Heten voltak. Sade a szemét forgatta. Hát persze, hogy heten!

Varenrath felé két napig tartott az út. Sade hamar rábeszélte őket, hogy oldozzák el a köteleit, mielőtt kiszorítják a végtagjaiból a szuszt. A törpök eleinte nagyon gyanakodva méregették, bár láthatták, hogy nincs fegyvere, ártalmatlan, és legnagyobb problémát az okozta, hogy gyakran kellett miatta megállni pisilni, mert nem volt hajlandó lehugyozni a szekér oldaláról, ahogy ők menet közben.

– Mi a francért mondtad annak a gyíkfosnak, hogy magadtól jöttél?! Raboltunk, csibeszar! Túsz vagy! – förmedt rá végül az egyik. Kopasz fejét tekervényes, geometriai tetoválások díszítették, arcán viszont olyan hosszú, fekete szakáll nőtt, hogy leért a derékövéig.

– Dregen grillhúst csinálna belőletek, ha ragaszkodtok hozzá. Néhány arany tallér nem ér annyit.

– Még hogy néhány!

– Ki vagyunk fosztva!

– Lesarcolja minden vagyonunk!

– Nem enged fegyvert kovácsolni! Meg se tudjuk magunkat védeni! Ezek? – mutatta a baltáját a vörös törp, mert Sade szeme azonnal a fegyverekre villant. – Családi örökség! Ük- és nagyapáink hagyatéka! Muzeális értékek! Legendák!

– Három napja is betörtek és kifosztották a tartalékainkat!

– Azt a pénzt akarjuk visszaszerezni!

– A sárkány megesküdött, hogy megvédi a hegyet és a benne élő törpöket! Hol van most? Hol véd minket!? Öt bajtársunk és jó bányászunk halt meg a fosztogatásokban három napja! – dörrent Magneac dühös hangja a többiek feje fölött.

Sade kiokoskodta, hogy ő lehet a vezetőjük, mindenki egyfajta tisztelettel beszélt előtte, bár a törpök tiszteletkifejezése nem sok dologban nyilvánult meg. Például nem köptek a lába elé. Magneac fekete, tömött szakállát tömérdek fonat és szakállékszer díszítette. Göndör haja hosszan lelógott, és csilingelő drágakövek ékesítették, gyűrűket, fülbevalókat viselt. Az egyik szeme hiányzott, annak helyére fazettásra csiszolt smaragd követ rakatott. Krumpli orrában is arany karikák lógtak, vastag szemöldökének végeit kunkorira pödörte, a homlokára tapasztotta a kacskaringókat. Mikor beszélt, látni lehetett, hogy több foga is aranyból készült.

– Amíg nem képes biztosítani az állandó védelmet, mi se játszunk a büdös, rohadványos alkuja szerint többé! – háborgott Magneac. – Te vagy a biztosíték rá, hogy teljesítse a követeléseinket!

– Tárgyalni szeretnél vele vagy háborúzni? Mert az utóbbi esetén garantálni tudok egy szomorú véget nektek.

– Mi vagy te!? – bömbölte a tetovált fejű. – Tán valami ügyész?

– Közgazdász.

Az egyik törp kiköpött, többen röhögni kezdtek, Sade a szemét forgatta. – Jó, nem vagyok igazi közgazdász, de azt csak tudom, hogyha túszként, fogolyként tartotok, amíg Dregen vissza nem tolja ide az ősvalagát, akkor nektek bármiféle tárgyalás nélkül végetek lesz.

– De nagyra vagy magaddal! – csattant fel egy taréjba fésült hajas, törött orrú törp. – Egy sárkány ágyasaként azért nem vagy ekkora érték, ribanc!

Sade tátott szájjal kapott levegőért, a mellkasára szorította a kezét.

– Kikérem magamnak! Sértegettelek én téged!?

– Próbáld meg! Lássuk, képes-e a sárkányherenyaló nyelved másra is! – vörösödött el a törp. – Te csupaszképű, ványadt seggű sárkányszajha!

Sade mérgesen meredt rá. Világéletében azt vallotta, hogy alacsonynövésű embert nem gúnyolunk, de ez vért kívánt.

– Szerencséd van, mütyürke! Minipöcsért miniárat kérek!

– Álmodozz csak, meztelencsigára nem áll a dákó! Fogpiszkálónak vagy jó, nem kefélni! Langaléta koboldhúgy!

– Bányássz macskaalomban életed végéig! Sártaposó! Homokszaró!

– Adószedő papírtúró! Satnya gyomrú, puhány angolnabaszó!

