Amikor Lucy kinyitotta a szemét, egy pillanatra azt hitte, még mindig a Rókalyuk-beli ágyán fekszik. A matrac azonban határozottan puhább volt, a padló fényesebb, a helyiség végében magasodó ablakról pedig nem csak hogy nem hiányzott a sötétítőfüggöny, de még gondosan be is volt húzva.

A boszorkány szíve feldübörgött, ahogy az oldalára fordulva körülnézett az ismeretlen szobában. Egyértelműnek tűnt, hogy nem önszántából került ide; a kabátja és a blézere összehajtogatva hevert az ágy melletti éjjeliszekrényen, a táskája pedig egy távolabbi széken. Valakinek arra is volt gondja, hogy letisztítsa a sarat a cipőjéről. Apropó táska...

Lucy talpra szökkent, és diadalittasan kezébe fogta a táska nagyobbik rekeszéből kikandikáló pálcáját. Úgy ahogy volt, félig betűrt blúzban, ráncos szoknyában és harmonikásra gyűrődött harisnyában csörtetett át a szobát kettéosztó paraván túloldalára: megtorlásra készen, eltökélve, hogy bárki is szórakozik vele, most aztán keservesen megbánja...

Remus Lupin ügyesen kitért a vállát súroló átok elől, és belekortyolt a bögréjében gőzölgő italba.

– Jó reggelt – mondta nyugodtan.

– Jó reggelt?! – ismételte Lucy, kissé hisztérikusan. – Csak ennyit bír mondani? – A pálcája ismét vészjóslóan felvillant, de végül kihunyt.

– Gondoltam, legjobb, ha ezzel kezdjük – felelte kifürkészhetetlen arccal Lupin. – Nem akartam... tolakodni, vagy ilyesmi. – Halványan elmosolyodott. – Maga pedig bizonyára nem akart megátkozni.

Lucy elszégyellte magát. – Bocsánat, én csak... tudja, amikor idegen helyen ébredek, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda, általában elég fura dolgok derülnek ki.

– Ilyen gyakran előfordul? – kérdezte óvatosan Lupin.

– Maga talán azt mondaná, igen. – Lucy megvonta a vállát. – Szóval, az a dementor rám támadt... maga meg elkergette, igaz? Patrónus-bűbájjal.

– Tudja, hogyan kell?

– Elméletben persze... – Lucy a szemét forgatta. – Mindig jó voltam bűbájtanból, de ez az egy dolog sose ment. Még egy ezüstszürke pacányi sem. – Keserűen felnevetett. – Szerintem nekem nincs patrónusom.

– Mindenkinek van patrónusa – felelte meggyőződéssel Lupin.

– Ezt már sokan mondták – legyintett Lucy. – Higgye el, én próbálkoztam... de majd a jó öreg okklumencia megoldja.

– Egyszerűbbnek tartja az okklumenciát, mint a patrónusbűbájt? – Lupin szeme elkerekedett.

– Hát persze. Sokkal egyszerűbb nem gondolni semmire, mint mindenféle szépre, ami a dementor csókja után már úgysem fog számítani... – Lucy már indult volna az ajtó felé, de megállt az asztalnál. – Az ott forró csoki...?

– A magáé – bólintott Lupin, és egy pálcaintéssel a boszorkány felé küldte a gőzölgő italt. – Jót fog tenni. Elég ihatatlan itt a csokoládé, szóval feljavítottam egy kicsit...

Lucy kíváncsian beleszagolt a bögrébe; annak sűrű, tömény csokoládéillata volt, aminek már a legyintésétől is jobban érezte magát.

– ...hol az az „itt"?

– A Foltozott Üstben. Gondolom, jobb helyekhez szokott... de az iskolaév kezdetéig Londonban kell maradnom, és ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Ne aggódjon, egy pillanat alatt beér a munkahelyére – egyébként is, még csak reggel hét van.

– Micsoda?! – szisszent fel Lucy. – Azt akarja mondani, hogy tegnap délután óta...

– Nem tudtam, mit tehetnék! – mentegetőzött Lupin. – A dementor közelsége nagyon megviselte... féltem, ha én keltem fel, csak még jobban felzaklatom vele. Ki kellett pihennie, amit újraélt, bármi is volt az. – A varázsló önkéntelen, fázós mozdulattal húzta összébb talárja nyakát. – A dementorok a legvisszataszítóbb lények, amiket valaha láttam – jelentette ki őszinte undorral. – Igya meg a csokoládét. Jót fog tenni.

