Másnap délelőtt Brom állt elé. – Szóval verekedni akarsz, szökedék?

– Mi!? – sikkantott Sade, a gyíklény rásziszegett.

– Nyugi, a rusnya pofidat nem ütöm!

Ráadott több kipárnázott inget, egy vastagabb kesztyűt, és a lovardák mellett alaposan leizzasztotta a lányt. Sikerült megint közönséget toborozniuk maguk köré. Sade botladozott, ahogy Brom ütésleckéit próbálta leutánozni, kalimpált a kezével, és nagyokat zakózott, mert képtelen volt úgy kitérni Brom elől, hogy megtartsa közben az egyensúlyát.

Sade fáradtan terült el a homokban, magában arról fogadkozott, hogy megnyúzza a sárkányt ezért a fenomenális ötletért.

Brom csak azért engedte el, mert azt mondta, hogy neki is készülődnie kell a bálra. Sade-et pár röhögő gyík segítette fel a porból, péppé verve vonszolta magát a szobájába. Az arcát tényleg nem érte találat, de az a párnázott ing aligha fogta fel a gyomrát, oldalát, vállát, derekát ért ütéseket.

Katel segített neki fürdeni, aki Bromot szidta, majd elvette Sade-től azt a kék ruhát, amit kiválasztott magának.

– Ez nem lesz jó a bálba, ha a király oldalán akarsz mutatkozni. Túl egyszerű Dregenhez. Próbáld meg ezt.

Idegesen sziszegett a ruhát méricskélve, Katel mindentudóan hümmögött. Felöltözött, Katel kontyba fésülte a haját, és Sade úgy nézte magát a tükörben, mintha valami keserűt rágcsálna épp. A múlt egy darabkája akart visszajönni, a végzős bál végzetesen szar estéje, de minél tovább keseredett a szájában az íz, annál határozottabban küzdött ellene.

Ezt a frizurát senki nem tépi meg, ezt a ruhát senki nem teszi tönkre, ezt az estét nem mérgezi szét semmi.

Halk kopogással benyitott egy másik szolgáló, hogy Dregen azonnal a könyvtárban akarja látni Sade-et.

A lány kissé feszengve lépett be. Dregen végigmérte, de arcizma se rándult, mintha a ruha nem olyan színű lenne, mint a bíbor szeme. A rafináltan dekoltált, rásimuló ruha bő szoknyarésze feketébe váltott, a mozdulatait fekete és bíbor örvényként követte. A sárkány a szokásos fotelben terpeszkedett, snassz feketét viselt. A felöltője elejét viszont rubinok bonyolult, kacskaringós mintázata díszítette.

– Meg se kérdezed, milyen napom volt Brommal? – kérdezte Sade önérzetesen, ahogy odavonult elé.

– Láttam, hogy mit szerencsétlenkedsz, de egyszer majd hasznodra válik. Végre én se fogok gyomorgörcsöt kapni, ha esetleg kikerülsz a látóteremből fél pillanatra.

Leültette a lányt, aki az asztalkán heverő megannyi rubinra meredt. Egy üvegcsében fekete, vörös és arany tinta csillogott, akár folyékony drágakövek. Pár ecset, vastagabb és nagyon vékony is akadt köztük.

– Kézműves szakkör? – kérdezte Sade sután.

– Már a minap is feltűnt a bőröd hibátlansága. Könyörög, hogy felékesítsem valamivel. És néhány silány ékszer nem lenne méltó hozzá. A fekete szénpor és gyémánt, ez arany, ez meg rubinőrlemény.

Sade felmutatta bőrkeményedéses tenyerét. – Erre céloztál hibátlanság alatt?

– Ez a kedvencem.

Sade lepetten elmosolyodott. Dregen megragadott egy ecsetet, a fekete tintába mártotta, majd Sade mögé lépett.

– Te festeni fogsz rám? – kérdezte, mintha épp nem érezte volna meg a puha ecset, a nehéz, olajos festék hűsét a lapockáján. Dregen nem szólalt meg, elmélyült a pepecselésben. – Te tudsz festeni?