– A fanszőröm dúsabb, mint a szakállad! – csattant fel Sade magából kikelve.

A törp felüvöltött, a többiek röhögve dőltek a szekéren, és Sade kezébe nyomták a szeszes kulacsukat.

– Mi a neved, jószág? – kérdezte Magneac.

– Sade Ezra, és ha még egyszer meghallom, hogy jószág, én...! – háborgott Sade vörös arccal, majd jól meghúzta az erős szeszt. – Én beverek valakinek egyet!

A törpök nevettek rajta, Sade hitetlenkedve bámult körbe. Menzesz előtti, agyát elködösítő hormonjai, amik dühét éltették, remek táptalajt találtak ezek között a szőrös, mérges, mufurc, bunkó alakok között.

– Mi a francért hív engem mindenki jószágnak!?

– „Jön, mint kapun a jószág!" Régi frazéma – mondta a taréjos törp, akivel szájkaratézott az imént, Yozek. Kedélyesen röhögcsélt, nyoma se volt a vérbő haragjának a képén.

– Frázis, te gyökéragyú kobold! – mordult oda a tetovált fejű, Abromli.

– Szinte ugyanazt mondjátok – jegyezte meg Sade.

– Jaj, nagyokos, könyvfaló, tyúkeszű! – gúnyolta Abromli. – Frázis, ha mondom, basszátok meg. Minek olvastok annyit?! Abból az időből származik, amikor megjelentek a kapuk, oszt a világod emberei jöttek át, mint a birkák.

– A vágóhídra a jószág, tudod. Zabálták őket – kacarászott egy vörös törp, Thafek.

– Kik?

– Akinek gusztusa volt hozzá. Majd aztán megjelentek a furcsa féllények, oszt kiderült, hogy ezeket kettyintgetni lehet, és elég szaporák. Meg képesek dolgozni és harcolni. Szóval, hogy jók néhány dologra.

Sade meredten bámulta őket. – Várj, ti... ti azt mesélitek épp, hogyan senyvedtek rabszolgaként az ide áttévedő emberek, akiket előtte felfaltak a varázslények?

A törpök összeröhögtek.

– Nézzük meg a képét, mi lesz, ha elmondjuk neki, hogy néhányan egyenesen átmentek a világába jószágokat rabolni maguknak!

– Puhány kis csibeszar vagy, Sade Ezra! – röhögött rajta Magneac. – Az itteni küldevények is mit csinálnak? Húzzák az igát! A mesélő mesél, a lányok a konyhán, mosodán gürcölnek, te az ágyat húzod!

– Anyád húzza! – vágott oda Sade mérgesen. – Nem vagyok Dregen ágyasa! Chalo könyvelője vagyok, másodállásban hibridész. Se nem rabszolga, se nem jószág!

– A jószág az rabszolga, kész, de ma már nem hívjuk rabszolgáknak őket.

– Mert nem korrekt? – hüledezett Sade.

– Hm. Mert hát a jószág is csak egy teremtmény, aki élni akar, oszt a puhányságról nem tehet. Nem tud inni, hülye kovácsnak, hülye bányásznak, de tud ezt-azt, és hallani olyat, hogy szeretni is lehet őket. Ezer és ezer éve volt már annak, hogy megjelentek azok az anyabaszó kapuk. Fejlődik a világ, tudod?!

– Elképesztő – csodálkozott Sade.

– No, meg persze nagyon ritkán tévednek már át jószágok, kevés kapu maradt, sokuk örökre elfelejtődött. A legutóbbi ismert kapu a kentauroknál állt, oszt azt is lerombolták már. Akiket embereket látsz, azok leszármazottai a rabszolgáknak, kevert vérű az összes. A te pujádból is lehet még törp!

Sade fintorgott, a törpök harsányan kacagtak.

– Pf – köpött ki az egyikük, Homnuk. – Csupaszképű. Igyál még, ettől kinő talán a bajszod!

Sade töprengőn szorongatta a kulacsot, ismét meghúzta, és abba se hagyta, amíg ki nem örült, úgy dobta vissza Homnuknak. – Na jó, picikék. Messze a hegy, én meg unom magam. Tudtok kártyázni?!

Varenrath roppant vonulatai árnyat vetettek a tájra, ahogy egyre közelebb értek hozzá. A hegy előtt északra tartó, zöld folyón széles kőhíd vezetett át. A híd magaslatáról Sade megszemlélhette, mi terül el Varenrath közelében. Zöld fenyvesei szoknyaként fodrozódtak a lankáin, majd egy éles határvonal mentén feltűnt a csupasz, szürke szikla, éles csúcsai, meredek szakadékai, megmászhatatlan gerincei. A csúcsok tetejét még a legmelegebb hónapokban is jég és hó uralta.