Lucy belekortyolt az italba, és a vonásai egy csapásra kisimultak.

– Hű – mondta halkan. – Ezt aztán tényleg feljavította. Nem akar inkább beállni a Mézesfalásba, ahelyett, hogy kinyíratja magát?

– Folyton megdézsmálnám a készletet... – Lupin halványan elmosolyodott. – Tudja, eléggé édesszájú vagyok.

Lucy visszamosolygott rá. – Tényleg nem akartam megátkozni – mondta bocsánatkérően. – Hiszen megmentette az életem. Vagy legalábbis valami olyasmi. – Ingerülten megrázta a fejét, visszanyelve a „köszönöm"-öt, amit ebben a helyzetben kínosnak, és valahogy nevetségesnek érzett. – Biztos ez is miatta van – tette hozzá harapósan. – Black miatt. Igazán elkaphatnák már, hogy ne kelljen minden reggel a ronda képét bámulnom a plakátokon. Képzelje csak el... munkába menet kétszer igazoltatnak, engem, csak mert őfelsége még mindig szökésben van. Mostantól majd a dementorokat is kerülgetnem kell!

Sirius Black említésére Lupin arcán sötét árnyék suhant át, de mire Lucy meglepődhetett volna rajta, már el is illant. A boszorkány ennek ellenére világosan érezte a belőle áradó feszültséget, és – talán – haragot...

– Szerintem jobb lett volna, ha ezek a rondaságok az Azkabanban maradnak – jelentette ki sötéten Lucy. – Nem vagyunk hozzászokva a jelenlétükhöz... hisz látja, velem is mi történt! Ha maga nem kergeti el, az az izé kiszívta volna a lelkemet a számon keresztül, aztán otthagyott volna a fal tövében, mint egy zsák sárkánytrágyát. Ne mondja nekem, hogy Angliában bárki csak úgy, egy csettintéssel patrónusokat idézget – találkoztam minisztériumi tisztviselőkkel, akik egy pajzsbűbájt sem tudnak összehozni!

– Ezt nem kétlem – bólintott Lupin. – Mindazonáltal... a dementorok minisztériumi engedély nélkül senkin nem hajtják végre a csókot; és bár szörnyű a közelükben lenni, a legtöbbünkre nincsenek olyan erős hatással, mint magára. Ennek több oka lehet: talán az emlékei olyan szörnyűek, talán valami más miatt ilyen nehéz megbirkóznia velük...

A férfi kíváncsisága valósággal dörömbölt Lucy tudatán. Hogy időt nyerjen, a boszorkány nagyot kortyolt az italából, melynek fantasztikus íze egy csapásra eloszlatta a bizalmatlanságát. Aki ilyen csokoládét tud készíteni, az csakis jó ember lehet...

– Az apám auror – szólalt meg Lucy, olyan hangon, ahogy az időjárásról szokás beszélni. – Talán hallott is róla... az volt a háború alatt is. Aztán Tudjaki egy szép napon megorrolt rá, és ránk küldte a halálfalóit. Apám épp szolgálatban volt, szóval kettesben maradtunk anyával. Megölték, de nem siették el a dolgot... azt éltem újra. – Lucy elmélyülten piszkálta a körmét. – Tudja, erre egy kicsit érzékeny vagyok. Mikor megláttam a dementort, azt hittem, simán csak borzalmasan fogom érezni magam tőle... az nem lenne újdonság... de ha minden alkalommal végig kell hallgatnom, ahogy anyát halálra kínozzák, szerintem jobban járok, ha szépen hagyom magam...

– Meg kell tanulnia megvédeni magát – jelentette ki Lupin. – Engedje meg, hogy segítsek! Hiszen végül is ez a munkám...

– De hát hogy tudnék bármi szépre gondolni, ha közben ott lebeg előttem egy olyan sötét borzadály? – Lucy megrázta a fejét. – Gondolja, hogy sikerülne?

– Biztos vagyok benne – bólintott Lupin, a kelleténél talán kicsit gyorsabban.

Lucy úgy hörpintette fel a maradék csokoládét, mintha likőr lenne. – Remek! – mondta. – Akkor ebédnél megbeszéljük... apropó, ha így folytatja, nagyon hamar rám fog unni. Még azon sem volt időm elszörnyedni, hogy kitúrtam a saját ágyából. Úgy bánik velem, mint valami úrinővel.