Amikor Dregen a jobb karjára tért át, láthatta, hogy tud. Kacskaringós indák között arany csillagok, vörös szirmú virágkelyhek keltek életre. A kézfeje felé egyre vékonyabb ecsetet használt, a minta úgy simult a bőrére, mint egy csipke kesztyű.

– Álmodni kezdtem – szólalt meg Dregen. – Miután több százezer évet átaludtam, álmodni kezdtem. Fel is ébredtem, bár nem teljesen, és olyankor porrá őröltem az aranyrögöket, az ezüstöt és a drágaköveket, hogy azzal rajzoljam le a barlang falára, amit láttam.

Sade ránézett, vajon mit álmodhatott? A férfi mintha tudta volna, mi jár a fejében. Egyenesen a szemébe nézett, majd kitekintett az ablakon. Varenrath naplementés fényekben fürdött a távolban.

– Minden erőmmel azon voltam, hogy ne ébredjek föl teljesen – mondta Dregen. – Elképzelhetetlen méretű kincset halmoztam fel, élve akartam magam eltemetni, ahogy mindenki a fajtámból. Akkor végzünk jó munkát, ha ránk omlik a föld, megfullaszt, és a test a nyers drágakövekkel összepréselődve elkristályosodik, megkövül. Számtalan társamat láttam, akiknek sikerült. Én meg a kincsek ellenére is fel-felriadtam.

Sade a roppant csúcsokat nézte, és egyszeriben rájött:

Dregen sírkamrát tervez magának Varenrath tárnáiból. Most már nem is akarta annyira látni azt a hegyet.

Arany és fekete indák kúsztak a kulcscsontjára a válláról, Dregen maga felé fordította, és Sade elakadó lélegzettel meredt rá. A mellére fog festeni azokkal a puha, csiklandós ecsetekkel.

– Ha így zihálsz, el fogom rontani.

Sade vett egy mély levegőt, benntartotta, ami rossz ötlet volt a dekoltált ruhában, még jobban kiemelte ezzel a melleit. Sade közvetlen közelről nézte végig, ahogy Dregen arca lassan megszínesedik. A puha ecset a szíve fölött ért a bőréhez, válaszul az ölében pattantak fel mindenféle kéjes szikrák, majdnem felnyögött. Dregen keze megremegett, idegesen köhintett, és adott egy rongyot a lánynak, hogy törölje le. Ezután a férfi nem festegetett a melle körül, hanem fogta a rubin lapocskákat, és a festett mintákba illesztette őket.

Szikrázott a karja, valószínűleg az egész háta, a nyaka. Dregen az utolsó, aprócska darabkákat a halántékára ragasztgatta. Sade végig csöndben meredt maga elé vagy ki az ablakon, képtelen volt a férfi arcát ilyen közelről nézni. Az elmélyült festegetés és díszítgetés közben kisimult a homloka, a tekintete megtelt forrósággal, a lehelete, ami fűszeres parázsra hasonlított, a bőrét ingerelte. Néhány fekete tincs az arcába hullott, késztetést érzett, hogy odanyúljon, hátrasöpörje, de nem merte meglépni.

Ahogy leszállt az est, visszatükröződött az arca az ablakon. Csillogott és villogott, de valamit hiányolt. Mielőtt elhagyták volna a könyvtárt, fogta az egyik vékony ecsetet, feketével kihúzta a szemét, vörössel az ajkát.

Egészen addig azonban nem tudta jól megszemlélni magát, amíg el nem értek a Fénypalotába. Ott a bejáratnál rengeteg tükör lógott a falakon, és Sade alig ismert magára. Dregen féloldalasan állt mellette, csak mosolyra húzta a száját.

– Mit tettél velem? – kérdezte Sade.

– Semmit. Ugyanilyen gyönyörű voltál a festék és rubinok nélkül. Ruha nélkül. Vagy amikor a tóba vetetted magad harminc méterről.

– Na jó, de... – Sade elképedve meredt magára a tükörben, aztán a sárkányra, aki megunta a csodálkozást, morogva karon fogta, és elhúzta a tükörtől.

– Kicsit abban segítettem, hogy te is lásd. Oké?

– Oké – mondta Sade halkan.

