Valahányszor Lucy bekopogtatott Rubeus Hagrid kunyhójába, számíthatott rá, hogy valami meglepetés éri.

A szúrós tekintetű, görbe csőrű, mindenfelé csirkecsontokat köpködő hippogriff ezen meglepetések egyik szélsőséges példája volt.

– Öhm... Hagrid? – szólt be óvatosan Lucy. – Itthon vagy?

Válasz nem érkezett, és a boszorkány gyanítani kezdte, hogy a vadőr órát tart, vagy a Tiltott Rengetegben kószál. Az idő elvégre tökéletes volt hozzá – a tavasz lassan nyárba fordult, és a zord Skóciában is meghosszabbodtak a nappalok.

Lucy átlépte a küszöböt, tekintetét végig a hippogriffen tartva. Kis habozás után előrelépett és meghajolt; miután felegyenesedett, a lény néhány másodpercig kihívóan bámult rá naranccsárga szemeivel, aztán viszonozta a főhajtást.

Lucy elmosolyodott.

– Neked meg miért van ilyen fene jó dolgod? – kérdezte halkan. Közelebb lépett az állathoz, mintha választ várna tőle, s közben kiterjesztette a tudatát a hippogriff felé. Az élmény hét év elteltével is lenyűgözte: a külvilág hangjai egyenletes zúgássá mosódtak össze körülötte, és az élettől vibráló, idegen tudat hirtelen sokkal valóságosabbnak tűnt, mint a Roxmorts főterén hagyott autója, vagy akár a kunyhó megszürkült falai. Nem volt szüksége a látására, hogy kinyújtott kezével megtalálja és megpaskolja a hippogriff csőrét; tudata olyan szélesre tágult, hogy szinte beleszédült, s egy villanásnyi időre ismét eszébe jutott, hogy Dumbledore segítsége nélkül életének minden egyes percét így töltené: nyitott fejjel, kiszolgáltatva, mint egy megtöltésre váró edény...

Hirtelen rádöbbent, hogy nincs egyedül. A szedett-vedett kunyhóban volt valaki más is rajta és a hippogriffen kívül; Lucy érezte a harmadik elme nyugtalan vibrálását, a gondolatok cikázását a hullámzó felszín alatt. Ez a tudat ki volt hegyezve minden moccanásra, minden hirtelen zajra, akár egy rémült kis állaté, melynek ösztönei örökké azt sugallják, hogy vadásznak rá; ám erős is volt egyben, már-már nyugtalanítóan összetett és intelligens. Szinte mintha egy emberé lett volna: egy rémülettől emberségét vesztett, beszűkült látókörű emberé.

Mielőtt Lucy tovább kutakodhatott volna, fülsértő nyávogás hallatszott, és a nyitott ablakon keresztül egy lapos pofájú, vörös macska suhant be a szobába, egyenesen a szemközti szekretert célozva meg ugrásával. Lucy lebukott, hogy kitérjen előle; és amikor az egyik polcon hagyott mozsárból kirepült egy visító, vézna patkány, ő ösztönösen elkapta, és a zsebébe tömte. A macska azonban nem tágított: karmait habozás nélkül a boszorkány lábába mélyesztette, és dühösen fújva követelte a jussát. Lucy hálát adott a sorsnak, amiért a bankban viselt tweedruháját indulás előtt blúzra és farmernadrágra cserélte, de még így is könny szökött a szemébe a fájdalomtól.

– Tűnés, vagy megátkozlak! – sziszegte, és szándékának demonstrálásaképp előhúzta a pálcáját. Ekkor döbbent rá, hogy korábban is látta már ezt a macskát: ugyanaz a példány volt, amit a Szellemszállás alatt tett ki a kocsijából. Nappali fényben az állat még csúnyábbnak tűnt, mélyen ülő szemei azonban okosan csillogtak. Talán túlságosan is okosan...

– Te nem is macska vagy, hanem murmánc, ugye? – motyogta Lucy. – Legalább félig. De akkor mi a fenét akarsz egy patkánnyal? Doxykra kéne vadásznod, az nagyobb kihívás lenne neked...

A macska kitartóan fújt rá, merev tekintetét Lucy dudorodó zsebén tartva. Néma csatájuknak végül a hippogriff vetett véget: ingerülten a macska felé csattintott hatalmas csőrével, amikor az egyik pofozó mozdulatával túl közel került a szeméhez. Az erre menekülőre fogta, Lucy pedig egy csattanással becsukta utána az ablakot. Akaratlanul is fellélegzett; sosem kedvelte túlságosan a macskákat (és még kevésbé a murmáncokat), ettől a példánytól pedig, ami mindkettő volt egyszerre, egyenesen a hideg rázta...

Lucy kissé összerezzent, amikor a kunyhó ajtaja kinyílt az érkező Hagrid előtt. Még sosem látta őt ilyen rettenetes állapotban: az óriás haja és szakálla csapzottan, ápolatlanul meredezett kivörösödött arca körül, szemei alatt pedig olyan sötét karikák éktelenkedtek, amik még a közelgő teliholdtól szenvedő Remusnak is becsületére váltak volna; s ha ez még nem lett volna elég, tetőtől talpig fanyar alkoholszag lengte körbe. Úgy tűnt, Hagrid egyelőre fel sem fogta, hogy vendége van; szó nélkül ledobta a vállára vetett nyílpuskát, s közben kioldotta a derekára csomózott, lepedőméretű virágos kötényt, mely bizarr elegyet képzett zabolátlan külsejével.

– Öhm... Hagrid? – kezdte óvatosan Lucy. – Bocs, hogy így rádtörtem... azt hiszem, nem alkalmas a pillanat, úgyhogy én most inkább...

– He? Mi? – Hagrid felszusszant. – Áh, szia, Lucy. Nem... jó, hogy jöttél... tudod, hogy mindig örülök neked...

Lucy a vadőrre sandítva megállapította, hogy az nem úgy fest, mint aki pillanatnyilag bárminek is tudna örülni – az sem volt biztos, hogy egyáltalán tudja, hol van.

– Na jó – sóhajtott. – Kezdjük az elején... mi a fenét keres a szoba közepén egy hippogriff?

