– Hogy mibe keveredtem...? – kérdezte halkan, gyanakodva Lucy. – Ezt meg hogy érti?

Dumbledore együttérzően felsóhajtott. – Nem is tudja, mekkora fájdalom nekem, hogy nem sikerült megvédelmeznem a miniszterünk fékezhetetlen megalomániájától! Ha valaki, hát maga, Lucy, igazán nem érdemelte meg, hogy belegabalyodjon ebbe az egészbe; sem azt, hogy Mr. Weasley meggondolatlanul a nyakára hozza Rakepicket, akit immár évek óta hiába próbálok elkapni...

A boszorkány az ajkába harapott. – Mennyit tud? – kérdezte halkan.

Dumbledore szelíd mosollyal nézett rá. – Nos... a teljes – és talán kissé szerénytelen – igazság úgy hangozhatna, hogy mindent... ám mint annyi tehetséges, ám csúfos véget ért mágus példája is bizonyítja, a szerénytelenség aligha kifizetődő; ezért maradjunk annyiban, hogy legalább annyit, mint maga.

– Remek! – sóhajtott Lucy. – Nézze, professzor úr, engem nem érdekel ez az egész széfes-titkolózós-egymást átverős dolog. Én csak a pénzemet akarom, meg hogy visszamehessek Erdélybe... de a főnököm, Bogrod hallani sem akar róla.

– Nem csodálom! – Dumbledore szeme gunyorosan megcsillant. – Bogrod sokat köszönhet a maga sikerének, s mára alighanem belátta, hogy fontosabb szerepet is oszthat magára, mint a bűnbaké. Csak éppen túl sokat tud... – Dumbledore most már nem mosolygott. – Azt hiszem, ha nyugodt életre vágyik, valóban itt az ideje munkahelyet váltania – dünnyögte.

– Miért olyan fontosak azok a széfek? – kérdezte Lucy. – Mi van bennük, ami ennyire kell Caramelnek?

– Hogy mi van bennük? – Dumbledore kacsintott. – Banális válaszom minden bizonnyal csalódást okoz magának, ám a válasz egyszerűen... arany. Felfoghatatlan mennyiségű arany, több, mint amennyi a Minisztérium összes adósságát kiegyenlíthetné a Gringotts felé.

Lucy akaratlanul is visszaemlékezett a miniszter Bogroddal folytatott beszélgetésére, amit Bill meg ő kihallgattak. Akkor nem úgy tűnt, hogy Caramel túlságosan díjazná a pénzvisszafizetés ötletét: eddig bele sem gondolt ebbe az egyértelmű ellentmondásba. Nem akaródzott azonban elmesélnie az esetet Dumbledore-nak, így csak annyit mondott:

– De hát a Sequestrum minden vagyonával együtt a Gringottsé! Még ha valami borzalmas átok zárja is le azokat a széfeket, a kobldoknak akkor sem érné meg hagyni, hogy a Minisztérium a saját aranyukkal fizesse ki őket...

– Jómagam is így gondolom – felelte Dumbledore –, és mégis... Ragnuk igazgató úr késznek mutatkozik elengedni az adósságot, amennyiben az átoktörők sikeresen kinyitják a széfeket – és persze, amennyiben a Minisztérium varázslénypolitikája javulást idéz elő a koboldok helyzetében. – A professzor diszkréten felkuncogott. – Szegény jó Cornelius... a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám, hogy a pálcahasználat jogáról kelljen vitatkoznia egy kobolddal!

– Pandora szelencéje, mi? – dünnyögte Lucy. – Caramel kinyitotta, és most sorra bújnak elő belőle a kellemetlen dolgok...

– Pompás hasonlat – bólintott Dumbledore. – Tudja, a miniszter úrral gyakran vannak véleménykülönbségeink, jelen helyzetben azonban elismerte, hogy a segítségemre szorul. Több gyakorlatom van a koboldokkal való alkudozásban, mint neki, ezért is egyeztem bele, hogy közvetítőként lépjek fel a Ragnukkal folytatott tárgyalásain.

– Csak ezért? – szaladt ki Lucy száján. – Kizárólag, mert egy fafejű bunkónak tartja?

– Mindig olyan erősen fogalmaz! – felelte könnyedén a professzor. – Én inkább úgy mondanám, aggódom, hogy Cornelius tovább talál nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér.

Lucy kezdte érteni a helyzetet. – Nem minden kobold olyan engedékeny, mint Ragnuk, igaz?

– Nem bizony. Az utóbbi időben egyre több a nézeteltérés az igazgató és a Gringotts tanácsa között; ha kívülről nem látja, csak pillantson bele a gondolataikba... Időről időre felvetődik a lehetőség, hogy Ragnuk helyett a bátyjának, Gnarlaknak kellene átvennie a bank vezetését: ugyanannak a Gnarlaknak, akit a merengőben is láttunk. Ez pedig... – Dumbledore megköszörülte a torkát. – Nos, Gnarlakot ismerve erősen kétséges, hogy jól sülne el.

