A májusi éjszaka csendjét hangos dörrenés törte meg, és a Három Seprű előtt nagyot ugrottak a kukák, hogy épségben kikerüljék a semmiből előtűnő emeletes buszt. A jármű még gurult néhány lábnyit, mintha nem tudná eldönteni, valóban megálljon-e, végül azonban mégis lefékezett; az ajtaja meglepő hirtelenséggel kinyílt, a belülről nekitámaszkodó, kopott ballonkabátba burkolózó nő pedig szitkozódva perdült le az utcakőre.

– A pokolba, Stan! – mondta hátra sem nézve, miközben kissé céltalan, poroló mozdulatokkal igyekezett javítani öltözéke eleve is kifogásolható állapotán. – Mindig elfelejtem, hogy a haverod nem tud vezetni...

– Rhoxmó' állomáf, 'őutca – darálta a nyomában lelépő fiatal férfi, nagyot harapva a kezében tartott hot dogba. – Fejre vigyá'... – egy pillanatra megtorpant, és rápislogott a kabátját poroló nőre. – 'Oppá, bosá'nat, Vufi...

– Nem érdekes – morogta Lucy Dawlish, és összébb húzta a kabátját (ami tüntetőleg megint szétnyílt, amikor a nő kinyúlt, hogy átvegye „Stan"-től az utazóládáját). – Kösz...

– Rekordidőt futottunk! – Erősködött a kalauz könnybe lábadt szemekkel, miután leszuszakolta a torkán az utolsó, legnagyobb falatot. – Két megállóval ezelőtt még Bristolban voltunk... emlékszel, mikor lerobbantunk Bristolban, Ern?

A busz sofőrje helyeslően szusszant egyet, aztán becsapta a fülkéje ajtaját – a jelek szerint nem értett egyet a vezetési stílusát ért kritikával. Stan vállat vont, és egy bamba félmosoly kíséretében visszafordult az utcakövön várakozó nőhöz, aki időközben elindult a busz fara felé.

– Hahó! Hát perkálni ki fog?

Lucy Dawlish csodálkozva visszafordult. – Nem fizettem, amikor felszálltam?

– Csak egy nyavalyás galleonod volt. Azt mondtad, keresel aprót.

– Igaz is – biccentett a nő. Nyílt, kedves arca volt, de most futólag elkomorodott, és vonásai ettől elvesztették lágyságukat; még mindig szépek voltak, de valahogy ridegek. – Na jó – mondta halkan, mintha saját magát akarná meggyőzni valamiről –, te akartad.

Ezután látszólag nem történt semmi; a szája sem mozgott, a tartása sem változott meg, csupán az egyik keze tűnt el a zsebében (melyből, ha az ember igazán fülelt, halk szuszogás szűrődött ki), bizonyára azért, hogy az erszényét elővegye. Helyette azonban a pálcája akadt a kezébe, Stan Shunpike pedig egy pillanattal később elégedetten számolt le neki hat sarlót visszajáróként.

– Kösz – biccentett Lucy, és a zsebébe süllyesztette a pénzt. – Jó utat Manchesterbe.

A kalauz ásítva biccentett. – Neked is... hé, honnan tudod, hogy Manchesterbe megyünk?

– Most mondtad, Stan – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után Lucy, és kissé megigazította a férfi gallérját. – Biztos, hogy minden oké? Majdnem öt galleonból adtál vissza...

– Mi...? Ja, igen, persze – Stan zavartan megvakarta a fejét. – Mennem kell... jó éjt.

Lucy Dawlish megvárta, míg a Kóbor Grimbusz egy visszhangzó dörrenéssel továbbáll, aztán mogorván felsóhajtott; a látszat ellenére ugyanis nem azért szórt konfúziós bűbájt Stan Shunpike-ra, mert jó mókának tartotta, hanem azért, mert – ahogy fogalmazott, és ahogy a közismert mugli mondás is tartja – le volt égve.

Persze ha valaki azt állítja, hogy le van égve, az sok különböző dolgot jelenthet annak függvényében, hogy az illetőnek úgy általában mennyi pénze van. Előfordul például, hogy valakinek hirtelen kedve támad átugrani Párizsba a hétvégén, de aztán eszébe jut, hogy épp le van égve, és egy csalódott fintor kíséretében célozza meg a lyukat a golfütőjével. Előfordul az is, hogy valaki egy hónapot késik a lakbérrel, mert épp le van égve, aztán néhány héttel később morogva törleszti. Sőt, van olyan is, hogy az ember a hónap végén érzi magát egy kissé leégve, ezért az utolsó napokban lekváros kenyéren él (az életnek ugyanis örök törvénye, hogy ha az embernek igazán szüksége van rá, valahonnét mindig előkerül egy üveg lekvár; ez a varázsvilágban sincs másként). Ami azonban Lucy Dawlish-t illeti, ő olyan értelemben volt leégve, hogy az imént említett egy galleonnal sem rendelkezett; és az egyetlen ok, amiért nem rabolta ki Stan Shunpike perselyét az utolsó knútig az volt, hogy az egész procedúra bosszantóan feltűnő lett volna. Arról már nem is beszélve, hogy Stan Shunpike ügyetlen volt és szeplős, Lucy Dawlish pedig ha csak tehette, nem bántotta az ügyetlen és (vagy) szeplős embereket. Ezért hát nem volt más választása, mint megelégedni azzal a néhány fillérrel, amit a tarsolyában lévő legolcsóbb trükkel kicsikarhatott, és továbbállni.