Ezzel érzékeny pontra tapintott. Hagrid szeme a hippogriff szó említésére elfátyolosodott, és éktelen trombitálással kifújta az orrát a köténye szegélyébe.

– Ő itt Csikócsőr – dörmögte. – Arra gondoltam, megszépítem az utolsó napjait...

Lucy felvonta a szemöldökét. – Nem tűnik betegnek. Egyébként is, ez egy fiatal állat. Nézd meg a csőrét...

– Tudom – szipogta Hagrid. – De még év elején, az egyik órámon megtámadott egy fiút... Draco Malfoyt...

Lucy már a név hallatán sejteni kezdte, honnét fúj a szél, de nem szólt semmit, csak hallgatott.

– ...Draco könnyű sérülésekkel megúszta, de az apja éktelenül dühös lett. Rámuszította az egész Varázslény-felügyeleti Főosztályt... és most Csikócsőrt ki fogják végezni! – Hagrid hangja elcsuklott.

– Te pedig itt fogod a fejed és alkoholizálsz, ahelyett, hogy véletlenül elengednéd – szaladt ki Lucy száján.

– Nem tehetem. Még egy stikli, és nem csak az állásomnak mondhatok búcsút, de Azkabanba is visszadugnak! – Hagrid szeme tágra nyílt a rémülettől. – Azt pedig nem bírnám ki tovább, egy percig sem...

Lucy elnézte a rettenthetetlen óriást, aki már a varázslóbörtön említésére is reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Akaratlanul is elképzelte, milyen szörnyű lehet az a hely, ha még Hagrid is ennyire fél tőle – Hagrid, az egyik legbátrabb ember, akit ismer...

– Sajnálom – mondta halkan, és komolyan is gondolta. – Túl késő már bedobni egy jól irányzott szakvéleményt, igaz?

– Te mindenféle lénnyel megérteted magad – sóhajtott Hagrid. – Még a kentaurokkal meg a sárkányokkal is... nem hinném, hogy tehetnél értem bármit.

Lucy nyelt egyet. – Mikor csinálják?

– Holnapután. Remélem, még naplemente előtt végzünk, el kell majd temetnem... nem akarom a dementorok előtt csinálni, ráadásul telihold lesz...

– Ha gondolod, beugorhatok – vetette fel Lucy, minden idegszálával remélve, hogy barátja nemet mond. – Végülis nekem csak egy pálcaintés...

– Kedves vagy, de tartozom Csikónak ennyivel – felelte rekedten Hagrid. – Inkább... inkább mesélj, hogy megy a kocsi? Lupin professzorral egy egész délutánt rászántunk, hogy beindítsuk.

– Mi...? Ja, jól! – Lucy szinte megszédült a hirtelen témaváltástól. – Igazából ezért jöttem. Tudod, nem bánnám, ha a Chevy is megtanulna repülni, mint a motorod...

– Én aztán nem tudom, hogyan csináld – szögezte le Hagrid.

– Nem is erre gondoltam – felelte óvatosan Lucy. – Hanem arra, hogy esetleg... ha össze tudnál kötni azzal, aki elvarázsolta...

– Ezt azonnal verd ki a fejedből! – Hagrid gyásza olyan gyorsan és váratlanul csapott át dühbe, hogy Csikócsőr felvijjogott, és fektében kapálni kezdte a földet patás lábával. – Ha akarnálak, se tudnálak...!

– Már megint titkolsz valamit, igaz? – Lucy összefonta a karját. – Tényleg azt hiszed, hogy nem tudnám kipiszkálni a fejedből?

– Úgy teszel, mintha kötelességem lenne elmondani! – Az óriás szeme villámokat szórt. – Mégis, hogy gondolod, hogy csak úgy idejössz, és faggatni kezdesz?! Van nekem elég bajom nélküled is!

Lucy még sosem látta ilyen dühösnek Hagridot; az élmény olyan váratlan, és furcsamód ijesztő volt, hogy ösztönösen hátrálni kezdett. Rémülete a zsebében lapuló patkányra is átragadhatott, mert az felhagyott a folyamatos ficánkolással, és mozdulatlanná dermedt.

– Hagrid... – kezdte Lucy a szokásosnál vékonyabb hangon –, én nem...

Szóváltásuknak az ajtó nyikordulása vetett véget. Lucy megpördült a tengelye körül – maga sem tudta, kire számított, de önkéntelenül eltátotta a száját a kunyhóba belépő Albus Dumbledore láttán.

– Áh, Hagrid – biccentett az igazgató, mintha csak ő köszöntené a vadőrt vendégeként.

– Professzor úr – dörmögte rekedten az óriás. – Nem tesz semmit... mi csak...

Dumbledore egy elegáns kézmozdulattal csendre intette. – Nem szükséges magyarázkodnod, barátom – sóhajtott. – Mindent tudok... sajnálom, hogy nem tehettem többet Csikócsőrért, de Lucius Malfoy hajthatatlannak bizonyult.

– Tudom, hogy mindent megtett – dünnyögte Hagrid. – Ne aggódjon miatta...

Lucy lesütötte a szemét. Most, hogy már kevésbé volt riadt, világosan érezte a Hagridból áradó kétségbeesett tehetetlenséget. Jobban kötődött ehhez a hippogriffhez, mint a legtöbb általa gondozott varázslényhez, s valósággal letaglózta a tudat, hogy minden igyekezete ellenére sem volt képes megóvni őt...

Dumbledore hangja kéretlenül, váratlanul vetett véget önmarcangolásának.

– Tulajdonképpen azért jöttem, mert sejtettem, hogy itt találom Dawlish kisasszonyt – mondta szelíden a professzor. – Ideje váltanunk néhány szót. Ha megbocsátasz...

Lucy összezavarodva elköszönt Hagridtól, és Dumbledore nyomában kilépett a kunyhóból. Lényének egy része kapva kapott az alkalmon, hogy kitörjön a kínossá vált vitahelyzetből, a másik fele azonban növekvő aggodalommal latolgatta, vajon mit akarhat tőle Dumbledore: vajon mibe fogja, Aberforth szavaival élve, belekeverni őt...? Talán rájött, mire készül? De hát az lehetetlen, hiszen nem szólt senkinek... azazhogy majdnem senkinek...