– Az ott a Végzet Gödre – mutattak a törpök egy beomlott hegyoldalra. – Az volt a legnagyobb varenrathi bánya bejárata, a híres Ékkő Csarnok, amit őseink hősiesen védtek és magukra omlasztottak. Gyászos emléke a sárkány aranyéhségének! Hadd lássa ő és mindenki, aki erre jár, ezt a nyílt sebet a hegyen, ezt a nyilvános tömegsírt! – mondta Magneac, és kiköpött a szekérről. – Gyalázat, szégyen!

Naplemente után érték el a hegy lábát. Sade kissé borzongva nézett körül, amikor a szekér egy másik barlang bejáratán keresztül a hegy mélyére zötykölődött. Ám magas mennyezetű, simára vájt falak között találta magát, a hegy belseje csillogott a fekete obszidiántól, amit arany és ezüst mozaikok díszítettek. Fáklyafény imbolygott mindenhol, törpök masíroztak – hol egy zsák ékkövet, aranyrögöt cipelgettek, hol csákányt és ásót átvetve a vállukon bandukoltak a dolgukra.

Üvöltöztek, nagy hangon társalogtak, a szekéren érkezőket káromkodásokkal üdvözölték. Sade tátott szájjal mászott le a szekérről, csak úgy tekergette a fejét, hogy befogadja a csarnokot, a csillogást, díszeket.

Fenéken bökték, hogy haladjon, ne bámészkodjon annyit. Botladozott a törpök között, akik bámultak, köpködtek és mindenféle szitkokat kiabáltak rá üdvözletük jeléül.

– Hugyozzon tarkón egy kobold titeket! – kiáltott vissza Sade.

Döbbent csönd fogadta, majd kitört a kacagás, és a törpök mentek a dolgukra, mintha mi sem történt volna. Sade-et Yozek és Abromli vezette ki a csarnokból, áthaladtak pár kisebb, de nem kevésbé díszes obszidián folyosón. Egy kisebb terembe jutottak, ahol a berendezés egy kerek asztal és hét, obszidiánból faragott szék volt. Yozek kerített egy sámlit a lánynak, leültették az asztalhoz, hogy itt várjon.

– Most mi lesz? – kérdezte Sade, összekoccant a foga, és csupasz karját dörzsölte. Sokkal hidegebb volt a barlangban, mint odakint. – Tárgyalunk?

– Vedelünk. Mingyá jön a többi is – ültek le a törpök. – Oszt még tárgyalhatunk is, de minket nem érdekel a sárkány ügyvédágyasa!

– Szívesen képviselem a hangotok, ha az kell – ajánlotta föl Sade. – Dregennek tömérdek a vagyona. Igazságtalan, amit veletek tesz. Jogotok van megvédeni magatokat!

Egy másik folyosóról inges, kötényes törpök szivárogtak be, hatalmas tálcákon hordták az ételt. Homnuk és Thafek egy nagy hordót gurított maga előtt, Magneac röhögve ült fel a székére, lábát az asztalra pakolta, belevágta a széles fejszéjét az asztalba. A többi törp is így tett.

– Királyok vagytok tán? – kíváncsiskodott Sade a szertartásosság láttán.

– A hegyen élő törpnemzetségek vezetői vagyunk – köpött ki Abromli. – Magneac Varenrath fejedelme. Na, de ha tárgyalni akarsz, vágd ide a bicskádat!

Sade megtapogatta a zsebeit.

– Nincs bicskám.

A törpök háborgósan pfujolták.

– Kerítsetek neki valami – parancsolta Magneac. – De ne túl drágát, Kildrar! – kiáltott az elsiető törp után mérgesen. – Addig igyunk már, szétporlad a vesém! Noldroc, szólj mán néhány fütyülősnek, hogy jöjjenek hangulatozni! Sade Ezra! Tudsz egy kicsit inni, mocskos a szád, kiállsz egy aranea mellett, és hajlandó lennél a pártunkat fogni a sárkányféreggel szemben, igaz?

– Hogy jön ide Chalo? – kérdezte Sade. Homnukék csapra verték a hordót, sör ömlött a korsókba, egyet ő is kapott. Fehér hab ült a tetején, jólesően beleivott. – Chalo a barátnőm, valaki leégette a házát, muszáj volt szólnom valamit.

– A gyíkok nem tesznek majd semmit, jobban féltik az irhájukat annál.