– Merne csak valaki máshogy bánni magával...! – felelte a varázsló mosolyogva.

*

Lucy Dawlish élete attól a reggeltől fogva új kerékvágásba zökkent. A változás olyan hirtelen ment végbe, és olyan drasztikus volt, mintha szikével kivágták volna őt élete addigi hátteréből, és beillesztették volna egy másikba; ennek ellenére mégis természetesnek, valahogy szükségesnek tűnt az egész. Remus Lupin az életének állandó szereplőjévé vált, éppen úgy, mint a folyton dohogó Phineas Nigellus, az utóbbi időben furcsábbnál furcsább alakokkal randizgató Merula, vagy a Prófétát hozó baglyok – csak éppen Lucy nem emlékezett rá, utoljára mikor érezte magát ennyire őszintén és felszabadultan jól.

Néhány hajnalig tartó beszélgetésbe fúlt csillagnézős, csokoládét kortyolgatós este és egy félszeg csók után – amitől Remus mintha megrémült volna – Lucy azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy párként nem működnek, barátokként azonban elválaszthatatlanok lettek. Szinte minden nap együtt ebédeltek, együtt vacsoráztak és együtt rótták London utcáit; sőt, a hónap vége felé közeledve Lucy azon kapta magát, hogy a holmijai fele észrevétlenül a Foltozott Üst-beli szobába költözött. De hát hol máshol töltötte volna az estéit: egyedül, a Rókalyukban? Merulával, és azzal a furcsa szörnyvadász alakkal, akivel legutóbb összeakadt? Netalántán a Zsebkosz köz-menti bárokban, kártyapartnerekre vadászva...? Miért vesztegette volna az idejét bármelyikre is, ha helyette Remusszal üldögélhetett az egyre zsúfoltabbá váló szobában, vagy éppen Florean Fortescue teraszán, és zenéről meg költészetről (esetleg kísérleti bűbájokról és számmisztikáról) beszélgethetett vele? Ha elmehettek megnézni a muglik legújabb Hamlet-előadását, és utána éjszakába nyúlóan sétálhattak a Temze partján, azon ritka csillagokra vadászva, amelyek fényükkel átszúrták London szmogját?

Remusszal mindig lehetett beszélgetni – mindenhez hozzá tudott szólni, mindenről volt véleménye, és tökéletes hallgatóságnak bizonyult. Láthatóan nagyon érdekelte Lucy múltja, annak minden kitérőjével és zsákutcájával együtt; érdekelték a kentaurok, a sárkányok, a kalandos utazások, az átoktörőkkel megélt veszélyek, sőt, még a boszorkány egykor igen szövevényes szerelmi élete is (utóbbi szórakoztatta őt a legjobban).

És mint kiderült, Remus Lupin még ehhez is hozzá tudott szólni.

– Ismertem Gilderoy Lockhartot – jegyezte meg egy nap, mintegy mellékesen, miközben Lucy és ő a Piccadillyn átvágva próbáltak nem elmerülni a mugli reklámok neonfényes poklában. – Pár évvel alattam járt Roxfortba. Olyan bosszantóan el volt telve magával, hogy szinte már csodáltuk érte... pedig a mi szemünkben csak egy kis pisis volt. Emlékszem, egyszer az egyik barátom pávatoll-köteggé változtatta a haját, Lockhart meg teljesen kikészült tőle... – Remus halványan elmosolyodott, de a szemében nyoma sem volt vidámságnak. – Hogy jutott eszedbe éppen vele...?

Lucy elnézett a tér fölött, és próbált szenvtelen arcot vágni. – Jól jött – mondta halkan. – Bill épp együtt volt azzal a sri lankai átoktörőnővel, én meg nem akartam végig gyertyatartót játszani. Mikor meghívott karácsonyra, azt hittem, azért hív, hogy... szóval, érted. Életem legszarabb karácsonya volt... nem, várj, a második legszarabb. Azt semmi sem veri, amikor Kínában a muglik lecsuktak két hétre, mert hasisnak nézték a varangydudváimat.

Remusból kitört a nevetés, Lucy pedig megkönnyebbülten vele nevetett.