A nő szórakozottan elmormolt egy locomotort, és a továbbiakban nem szentelt különösebb figyelmet a poggyászának. A feltűnő gonddal lezárt láda megadóan lebegett tova gazdája nyomában, aki gyors léptekkel vágott neki a főutcának, egy pillantásra se méltatva a bal kéz felé nyíló földutat. Az rövidesen elkanyarodott; meredek emelkedője elrejtette a szem elől a Roxfort-kastély álmosan pislákoló ablakait.

Lucy egyedül Zonko Csodabazára előtt engedélyezett magának egy perc nosztalgiát, ám ebben sem lelte sok örömét. A boltban nem égtek a fények, és ő a legújabb varázsvicc-kellékek helyett csak saját sápadt arcának tükörképét láthatta a kirakatüvegben: a szeme mintha egy kicsit karikásabb lett volna, mint amire emlékezett...

A nő bosszúsan fújt egyet, és továbbindult. Ládája egy halk nyikordulással ismét felemelkedett a földről; az első sarkon aztán jobbra fordult mögötte, és engedelmesen lefékezett a mellékutca utolsó épülete előtt, melynek cégérén egy véráztatta fehér mezőbe festett, levágott fej hirdette, hogy ajtaja a Szárnyas Vadkanhoz címzett fogadóba vezet. Lucy fürgén lépdelt fel az ajtóhoz vezető lépcsősoron; útközben lerugdosott a bakancsáról néhány sárrögöt, és lustán pöccintett egyet a pálcájával. A számára kényelmetlen magasságban lévő kopogtató erre kétszer felemelkedett, és nekikoccant az ajtó fáradt deszkáinak. Válasz azonban nem érkezett – a fogadó belsejében csak akkor gyúlt fény, amikor Lucy már vagy öt perce dörömbölt rajta.

– Aberforth! – sziszegte a deszkarésbe a nő, olyan hévvel, mintha személyes sértést akarna megtorolni rajta.

– Jól van, jól van, megyek már! – hallatszott bentről a kocsmáros dohogása. Az ajtó olyan váratlanul pattant fel, hogy Lucy majdnem a férfi mellkasán folytatta a dörömbölést. – Merlin nyavalyás... amikor azt mondtam, sötétedés után, nem úgy értettem, hogy hajnali háromkor...

– Bocs... megszívattak a határon – felelte (az igazságnak némiképp megfelelően) Lucy. – Na nem mintha aludtál volna...

– Dugulj el, és gyere be! – morogta Aberforth, de azért kinyúlt, hogy lesegítse a nőről a kabátját; egy pillanattal később azonban káromkodva kapta el a kezét, az említett ruhadarab pedig egy éles rikoltás kíséretében („El a kezekkel, buggyant vénember!") átrepült az előtéren, és az egyik támláját vesztett széken landolt.

– Phineas! – csattant fel Lucy, és már emelte is a pálcáját, de elkésett: a kabát ujjából kisurrant egy ezüstös-fehéren fénylő csík, és eltűnt a helyiség végében terpeszkedő bárpult alatti résben. – ...jól van, felőlem aztán maradj ott. De ha valaki megint el akar adni kesztyűbélésnek, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

Aberforth a sebesült ujját szívogatta. – Phineas?

– Teljes nevén Phineas Nigellus. Vagy Fifi... ahogy tetszik. El kellett neveznem valahogy – Lucy megvonta a vállát. – Pont úgy ekézi az embereket, mint az a portré a bátyád szobájában. És balszerencséjére hófehér, szóval... értsd már meg, nem hagyhattam, hogy a moszkvai divatbemutatón végezze!

– Mmhmm – helyeselt Aberforth, aztán elkomorodott. – Ugye tudod, hogy Nagy-Britanniában tilos háziállatként jarvey-t tartani?

Lucy Dawlish egy pillanatig összehúzott szemekkel méregette őt. – Ugye tudod, hogy magasról...

Phineas Nigellus egy fejhangú visítással mindkettejük helyett befejezte a mondatot, a boszorkány és a varázsló pedig egymásra nevettek.