Dregen egy hatalmas csarnok felé vezette, ahonnan vidám, pattogós dal áradt. A sereglet táncolt, ahogy épp szájíze támadt a ritmusra mozdulni. A csarnok egyik részén mutatványosok szórakoztatták a népet. Buja táncosnők, késeket, fáklyákat, gömböket dobáló zsonglőrök, tornászok, szalagtáncosok. A mennyezetről lógó trapézokon több artista is lengedezett ékes, csillogó ruhában.

Sade elvarázsolva érezte magát. Észre se vette, hogy Dregen eltűnt a közeléből. Belelibbent a forgatagba a sok különös lény után. Látta Bromot és Elyst táncolni a legnagyobb csarnokban, és azonnal rájött, hogy miért nem volt ott Elys délután.

Gyíkok, emberek, apró tündérek, két lábon járó állatok, nimfák, tündék, manók, törpök, koboldok. Színes sereglet mindenütt. Sade vígan itta a bort, csipegette a sós és édes falatokat. Kardnyelőt bámult tátott szájjal, tűztáncost, gyönyörű énekhangú tündét, hárfajátékot, varázslatot.

A palota termeiben a vendégség a világ minden tájáról idejárult mesélőket, bárdokat, dalnokokat hallgathatta egész álló éjjel. Sade szaporán járta a termeket, elég volt belehallgatnia egy-egy szoba meséjébe, már tudta, hogy nem azt kereste.

Végül az egyik legzsúfoltabb teremben megütötte a fülét az a selymesen mély, karcos orgánum, amit hónapokkal ezelőtt hallott először telefonon keresztül.

Befurakodott az emberek közé, de nem juthatott messzire, akkora volt a tömeg. Sokan a földön ülve hallgatták a történetet. Az író egy emelvényen ült egy széken, orrán szemüveg, papírjaiba merülve olvasott. Mikor a történet végére ért, mindenki feljajdult, hogy folytassa azonnal. Kameron Payne mindenkit biztosított, hogy egy kis szünet után folytatja, levonult a színről.

Sade le se vette róla a szemét, nehogy eltűnjön. A nyomába eredt, és egy italos pultnál érte utol, ahol a férfi bort töltött és húzott le.

– Nagyon durva jogi pert kaphatsz a nyakadba Tolkien sztorijának ilyen szemérmetlen plagizálásáért, Kameron Payne.

Kameron Payne köhögve köpte ki a bort, Sade felé pördült, és hűdötten bámult rá. Magas, nyurga figura volt, oldalt őszült fekete haja, ami elég hosszú volt, hogy hátul összekösse. Ráncokkal barázdált, hosszúkás arca jóképű volt, erős borosta fedte, és most a bort próbálta törölni róla. – Te meg... Te...

– Én vagyok a lány, akit felvett. Sade Ezra!

– Te olvastad a könyvemet, igaz? Várj... mit keresel itt? Vissza kell mennem? Pont ma este?!

Sade megrázta a fejét, értetlenkedve nézte az írót.

– Nem, én nem küldevény vagyok, nem veszek részt Ambrose embercsempészetében.

– Eh – nyögte az író, meredten bámulta Sade-et. – Mit keresel itt? – kérdezte ámultan.

– Magamat, nyugtot, életet, mindenfélét. De hát te? A feleséged már nagyon keresett.

– Igen? – csodálkozott az író, és a sötét tekintetében Sade haragot látott felizzani. – Akkor nem engem keresett, mikor egy falusi tróger kurta meg őt a lila bogár motorházán.

Sade szaporán pislogott, közben Kameron néhány gyors mozdulattal újra töltött magának.

– Nem mentem oda kakaskodni és verekedni, nem mondtam neki semmit, nem csináltam jelenetet, csak leittam magam Ambrose-zal. Aztán a srác segített szétbarmolni a bogár motorját, a fékeket, mindent, amit lehetett. Átküldött ide, hogy itt majd lehiggadok, és szól, ha Vicky felkenődött egy fára a tropára vágott kocsival. De ezek szerint ez nem történt meg. Mondd, tényleg nem azért vagy itt, hogy hazaküldj?

– Nem. És, hogy megy a higgadás sikeres írók plagizálásával?

– Nézd, gyermek, erre most nincs időm. Vissza kell mennem, különben szétszednek. Bármelyik másik napon a rendelkezésedre árok, látogass meg.