– Szóval a sztorira vagy kíváncsi? Nagyon egyszerű. Ülök a bárban, és egyszercsak megjelenik Lockhart meg a fotósa. Odaáll mellém ez a kinyalt szőke herceg, és kér magának egy citromszörpöt. Rámnéz, ránézek, megint rám néz, nézem a szemem sarkából, satöbbi-satöbbi... Évek óta nem jártam Angliában, azt se tudtam, ki ő; hallottam, hogy írt valami könyvet, de sosem olvastam. Lényeg a lényeg, Gilderoy rám hajtott, mert nem volt jobb dolga. Nagyon adta Mr Tökéletest, akinek a bőre alatt is pénz van, én pedig... bevallom, ilyenkor hajlamos vagyok belemenni a játékba, szóval ennek megfelelően adtam a buta szőkét. Szerintem sosem jött rá, hogy nem Dorothynak hívnak... – Lucy elvigyorodott. – De azért sokat tanultam tőle. Rém szórakoztató fickó volt. Különösen, mikor fél órán át dauerolta a haját, mielőtt elment levadászni egy vérfarkast.

– Na, és levadászta? – kérdezte fahangon Remus.

– Fenét! – Lucy arca elsötétült. – Én vadásztam le helyette. Pontosabban, ártalmatlanná tettem. Így jöttem rá, hogy Lockhart csaló. Utána persze ki akarta törölni az emlékeimet, hogy a saját hőstetteként állíthassa be az egészet... a gond csak az, hogy mivel volt pár, öhm, stiklim akkoriban, nem igazán szólhattam a hatóságoknak. Nagyon gyorsan el kellett tűnnöm, Lockhart meg persze kiadhatta az újabb könyvét. – Lucy dacosan összefonta a karját. – Ha még egyszer meglátom, lecsavarom a tökeit, és...

Remus el se mosolyodott. – Nem lett bajod? – kérdezte nyugtalanul.

– Egy karcolás nélkül megúsztam. Persze ezt Lockhartnak meg a stábjának nem mondtam el – Lucy gonoszul elvigyorodott. – Mielőtt megszöktem, egy listán kiragasztottam az ajtóra, hogy milyen sorrendben fogom őket megharapni, ha utánam jönnek. Valamiért azóta sem hallottam felőlük.

Remus még mindig nem mosolygott.

– Mi baj? – bökte oldalba Lucy. – Te kérted, hogy meséljek valamit...

Remus egy ideig hallgatott, aztán egyszercsak átkarolta a boszorkány derekát, és védelmezően magához húzta.

– Ígérd meg nekem – mondta szelíd, de ellentmondást nem tűrő hangon –, hogy soha többé nem vadászol vérfarkasra. Veszélyes.

– Szóval a hebridai feketesárkány oké, de a vérfarkas nem? – Lucy ránevetett. – Megosztanád velem a veszélyességmérő skáládat?

– Csak ígérd meg – mondta Remus, és olyan komolyan csengett a hangja, hogy Lucy szinte megijedt tőle.

– Jól van, na – mondta halkan. – Megígérem.

A varázsló egészen addig nem engedte el a derekát, míg az Abszol út bejárata előtt el nem váltak egymástól.

*

Augusztus utolsó hetéhez közeledve Lucy furcsa változások egész sorát vette észre Remuson. Először csak fáradtnak tűnt, aztán levertnek, az utóbbi napokban pedig egyenesen betegnek. Hiába itatta a férfit borsmentafőzettel, hiába traktálta a kedvenc meggyes pitéjével és hiába parancsolta egész napra ágyba, Remus állapota konokul rosszabbodott, ő azonban – épp ilyen konokul – nem volt hajlandó tudomást venni róla.

Egyik este, mikor a patrónusbűbájt gyakorolták Remus szobájában, Lucynak végre sikerült megidéznie azt az áttetsző, gyöngyházszínű felhőt, ami az első lépést jelentette a bűbáj elsajátításához vezető úton. Lucy annyira megdöbbent a saját sikerén, hogy kezdetben észre sem vette barátja némaságát – amikor azonban az végre feltűnt neki, ingerülten csattant fel.

– Elaludtál! Megcsináltam, és te aludtál!

– Hm? – Remus a meglepettség és a bűntudat elegyével az arcán pillantott fel rá. – Mit csináltál?

– A patrónust! Megidéztem a patrónust!

– Oh! – A férfi egy csapásra felélénkült. – Milyen volt?

– Nem is tudom... csak olyan áttetsző, lebegő micsoda.