– Beszélt Pitonnal, igaz? – kérdezte fennhangon Lucy, amikor a kastélyba vezető kaptató felénél jártak. – Pedig kértem, hogy ne mondja el magának...

Válaszra nem volt szükség, és Dumbledore nem is válaszolt. Csak a domb tetején állt meg, hogy megcsodálja az égen rohanó felhők roxforti birtokra vetülő, elszórt árnyékait.

– Attól tart, hogy megpróbálom visszatartani – mondta leplezetlen vidámsággal a hangjában. – És ez az egy nem fér a fejembe... Miss Dawlish, mikor próbáltam én magát bármitől visszatartani? A kalamajkák nagy része, melyeket iskolás korában okozott, éppen abból adódott, hogy habár ezerszer megtehettem volna, sosem vetettem gátat maga elé... Jelen helyzetben pedig, ha már arra vetemedett, hogy elkapja Patricia Rakepicket, mindkettőnk számára előnyösebb, ha sikerrel jár, nem gondolja?

Lucy eltátotta a száját.

– Segíteni fog nekem...?

– Együtt csináljuk! – vágta rá kisfiús örömmel Dumbledore. – Magam sem bánnám, ha Rakepick végre rács mögé kerülne. Megvan az a rossz szokása, hogy éppen az engem leginkább foglalkoztató ügyekbe ártja bele magát, ami – valljuk be – rendkívül bosszantó.

Mindezt olyan magától értetődő természetességgel mondta, mintha Lucy meg ő napi rendszerességgel társalognának a titkos terveiket keresztülhúzó sötét boszorkányok viselt dolgairól; és Lucy rádöbbent, hogy nincs miért titkolóznia. Ha maga mellett tudhatja Albus Dumbledore-t, Rakepick egy ujjal sem érhet hozzá...

– Menjünk fel az irodámba – mondta derűsen az igazgató, mintha csak hallotta volna a gondolatát, és könnyedén karonfogta őt. Így vágtak át a kastély ürességtől kongó folyosóin, és lépdeltek fel a lépcsősorokon.

– Hová tűnt mindenki? – bukott ki Lucyból a kérdés. – A diákok... tanárok...

– A mai a rettegett vizsgaidőszak utolsó napja – felelte könnyedén Dumbledore. – Szerencsére (vagy sajnos, ez csupán nézőpont kérdése) idén nem kellett Voldemort nagyúr mesterkedései miatt elhalasztanunk őket.

Lucy megborzongott a név hallatán. – Szóval tényleg ő volt az? Nem halt meg...?

– Minden jel arra mutat – sóhajtott Dumbledore. – És most, hogy az egyik legveszélyesebb szolgája visszatért hozzá... – Lemondóan megrázta a fejét. – Nos, maradjunk annyiban, hogy ez megnöveli az esélyeit.

– Black tényleg auror volt? – kérdezte halkan Lucy. – Apám csak a gyilkosság miatt mesélt róla, de Merula Snyde szerint sosem szolgálta Tudjukkit...

– Valóban? – Dumbledore szeme halványan megvillant. – Ez érdekes... és újra meg újra visszavezet egy igen kellemetlen dilemmához, mellyel a közelmúltban szembesültem. Bizonyára hallotta, hogy Black kétszer is betört ide az utóbbi időben, mégsem járt sikerrel. Másodízben könnyűszerrel megölhette volna Harry Pottert, az utolsó pillanatban mégis menekülőre fogta, és nem tudok rájönni, hogy miért. Pontosabban... a magyarázat, mellyel szolgálhatok magamnak, olyan nyakatekert, hogy egyszerűen nem lehet igaz. Az egyetlen ember, aki segíthetne nekem, Remus, ő pedig hallgat, mint a sír.

– Nem csodálom – dünnyögte Lucy.

– Valóban? Én felettébb különösnek tartom, kiváltképp annak tudatában, hogy mennyire haragszik Blackre. – Dumbledore elgondolkodva simogatta meg a szakállát. – Tudja, a közelmúltban rábukkantam egy emlékemre... évekig nem gondoltam rá, csupán egy zavaros egyveleg darabjaként került a merengőmbe, ám a jelentősége óriási lehet. Újra és újra megnézem, de hiába tépelődöm, egyszerűen nem tudok rájönni, ki hazudik...

– Mutassa meg – vágta rá Lucy gondolkodás nélkül. – Majd én megmondom magának. Ebben jó vagyok...

Dumbledore meglepetés nélkül nézett rá. – Nagylelkű ajánlat – mondta –, és a maga kielégíthetetlen kíváncsiságára vall. Kifejezetten csalódott lettem volna, ha nem ajánlja fel a dolgot.

Lucy elvörösödött, Dumbledore azonban a diákkorából ismert mindentudó mosollyal hunyorgott rá félhold alakú szemüvege fölött. A boszorkány látta rajta, hogy nem haragszik, de nem is lett volna ideje bocsánatot kérni, mert megérkeztek az igazgatói iroda ajtaja elé, s Dumbledore láttán a kőszörny jelszó nélkül beengedte őket.

A helyiség épp olyan volt, amilyennek Lucy diákkorában megszokta: Dumbledore különös, gőzt eregető szerkentyűi békésen kattogtak a könyvektől és más tárgyaktól roskadozó polcokon, Fawkes, a főnix pedig békésen tollászkodott ülőrúdján. Az íróasztal közepén pedig, mintha csak jöttükre várt volna, ott hevert a merengő; ahogy Lucy odalépett hozzá, szinte beleszédült a benne kavargó emlékek tavába. Korábban egyszer már alámerült ebbe a kőtálba; akkor néhány saját emlékét mutatta meg Dumbledore-nak katasztrofális végkimenetelű ötödik roxforti éve után.

A professzor intett a pálcájával, mire a szoba ajtaja egy fémes kattanással bezárult. A pálca következő intésére a merengő tükre kitisztult, egy gyéren megvilágított szoba képét rajzolva ki Lucy előtt.