– Talán Brom mégis.

A törpök háborogtak, Sade szúrósan méregette őket. – Nektek nem kell őket kedvelnetek.

– Fogadok, hogy csak ülnek a potyogós farkukon, és azt simogatják meg süttetik a hasukat – csapott az asztalra Yozek. – Az aranea banya senkit nem érdekel, azért füstölhették ki őt!

Sade konokul szorongatta a kupáját, Magneacra nézett.

– Tudsz üzenetet küldeni a városba, hogy mi van Chalóval?

– Nem lehetetlen, a varjaink elég okosak.

– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Sade.

A törpök nevettek rajta. Megérkezett néhány fütyülős, akik furulyát, dudát hoztak a kezükben, azonnal kocsmai hangulat keveredett. Kildrar is visszaért, kezében egy tőrrel, amit Sade elé tett az asztalra.

Sade ámultan simított végig a bőrtokon, az ezüst markolaton, amiben sötét zafírok ültek, és apró virágok mintázatát adták ki. Megnógatták, hogy ne bámuljon, csak vágja végre bele a kést az asztalba, hogy férfimód beszélhessenek.

– De keményen ám, mert ha a tárgyalás végégig kimozdul a helyéről, az azt jelenti, hogy kétszínű, hazug, áruló, nyálas féreg vagy! – figyelmeztette Abromli.

Sade kihúzta a tenyérnyi pengét, amire gondos kezek ugyanolyan virágokat véstek, mint a markolatra. Dísztőr volt, talán nem ellenség kifilézésére szánták, de így is élesnek tűnt. Sade erőteljesen belevágta az asztallapba a tányérja mellett, a törpök elégedetten morgolódtak, azonnal ittak is.

– Nem fér a fejembe, még mindig – ingatta nagy fejét Magneac, a fáklyák fényében izzott smaragd szeme. – Miért fogod a mi pártunkat? Az araneát? Még a hígagyú gyíkfosokat is véded? Ha valóban azt mondja majd a sárkánynak, hogy magadtól jöttél, tényleg nem fogja bántani őt, ezt hiszed?

– Ha majd Dregen látja, hogy ti se túszként tartotok, akkor senkit se fog bántani.

– Megölte miattad azt a másik, ritka undormányos sárkányt. Mi vagy te neki, ha nem szajhája?

– A vendége – vágta rá Sade vörös arccal, és gyorsan sört ivott rá.

– És miért segítenél nekünk?

– Mondtam már, nem? Igazatok van, többet érdemeltek, neki meg van elég. Itt nem újabb alkura lesz szükség – mondta Sade. – Hanem egy rendes, hivatalos szerződésre. Írásba foglaljátok a legfontosabb kitételeket, mindenki aláírja, és aszerint rendezitek a hegy gazdaságát ezentúl.

– Vérszerződés! – üvöltöttek a törpök győzedelmesen.

– Tintára gondoltam – szabadkozott Sade.

– Vérszerződés!

Rájuk hagyta. Tárgyalásnak aligha lehetett nevezni a következő órákat. Evészet, ivászat, asztalon táncolás, földön fetrengés, dalolás volt inkább. Sade megtanult pár különösen trágár törp nótát, teljesen lerészegedett, és az asztalra borulva aludt el, amikor már nem bírta tartani a lépést a szőrös, hangos népséggel.

Kis kamrában ébredt, iszonyatos fejfájással és beteg gyomorral. Jajongva fetrengett, a fejét fogta, de talált egy korsó vizet az ágy mellett, belekortyolt. Sör volt. Sírva nyelte le.

Mikor az émelygése enyhült, körülnézett. A kamrácskája mennyezetét kristályok sokasága borította, a halovány fáklyafény bevilágította. Nyakig húzta a bundát, amibe takarózott, meleg volt, de nagyon büdös. Erős, állati pézsmaszaga volt, mint a kabátnak, amit valamelyik törp ráadott az este folyamán, hogy ne fagyjon halálra.

Mikor kidugta az orrát a kamrából, rájött, hogy a kerekasztalos terem mellett szállásolták el, és igazán jól esett neki, hogy nem zárták be. Vagy talán olyan részegek voltak, hogy nem jutott eszükbe. A hét törpből négy a teremben horkolt, kettő az asztal alatt, kettő rajta.

A vörös üstökű Thafek támolygott be a terembe, idült vigyorral intett a lánynak, aki nyűgösen fintorgott vissza.

– Tessék, ettől jobb lesz a macskajajod! – nyújtott át egy korsót Thafek. Sade beleszagolt, majdnem összehányta magát a bűztől.