– Meglátod, legközelebb alakja is lesz! – vágta rá büszkén Remus. A héten talán most tért vissza először a szemébe a megszokott élénk csillogás; a változás annyira váratlan, annyira feltűnő volt, hogy Lucy figyelme majdnem átsiklott a varázsló szeme alatt húzódó sötét karikákon.

De csak majdnem.

A nő egy pálcaintéssel ismét elővarázsolta a sápadt, gyöngyházszínű felhőt, és egy pillanatig mindketten elgyönyörködtek benne.

– Nem tudom fenntartani – jegyezte meg Lucy. – Előhívni is szörnyű nehéz. Csapnivaló boszorkány vagyok, igaz...?

– Nem is tudom – felelte Remus. – Elvégre is csak az eredeti fizetésed dupláját keresed meg azzal, hogy zseniális boszorkány vagy. Meg az utazóládámat bűvölted meg úgy, hogy betűrendben beleférjen egy kisebb könyvtár. Ha a kísérleti bűbájosok csak feleilyen kreatívak lennének, már rég lenne végleges gyógymódunk a sárkányhimlőre...

Lucy durcás kifejezést erőltetett az arcára. – Ezt most csak úgy mondod.

– Azért mondom, mert így gondolom.

– ...úgy értem, folytasd!

– Hát persze, hogy úgy érted. De utána majd azt akarod, hogy dicsérjelek még, meg még, és a harmadik felvonás még nincs kész.

Lucy elvigyorodott, aztán lassan megváltozott az arca.

– Remus...?

– Hmm?

– Ugye tudod, hogy ha... ha van valami... akkor nekem elmondhatod? Én is elmondanám neked, akár akarod, akár nem. Nem bírnám magamban tartani... Na mindegy. Arról van szó, hogy... tudom, hogy nem ismersz olyan régóta, de ha van valami, akkor már most úgy elmondhatod, mintha ezer éve ismernél... ennek így semmi értelme, igaz?

– Hát... – Remus megvakarta a fejét. – Mindenesetre kedves tőled.

Egymásra nevettek, és egy pillanatig megint kerek volt a világ.

*

Augusztus harmincegyedikén Remus Lupin nyomtalanul eltűnt.

Senki sem ugrott be Lucyhoz a dohányzóba, hogy néhány verssort csúsztasson a zsebébe egy cetlin; senki sem beszélgetett vele a Chudley Csúzlik legújabb megalázó vereségéről az ebédszünetben; és munka után sem várta őt senki a használt varázskönyvek standja előtt, hogy végigböngésszék az összes szekciót.

Ez volt az a pont, ahol Lucy gyanakodni kezdett. Remus ugyanis, akárcsak ő, főleg éjszakánként volt éber; és mivel dolgozni csak szeptembertől kezdett, megtehette, hogy napkeltekor menjen aludni. Gyakran előfordult, hogy Remus még délután ötkor is épphogy ébredezett, nem volt benne tehát semmi furcsa, hogy napközben nem látta. De hogy estére sem kerül elő? Hogy egyik pillanatról a másikra nyoma vész, anélkül, hogy szólna róla, ráadásul épp a Roxfort Expressz indulása előtti napon? Ez szinte elképzelhetetlen volt.

Lucy vagy háromszor végigment az Abszol Úton, mindenhol Remus ismerős alakját keresve, de hiába: csak az apja felettesével találkozott (és csak reménykedni mert benne, hogy Scrimgeour, aki bizonyára Sirius Black után nyomozott, nem vette őt észre).

Lucy rosszkedve akkor hágott a tetőfokára, amikor Tom, a kocsmáros közölte vele, hogy R. J. Lupin aznap reggel kijelentkezett a Foltozott Üstből. Maga sem tudta, miért, de ez a tény valósággal sokkolta; becsapva, elárulva érezte magát, mintha hirtelen elveszített volna valami becses kincset. Világos volt, hogy valami baj történt – hiszen Remus nem tenne ilyet, sosem hagyná őt magára egyetlen szó nélkül...

Vagy mégis?

*

– Tulajdonképpen mit is tudunk a legújabb lovagodról? – kérdezte Merula, és érdeklődve figyelte, ahogy Lucy kipakol három üveg tequilát a Rókalyuk koszos konyhaasztalára. – Azannya, Dawlish, te tényleg kiakadtál!