– Hölgyeké az elsőbbség – mosolygott Dumbledore, és Lucy engedelmesen belemerítette az arcát a kőtálba.

Anyagtalan szellemként érkezett meg a sötét szobába, élvezve, hogy képes akadálytalanul átsiklani a berendezési tárgyakon. Egy pillanat múlva Dumbledore is feltűnt mellette; Lucy ugyanekkor vette észre a professzor múltbeli énjét is. Az emlék-Dumbledore egy gyertyacsonk fényénél üldögélt egy hosszú asztalnál, és elmélyülten törögette az előtte heverő szelencéből kihalászott napraforgómagokat. A szobát megvilágító narancsszínű fényt azonban nem a gyertya, hanem a helyiség végében terpeszkedő kandalló adta, melyre Dumbledore időnként rápillantott.

– Hé – mondta Lucy lassan –, ez a maga háza...

– Úgy van – dünnyögte mellette az igazi Dumbledore. – 1981 júliusában járunk, és hamarosan egy krimibe illő jelenetnek leszünk szemtanúi. Tudja, talán nem helyénvaló, de mostanában hetente többször is visszatérek erre az emlékre, és Hercule Poirot-ként gondolkodom... vajon ki volt a gyilkos?

Mielőtt Lucy válaszolhatott volna, a helyiség végében megnyikordult az ajtó, és egy töpörödött öregasszony lépett be rajta. Hamar kiderült azonban, hogy nincs egyedül, amikor a nyomában járó szemüveges férfi egy hanyag mozdulattal ledobta magáról és a belé karoló vörös hajú nőről a láthatatlanná tévő köpenyét. A nő karján ülő kisgyermek lelkes sivítással kapott utána, az apja azonban csak nevetett, és a süvegét adta oda neki helyette.

– Bathilda! Lily! James! – köszöntötte az érkezőket az emlék-Dumbledore. – És persze a kis Harry – tette hozzá, rákacsintva a nagy szemekkel bámuló kisfiúra. – Foglaljanak helyet!

Lucyban különös gyanú vert gyökeret, miközben az asztal köré telepedő (és a napraforgómagot udvariasan visszautasító) családot nézte.

– Ők...

– Potterék, igen. – Dumbledore nagyot sóhajtott. – Az idős hölgy pedig Bathilda Bircsók.

– A mágiatörténész? – csodálkozott Lucy.

– Úgy van. Csak figyelje őket!

Az asztaltársaság az első néhány percben semmiségekről beszélgetett, James Pottert pedig lekötötte az állandó törekvés, hogy kiráncigálja a süvegét a fia fogai közül.

Néhány perccel később a kandallóban felcsaptak a lángok, és egy magas alak lépett ki az előtte heverő szőnyegre.

– Jó estét, Sirius – biccentett neki Dumbledore.

Lucy elkerekedett szemekkel bámulta a jövevényt. Ha nem tudta volna, hogy ugyanazt az embert látja, aki a körözési plakátokról vicsorgott le rá, talán el sem hiszi. A fiatal Sirius Black auror-egyenruhát hordott, sápadt arcát vállig érő, kissé hullámos fekete haj keretezte. Az arcán még nyoma sem volt a szenvedés mély árkainak, jeges szürke szemeinek pillantása pedig átható, és kissé arrogáns volt.

– Dumbledore – köszönt nyugodtan Black, és megszorította a varázsló felé nyújtott kezét. Bathildának kezet csókolt, a köszöntésére siető Mrs. Pottert pedig megölelte. A következő pillanatban aztán széles mosolyra húzódott a szája, és már szaladt is, hogy kikapja a kis Harry Pottert az apja öléből. A gyermek boldogan kacarászva fogdosta össze Black arcát maszatos kezeivel, a varázslót azonban ez cseppet sem látszott zavarni – ahogy az sem, hogy Harry növekvő fogainak következő áldozata az aurorjelvénye lett.

– Na szép! – csattant fel Mr. Potter. – Látod ezt, Lily? A saját gyerekem semmibe vesz! Csak addig voltam érdekes, míg meg nem jött ez a marha...

– Szállj le a keresztfiamról, James – vágta rá Black. – Fontosabb dolgunk is van, mint az önsajnáltatásodat hallgatni... – Szigorú pillantást vetett a kis Harryre. – Na halljuk, ifjú Potter, eltörted-e már azt a hányadék vázát a nappaliban...

– Még ép – mondta bánatosan James.

– Akkor ideje megnevelni a gyereket, pajtás – vágta rá Black, és megpörgette a levegőben a lelkesen sivító kisfiút. – Csalódtam benned, kölyök, hallod? Kéne neked egy seprű...

– Szálljatok már le arról a vázáról! – csattant fel Lily Potter. – Tuneytól kaptam.

– Ebből is látszik, hogy pusztulnia kell! – Black elfintorodott, és Dumbledore-hoz fordult. – Orchideák vannak rajta... és halványzöld.

Mielőtt az ősz varázsló állást foglalhatott volna vázaügyben, a kandallóban ismét magasra csaptak a lángok, felfedve egy újabb érkezőt, aki jobban már nem is különbözhetett volna Sirius Blacktől. A jövevény egy alacsony, kövérkés férfi volt, ritkás barna hajjal, hegyes orral, és nagy, vizenyős szemekkel; egész lényében volt valami, ami egy nagyra nőtt rágcsálóra emlékeztette Lucyt. Potterék és Dumbledore meleg mosollyal köszöntötték őt, Bathilda Bircsók hátbaveregette, Black pedig – aki még mindig a keresztfiával játszott –, futólag kezet rázott vele.

Az emlék-Dumbledore megköszörülte a torkát. – Akkor hát mind együtt vagyunk? – kérdezte derűsen.

– Együtt – felelte kórusban Black és az újonnan érkezett férfi.

James Potter azonban a homlokát ráncolta.

– Már hogy lennénk együtt? – kérdezte csodálkozva. – Remus még hiányzik!

Black és az egérképű varázsló futólag egymásra néztek, de egyikük sem szólalt meg.

