szórta őket, nézték, ahogy a szeméremdobjára gurulnak onnan, egy megült a köldökében, a többi az oldalán pergett vissza a többi közé.

– Ez a te kincsed? – kérdezte Sade halkan, ahogy a láng fénye már csak alig pislákolt.

– Ha elegem van, ide jövök aludni. Egy hétig, kettőig. Az alján elférek – felelte Dregen, és újabb maroknyi gyémántot szórt Sade hasára, csiklandozta őt, borzongva megrázkódott. – El se tudod képzelni, mennyit jelent nekem, hogy itt vagy velem idelent. Régóta gondolkozom azon, hogy elhozlak, de rettegtem, mit szólnál a sötéthez, a mélységhez. – Dregen orra a nyaka alatti bőrhöz ért. – Álmomban se hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rád, hogy valósággal megnyílsz a sötétségnek, a hegynek, a mélynek... Nekem.

Sade megrendülten hallgatott, nyelt egyet, mert nem talált szavakat. Megérezte a tenyerét az arcán, Dregen visszahúzta őt a mellére, a szívdobogása, a halk lobogás andalítóan hatott rá. Dregen szólalt meg újra.

– Emlékszel, mit mondtam a hullócsillagokról, amiket visszahajítottam?

Sade dünnyögött, félálomban volt.

– Néhányat megtartottam, a kicsiket. Elrejtettem őket. Aztán elfeledkeztem róluk.

– Őskövületi demencia, hallottam már róla. A legjobb dinókkal is megesik – ásított Sade. Dregen horkantva csípett a fenekébe. Sade kicsit nevetett, aztán az alhasához húzta Dregen tenyerét. – Kérlek, tartsd itt végig a kezed. A meleg segíteni szokott.

Rengett a világ, amikor felébredt a kavicsokon. Körülötte mindenhol bíbor, meleg láng égett, de Dregen sehol. Sehol, csak a rengés, az egész hegy üvöltött. Sade ijedten ugrott fel, majd még ijedtebben guggolt vissza, ahogy a méhébe tépett a görcs és nem kevés vér távozott belőle.

Menzesz! A kehely miatt szinte el is felejtette, hogy ez milyen nyálkás érzés. Nesze neked, véres gyémánt. Mégse maradhat így itt...

Bizonytalanul körbenézett, a vízhez sietett, ami most ismét jeges volt, de erőt vett magán, hogy megmosakodhasson.

Hol az a rohadt dinó?! Hogy hagyhatta így itt egy kibaszott űrgyémánt közepében, egyedül?! Az alhasában szurkáló görcsök egyre élesebbek lettek, káromkodva botladozott ki a kavicsos barlangból a folyosóra, ahol a ruháit hagyta, vacogva öltözött fel. Épp azon volt, hogy csíkokra tépi a blúzát és a bugyijába rétegezi, hogy ne vérezzen össze mindent. Közben már fogalmazta, mifélét vág a sárkánypöcs fejéhez, amikor ismét megremegett a hegy.

Sárkányok üvöltöttek, nem túl messze.

– Sade? Sade Ezra?

Sade a hang irányába kapta a fejét, a folyosó másik végéről érkezett a hang, és nem sokkal később meglátta a felé rohanó Salrent. Az amúgy is sápadt lány arca krétafehér volt, kezében fehér lángot tartott, a bíbor szeme tágra nyílt a rémülettől.

– Ki kell innen vinnem téged. Most – lehelte a lány feszülten. Sade tenyerébe gyömöszölt valamit, megnézte: menzesz kehely volt. – Mondta, hogy szükséged lehet rá. Intézd, és tűnjünk innen!

– Mi a franc...

– Laoma – suttogta Salren halálra váltan. – Laoma előbb jött.

– Várta őt valaki?!

– Francba! Nem mondta el?! Ezt is rám kell hagyni?! Szarházi! Siess már, tedd magad tisztába! – ripakodott rá Salren idegesen. Sade az orra alatt bosszankodva odébb húzódott, intett neki, hogy forduljon el, amíg nagy kapkodva a helyére illesztette a kelyhet.

– Nem a legideálisabb a helyzet ilyesmihez – morogta Sade rosszkedvűen. – Barlangban, fagyoskodva...