– De ki ám! – vágta rá dühödt büszkeséggel Lucy. – És pont ezért: mert ha jobban belegondolok, nem is tudok róla semmit!

– Nahát-nahát, még sosem láttunk ilyet...! – kontrázott éneklő hangon Merula. – Na erőltesd meg kicsit azt a borsónyi agyadat. Mit tudunk a fickóról?

– Hát... hogy magas. – Lucy elharapta a mondatot.

– Magas! – visszhangozta Merula. – Merlin gatyájára, Dawlish, mi ez a hezitálás?! Nem vagy benne biztos, hogy magas...?

Lucy hozzávágott egy fél citromot, és tüntetően meghúzta a tequilásüveget. – Magas – közölte határozottan. – Szép zöld szemei vannak. És kopott ruhái. Valahonnan mégis van annyi pénze, hogy színházba vigyen. Tanár lesz a Roxfortban... szereti a posztmodern költőket, de Keats-et meg Wordsworth-öt is... mindig költészetről meg zenéről beszélgetünk...

Merula úgy tett, mintha belehányna a poharába.

– ...van humorérzéke. Próbál megtanítani patrónust idézni. A kedvenc színe a piros. Őt is érdekli a bűbájtan, meg a számmisztika... zseniális forró csokit csinál... ismeri az összes csillagképet, és szereti a folyóvíz hangját...

– ...és nem jártok.

– Nem. Csak barátok vagyunk.

– Látod azt a repedést a plafonon, Dawlish? – Merula vigyorogva bökött felfelé a hüvelykujjával. – Igen? Remek. Akkor azt is látnod kell, hogy mélyül. Fejezd be szépen a hazudozást, mielőtt ránk omlik a ház.

– Tényleg csak barátok vagyunk!

– Tök mindegy, mert bele vagy zúgva!

– Nem! – csattant fel Lucy. – Nem, ez nem olyan, ez – ez jobban fáj.

– Merlin, segíts – nyögött fel Merula. – Hányszor kell még ezt végigcsinálnom veled...?

– Nem olyan – ismételte konokul Lucy. – Ha nem bírod felfogni, inkább hagyj békén.

Merula vállat vont. – Felőlem úgy hazudsz magadnak, ahogy akarsz... de szedd össze magad, Dawlish. A koboldok nem fognak pihenőnapot adni neked egy pasi miatt, még akkor se, ha magas.

Lucy oda se figyelve bólintott. Reggelig majdnem egy egész doboz cigarettát elszívott Merula szavain töprengve – de nem. Minden kétséget kizáróan csakis barátságot érzett Remus Lupin iránt.

De azt erősen.

*

Lucy végül nem csak hogy egyedül fogyasztotta el a tequilásüveg tartalmát, de aludni sem feküdt le; és másnap reggel egy egész csésze feketekávét le kellett szenvednie a torkán annak érdekében, hogy az agya összeköttetésbe lépjen a testével. A Gringottsba menet kis híján összetörte a Hagridtól kölcsönkapott motort, és amikor megcsúszott a bankba vezető márványlépcső tetején, csak egy hajszálon múlt, hogy nem esett el, és gurult vissza egészen az aljáig. Tíz órára azonban kissé szürke arccal ugyan, de nyitott szemekkel és viszonylag működőképes elmével ült az íróasztala mögött, és meredten nézte, ahogy a pennája megkezdi az aznapi jegyzőkönyvet. A fáradtság és az ingerültség jeges tűszúrásai szinte lehetetlenné tették, hogy tovább nyitva tartsa a szemét...

Valaki kopogott a szemközti ablakon.

„Biztos a madár az a Prófétával", gondolta Lucy. „Most az egyszer Snyde is beengedheti..."

A kopogás azonban folytatódott, benne pedig lassan tudatosult, hogy már nem otthon van. Felpillantva egy alakot vett észre az ablak túloldalán. Egy nagyon ismerős alakot...

Minden harag és sértettség, amit Lucy Remus Lupin iránt érzett, egy csapásra elpárolgott, ahogy a Gringotts előcsarnokába kirohanva meglátta a férfit.

– Hol voltál?! – kiáltott fel, nem törődve vele, hogy az arrajárók közül többen is feléjük fordulnak. – Kerestelek az Üstben, de Tom azt mondta, már elmentél... azt hittem, már rég Roxfortban vagy... Merlinre, Remus, mi történt?! Borzalmasan nézel ki!