– Ez az a bajusznövesztő szesz, vidd innen! Rántottát szeretnék és pirítóst.

– Jó, hát ha ilyen furcsa szokásaid vannak, olyat is kerítünk, csenevészmájú!

Lesöpörtek pár ételmaradékot az asztalról, nem sokkal később hoztak nekik a reggelit: Sade megkapta a rántottát és pirítóst, Thafek szaftban úszó kolbászt és fél vekni kenyeret hozzá. Az ételszagra magukhoz kezdtek térni a teremben szendergők is, bár csak harákolva, szenvedve, valakinek az anyját szidva.

– A tárgyalást folytatjuk – jelentette ki Magneac az asztal alól, a hangja kásás, rekedt volt. – Mihelyst nem okádom ki a belem, és megmarad a gyomromban a sör. Távozni!

– Gyere, Ezra – intett Thafek. – Mutatok neked ezt-azt!

Sade a maga részéről szeretett volna visszaájulni a bundák alá, de a másnaposságán lassan erőt vett a kíváncsisága. Egy törptárnában kaphat idegenvezetést!

Kedvén azonban nem segített a hír, hogy a kiküldött varjú nem találta meg a címzettet, Sade üzenete nem ért célba. Mi a fene lehet Chalóval?

Thafek végigvitte a bányán, hogy megmutathassa neki, hogyan és miből indul ki minden. Sade értékelte az igyekezetet, ezért amikor csákányt kapott a kezébe, hogy vágjon nyugodtan a sziklába, ha olyan kedve van, ő megtette. Elég mérges volt, ma kimaradt Brom edzése – ami egész jó feszültséglevezetésnek bizonyult. No és nem hibridezhetett, a lények halálra fognak sértődni. Idegeskedett Chalóért, szétette a méreg Dregen Laomát érintő elfoglaltsága miatt, és ha már ott volt, Ambrose végett is odacsapott kettőt-hármat, azt képzelve, hogy a hülye feje az.

És persze még mindig nem jött meg a vérzése. Bár inkább itt ne is. Thafek elmondta, hogy aligha számíthat fürdésre, a törpök akkor fürdenek, ha esik az eső. A hegyi folyók veszélyesek, a patakokat a kibányászott kövek mosására használják, és úgyis minden törp oda hugyozik, ahol ihletet kap, lehet, hogy épp abba a vízbe, amiben ő fürdene.

A csákányozás eredménye pár érdekes alakú szikla lett. A törpök azonnal szétkapták, hogy nincs benne semmi csak hegyi kristály, ezért félre is söpörték, de Sade azért emlékbe elvitt egy öklömnyi követ. Csupa sár és kosz volt, de a körbevezetés közben volt lehetősége tisztára mosni.

A kristály közepén valami szivárványosan szikrázott, de Thafek lehűtötte, az is csak hegyi kristály. Varenrath hemzsegett az ilyen álgyémántoktól, melyek belül valamilyen furcsa okból színes kristálymagokat hoztak létre. Értéktelen.

A csiszoldában az egyik törp meg is mutatta neki gyorsan a kristály egyik felén, hogy milyen belül, ha lepolírozza neki. Sade levegőért kapott, azonnal lázba jött.

– Lehetséges lenne ebből kicsiszolni valamit? Ha nem nagy kérés?

A törpök furcsállva vakarták a fülüket. Sade rá se bagózott a rubinokra, zafírokra, gyémántokra, aranyrögökre, csak a piszkos kristály érdekelte. Ostoba, hülye hóbortjának azért persze engedtek, mondták, hogy holnapra megcsiszolják neki a kristályt.

Thafek megmutatta neki a kincsestárnákat, és Sade végre úgy elámult, ahogy a törpök azt várták.

– Nem kifosztottak benneteket?

– Az éléskamránkat! Bár biztos az aranyra fájt a foguk, de ide élve betolakodó nem jut be, amíg egy törp is lélegzik ezekben a bányákban! No, és a kamra is tele volt kincsekkel, csak nem a szebbik csiszolványból.

Sade nem állt le vele vitázni.

– Dregen szokott ide járni és dúskálni az aranyban?

– Meh, jön, de nem a kamrákba – dörzsölte meg a hasát Thafek. – Megmutatom.

Elvitte Sade-et a barlangrendszer egy kivilágítatlan részébe, megálltak, majd fáklyával világított előre. Óriási mélység és szakadék tátongott alattuk.