– Sosem találkoztam vele – tűnődött Lucy. – Ragnuk még csak nem is említette, hogy van egy bátyja...

– Nem lep meg! – Dumbledore hátradőlt a székében, egy üres italporos zacskót forgatva az ujjai között. – Gnarlak mindig is szeretett a háttérben maradni; és ha akad kobold, aki igazán veszélyt jelenthet a társadalmunkra, az ő. Jobban ismer minket, varázslókat, mint a társai többsége; mindig is jeleskedett benne, hogy kifürkéssze vágyainkat és félelmeinket, valahogy úgy, mint Voldemort nagyúr. Valóban... rejtély, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe. Tudja, Lucy, Gnarlak kobold létére sokkal több emberi vonást hordoz, mint amennyit Voldemortban valaha is láttam.

Lucy megborzongott. – Muszáj folyton kimondania a nevét?

– Nem tartom helyesnek, hogy sötét dicsfénybe vonjuk. – Dumbledore felvonta a szemöldökét. – Ez csupán fokozza vak félelmünket, engedi, hogy eluralkodjon rajtunk. Meglepőnek tartom, hogy ódzkodik Voldemort nevének kiejtésétől azok után, ami az édesanyjával történt.

– Nem ő ölte meg – vont vállat Lucy. – Tudjukki egy őrült gyilkos volt, ez kétségtelen, de nem tehetjük felelőssé mindenért, amit a követői műveltek. Lestrange meg Dolohov Grindelwald, Merlin vagy akár a maga nevében is ugyanígy kiélték volna a beteges hajlamaikat, ha a helyzet úgy hozza! Tudja, professzor úr, a legtöbb emberből nem is olyan nehéz pszichopatát csinálni, a csírája eleve ott van bennük...

Dumbledore érdeklődve nézett rá. – Maga már csak tudja! – mondta, több lelkesedéssel, mint amennyit Lucy ildomosnak érzett. – Gnarlak mindenesetre súlyos fenyegetést jelent a Gringottsszal folytatott tárgyalások kimenetelére, és Bogrod mesterkedése is egyre aggasztóbb. Még szerencse, hogy azóta sikerült kicsikarnom Ragnukból egy Cornelius számára kedvezőbb ajánlatot – nem is tudom, mi járt a fejében, amikor játszmázni akart egy kobolddal!

– Szóval maga erről is tud? – kérdezte Lucy vigyorogva. – Szegény főnök... egyre rosszabbul áll a szénája.

Dumbledore felkapta a fejét. – Maga is hallotta? – kérdezte, és most először nyugtalannak tűnt. – Hogyhogy?

– Billel kihallgattuk őt meg a minisztert, amikor kinyitottuk a hét-tizenegyest...

– Úgy érti, a hétszáztizenegyes széfet?

Lucy furcsálkodva pillantott fel. Dumbledore letette az italporos zacskót, és sasként figyelte őt az asztal túloldaláról. Arcát ezüstös fénykörbe vonta a merengő derengése: ebben a megvilágításban öregebbnek tűnt, mint valaha.

– Maga már megint tud valamit, amit én nem – állapította meg Lucy.

– Kérem, ne tegyünk úgy, mintha ez az állapot szokatlan lenne – felelte kissé élesen Dumbledore. – Mi dolguk volt abban a széfben?

– Hát, mi csak... egy utalást teljesítettünk. Soron kívül, tudja. Ezer galleont fizettek érte.

– Mire kellett az a pénz?

Lucy Dumbledore arcát látva úgy döntött, meg sem próbálja kijátszani a „banki titok"-kártyát.

– Egy seprűre – mondta könnyedén. – Épp karácsony előtt.

Dumbledore egy pillanatig megkövülten meredt rá, aztán felkacagott.

– Egy seprűre! – ismételte. – Hát persze! Ezerszer átnéztem, és semmi... az égadta világon semmi... – Dumbledore felpattant, és járkálni kezdett a szobában. – Ez persze nem magyarázza meg a helyzetet – dünnyögte. – És mégis – csak tudnám, melyikük az!

– Professzor úr – kezdte óvatosan Lucy –, mi...

– Semmi! – vágta rá Dumbledore, még mielőtt végiggondolhatta volna, hogyan folytassa a mondatot. – Valaki a bolondját járatja velem, ennyi az egész. És már nagyon itt az ideje, hogy rájöjjek, ki az!

– Rendben... de hogy jön ehhez az egész Gringotts-beli mesterkedéshez Rakepick? – kérdezte összezavarodva Lucy. – Miért ilyen fontos magának, hogy elkapjuk, ha közben Caramellel van elfoglalva?