– Teszek rá. Kész vagy?!

– Beléd nem sok női szolidaritás szorult, vagy még nem menstruálsz!?

– Véreznék, de azokat a napokat mindig sárkányalakban töltöm. Undorító egy folyamat – horkant a lány idegesen. Sade nem volt olyan hangulatban, hogy leálljon vele vitázni az undorítóságban rejlő természetességről, és teljesen megértette, hogy Salren sárkánnyá változik inkább. Ő is, csak az érzelmei, az agya, a dühe lesz sárkányos, vérengző.

– A sárkányok tehát nem menzeszelnek.

– Nem. Életükben egyszer raknak pár tojást, de még attól is rohadt messze vagyok. Ötszázéves kor előtt aligha történik meg – berzenkedett Salren.

– Hány éves is vagy? Tizenöt?

– Nemsokára kétszáz. Pimasz dög! Kész vagy már?! Laoma szemlét tart, nem titkolt vágya, hogy közben a lehető legnagyobb pusztítást és szenvedést okozza, és a legjobb, ha ez közvetlenül Dregent érinti. Sejt rólad valamit, tudja, hogy van itt egy jószág, aki miatt Dregen megölte a pincsijét. El kell takarodnod.

– Mi, de hát hová?!

Salren csuklón fogta, magával húzta. – Hát haza!

Sade halkan felnyögött.

– A kapuhoz viszel?

– Dregennek kellett volna téged odavinnie. Már tegnap éjjel, azért jött érted ide! – mordult Salren mérgesen. Sade mellkasára ránehezedtek a szavak. – Nem tudom, hogy mire számított! Eldugdos téged itt a gyémántjaival?! És Laomának nem az lesz az első, hogy a drágalátos kincsesbányájában keresgéljen!? – dühöngött Salren magában, de minden egyes mondat Sade mellkasán landolt.

Kiértek a sötéten ásító semmibe, ahol tegnap éjjel Dregennel együtt érkeztek, de Salren nem ment tovább. Csönd volt, hideg. Egyre hidegebb.

– Ezt te csinálod? – kérdezte Sade.

– Nem. Nem mehetünk ki itt!

Ekkor üvöltés rázta meg a gödröt, tűz és szikla robbant szét a fejük fölött, Salren kiáltva ráncigálta magával Sade-et vissza a gyémántbarlangba. A mögöttük lévő folyosó beomlott, végleg elzárva az utat, a gyémántokat rejlő üregben pedig éles, pattogó hangot adtak a falak, ahogy tiltakoztak több ezer éves nyugalmuk megzavarása ellen.

Sade kitartóan szaladt Salren és a fehér lángja nyomában, a hegy továbbra is rengett. Egy nagyobb földlemez megindult a lábuk alatt, azzal együtt siklottak a mélybe.

– Gyere a hátamra! – sikoltotta Salren a morajló hangorkánon keresztül. Sade átölelte a vékony lány vállát, nem értette, hogy ez... Á. Salren sárkánnyá változott, de alig volt nagyobb, mint egy ló. Tüskéi így is szúrták Sade-et, igyekezett közéjük ülni. Eltűnt a fehér láng, a sárkány éles hangon szitkozódott, elrugaszkodott a zuhanó szikláról.

Vitorláztak a sötétben, egyre lejjebb és lejjebb, körülöttük hullott a gyémánt, a szikla, Sade csodának tartotta, hogy a kis sárkány ilyen ügyesen manőverezett a huzatban és a törmelékben. Végül talajt fogtak, térdig merültek a jeges vízben. Sade káromkodva kiáltott a csontig ható, fájdalmas görcstől, el is felejtette azt a kínt, amelyik a méhét szaggatta.

Salrent nem a hideg zavarta, újra lángot varázsolt.

– Franc, franc, franc! – sziszegte.

Úgy nézett körbe, mintha minden rémálmával találkozna épp, ide-oda rohant a vízben. Sade a térdére támaszkodva remegett a görcstől. Biztosra vette, hogy épp lefagynak a lábujjai, elfagytak a csontjai, ám jobban aggasztotta a tini. Salren gerjedő pánikkal szaladgált, meg se próbált nyugalmat erőltetni magára.

Mintha fogalma se lenne, hol van és hogy jut ki innen.