– Nem tudni, hol a vége, nem mi ástuk, hanem ő – borzongott Thafek. – Volt, aki megpróbált oda lemászni, sose jött vissza. Képtelenek voltunk akárcsak megközelítőleg lemérni, a leghosszabb köteleink és láncaink összekötve se bizonyultak elégnek, hogy elérjük az alját. Azt tartják, hogy a vége a forró magmáig is leér, Dregen abban szokott dagonyázni.

Sade ezt egyáltalán nem tartotta elképzelhetetlennek.

Mire mindent végigjártak elfáradt, megéhezett, ledőlt volna, de kiderült, hogy már rég folynak a tárgyalások a körasztalos, obszidiántrónos teremben. Ismét sok fogásos vacsora, dáridó, asztalon táncolás következett. Kártyáztak, üvöltöztek, lerágott csontokat hajigáltak egymáshoz, de Sade igyekezett kimaradni, nehogy őt is elkapja a geller. Óvatosan kortyolgatta a sört.

Az est végén csak belekeveredett némi kisbalta dobálásba, amit a törpök nagy mulatságnak tartottak. Valószínűleg a darts helyett. Miközben sorra célt vétett, elmesélte nekik Hófehérke történetét, a törpök röhögve pfujolták mesebeli társaikat.

– Én lenyakaznám azt, aki belefeküdne az ágyamba!

– Vagy használná a tányéromat!

– A baltámmal meg a kenyérkéjét vajazgatja majd, mi?!

– Meg üvegkoporsó mögött nézzem, ahogy széteszik a férgek? Na nem!

– De hát egy gonosz királynő ki akarta tépni a szívét, egy hercegnőről beszélünk! – érvelt Sade. – Az se hatna meg?

– Tudod, mi hatna meg? Ha ez a hercegnő pirulás nélkül fingana a trónteremben!

– Disznók! – horkant Sade, és felháborodásában akkorát hajított, hogy a balta végre megállt a céltáblában. Örömében felsikkantott. – Háh, ez az!

– Magneac!

Sade elejtette a következő kisbaltát a mennydörgéshez hasonlatos hangtól. A többiek harcra készen sereglettek az asztalhoz, hogy kirángassák a baltáikat az asztalból, de Magneac rájuk dörrent, hogy hagyják ott, még nincs vége a tárgyalásnak, sőt most lesz igazán érdekes.

Dregen görnyedten lépett be az alacsony ajtón, és mikor kiegyenesedett, bíbor szikrák pattantak a szájából. Sade sebtiben végignézett magán. Kétnapos ruha, egy büdös törpkabát, a haja kissé kócos fonatban lógott, és nem volt túl józan. A sárkány azt a bíbor inget viselte, amit imádott rajta, a tekintete lángolt, vicsorgott a dühtől.

Igazából nem ilyennek képzelte a viszontlátást, de hát ezzel kell beérnie. Próbált a háttérben maradni.

– Hol a lány?! – dörrent Dregen. Ennyit arról, hogy a háttérben marad. Sade nyelt egyet, felemelte a kezét, Dregen tekintete azonnal rátapadt. Morogni kezdett, mint egy feldühített oroszlán.

A törpök a lány köré sereglettek, azonnal meghatódott ettől.

– Vigyázz, hogy miket mondasz a vendégünkre, sárkányfos! – figyelmeztette Magneac.

– A ti vendégetek?! – sziszegte oda Dregen résnyire szűkült szemmel.

– És tárgyalópartner! – tette hozzá Sade. – Látom, hogy hozzák a harmadik vacsorát! Nem beszéljük meg a törpök sürgető ügyeit evés és ivás közben? – mutatott az asztalra, és el is indult a sámlija felé, a törpök egyetértően heherésztek körülötte.

– Ha kissámlira mertek ültetni, a falra kenlek titeket, bolhák! – mordult Dregen fenyegetően. Hoztak neki egy támlás széket, ami nagyot reccsent súlya alatt. Pár törp ült közte és Sade között.

– Ha kedvesebb lennél velük, biztos nem fajult volna idáig az ügy – bizonygatta Sade. Dregen döbbenten meredt rá.

– Te kit képviselsz mégis?!

– Nem Laoma ringyóját.

Dregen fekete füstöt köpött megrökönyödésében, majd az asztalra csapott, szétzavarta a közöttük ülő törpöket, és Sade mellé plántálta magát. Közben eleget tett a felszólításnak. Akkora tőrt vágott az asztal lapjába, mint Sade karja, de le se vette a szemét a lányról.

Sade állta a tekintetét.