– Peter? Sirius? – kérdezte metszően James. – Hol van Remus?

– Ő... ő ma nem lesz itt velünk – nyögte ki a Peternek nevezett férfi. – Mostantól már nem.

– Hogyhogy nem? – döbbent meg James. – Csak nem történt vele valami...?

Black végre levette a szemét az ölében gagyogó Harry Potterről, és bűnbánó pillantást vetett Jamesre.

– Bocs, hogy hamarabb nem szóltunk, pajtás – mondta tettetett könnyedséggel –, de kissé körülményes lett volna összeülnünk, miközben Dolohovék vadásztak rám...

– Itt a legbiztonságosabb – sietett megjegyezni Peter. – A Dumbledore-házban. Itt semmi baj nem érhet!

– Legalábbis nem nagyobb, mint másutt – szólt közbe az emlék-Dumbledore. Hangja még mindig derűsen csengett, de Lucy látta rajta, hogy feszült figyelemmel hallgatja a társaságot.

– Mi az ördögről beszéltek?! – bosszankodott James. Lily nem szólt semmit, de ugyanolyan feszülten figyelt, mint Dumbledore, olykor rá-rápillantva a mellette ülő Bathilda Bircsók töprengő arcára.

– Pete paranoiás – felelte nyugodt természetességgel Black. – De majd most tiszta vizet öntünk a pohárba... – Dumbledore-hoz fordult. – Tudom, hogy Remus a maga parancsára csapódott Greybackhez meg a bandájához – mondta lezseren. – Mondja meg Peternek, hogy így van, mielőtt megint összecsinálja magát félelmében...

Az emlék-Dumbledore egy hosszú pillanatig csendben maradt, és amikor megszólalt, a hangja szomorú volt.

– Én semmi ilyesmit nem parancsoltam neki, Sirius – mondta halkan. – Még csak nem is beszéltünk róla. Ami azt illeti, Harry keresztelőjén láttam őt utoljára...

Black eltátotta a száját.

– Mi... – nyögte. – Hogy érti azt, hogy semmi ilyesmit nem parancsolt neki...?!

– Szerintem egyértelmű! – csattant fel Peter, olyan éles hangon, hogy a szobában mindenki (a jelenbéli Dumbledore kivételével, aki már számtalanszor látta az emléket) összerezzent. – Úgy érti, hogy tévedtél! Látod?! Én megmondtam, hogy nem bízhatunk benne, és te nem hallgattál rám! Mert sosem hallgatsz rám!

Black mintha meg sem hallotta volna; csak ült sápadtan, összeszorított szájjal, és az arca lassan rideg maszkba dermedt.

James Potter azonban nem hagyta annyiban a dolgot. – Lehetetlen! – csattant fel. – Remus sosem tenne ilyet!

– Már miért volna lehetetlen? – Peter széttárta a karját. – Sirius is megmondta, hogy közülünk kerül ki... a közvetlen közeledből, James... én csak továbbgondoltam a dolgot, messzebbre elvittem a fonalát, mint ő valaha is merte!

– Gyávának nevezel? – mordult fel Black, és egyszerre visszatért a jelenbe.

– Miről beszéltek? – acsargott James.

– Jaj, miről... hát az árulóról, természetesen! – vágta rá Peter.

– Nem! – erősködött James. – Már mondtam, hogy Remus nem lehet az... ez egyszerűen nonszensz. Köztünk nincs áruló, és ezzel a téma lezárva! Fejezzétek már be ezt a hülyeséget, mielőtt még...

– Mielőtt mi lesz? – csattant fel Black. – Az életedről van szó, James! Meg Lilyéről! – Szorosabbra fonta a karját keresztfia körül. – És főleg, Harryéről! Ha Pete-nek igaza van... ha tényleg igaza van... akkor ki kell szórnunk a Fideliust, mégpedig holnap! Ma! Most azonnal, mielőtt túl késő lesz!

– És Remust zárjuk ki belőle? – kardoskodott James. – A legjobb barátunkat, aki mostanában még többet szenved, mint rendesen? Hogy képzelitek, hogy ártana nekünk azok után, hogy... minden után!

Lucy sejtette, hogy ha Dumbledore nincs jelen, ez a mondat másként végződött volna; de a jelek szerint Black és Peter így is felfogták az értelmét, mert mindketten akkurátusan kerülni kezdték barátjuk tekintetét.

Végül Lily törte meg a csendet.

– James... – kezdte szelíden. – Tudom, milyen nehéz ez neked, de... de én sem hittem volna, hogy a legjobb barátom cserbenhagy. Mégis megtette. Ahogy Tuney is...

– Nem várhatunk tovább a bűbájjal – szögezte le Black. – A halálfalók így is a nyomotokban vannak. Dumbledore professzor megtanítja nekünk a varázslatot, hazamegyünk, kiszórjuk, és akkor talán végre nem csak altató- és serkentőfőzetek váltogatásával tudunk majd életben maradni...

– A saját szememmel láttam, James – cincogta Peter. – Remust... és Greybacket...

– Biztosan van valami más magyarázat... – mondta James, de már az ő hangja is bizonytalanul csengett. – Lehetőséget kell adnunk neki, hogy legalább megmagyarázza...

– Ha van, meg fogom találni – felelte eltökélten Black. – Pete, holnap bejössz a parancsnokságra, és feljelentést teszel, én meg addig szórom a konfúziós bűbájokat, míg meg nem kapom az ügyet...

– Én meg majd követem! – vágta rá furcsa lelkesedéssel Peter. – A nyomában leszek, mint egy árnyék!

– Csak vigyázz, nehogy Greyback fogpiszkálónak használjon – morogta Black.

– Mérhetetlenül utálom ezt az egészet – sóhajtott James Potter. – De ha másra nem is, legalább arra jó lesz, hogy tisztázzátok Remust...

Az emlék-Dumbledore megköszörülte a torkát. – Szorít minket az idő – mondta halkan. – Maguknak kell eldönteniük, hogy megbíznak-e a barátjukban... ám ideje, hogy beleássuk magunkat a Fidelius-bűbáj rejtelmeibe.