– Igaz ami igaz... – dünnyögte Aberforth, látszólag teljesen összefüggéstelenül. – Na nem mintha csak egy pillanatra is unalmassá váltak volna a dolgok. Kész őrültekháza itt minden – most például kinyílt a Titkok Kamrája...

– Nagyon vicces – mondta Lucy, és kinyitotta a kocsma egyik piszkos ablakát, felzavarva ezzel az oldalsó résben szundikáló imádkozó sáskát. Amikor azonban beállt a szavait követő gyanús csend, felhagyott a rovar tanulmányozásával, és a válla fölött hátrasandított Aberforth-ra. – Na jó, akkor fussunk neki még egyszer... hogy érted azt, hogy a Titkok Kamrája...?

– Úgy, ahogy mondom – Aberforth arca ijesztően merev volt.

– Kizárt. Egy árva szót sem olvastam róla az Átokfigyelőben... igen, néha járatom az Átokfigyelőt, és nem, nincs közöd hozzá.

– Eltussolják – mondta rekedten Aberforth, a közbeszólásra ügyet sem vetve. – Albus... meg a miniszter. Nem tudom, hogy csinálják, mert eddig nem volt emléktörlő razzia. A felügyelőbizottság már mozgolódik, de eddig senkit sem írattak ki, pedig lassan egy egész osztálynyi diák kővé dermedt...

– Kővé dermedtek? – Lucy Dawlish arca átszellemült, némileg nyugtalanító érdeklődést tükrözött. – Mitől?

– Azt nem tudom pontosan, és nem is érdekel – Aberforth lehalkította a hangját, és úgy pislogott az ablak felé, mintha attól tartana, hogy Cornelius Caramel emberei az utcáról leselkednek. – Csak azt tudom, hogy Albus már megint forral valamit, és erről a valamiről a miniszter is tud. Esküdni mernék, hogy nyakig benne van! Mi másért irkálna folyton leveleket a bátyámnak?!

– Talán azért, mert a seggét sem tudja egyedül kitörölni – felelte kajánul Lucy. – Emlékszem, egyszer bejött apámhoz az irodájába, mikor még a balesetin dolgozott... az volt az első dolga, hogy leöntötte a Kupornak szánt jelentését kávéval, aztán olyan bénán szárította fel, hogy hullámos lett a széle. Apám olyan arcot vágott, mintha sót nyalogatna.

– Valami más is van a háttérben – makacskodott Aberforth. – Éppen ezért nyomatékosan megkérlek... persze a szó szoros értelmében nem kérhetlek, de tanácsolom: ha a bátyám megpróbál belekeverni valamibe, akármibe, azonnal pakolj fel és tűnj el, minél messzebbre!

– Miért akarna bármibe is belekeverni? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Hiszen nem is tudja, hogy itt vagyok.

– Még nem, de hamarosan megtudja. – Aberforth nagyot sóhajtott. – A körök, amikben forogsz majd... – Elhallgatott.

– Értsem úgy, hogy tényleg találtál nekem munkát?

– Ne örülj neki annyira – dörmögte Aberforth. – Van valami, de nem lesz egyszerű, sem veszélytelen... ráadásul időbe telik majd, hogy megértsd, mi benne olyan veszélyes, addigra pedig talán késő is lesz.

– Neked sem ártana egy kis Vidító Varázs – dünnyögte Lucy. – Figyelj, Ab... nekem mindegy, mit csinálok, csak kell egy kis pénz, amíg összeszedem magam. Gyorsan.

– Végül is elég gyorsan fizet – dünnyögte Aberforth. – És rendszeresen, feltéve, hogy meg vannak veled elégedve...

– Kicsodák?

A kocsmáros elgondolkodva simogatta az állát. – Kérsz valamit inni? Valamit töményet? A ház állja.

– Ne kérdezz hülyeségeket – felelte Lucy, és kérdés nélkül követte a férfit a bárpult mögé. Amikor Aberforth egy pálcaintéssel az asztalra hívott egy megkezdett üveg Lángnyelv Whiskeyt, a nő egyszerűen, a nyakánál fogva meghúzta.

– Na jó – vigyorgott. – Mi van...? Tudjukki szelleme bejárónőt keres?

– Pont neked nem kellene ezen viccelődnöd! – csattant fel Aberforth. – Amilyen elővigyázatlan vagy, már bánom is, hogy egyáltalán beszéltem rólad nekik... mondd meg, Dawlish, őszintén, mennyit tudsz a koboldokról?

Lucy Dawlish érdeklődve előrehajolt, és a szemében felvillant, majd kihunyt valami lázas fény.

– Tudom például – mondta halkan –, hogy a bőrük alatt is pénz van.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)