– Részeg vagy, és olyan büdös, mint egy törp – fintorgott Dregen. – Mi a szar jutott eszedbe, hogy ide gyere ezekhez a barbár trágyabúvárokhoz!?

– Mondtam régebben, hogy látni akarom a kincseidet.

– Ezek a mi kincseink! – vágott közbe Magneac sértetten. Dregen vadul odamordult, mint egy veszett kutya. – Békével jöttél, sárkány?! Vagy mi lesz?! Mi békés részegek vagyunk, de még néhány rossz szó, és elpattan az agyam, hüllőfos!

– Te fogod a rövidebbet húzni, törp, ne fenyegess! Tudd, hogy kivel beszélsz! – csattant fel Dregen.

Közben több törp is összesúgott, Sade-et bámulták, egymástól kérdezték, hogy jól hallották-e azt a „Laoma ringyóját". Csodálkoztak, hogy Sade nincs darabokra cincálva, de egyből meg is értették: a leányzó féltékenységében a sárkány ellen ment a törpök érdekeiért.

– Együnk! – csapta össze a kezét Sade, mintha nem hallotta volna a susmust.

Dregen vicsorogva meredt Magneacra, aki böfögve az ételekre vetette magát, egyetlen szemével a sárkányt figyelte zabálás közben. Végül a sárkány is maga elé húzott egy sült báránycombot, csülköt, szelet húst, egész csirkét, zöldség hegyeket. Kézzel cincálta a húst, villát csak akkor ragadott, ha eszébe jutott.

Sade elfelejtett enni úgy meglepődött, és volt egy sejtése, hogy miért nem ettek ők együtt soha.

– Micsoda malac vagy – csodálkozott rá Sade. – Ezt mind megeszed?

Dregen rápillantott, elvörösödött, abbahagyta a rágást egy kicsit. Elővett egy kést. Vágott egy apró falatot, Sade tányérjára tette, a lány beleszúrta a villáját, nevetve ette meg. Dregen láthatóan megkönnyebbült, még több finomra vágott húst adott a lánynak, általában az ételek legjobb és legkiválóbb részét választotta neki. A végén Sade már csak a száját tátotta, és Dregen kissé reszketeg lélegzettel etette őt, amíg Sade bírta szusszal. Végül Sade átvette tőle az eszcájgot, ő kedveskedett azzal, hogy etette. A sárkánykirály homlokán megfogyatkoztak a haragos ráncok. Ezúttal nem változott sárkánnyá zavarában.

A törpök bölcsen nem tettek megjegyzést. A bevacsorázott sárkány sört kapott.

– A konyhátok és a lőrétek meglepően élvezhető.

– Tényleg!? – acsarkodott Magneac. – Akkor jöjjenek a fütyülősök! Képen köpném magam, ha megfosztanánk teljes vendégszeretetünktől, te repülő koboldköpedék! Tanulj végre valami kultúrát!

Dregen a plafonra emelte a tekintetét. Sade kuncogva könyökölt az asztalon, beleélten bólogatott a zenére, és amikor tudott, a törpökkel énekelte a trágár dalaikat.

Elakadt a levegője, amikor megérezte a hátán Dregen tenyerét, a sárkány megsimította, és kicsivel később a kabát alá nyúlt, hogy közelebbről érezze őt. Olyan volt, mintha felkapcsolták volna a fűtést a ruhája alatt.

A kedélyesre mulatott törptársaság végül Dregen elé prezentálta a kissé sörfoltos szerződésük szövegét. Dregen irritáltan, szigorú arccal olvasta a sorokat, arcán düh és méla undor látszott.

– Legyen. De ha a fegyvereiteket a saurik, a városiak vagy bárki ellen itt Nystisen meritek használni, végetek, törpök! Csakis a hegy védelmére, fosztogatók ellen!

– Én azt hittem, hogy az adócsökkentésen fogsz háborogni – jegyezte meg Sade.

Dregen magában morgott, majd körbenézett.

– Hol a tinta?

– Vérrel írtuk! Vérrel írd alá!

Dregen bosszankodva füstölgött, amíg megvágta a tenyerét, hogy tintát kerítsen az aláíráshoz.

Mivel elrendezték a szerződés feltételeit, a törpök visszavették a baltáikat. Sade-nek adományozták a zafírköves dísztőrt, a koszos, büdös kabátkát és épp befutott az egyik törp is a csiszoldából. A lány tenyerébe ejtett egy bársonyzacskót.

– Kész lett! Még oda akartam adni, mielőtt elmész!

Sade csak belekukkantott a zacskóba, izgatottan felsikkantott, hálából összeölelgette a törpöt. 