Ezzel egyidőben Lucy a jelenbéli Dumbledore szorítását érezte a karján.

– Ennyi elég lesz – mondta szelíden a professzor, és lábuk a következő pillanatban az igazgatói iroda padlóján fogott talajt. Lucy megkapaszkodott az íróasztal szélében, és próbálta megfékezni az agyába toluló benyomások áradatát.

– Szóval Tudjukki üldözte Potteréket – nyögte ki. – Ők pedig megpróbáltak elbújni előle... Black és Remus a barátaik voltak...

– Így igaz – bólintott komolyan Dumbledore. – Potterék még aznap éjjel elvégezték a varázslatot, s a titokgazda, úgy hírlik, Sirius Black lett... aki kevesebb, mint három hónap elteltével feladta őket Voldemortnak. Az édesapja bizonyára elmesélte, mit tett ezután...

Lucy visszagondolt a kis Harry Pottert dédelgető aurorra, és megrázta a fejét.

– Nem stimmel – mondta. – Nem logikus...

– De még mennyire hogy nem az! – helyeselt Dumbledore. – Tökéletesen egyetértek magával. Engem is minden alkalommal összezavar ez az emlék, különösen azóta, hogy Remus rendelkezésemre bocsátott egy másikat, ami homlokegyenest ellentmond neki... Akarja látni?

Lucy nem akart barátja emlékeiben turkálni, de kíváncsisága végül legyőzte zavarát, és igent intett. Képtelen volt elfogadni, hogy Remus áruló lehetett; épp olyan elképzelhetetlennek tartotta, mint hogy kibéküljön az apjával, vagy hogy egyszer megszeresse a Bűvös Bizserét...

Másodszor is magába rántotta őt a merengő, s az emlékbe érkezve egy pillanatra megrémült az őt körülvevő zenétől és pohárcsörgéstől. Meglepetten pislogva ismerte fel maga körül a Kegyvesztett Kobold belső terét: a bár mit sem változott az eltelt évek alatt.

Mire a töprengő arckifejezést öltött Dumbledore is felbukkant mellette, Lucy észrevette Remust a tömegben – a varázsló az ajtóban állt mozdulatlanul, kopott süvegével a kezében. Jóval fiatalabb volt, mint amilyennek Lucy ismerte, de a hajában – bizonyára az átváltozásaival járó fizikai megterhelés eredményeként – már ekkor is fehérlett néhány ősz szál. Remus kirívóan oda nem illő jelenség volt a puccos bárban, melynek vendégei gazdagon megrakott, fényűző asztaloknál ültek, és kortyolgatták túlárazott pezsgőiket. Talán Halloween estéje lehetett: az ablakokban és benyílókban lebegő töklámpások vigyorogtak, az asztalokon mindenütt művészien kísérteties gyertyacsonkok égtek, a vendégek feje fölött pedig bámulatosan élethű, elvarázsolt papírdenevérek köröztek.

Lucy csakhamar kiszúrta Sirius Blacket is, aki egy kobold és egy üveg Lángnyelv Whiskey társaságában üldögélt az egyik félreeső asztalnál. Ő meg a kobold összedugták a fejüket, és időnként fel-felnevettek; előttük az üveg már majdnem üres volt. A környező asztaloknál ülők olykor feléjük pillantottak, s néhány arca megrökönyödést, pár másik nyílt undort tükrözött. Lucy sejtette, miért: az, hogy Black szabadon járhatott, azt jelentette hogy a háború még nem ért véget, szörnyű árulására még nem derült fény. Ez pedig azt jelentette, hogy a koboldokra és más varázslényekre még egy olyan védett helyen is ferde szemmel néztek, mint a Gringotts...

A papírdenevérekre mugli köpőcsővel vadászó Blacket azonban a jelek szerint nem érdekelte az effajta megkülönböztetés – és az alapján, ahogy kedélyesen iszogatott egy kobolddal, nem lehetett eldönteni, hogy ez azért van-e, mert mindenkit egyformán gyűlöl, vagy valami egészen más miatt.

Remus is a koboldot meg őt figyelte az ajtóból, és mikor felálltak, ő nesztelenül hátrahúzódott. Black közeledtére egészen a kapuig hátrált, s egy oszlop mögül figyelte, ahogy barátja elbúcsúzik a koboldtól. Lucy és Dumbledore végig mellette maradtak, így csak a beszélgetés utolsó szavait hallották.

– Aztán vigyázzon arra az ostoba fejére – susogta a kobold. – Ha kinyiffan, mielőtt végzünk, a túlvilágon is zsarolni fogom magát...

– Én meg a szart is kikísértem magából – felelte vidáman Black. – Na jó éjt, Gnarlak!

– Hallotta már a nevét? – kérdezte halkan Dumbledore.

– Gnarlakét? – Lucy meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Nem... kellett volna?

Dumbledore csak mosolygott. – Úgy–úgy... – dünnyögte. – Nos, akkor talán még nincs minden veszve.

– Mi a fenéről beszél?! – csattant fel Lucy.

Dumbledore azonban csendre intette őt, és az emlék-Remusra mutatott, aki a sötét utcán távolodó Black nyomába eredt.

– Sirius – mondta halkan, amikor úgy kőhajításnyira megközelítette őt. Hangja rekedt volt és elfúló, Black mégis meghallotta, és úgy fordult meg, mint a vadászkutya, ha szimatot fog. Mielőtt Remus akár levegőt vehetett volna, a pálcája már repült is ki a kezéből; Black ügyesen elkapta, és a magáével egyszerre szegezte a szívének. Lucy elszorult torokkal nézte őt – csinos arcát most szinte felismerhetetlenné fagyasztotta valami hideg, gyilkos indulat.

– Rajtam nem fog a Százfűlé-főzet – mondta neki halkan Remus. – Vagy elfelejtetted?

Black ügyet sem vetett rá. – Mi volt a roxforti szobánkban a szekrény mögött?

– Semmi – felelte nyugodtan Remus. – James még elsőben lángra lobbantotta egy csokor csillagszóróval, és a manók úgy megorroltak ránk, hogy nem tették vissza...

Black alig észrevehetően sóhajtott egyet, és leeresztette a két pálcát.