– Azért – felelte Dumbledore, higgadtságot erőltetve a hangjára –, mert Patricia Rakepick mindig is a hatalom megszállottja volt. Magas banki pozíciókra tört: az átoktörőknek kijáró kalandoknál jobban már csak ezek vonzották. Amikor maga és Mr. Weasley segítséget kértek tőle, alighanem felkeltették a figyelmét... Rakepick gyűlöli Bogrodot, mert azok az információk, amelyek alapján a Minisztérium keresni kezdte, tőle származtak. Bizonyára úgy gondolja, két legyet üt egy csapásra: bosszút állhat régi ellenségén, és egyúttal visszatér a Gringottsba. – Dumbledore Lucyéba fúrta a tekintetét, és a boszorkány hirtelen úgy érezte, mintha egyenesen a napba nézne. – Érti már, mekkora veszélyben forog?

Lucy megdermedt. – Úgy érti, hogy...

– A maga alakját akarja felvenni – bólintott Dumbledore. – Meg akarja ölni magát, Lucy.

A boszorkány megmarkolta a széke szélét, hogy elfojtsa a keze reszketését, Dumbledore pedig – szinte megbotránkoztató módon – felnevetett.

– Ne aggódjon már annyira! – mondta könnyedén. – Magával megyek. Csak nem gondolja, hogy több mint tíz éves ismeretségünk után épp most fogom cserben hagyni?

– Velem jön... hová? – kérdezte szúrósan Lucy. – Most akarja elkapni Rakepicket?

– Természetesen – vágta rá Dumbledore. – Úgy gondolom – és felteszem, ebben egyetért velem – hogy a megérdemelt nyári vakációt jobb volna kellemesebb teendőkkel töltenem.

– Hát... öh... – Lucy megzavarodva pislogott. – Honnan tudja egyáltalán, hol van most Rakepick? Csapdát állított neki? De hát... de hát azt nem tudhatta, hogy ma itt fog találni engem! Hiszen csak reggel döntöttem el, hogy egyáltalán nekiindulok.

– Ezt valóban nem tudhattam. – Dumbledore széttárta a karját. – Csupán reménykedtem benne, hogy meglátogatja Remust még holdtölte előtt, és szemtől szembe figyelmeztethetem magát. Ha nem találkozunk, Fawkest küldtem volna maga után Londonba... egyre közelebb jár a tűzhöz, és az elmúlt napokban komolyan tartani kezdtem tőle, hogy Rakepick lecsaphat magára, vagy Mr. Weasleyre. Perselus figyelmeztetése óta tudtam, hogy cselekednem kell: ha Rakepick valóban elvégezte az Invultus-bűbájt, annak beláthatatlan következményei lesznek.

– Már megint megmentette az életem – mondta halkan Lucy. – Én meg semmit sem tudok érte adni cserébe...

– Dehogynem! – vágta rá Dumbledore. – Velem jöhet, segíthet elkapni Rakepicket.

Lucynak – kezdeti elszántsága ellenére – hirtelen cseppet sem akaródzott a boszorkány közelébe mennie; Dumbledore azonban, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, előrehajolt az asztal fölött, és biztatóan rámosolygott.

– Bízzon bennem! Nem kérném, hogy kísérjen el, ha nem lenne jó okom rá. Rakepick előtt olyasvalakivel van találkozóm, aki jó eséllyel át akar majd verni, néhányszor meg is tette már. Maga segíthet nekem abban, hogy ezúttal ne sikerüljön neki... és ha az időzítésünk kellőképpen pontos, Rakepick még éppen tanúja lehet beszélgetésünk végszavának.

– Biztos benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte a szokásosnál némileg vékonyabb hangon Lucy.

– Amíg azt csinálja, amit mondok, nem eshet bántódása – szögezte le Dumbledore. – Természetesen amennyiben nem kíván velem tartani, eszemben sincs kényszeríteni...

– Nem akarok még jobban belekeveredni ebbe az egészbe – vallotta be Lucy. – Pontosabban: ki akarok szállni belőle.

– Ez esetben azt ajánlom, haladéktalanul ürítse ki a Gringotts-beli széfét, és a hajnal már ne Angliában érje! – felelte szelíd, ám komoly hangon Dumbledore. – Nem Bogrod az egyetlen kobold, aki felfigyelt magára... meglepődnék, ha Ragnuk nem tenne rövidesen az asztalára egy új munkaajánlatot, szemtelenül magas fizetéssel.

– Nem fogadnám el – vágta rá Lucy. – Csak azt akarom, hogy hagyjanak békén a sárkányaimmal.

– Bölcs döntés – bólintott Dumbledore. – Akkor hát, amennyiben velem tart, járjunk a végére... amennyiben pedig nem, itt elválnak útjaink.

Azzal előhúzott a zsebéből egy félig teli bájitalos fiolát, kihúzta belőle a dugót, és egy hajtásra kiitta annak híg, zavaros tartalmát. A hatás azonnali volt: az ősz professzor arca egy csapásra kisimult, haja és szakálla gesztenyebarna színt öltött, az asztalon pihenő keze pedig teltebb, rózsaszínűbb lett, s nyomtalanul eltűntek róla a ráncok.