– Elfoglalt vagyok. Majd ha a Hobbitot meséled, szólj, mert azt szeretem!

Kameron elborult arccal nézett a vigyorgó lányra, és magában motyogva sietősen elvonult. Miért lopja egy fantasy író történetét, hogy varázslények képzeletét tömje vele!? Felrémlett neki, hogy Kameron könyvei erősen álfilozofikus, realista-szagú nyomorregények voltak, az őt szapuló kritikák illeték ezekkel a jelzőkkel. Sade azóta se olvasta a könyvét. Talán Kameron rájött, hogy annak itt sincs sikere?

– Óvatoskodsz? – mordult rá Dregen.

– Dadus vagy? – fordult oda Sade vigyorogva. – Találkoztam Kameron Payne-nel. Te, ez akkora csaló, mint ide Varenrath! Nem is ő írta a mesét, amivel eteti a népet!

Dregen csúnyán elvigyorodott.

– Gyere, felkelt a hold. Ilyet még biztosan nem láttál.

Kivitte magával a teraszra, Sade figyelmét nem kerülte el, hogy a bálozó nép kitér Dregen útjából, fejet hajtanak, néhányan halkan mondanak is valami köszöntést. Sade-re pillantást se vetettek.

– Azt hiszik, a babád vagyok?

– Azt hisznek, amit akarnak. Ki tudja, mi fordult meg a fejükben, miután most látják mellettem először azt a nőt, aki miatt végeztem Hemraannal – vetette oda Dregen gúnyos horkantással.

– Akarod, hogy azt higgyék, hogy a tiéd vagyok? – súgta oda Sade.

Dregen arca megrándult, mintha megütötte volna, nem válaszolt, és Sade kedve elment a játéktól. Hát vele nem lehet. Ők ketten nem úgy vannak huzalozva, hogy az ilyesmi működjön.

Az égen egy lila, óriási hold kerekedett, gyűrűi teljes díszben vették körbe. Minden a fényétől izzott a tájban, a levegőt tündérek, egyéb szárnyas csodalények röpte töltötte be, a csarnokból hallatszó zenére a levegőben is ropták a vendégek.

A Fénypalota kertje is nyitva állt a mulatozás előtt. Tűzzsonglőrök, bűvészek, szemfényvesztők járták a takaros, precízen gondozott kertet, szórakoztatták a népet. Kerengők teltek meg zenészekkel, táncosokkal.

Dregen megint eltűnt mellőle, addig Sade lerogyott egy üres padra, átkozni a hülye fejét, hogy minek próbál flörtölgetni becsípve egy őslénnyel. A pad melletti pázsit ragyogott a hold tiszta, élénklila fényében, apró fejű virágok nyíltak ki. Kék, lila, bíbor tányérok, dús, puha szirmokkal. Sade az ujjbegyével simogatta meg őket, lila por tapadt az ujjára.

Dregen visszaérkezett, borosüveget hozott és két poharat, a lányét csak félig töltötte meg. Sade élénken odafordult feltartott ujjal.

– Ne mozdulj! – kérte izgatottan. Felállt a padra, hogy olyan magasan legyen, mint Dregen, és a lila porral csillagmintát rajzolt a morcos szemöldöke fölé.

– Most elégedett vagy? – kérdezte Dregen. Sade vigyorra húzta a száját, és ekkor Dregen felnyúlt az arcához, tenyerébe vette az állát, szinte eltűnt a kezében. Sade alig kapott levegőt. – A rubin, a festék, a ruha... mind az enyém rajtad. Az este végén gondom lesz rá, hogy mindet egyenként vegyem vissza. A kövekkel kezdem.

Sade bokáján hideg kúszott fel, apró, aljas harapásokkal mászott föl a térdén, combján, de közben égett az arca, levegőért kapkodott. Kirázta a hideg.

– Aztán én magam fogom lemosni rólad a festéket. És a ruhát a varrásnál pörkölöm le a testedről... De rád nem tekintek tulajdonomként – dörmögte a férfi.

– Ó, úristen – lehelte Sade, már-már vacogva, a levegő fehér páraként látszott az orra előtt. Dregen észrevette, elborzadt az arca.

– Fázol.