– Te jössz – mondta Remus rezzenéstelen arccal. – Mondj egy arcpirítóan rossz vérfarkasviccet!

Black megkopogtatta az állát a mutatóujjával. – Jó, mondjuk... hogy hívod a lábatlan vérfarkast?

Remus kérdően felvonta a szemöldökét.

– ...ahogy akarod, úgysem tud elkapni!

Remus szája kissé megrándult. – Hát ez elég siralmas volt – közölte. – Régen jobb voltál...

Black fanyarul elmosolyodott, és beletúrt zilált fekete hajába. – Menjünk tovább... – mondta. – Itt bárki megláthat minket.

A két varázsló megkerülte az utcasarkot, és beoldalazott egy az Abszol úttal párhuzamos, keskeny sikátorba; ahol Black váratlanul szembefordult Remusszal. – Na halljam... – mondta halkan, hidegen. – Mit akarsz tőlem?

Remus megdermedt. – Hogyhogy... hogyhogy mit akarok tőled?

– Már követsz egy ideje – mordult fel Black. – Egész pontosan tegnap óta.

– Sokat tanultál – ismerte be Remus.

– Ez a munkám – Black a szemét forgatta.

– Tudom, hogy nem bíztok bennem – mondta halkan Remus. – Te meg James. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy mindenből kizártok?

– Te vontad ki magad! – vágta rá Black. – Szó nélkül eltűntél, aztán Peter... furcsa helyeken látott...

– És veled ellentétben ő meghallgatta a magyarázatomat! – kiabálta az arcába Remus. – Igen, Sirius... képzeld, Peterben még maradt valami abból az emberből, akit Roxfortban megismertem!

Black mélységes döbbenettel bámult barátjára, és Lucy arcára is hasonló kifejezés ült ki. Vajon ez ugyanaz a Peter volt, akit az előző emlékben látott...? Az egérképű varázsló? Csak ő lehetett...

De nem pont ő hangoztatta fennen az imént, hogy az áruló csakis Remus lehet?

Sirius Blacknek a jelek szerint pontosan ugyanezen forgott az agya, mert megpróbálta csendre inteni Remust, aki egyre inkább dühbe lovallta magát.

– Ne áltasd magad – sziszegte. – Nem miattad vagyok most itt... hanem miatta. Peter miatt.

– Peter miatt...? – Black arcán pánik suhant át. – Csak nem történt vele valami...? Remus!

– Tegnap reggel teljesen magánkívül esett be hozzám. Üldözik... a nyomában vannak... mindig semmibe vetted őt, de most itt az ideje, hogy megvédd, Sirius, mert te vagy közülünk az egyetlen, aki képes rá!

Black az egész monológból csupán egyetlen szót fogott fel. – Tegnap...?

– Hallottad, mit mondtam – kezdte Remus, de Black csak a fejét rázta bénultan, és megkapaszkodott az egyik házfalban. Lucy egy pillanatig azt hitte, elájul, de a varázsló váratlanul felegyenesedett, és az arcán többé nyoma sem volt kételynek vagy félelemnek. A kezében tartott pálca, mintha csak érezné gazdája hangulatváltozását, halványan megvillant.

– Most mennem kell – közölte Black hidegen, akár egy beszélő márványszobor, és elfordult Remustól, eltűnve az éjszaka árnyai között. Nem ment azonban messzire; csakhamar visszhangzó dörrenés hallatszott, és a sikátor sötétjében feltűnt –

– Ez nem lehet igaz! – sziszegte Lucy, de persze igaz volt. Hagrid repülő Harley Davidsonja teljes pompájában állt az egyik hulló vakolatú fal tövében, és Black hanyag természetességgel pattant fel rá.

– Várj! – csattant fel Remus. – Én is menni akarok!

– Szó sem lehet róla – vágta rá Black, és gázt adott. A motor egy sebzett sárkány vadságával bőgött fel... – FÉLRE AZ UTAMBÓL!

Remus csupán az utolsó pillanatban ugrott félre a motor elől, levegő után kapkodva a meglepetéstől és a dühödt döbbenettől.

– NEKED IS BOLDOG HALLOWEENT, SEGGFEJ! – üvöltötte Black után, akit hamarosan elnyelt az éjszakai ég.

– Itt a vége – mondta szelíden Dumbledore; és Lucy elszorult torokkal követte őt a jelenbe, leküzdve a késztetést, hogy vigasztalni próbálja az emlék-Remust, aki úgysem érzékelte volna a jelenlétét.

– Black akkor már tudta, igaz...? – kérdezte halkan. – Tudta, hogy valami történt!

– Gyanítania kellett – bólintott Dumbledore. – A történtek után nem sokkal meg is érkezett Godric's Hollowba, a Potter-házhoz, ahol megtalálta Lily és James holttestét, és a kis Harryt – akit a parancsomnak engedelmeskedve az érkező Hagrid gondjaira bízott, a motorbiciklijével együtt. És itt az első furcsaság... ha a szülőket gond nélkül megölette, ugyan miért nem bántotta a gyereket?

– Talán félt tőle, ha már Tudjukkit így elintézte – vélte Lucy. – Vagy Hagrid épp akkor érkezett oda, és gyanús lett volna...

– Igen... lehetséges. – Dumbledore felsóhajtott. – Ha azonban Black attól rettegett, hogy Voldemort halála után megtorlás vár rá, okosabb lett volna, ha a fiúval is végez, esetleg eljátssza a saját halálát...

– Talán tervezte – mondta halkan Lucy. – De az a Peter utánament, igaz...? Rátámadt a nyílt utcán. Apám egyszer elmesélte, hogy emiatt ölte meg Black azt a sok embert. Nem sokkal később Lestrange meg Dolohov eljöttek az anyámért...

– Peter Pettigrew állítólag Potterék haláláért akart bosszút állni Blacken – mondta Dumbledore –, és ez kétségkívül ostoba tett volt a részéről. Körülbelül annyi esélye lett volna legyőzni őt, mint engem... Sirius Black jellemében is, varázserejében is kivételes mágus volt; ha marad rá ideje és ambíciója, könnyűszerrel a nyomomba, vagy akár Voldemort nyomába érhetett volna, attól függően, melyik oldalt választja. – Dumbledore felsóhajtott.