– Kor-korrigáló főzet – magyarázta jókedvűen Dumbledore. – Pofonegyszerű találmány, olyannyira, hogy a legtöbb mágikus ellenőrzőpont ki sem mutatja... – Elgondolkodva vette szemügyre arcát az asztala szélén lévő szelence tükrében. – Hm. Mit gondol a frizurámról?

– Hát... én még mindig felismerném magát – nyögte ki a boszorkány.

– Jómagam is ettől tartok – bólintott Dumbledore. Lustán intett a pálcájával, kissé hullámos, vállig érő tincseket bűvölve magának; hosszú szakállát pedig teljesen eltüntette, sima, fiatal arcot varázsolva magának. Egyedül a szeme maradt a régi – tisztán, áthatóan kék.

Lucy szaporán pislogva nézett el a professzor válla fölött. Igyekezett nem bámulni, bár szinte felfoghatatlan volt számára, hogy valóban őt látja: Albus Dumbledore-t, aki alig tűnik idősebbnek nála.

– Így már jó lesz – jelentette ki elégedetten Dumbledore. – Akkor hát...

– Magával megyek – mondta önkéntelenül Lucy. – Ezt vétek lenne kihagyni.

– Ez esetben javasolnék egy kiábrándító bűbájt – felelte a meglepetés legkisebb jele nélkül Dumbledore. – Sok kellemetlen kérdéstől megkímélheti magát, ha senki sem lát bennünket együtt elmenni.

– Ne maszkírozzam el az arcom?

– Semmi esetre! Pontosan az kell nekünk, hogy az emberünk magát lássa.

– És... és hoppanálni fogunk? – kérdezte elszoruló torokkal Lucy. A mágikus helyváltoztatásnak ezen gyűlölt formája még kínzóbb aggodalmat ébresztett benne, mint a tudat, hogy nemsokára szemtől szemben fog állni Patricia Rakepickkel.

– Nem szeretném olyan mágus benyomását kelteni Mr. Borginban, aki Skóciából egészen Londonig képes hoppanálni – hunyorgott Dumbledore. – Arra gondoltam, használhatnánk az autóját.

– Mr Borgin...? – Lucy valósággal roskadozott a rátörő információmennyiség alatt. – Mi dolga magának Mr. Borginnal?

– Később mindent megmagyarázok – ígérte Dumbledore. – Most azonban indulnunk kell, sürget minket az idő.

Lucy vonakodva bólintott, és követte a professzort az igazgatói szobából lefelé vezető lépcsőn. Dumbledore mélyen a szemébe húzta süvegét, bár nem volt rá szükség: a nagyteremben már javában zajlott a lakoma, a folyosókon pedig egy lélek sem járt. Lucy gyorsan előhúzta a pálcáját, hogy kiszórja a kiábrándító bűbájt, ám az ujja megakadt a zsebében lapuló, finoman reszkető patkány kopasz farkában.

– Hát te még mindig itt vagy? – mormolta a boszorkány. – Tűnés! Nálam aztán nem lenne jó helyed... Fifi keresztben lenyelne...

Sok időbe telt leráznia a hívatlan vendéget; a patkány még akkor is megpróbált visszacsimpaszkodni a zsebébe, amikor harmadszorra – ezúttal kissé erélyes mozdulattal – tette le a földre. Lucy végül egy pálcaintéssel távtaszította az alkalmatlankodó állatot, és gyorsan kereket oldott egy rejtekajtón keresztül, amire még diákkorából emlékezett.

Csak a Roxfort előcsarnokában érte utol Dumbledore-t; a varázsló most már nyíltan sietett, Lucynak szinte futnia kellett, hogy lépést tartson vele. A dementorok Dumbledore parancsára elkerülték őket, Lucy azonban így is kissé sápadt volt, amikor lehuppant a Chevrolet volánja mögé, és levette magáról a bűbájt. Dumbledore olyan természetességgel foglalt helyet mellette, mintha az övé lenne az autó, és kedvtelve körülpillantott.

– Csinos – mondta elismerően. – Tudja, jómagam is többször megfontoltam, hogy beszerzek egy hasonló masinát; de fájdalom, sosincs időm rá!

– Aha – mondta halkan Lucy. Hirtelen szembesült egy apró kellemetlenséggel. – Öhm... Dumbledore professzor... tudja, az a helyzet, hogy ez a kocsi nem tud repülni, meg ilyenek. Ezen vesztünk össze Hagriddal. Csak mugli módra lehet vele utazni.

– Ezen könnyen segíthetünk – felelte Dumbledore, és pöccintett egyet a pálcájával. – Portus!

Lucy eltátotta a száját.

– Hát persze...! – suttogta. – Mekkora hülye vagyok! Hogy az ördögbe nem jutott még eszembe...

– A zsupszkulcs-módszerrel hosszútávon nem menne sokra – mondta Dumbledore. – Az úticélok gyakori cserélgetése rémesen ingataggá teszi a bűbájt hordozó tárgyakat... kapaszkodjon, úgy látom, indulunk...