– Csodálatosra sikerült!

A törpök olyan kedélyesre itták és tárgyalták magukat, hogy megpróbálták rávenni őket a hajnalig tartó dorbézolásra, de Dregen hallani se akart erről. Karon fogta Sade-et, elindult vele kifelé a barlangokból. Elmaradt mögöttük a mulatozás hangja, és Sade összeszoruló torokkal hallgatta Dregen halk, de azért folyamatos morgását.

– Mi volt az a kiszólás Laomát illetően? – kérdezte feszülten, amikor kettesben rótták a sötét obszidián folyosókat. Sade összeszorította a fogait, felzubogott a dühe.

– Na, mi volt? – kérdezte idegesen, megállt. Dregen mély, morgó levegőt vett, ahogy felé fordult, de Sade nem visszakozott. – Mondd el te, mi volt az! Hazugság?

Dregen állkapcsa megfeszült.

– Nem – mondta rekedten. – Kitől tudsz róla?

– A lányod említette.

Dregen arca megrándult, csúnya vigyor jelent meg rajta.

– Ki más. Féltékeny vagy, ezért a hisztériázós bosszúhadjárat ellenem? Törpök előtt járatsz le? Ilyen kicsinyes vagy? Többre nem is futja?!

Sade reszketett a dühtől, mérgében ellökte magától a fölébe magasodó férfit.

– Remélem, élvezetes nászutas heteid voltak. Én remekül szórakoztam nélküled!

Dregen vigyora vicsorba torzult, elkapta a karját.

– Ne hidd, hogy bármi örömöt leltem benne! – sziszegte vészjósló hangon, és a hideg falnak szorította Sade-et. – Mindezt azért, hogy ne háborgasson tovább, és hidd el, nem nosztalgiázni mentem hozzá mellőled! Tisztelem a határaidat, és nem vagyok olyan barbár, hogy máshoz menjek megkönnyebbülésért, Sade Ezra! Várok rád, bármennyit képes lennék rád várni! Irigyled talán a gyűlöletet tőle? Irigyled, hogy sárkányként meghágtam, mint egy utolsó, sárló kancát?! Kétlem! – mordult oda Dregen.

Sade szaporán szuszogott, mérgesen meredt föl rá.

– Várj... Szóval nem is emberi alakban?

– Nem. Nem, miért tettem volna úgy?! Az a szuka rühelli az embereket!

Sade kinyitotta a száját, majd a falnak dőlt, lassan apadt a dühe, kisimult az arca. Dregen elképedve figyelte.

– Ez volt a bajod?! – háborgott a sárkány. – Azt hitted, hogy bárki máshoz hozzáérnék emberként rajtad kívül?

– Hát... igen! Egyszerűbb azt vizionálni, mint kefélő sárkányokat! – mordult vissza Sade dühösen.

– Sade, soha nem voltam még együtt emberi nővel. Soha nem értem hozzá senkihez.

Sade szája tátva maradt. Dregen halkan, káromkodva ciccentett, ahogy fölé hajolt, és meleg tenyerét a lány arcához simította.

– Az ég szakadjon le, Sade... – morogta Dregen frusztráltan –, ha eszembe jutna mást érintenem, mint téged.

Sade vörös arccal, duzzogva meredt föl rá, már az egészet a pokolba kívánta.

– Sajnálom, hogy törpszagú vagyok. Menjünk haza.

Dregen szeme kicsit megvillant, elgondolkozva nézte őt, megsimította a haját.

– Talán maradhatunk reggelig.

– Nem akarok tovább vedelni – sóhajtott Sade fáradtan.

– Tudtommal kíváncsi vagy a kincseimre. Megmutassam?

Dregen ahhoz a végtelen mélységhez vitte őt, amit Thafek is mutatott. Ezúttal fáklya nélkül érkeztek, a folyosó távoli végéről érkezett némi fény, de korántsem volt elég. Sade sokkal idegesebben állt a végtelen semmi szélén.

– Azt mondták, hogy aki oda lemegy, az nem jön vissza.

– Félsz, Sade? – Dregen hangja kajánul csendült a sötétben. Sade halkan szitkozódott, aztán észlelte, hogy Dregen lendületet vesz, leveti magát a mélybe.

Még idegesebb lett.

– Félsz, hogy nem kaplak el?

Az őssárkány pokoli, mennydörgős hangja ért el hozzá, a mélységből örvénylő huzat, forróság csapta arcon.

Sade ökölbe szorította a kezét. Fejest ugrott a semmibe.