Lucy a homlokát ráncolta. – Úgy beszél róla, mintha meghalt volna.

– Tizenkét évet töltött az Azkabanban. El tudja maga képzelni, mit művelhet ez egy emberi lénnyel? Ha meg is maradt valami az ép eszéből... – Dumbledore megrázta a fejét; Fawkes halk, bús dallamot búgott mögötte. – Újra és újra megnézem ezt a két emléket, Lucy, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy irtózatos hibát vétettem, amikor kivontam magam a Potteréket védő bűbáj hatásköréből. Úgy éreztem, még több veszélyt hoznék rájuk, hiszen Voldemort gyűlölt és üldözött engem; ám félt is tőlem. Igen; talán én voltam az egyetlen, akitől félt, én pedig elmulasztottam kihasználni ezt... s annyi éven át nem láttam meg, ami ott volt az orrom előtt. Ugyan ki más láthatta volna meg rajtam kívül...?

Dumbledore révedő tekintettel bámult kifelé az ablakon, és hirtelen öregebbnek tűnt, mint maga a világ. Lucy mozdulni sem mert, nehogy véget vessen azon ritka pillanatok egyikének, amikor az idős professzor teljes nyíltsággal beszél vele.

– Persze őrültségnek tűnik – mormolta Dumbledore. – És mégis... tudja, Lucy, az a Sirius Black, akit én ismertem, auror volt. Mégpedig kiváló auror, Barty Kupor tanítványa; és ha néhanapján meg kellett ölnie valakit, akkor emelte a pálcáját, és megtette. De másokat nem ölt meg meg vele együtt... nem rombolt le és égetett porig egész utcákat... Az a Peter Pettigrew pedig, akit ismertem, számos kvalitása ellenére nem az a fajta ember volt, aki vérbosszúval fenyegette volna egy barátja gyilkosát, sokkal inkább az, aki csendben kereket old. Sőt, ha már itt tartunk: Barty Kupor sem az a fajta ember volt, aki tárgyalás nélkül börtönbe csukja a kedvenc aurorját, akit már csak a rangja miatt is megilletett volna az ártatlanság vélelme!

– Akkor nem, ha rajtakapták – mondta halkan Lucy.

– Nos, igen. – Dumbledore megsimogatta az állát. – Itt ez a kellemetlen részlet... na és azt hogy magyarázza, hogy minden szemtanú másként írta le a tett színhelyét? – A professzor szemében düh villant. – Látja már, miért eszik engem belülről ez a két emlék? Ostoba voltam, menthetetlenül ostoba, és ha nem vigyázok, ennek újra ártatlanok isszák majd meg a levét!

– Állj – mondta ijedten Lucy –, maga azt akarja mondani, hogy... maga azt gondolja, hogy nem is Black volt az...?

– Nem tudom, mit gondolok – felelte Dumbledore –, de az egészen biztos, hogy Sirius Black tudja, mi történt valójában. Pontosan ezért akarom őt annyira elkapni, ezért csődítettem ide, Roxfortba az összes embert, akire haragudhat...

Lucy úgy érezte, mintha áramot vezettek volna a tagjaiba.

– Maga... maga azért vette fel ide Remust, mert azt hiszi, vaj van a fején? Ezért vette fel tanárnak?!

– Meglepőnek tartja? – kérdezte derűsen Dumbledore. – Ugyan, Lucy... Gondoljon csak vissza az iskolás éveire, Patricia Rakepickre – no persze az ő alkalmazása életem egyik legrosszabb döntése volt, ezt nem tagadom... – A professzor egy pillanatra elkomorodott, de a hangja könnyed maradt. – Most magunk vagyunk, őszintén beszélhetünk egymással. Mondja, miért furcsállja, hogy nem a kipróbált, megbízható kollégáimat kérem fel egy köztudottan balszerencsés posztra?

Lucy néhány pillanatig csak tátogni tudott. – Maga.... maga néha nagyon ijesztő – nyögte ki.

Dumbledore jótékonyan hunyorgott rá a szemüvege fölött. – Nem tagadom – mondta szelíden. – De tudnia kell, hogy sohasem a bosszú, vagy a hatalomvágy vezérel. Én nem vagyok Voldemort... és azt is tudnia kell, hogy féltem magát. Hamarosan azt is megérti, mitől, és mennyire.

Lucy olyan erősen szorongatta az asztal szélét, hogy az ujjai egészen elfehéredtek. – Remus miatt mondta el nekem ezt az egészet, ugye...? – suttogta. – Hogy ne bízzak benne. De ezúttal téved. Muszáj, hogy tévedjen.

Dumbledore kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézte őt. – Miért olyan biztos ebben?

– Megérzés. Nem tudom rendesen elmagyarázni, de az első találkozásunk óta, ösztönösen megbízom Remusban, és tudja, hogy a bizalommal gondjaim vannak... – Lucy nyelt egyet. – Az persze lehet, hogy tud valamit Blackről, vagy arról a Peterről, vagy mindkettőről. Az is lehet, hogy a háború alatt rákényszerült olyan dolgokra, amelyeket később megbánt. Ha akarja, én kiderítem magának, miket... de ha egy ujjal is hozzányúl Remushoz...

– Inkább nem szeretném tudni, mit tenne akkor – nevetett Dumbledore. – Ne aggódjon... az SVK-tanári álláson ülő átok ugyan eredetileg egy sötét varázsló műve, de ne gondolja, hogy érintetlenül hagytam! Ha Remus Lupin valóban olyan ember, amilyennek megismerte őt, nem eshet baja. – A professzor elgondolkodó pillantást vetett Lucyra. – Nem is tudja, mennyit segített nekem ezzel a beszélgetéssel! – dünnyögte. – Bíztam benne, hogy maga majd segít más fényben látnom a múltat, és nem is tévedtem... ám ideje rátérnünk arra, amiért valójában idehívtam. – Dumbledore kacsintott. – Arra, hogy már megint mibe keveredett...

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)