Lucy megmarkolta a kormányt, és a következő pillanatban valóban magába szippantotta őket az ismerős pörgés-kavargás. Egy néptelen kocsibeállóban bukkantak fel valahol London külvárosában; és amikor Lucy begyújtotta a motort, a lejátszóban rekedt kazetta ezt felhatalmazásnak érezte, hogy teljes hangerővel bömböltetni kezdje az ABBA zenekar egyik régi slágerét.

– Jaj, ne idegesíts már! – csattant fel Lucy, és ingerülten rácsapott a műszerfalra. – Bocsánat – szabadkozott. – Mindig olyan zenét játszik, amilyet épp akar...

Dumbledore-t azonban nem látszott zavarni a fülsiketítő zene, sőt: lelkesen dúdolta a dallamát az orra alatt.

– Szóval – kockáztatta meg a feltevést Lucy, amikor már a Charing Cross Roadon jártak –, Borginhoz megyünk.

– Úgy van – bólintott Dumbledore.

– ...tehát maga valamiféle varázstárgyat akar megszerezni.

– Jobb, ha én találok rá, mint Cornelius – helyeselt kedélyesen Dumbledore. – Ő azonnal használatba venné.

– Micsodát? – Lucy mintegy mellékesen vetette fel a kérdést, miközben megelőzött egy buszt. Nem tudta, meddig feszítheti a húrt...

– A Sequestrum kulcsát, természetesen! – Dumbledore széles, bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – A Gringotts mélyén lévő lezárt régión számos átok ül, ám a koboldok legendás aranyát mindezen akadályokon túl ez a széf tartalmazza. A kulcsa számos kalandos, és meglehetősen véres esemény következtében évszázadokkal ezelőtt hozzánk, varázslókhoz került, és több alkalommal gazdát cserélt... – Dumbledore felsóhajtott. – Hosszú évekkel ezelőtt egyszer már a keresésére indultam, ám elveszítettem a nyomát. Borgin azonban nemrégiben rejtélyes körülmények között megszerezte egy csempésztől; én pedig – Wulfric Galore, a skót kalandor képében – megalkudtam vele, és most magamhoz veszem. Ezáltal, ha Ragnuk átoktörői zöldágra vergődnek az átkokkal, már csak ki kell majd nyitniuk a Sequestrumot...

– És maga ezt valóban akarja? – kérdezte halkan Lucy. – Hiába bizonygatja, hogy segíteni akar neki, nekem úgy tűnt, mintha aggasztaná az eshetőség, hogy Caramel sikerrel járhat.

Dumbledore még mindig mosolygott. – Fájdalom, ez olyasmi, amibe nem avathatom be, kiváltképp, ha nyugodt életre vágyik. Elégedjen meg annyival, hogy a kulcs olyan mágikus tulajdonságokkal rendelkezhet, melyek felbecsülhetetlen értékű előrelépést hozhatnak bizonyos... kutatásaimhoz. Az is lehetséges továbbá, hogy valamelyik előző tulajdonosa elátkozta; nem kockáztathatom, hogy akár a Gringottsa, akár a Minisztériumra szabaduljon egy effajta sötét varázslat.

A válasz kielégítőnek tűnt, Lucy mégis úgy érezte, mérföldekkel elkerüli az igazságot. Nem volt azonban ideje tovább töprengeni ezen, mert megérkeztek a Foltozott Üst mugli világra nyíló bejáratához; s őt először az kötötte le, hogy parkolóhelyet találjon, később pedig az, hogy ne maradjon le Dumbledore hosszú lépteitől. Korábbi félelmét mintha elfújták volna – most elemében érezte magát, szinte büszke volt rá, hogy beavatást nyerhetett a professzor titkos terveinek egyikébe.

– Aberforth mondott valamit, amikor visszajöttem Angliába – szaladt ki a száján, amint bekanyarodtak Borgin boltja elé. – Figyelmeztetett, hogy ne hagyjam, hogy maga bármibe is belekeverjen...

– Ez esetben csúfos kudarcot vallott – felelte csevegő hangon Dumbledore. – Maga sosem hallgat a józan ész parancsára; talán mert olyan ügyesen hálózom be újra és újra, talán mert kedvel engem...

– Teljesen odavagyok magáért – vágta rá vigyorogva Lucy. – Na mi lesz, hogyan erőszakoljuk ki Borginból a holmit?

– Nem lesz nehéz – felelte tűnődve Dumbledore. – Olyan ajánlatot tettem neki, amit bolond lenne visszautasítani; a maga jelenléte azonban megzavarja majd, nekem pedig pontosan ez kell. Csak tegyen úgy, mintha felmérné a terepet: ez nagyon fontos, Lucy! Nézzen körbe, a figyelmét azonban mindvégig tartsa Borginon, és azon, hogy mit érez, fél-e tőlem, dühös-e rám, hazudik-e nekem... Minden apró részlet számít.

– Oké – mondta elszántan Lucy. – Sima ügy. Na és Rakepickkel mi lesz?