– Nagyon.

– Fuss haza – emelte le őt a padról. A pad melletti pázsiton elfagytak a virágok, zúzmara ült meg a növények tetején, Sade vacogva ölelte magát. – Meg se állj hazáig! – parancsolta Dregen.

Sade fogai összekoccantak, hátrált pár lépést. Dregen rámordult, mire ijedten eliszkolt. Épp kiszaladt a kert vaskapuján a Fénypalota fogadóudvarára, amikor meghallotta a süvöltést, sárkányok rikoltozását, és jeges szélvihar rohant végig a városon.

Három sárkány körözött a palota körül, és még több érkezett a távolban. Az egyikük, egy szürke, a palota legmagasabb tornyán telepedett meg, szelet és jeget köpött körbe. – Laoma látni akarta, hogy hogyan gyászoljátok a rokonát! Ez lenne a mély szomorúságotok!? Így sírtok, így zokogtok érte!?

Egy másik is landolt, ő a palota kapuja előtt, csúnyán sziszegett és kacagott. Minden elfagyott körülötte, a vendégek esetlenül csúszkáltak a jégen.

– Megmutatjuk, hogy sírjatok, pondrók!

Dregennél kisebbek voltak, de sokkal galádabbak, ocsmányabbak. A mulatozók közé vetették magukat sárkány és emberi alakban is, sikoltozás tört ki.

Dregen a levegőben szaggatta, akit ért, de annyian érkeztek, hogy nem tudott elbánni mindegyikkel. A tömeg észvesztő menekülésbe kezdett, a város utcái megteltek emberekkel, Sade velük loholt. Taszigálták, lökdösték, és jobbnak látta, ha félrehúzódik, mielőtt elsodorják és eltapossák, mert ha elesik itt a rohamban, soha nem kel föl.

Egy házfal oldalához simult, zihálva meredt a Fénypalota körül folyó mészárlásra. Dregen üvöltésébe belerengett a levegő, bíbor lángok, fehér tűz vakította el egy pillanatra. Mikor a nagyobb tömeg elapadt, Sade újra nekilódult, meg se állt a fekete palotáig.

Ám néhány sárkány oda is átjött a Fénypalotától, a szolgálatban lévő őrséget támadták. A vakmerőbbek emberként ugrottak az udvarra, kezükben fegyverekkel. Az egyik az épület felé tartó Sade előtt landolt, a lány azonnal hátraarcot vágott, de a férfi megragadta a karját.

– Nocsak, te miféle vagy, hogy rubinból van az irhád?! – sziszegett gúnyosan, erős kezével végigszántva a rubinokon és a festésen. Kövek hullottak a lépcsőre, Sade vadul ráncigálta magát, a kontya megbomlott, ám a férfi végül a földre rántotta. – Téged magammal viszlek nasinak a hazaútra, emberke!

Sade káromkodva rugdalózott, nem esett neki jól, hogy végighúzták a lépcsőn, és utána... a levegőben volt, két szürke karom szorításában, és egyre távolodott alóla a Vérpalota megannyi fekete tornya. Sikított, a szorítás erősödött a teste körül, elfulladt a hangja.

Nasit mondott? Megeszi útközben?!

Ekkor valami óriási ütközött nekik, megrekedtek a levegőben, Sade éles reccsenést és visítást hallott. Dregen őskori üvöltése követte. Szabadult a karmok szorításából és zuhant, épp a palota felé, amitől az előbb olyan sebesen távolodott. Mintha visszatekerték volna a filmet.

Sikoltva kapott levegőért.

Elkap. El fog kapni. El kell kapnia! Bukfencezett, a ruhája a feje körül kavargott, semmit se látott, üvöltött a rémülettől.

És végül nagyot ütközött egy sziklakemény, pikkelyes karomban, ami óvó barlangként zárult körbe fölötte. Elterült rajta, mint egy bénult kismacska. Vacogott, Dregen tenyere síkos volt a jeges vértől. A fémes szagtól és a rémülettől Sade-nek hányhatnékja lett.

De majd mindjárt leteszi, és akkor okádhat kedvére...