– Meg van róla győződve, hogy Wulfric Galore értékes információk egész sorát készül átadni neki magával és a Gringotsszal kapcsolatban. – Dumbledore szemében halvány fény villant. – Úgy teszünk majd, mintha a foglyom lenne; és amikor Rakepick bevallotta, hogy mire készül magával, becsattan a csapda.

Lucy gyorsan összébb húzta magán a köpenyt, hogy elrejtse borzongását. Körülöttük langyos és illatos volt a nyáreste, neki mégis végigfutott a hátán a hideg, ahogy megérezte Dumbledore csendes haragját. Ezredszerre is hálát adott, hogy az ősz professzor nem az ellensége.

A Borgin & Burkes ajtaja megnyikordult, ahogy beléptek; az ajtó fölött megszólalt egy kicsiny harang, a pult mögött ülő alak pedig felkapta a fejét. Nem Borgin volt az...

– Snyde! – döbbent meg Lucy. – Te ilyenkor is dolgozol?

– Épp zárunk – felelte furcsa hangon Merula. – Gyere vissza holnap... – hirtelen Dumbledore-ra villant a tekintete. – Ez meg már megint kicsoda, Dawlish? A tanár palid, akiről beszéltél?

– Remus nem... – kezdte Lucy ingerülten, de Dumbledore megelőzte.

– Wulfric Galore, szolgálatára – mondta, és kezet csókolt a döbbent Merulának. – Miss Dawlish volt olyan kedves, és megmutatta nekem a várost... no de Mr. Borgin már bizonyára vár engem. Lekötelezne, ha megmondaná neki, hogy megérkeztem.

– Mr. Borgin házon kívül van – felelte mogorván Merula.

– Ugyan, kedvesem – mosolygott Dumbledore. – Igazán áthívhatja a másik szobából.

Lucy talán még sosem látta lakótársát ennyire döbbentnek. – Honnét...

– Jól ismerem Borgint – egyébiránt pedig sürgős dolgom van vele, akár teljesítette a kérésemet, akár nem.

Volt valami Dumbledore tekintetében, ami idősebb önmagára emlékeztetett, és ami szemmel láthatólag arra ösztönözte Merulát, hogy ne falazzon tovább a főnökének. Mielőtt azonban eltűnt a pult mögött lógó függöny túloldalán, még visszaküldött egy vigyort Lucyra (aki gyanítani kezdte, hogy nem fogja csípős megjegyzések nélkül megúszni Wulfric Galore esetét).

Borgin csupán hosszú percek múlva került elő, meglehetősen bosszús arckifejezést öltve.

– Csak az idejét vesztegeti! – mondta köszönés helyett Dumbledore-nak. – Gondolhatja, hogy ha nálam lenne, amit keres, tárt karokkal vártam volna magát. Egész rendes summát ígért érte...

– Sokszoros árat kínálok, ezt maga is tudja – felelte szelíden Dumbledore. – Ezek szerint mégis eláll az üzlettől?

– Nem önszántamból – morogta Borgin. – Mondom, hogy már nincs nálam... – Hirtelen Lucyra ugrott a tekintete. – Hát ő meg mit keres itt?! Megmondtam, hogy a bankot ne keverje bele!

– Ne zavartassa magát – felelte vidáman Lucy. – Wulfric régi barátom, csak elkísértem. Nyugodtan gorombáskodjon vele tovább, a koboldokat a legkevésbé sem érdeklik a kacatai. Nekem viszont néha megtetszik némelyik...

A boszorkány ígéretéhez híven látványos felfedezőútra indult a boltban; nagy zajjal kinyitotta a szekretereket, és kedvére elszórakozott néhány olyan aprósággal, amit nem védett vitrin. A szeme sarkából azonban végig Borgint figyelte, aki növekvő indulattal vitatkozott Dumbledore-ral.

– Az a nyomorult tolvaj Mundungus Fletcher az oka! – sziszegte. – Vártam egy szállítmányt, ami meg is érkezett. A holmi ott volt magának kikészítve, csak egy pillanatra vettem le róla a szemem – elvégre is kinek kellene egy volt-nincs szekrény kulcsa, amihez még a szekrény is hiányzik? Egyáltalán, mi a fenéért kell ez annyira magának?

Egy volt-nincs szekrény kulcsa? – döbbent meg Lucy.

Lehetséges volna, hogy Borginnak fogalma sincs a kezébe került tárgy értékéről? Igaz: ha volna, talán nem bánt volna vele ilyen könnyelműen, és semmi esetre sem kínálná eladásra...

– Tehát Mundungus Fletchernél megtalálom a kulcsot? – dörögte Dumbledore. – Garantálja nekem, hogy nem adott túl rajta?

– Mostanra akár a világ másik felén is járhat – vont vállat Borgin. – Értékesebb, mint gondoltam, igaz? Koboldmunka... mi másért lenne magával egy gringotts-i ügynök?

Szóval most már ügynök vagyok? – gondolta epésen Lucy.

– ...persze Gnarlak magától nem meri idetolni a rusnya képét, mi? Mindig csak ezek a csapdák meg célozgatások!

Már megint Gnarlak. Ismét felbukkant a név, Ragnuk bátyjának neve, melyet a Gringottsban soha senki sem ejtett ki. Ezért hozta volna őt magával Dumbledore? Hogy kibújjon a szög a zsákból...?

– Sejtelmem sincs, miről beszél – mondta barátságosan Dumbledore. – És azt sem értem, mit van úgy oda – igaz, maga esett el egy jó üzlettől, nem én... Egyébként ki az a Gnarlak?

– Na ne röhögtessen! – mordult fel Borgin. – Maguk mind egy húron pendülnek. Ez az ő módszere, én aztán felismerem! Mindig másokat küld maga helyett, épp, mint annak idején a Sötét Nagyúr... hát mondja meg Gnarlaknak, hogy nem tudom, hol a lánc! Rég megvették tőlem, az a másik pedig sohasem volt a birtokomban. Ezt már réges-rég elmondtam neki is!

– Lánc...? – kérdezte halkan Dumbledore. Érzéseinek színezete hirtelen olyannyira megváltozott, hogy Lucy összerezzent. Eddig az elégedettség egyre nagyobb hullámai áradtak a professzorból, bizonyítékaként annak, hogy bár Borgin elveszítette a kulcsot, Dumbledore furcsa módon mégis megkapta a beszélgetéstől, amit akart... a titokzatos lánc említése azonban megzavarta, felkavarta, és Lucy tudta, hogy bármiféle titkot őrizget is Borgin, Dumbledore most kiszedi belőle...

Igyekezett feltűnés nélkül közelebb húzódni a két férfihoz, hogy jobban hallja, amit mondanak, ám hirtelen egy kezet érzett a vállán.

– Én vagyok! – Ha nem tudja, hogy csak Merula hangját hallhatja, talán meg sem ismerte volna. – Beszélnünk kell, Dawlish. Gyere, menjünk ki, hagyjuk a pasidat veszekedni...

– Dumb... öh, Wulfric nem a pasim – szögezte le Lucy. – És Remus sem az, érthető?

– Ja, persze – felelte közönyösen Merula. – De most jobb dolgunk is van, mint arról beszélgetni, hogy kivel fekszel össze...

Lucy elfojtotta a késztetést, hogy megátkozza.

– Megígértem Wulfricnak, hogy megvárom – súgta. – Majd este megbeszéljük... beugrom, mielőtt hazamegyek Billhez...

– Nincs annyi időm, Dawlish! – sziszegte Merula. – Most kell jönnöd!

– Jól van, na... – motyogta a rátörő rossz érzés ellenére Lucy. Óvatos pillantást vetett Dumbledore-ra, aki még mindig Borginnal vitatkozott, aztán visszafordult Merulához. Hiába próbálta kifürkészni az érzelmeit; mintha egy feneketlen fekete tóba bámult volna... csak annyit tudott megállapítani, hogy Merula valami rejtélyes okból őrülten siet. – Mi ennyire fontos?

Lakótársa nem méltatta válaszra, és Lucy kis habozás után a nyomába eredt. Bármit is akart mondani Merula, úgy tűnt, titkolnia kell munkaadója elől, mert egyenesen egy keskeny sikátorba vezette Lucyt: hasonlóba ahhoz, amit Remus emlékeiben látott.

– Lassabban, Snyde! – csattant fel Lucy. Merula már vagy tíz másodperce eltűnt előle, és még mindig volt közöttük egy sarok...

És akkor, váratlanul határtalan, mindent elsöprő balsejtelem lett úrrá rajta.

Megérezte a szándékot, mielőtt a pálca elsült volna; és maradt annyi lélekjelenléte, hogy lélegzetét visszafojtva egy durva, repkényborította házfalhoz lapuljon. A zöld fénycsóva vészes közelségben suhant el mellette, olyan közel, hogy érezte a szelét és hallotta a kíséretében járó tompa zúgást is.

A halálos átok fülsiketítő robajjal belecsapódott egy az utcán felejtett kukába, aztán csend lett.

Lucy keze megmoccant, s félig hallotta magát, ahogy azt suttogja, Evanesco – tudata mintha elvesztette volna összeköttetését a testét mozgató ösztönökkel, melyek életre sarkallták, és gondolkodtak helyette, így kezdetben fel sem fogta, hogy láthatatlanná vált.

– Tudom, hogy ott vagy! – csendült Merula gúnyos hangja a sarkon túlról. – Gyere szépen elő, Dawlish... hagyjuk a felesleges formaságokat...

– Merula... – tátogta maga elé Lucy, holott tudta már, hogy nem Merula Snyde les rá a sötétből, nem Merula Snyde csalta őt egy sikátorba éjnek évadján, hogy megölje. Patricia Rakepick immár az ő arcát viselte, és ez csakis azt jelenthette, hogy az igazi Merula Snyde...

Lucy igyekezett minél lassabban és halkabban venni a levegőt, elszántan küzdve a rátörő ájulással.