Nem így történt. A sárkány végig a markában tartotta, amíg szétkergette a visszavonulót fújt oromzati férgeket, és széttépte, szénné égette azt, aki nem volt elég fürge eliszkolni. Csak ezután vitte vissza a Vérpalota udvarára, a főbejárat előtti lépcsőn tette le.

A Vérpalota végre hű lett nevéhez, az egész udvar vérben úszott.

Dregen két kézzel fogta Sade vállát, talán látta, hogy Sade még keresi az egyensúlyát, izzó, haragvó tekintettel méregette. – Hozzád ért – sziszegte, ahogy az elmaszatolt, eldörzsölt festéket nézte.

Sade vacogva biccentett. Úszott a vérben, sárkányok hideg, jeges vérében, és Dregent az zavarta legjobban, hogy valaki elmaszatolta a festéket? Fürdeni akart, eltűnni innen, mielőtt leokádja Dregen cipőjét.

Figyelmeztető kiáltás hasította át a levegőt, Dregent valami előrébb taszította, ő lökte Sade-et. A lány sápadtan bámulta a véres, jeges dárdát, ami átszúrta a férfi mellkasát. Kevés híján ő is a nyárson végezte.

– Bassza meg – mordult Dregen, kissé megtámaszkodva a lány vállán, akinek megrogyott a térde a hirtelen súlytól. Sade kimeredt szemmel nézett, de megszorította Dregen kezét, hogy megtartsa őt. Közben a horrorálom nem akart véget érni. Dregen rámarkolt a jégdárdára, ami pillanatok alatt gőzzé vált, és megkönnyebbülten köpött vért oldalra, majd vészjósló, mély morgással megfordult. Sade csak lassan engedte el a csuklóját. Egy vadállatnak volt ilyen hangja.

A dárdadobó sárkányt egy tucat gyíklény fogta le, emberi alakban volt, tekintete izzott a gyűlölettől, jegessé fagyott körülötte a talaj.

– Laoma eljön a fejedért! Befejezi, amit elkezdett!

Dregen a férfi elé masírozott, válaszra se méltatta őt. Sade az utolsó pillanatban szorította a kezébe az arcát, hogy ne lásson. Hallotta a recsegő, ropogó csontot, a szakadó szövetek nedves, meleg cuppogását, az üvöltést, ami éktelen sikoltásba váltott. Mégis oda kellett néznie.

Hófehér, zúzmarás bordák közül épp akkor tépte ki a pumpáló, jégszilánkos szívet. Bíbor lánggal borította be, pillanatok alatt szénné égette, és a maradékot a lépcsőre zuhanó hullára morzsolta.

A barlangfürdőben csak a vízcseppek hangját lehetett hallani. Ő se moccant a vízben, próbált átmelegedni. Már rég teljesen tiszta volt, megivott egy liter jóreménység teát, de borzongott. És még azt hitte, hogy a végzős bálja volt a legrosszabb báli élménye, amire el se jutott.

Turiból szerzett egy rózsaszín, olcsó, tüllös ruhát. Igazi hercegnős stílusút, olyan volt, mint egy habcsók. Az egyik osztálytársa fodrásznak tanult, csinált neki kontyot, és később otthon egyedül készült tovább a sminkkel. Dúdolt, izgatottan várta az estét, aztán megérezte az égő műanyag bűzét.

Kiejtette a sminkecsetet a kezéből, berohant a szobába, az anyja a cigijével lyukakat égetett a szoknyába. Véreres szemével Sade-re nézett, és gyűlölködve beletúrt a lakkal és hajtűvel erősített kontyba, még meg is tépte. – Szajha! Sose leszel olyan csinos, mint én! Hülye szajha! Tudom, hogy megdugogatod magad bárkivel, csak ne itt kelljen lenned! Hálátlan szajha! Pakold a cuccod, és takarodj a házamból! Ha olyan rossz anya vagyok, ha olyan rossz itt neked, akkor keress másik helyet! Bár ki akarna egy ilyen hálátlan libát?! Takarodj!

Az est hátralévő részét azzal töltötte, hogy az anyja szidalmaitól kísérve pakolt be egy táskába. Mikor az anyja megunta, hogy túl lassú, ő fogott neki pakolni, beledobált néhány cuccot egy sporttáskába és kivágta a folyosóra. Dühös részeg volt. Aztán az akkor még élő nagymamához utazott a város másik végébe, összekócolt, báli konttyal és félkész, lesírt sminkkel az arcán.