Nem, gondolta elszántan, nem ölhette meg. Kizárt. Biztosan csak Százfűlé-főzet...

Egy pálcaintéssel felborította a kukákat a sikátor végében, és amíg „Merula" újabb zöld fénycsóvát küldött oda, gyorsan elslisszolt mellette.

Az is lehet, hogy Imperius-átok – okoskodott Lucy, minden figyelmét és energiáját ezen újabb elmélet kidolgozásába ölve. Sosem hallotta még olyasvalaki gondolatait, akit így manipuláltak – az sem tűnt lehetetlennek, hogy a Merulából áradó gyilkos indulat valójában attól származzék, aki irányította őt...

Nem ölte meg, érvelt Lucy, miközben futólépésben szelte az utcákat az autója felé. Nem volt rá oka...

Olyan könnyen lerázta üldözőjét, hogy biztos volt benne: Merula – vagy az, aki Merulának tettette magát – meg sem próbálta követni. Talán feltűnt volna Borginnak, ha olyan sokáig van távol.

Nem halt meg, bizonygatta Lucy, miközben egy jól irányzott satufékkel megállt a Grimmauld téri ház előtt. Nem logikus. Merulát egyébként sem lehet csak úgy megölni...

– Alohomora! – parancsolt rá a Rókalyuk rozoga ajtajára, s amint kattant rajta a zár, rögtön be is rúgta. Kivont pálcával rontott be a sötét lakásba, készen rá, hogy miszlikbe átkozzon bárkit, aki az útjába kerül...

– Hé, kislány! Le a pálcával, csak én vagyok az, Bob!

Lucy megtorpant. Ugyanaz a szakállas férfi nézett vele farkasszemet a nappaliba vezető ajtó túloldaláról, akit korábban is látott már Merulával; és Lucynak kéretlenül-váratlanul átfutott az agyán, hogy most, hogy izmos, tetovált karjait elrejti egy talár, a haja pedig ügyetlen lófarokba van kötve, már sokkal inkább hasonlít azokra az emberekre, akiket általában Bobnak hívnak.

– Be is kopoghattál volna – motyogta sután a varázsló.

Lucy ügyet sem vetett rá. – Merula hol van?

– Fáradt volt, azt mondta ledől... – Bob meglepetten pislogva nézte, ahogy Lucy berúgja a hálószoba ajtaját. – Te meg mi a fenét művelsz?!

Merula ágya üres volt; Lucyén pedig, amit kissé pontatlanul összetoltak vele, egy kupac holmi hevert széttúrt összevisszaságban. A boszorkány a saját könyveire és ruháira ismert bennük; valaki tehát átkutatta az itthagyott dolgait...

Merula az ablak felé fordított székben ült mozdulatlanul; hátulról nézve úgy tűnt, alszik, esetleg a félig lehúzott redőnyt bámulja.

– Synde – szólt rá Lucy élesen. A másik nő nem mozdult, őt pedig valami visszatartotta attól, hogy közelebb menjen hozzá.

– Snyde! – mondta megint, szinte kiabálva.

– Mondom, hogy alszik! – pörölt Bob. – Igazán békén hagyhatnád még egy kicsit...

– Merula! – erősködött Lucy egyre magasabb és vékonyabb hangon. – Ez nem vicces, hallod?! Ébredj már fel!

Bátorságát összeszedve átszelte a szobát, és jó erősen megrázta Merula székének támláját. A boszorkány teste esetlenül rázkódni kezdett, s válla lecsúszott a támla tetejéről, amin korábban támaszkodott. Bal keze petyhüdten lógott lefelé, és amikor Lucy kinyúlt érte, a tapintása hideg volt.

– Snyde... – suttogta maga elé Lucy. Néhány pillanatig fehér pöttyök táncoltak a szeme előtt, és minden tagja elnehezült. Iszonyatos, bénító rettegés lett úrrá rajta: rettegés, mert tudta, hogy Rakepick neki is ezt a sorsot szánta; és bűntudat, mert ha nem őrzi olyan féltékenyen a titkait, talán megmenthette volna tőle Merulát...

– Mi a ménkű... – kezdte mellette Bob, és egy bosszús, hirtelen mozdulattal megfordította a széket.

Lucy tudta, hogy be kellene hunynia a szemét, de elkésett. Az elé táruló látvány valósággal a földhöz szögezte, s egy örökkévalóságnak tűnő ideig csak állt, a Bobból feltörő fuldokló-öklendező hangokat hallgatva, a szeméből pedig patakzottak a könnyek.

Gyerünk, szuggerálta magát Lucy a rátörő hányingerrel küzdve, szedd össze magad... Dumbledore már vár... ha most elveszíted a fejed, Rakepick talán sosem lakol meg azért, amit tett!

Ám hiába ösztökélte magát – Merula felismerhetetlen, néhol koponyáig lenyúzott arcának látványa visszavonhatatlanul beleégett a szemébe, és ő csak térdelt tovább összegörnyedve a szék mellett...

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)