– Soha nem fogja neked megbocsátani, hogy megszülettél – mondta a nagymama akkor. – Én meg azt, hogy ezt teszi veled. – Fél év múlva meghalt.

A ma este mindent felülmúlt. A konty, ruha, smink tönkrement ugyanúgy, majd egy egész horrorshowba fulladt az este.

A barátságos dinó, aki megengedte, hogy toronyugrást hajts végre a hátáról, alapvetően még mindig egy veszélyes hüllőszörny ezen világ őstörténetéből. Emberi képében se vedli le a pikkelyeket, a tüzet, a kíméletlen, szörnyű erejét.

Összerezzent, amikor meghallotta Dregen lemondó sóhaját. Az árva lámpásfény mellett megjelent pár apró bíbor láng is a barlang különböző pontjain. – Meg se kérdezem, hogy vagy.

Sade dünnyögött válaszul. Dregen a medencébe ereszkedett, kosz és vér borította, majd nagy fröcsköléssel a vízbe vetette magát tisztulni. Sade nem tudta követni, hol jár, csak kicsit illetődött meg, amikor a férfi előtte bukkant fel. Kirázta a vizet az arcából, hajából, gondterhelten ráncolta a szemöldökét. Dühösen.

Sade is erősen biggyesztette a száját, makacsul fixírozta azt a pontot a férfi széles, izmos mellén, amit nemrég átütött egy jeges, tűhegyes dárda.

– Nyoma sincs – bökte ki végül.

– Nincs.

– Meg tudnak egyáltalán ölni?

– Van egy módja – mondta Dregen halkan.

Sade nagyot nyelt, szaporábban vette a levegőt is, és kinyúlt a víz alól, hogy az ujjait Dregen bőre fölé emelje, ahol az a dárda átment rajta. Nem ért hozzá, nem tudta, mi lenne utána.

– Közelebb kell kerülnöd hozzám. Felhasítanod a mellkasom, és kiemelni belőle a szívem. És utána elég, ha beledobod egy pocsolyába.

– A te szíved lángol?

– Meg akarod hallgatni?

Sade minden idegszála felizzott, az arcát elöntötte a forróság.

– Igen!

Dregen láthatóan nyelt egyet, majd csak biztatóan intett a fejével.

Sade közelebb óvakodott hozzá, és az arcát a férfi bal mellére szorította, közben az ujjait arra a pontra nyomta, amit látott átlyuggatva. Feszes, forró bőre volt, bár végtelenül puha és kellemes, áradt belőle a fűszeres illata, így nedvesen még erősebben. Belenyomta az orrát a bőrébe, hozzászorította az ajkát, hogy még jobban érezhesse. Dregen erősen zihált, fel-le süllyedt a mellkasa, és az örvénylő légzése mögött Sade hallotta a szívét.

Erősen, ütemesen vert, minden egyes dobbanás mélyről szólt, és amikor beállt az a jellemző kis szünet, Sade meghallotta a lángok pattogását, a lobogó zúgást.

– Gyönyörű.

– Még soha nem engedtem senkit ilyen közel a szívemhez.

Sade megérezte a férfi tenyerét a hajában, végigszántott a vizes, kissé kócos tincsein. Beleremegett minden szavába, minden érintésébe, de nem húzódott el tőle, pedig látta, hogyan égetett szénné nemrég egy jeges sárkányszívet.

– Amikor azt mondtam, hogy fuss haza, én a világodra értettem. Te idejöttél, a palotámba.

Sade némán pislogott egy ideig.

– Eszembe se jutott, hogy nem a palotára gondolsz – vallotta be. Dregen erősebben simított végig a haján.

– Az összes istenre, te lány, a sírba viszel majd... Egyszerre voltam pokolian dühös, amiért ilyen értetlen vagy, és pokolian boldog, hogy az otthonodnak tartod. De legközelebb... Sade. Vissza kell majd menned, ha küldelek. Ez nem játék mostantól.

Sade sejtette, hogy miért mondja ezt, és nehéz szívvel, az esti borzalmak miatt nem volt ereje vitázni.