– Kösz szépen – dörmögte Remus.

– De most komolyan, mi a franc?! Verekedtél valakivel?

– Úgy is mondhatjuk – felelte a férfi. A hangja rekedt suttogás volt.

– Úgy is mondhatjuk?!

– Nagyon kérlek, beszélj halkabban! – nyögött fel Remus a halántékát masszírozva. – Széthasad a fejem...

– Egyáltalán, mit keresel itt? – csattant fel Lucy, a kelleténél még mindig jóval élesebben. – Pihenned kellene...

– El akartam köszönni – krákogta Remus. – Tegnap kellett volna, csak hát nem voltam valami jól... nagyon megbántottalak, igaz?

– Mi? Ja, dehogy – Lucy vállat vont. – Észre se vettem.

– Mindig pislogsz, amikor hazudsz. – A férfi kivörösödött szemében megvillant valami halvány, múló szikra. – És beharapod az ajkad. Nem túl hihető.

– Azt hiszem, itt az ideje indulnia, professzor! – csattant fel Lucy.

Remus elmosolyodott, amitől az arcán kissé megnyúltak a friss sebhelyek. – Igaz – mondta. – Még ki kell jutnom valahogy a Roxfort Expresszhez, azon talán tudnék aludni egyet... tudsz egy szabad kandallót? A King's Crosstól nem messze van egy Hop-pont...

– Black miatt lelőtték az egészet. – Lucy a szemét forgatta. – Ahol véletlenül mégsem, ott is megöregszik az ember, mire átengedik a kandallón. Mondanám, hogy hoppanálj oda, de ahogy rád nézek, egyből kidobnád a taccsot...

– Az biztos – helyeselt bánatosan Remus.

– Mehetnél metróval, az egész gyors... hé! – Lucy váratlanul megdermedt. – Tudom már! Remus – ültél már motoron?

– Motoron? – A férfi arca egészen furcsa kifejezést öltött. – Úgy érted, motorbiciklin?

– Aha – felelte vidoran Lucy. – Tíz perc és ott vagyunk.

– Lucy... – Remus megrázta a fejét. – Neked most komolyan van egy... figyelj, kosztümben vagy! Ráadásul a munkaidőd kellős közepén!

– Kit érdekel, úgyse rúgnak ki! – vágta rá Lucy. – Na nyomás, professzor úr! – Azzal se szó, se beszéd kiviharzott a Gringotts épületéből (Remus alig bírt lépést tartani vele), és a keskeny mellékutca felé vette az irányt, ahol a Hagridtól kölcsönkapott motor parkolt.

A jármű láttán Remus megtorpant, és meg kellett kapaszkodnia egy házfalban, hogy el ne essen.

– Ezt meg hol szerezted?! – nyögte ki elhaló hangon.

– Jó, mi? – Lucy elvigyorodott. – Hetvennyolcas Harley. Egy barátom rámbízta, míg a sitten ült valamiért, ami el se követett.

– Hogy micsoda?!

– Ja, szörnyű, hogy mik vannak. – Lucy egy mozdulattal begyújtotta a motort, élvezve a dübörgését. – Csak képzeld el. Hónapokig ették a dementorok, pedig szart se csinált. Ennyit ér Cornelius Caramel és az igazságszolgáltatás... Persze később kiderült, hogy semmi köze a Titkok Kamrájához! Mondanám neki, hogy pereljen, de hát hogy pereled be a mágiaügyi minisztert...? – Lucy élvezettel rátaposott a gázra, mire a motor újra feldübörgött. – Én mondom neked, az egész bagázs úgy korrupt, ahogy... Remus, jól vagy...?

– Csodásan – nyögte ki a varázsló, és felkapaszkodott Lucy mögé a motorra. – Ha útközben hirtelen kevésbé csodásan leszek, majd kitalálok valamit.

– Nyugi – vigyorgott Lucy. – Az élet szép... te meg eléred a vonatod.

Tülkölő taxik között szlalomozva szelték át a belvárost; és valóban tíz percen belül megérkeztek a King's Crossra. Lucy félrehúzódott a parkoló egyik kevésbé tömött sarkába, Remus pedig lecsusszant mögüle, és észrevétlenül kiügyeskedte az utazóládáját a motor álcázott tágítóbűbájjal kezelt csomagtartójából.

– Hát akkor – mondta végül, még mindig rekedten –, mennem kell. Igazán... szóval, köszönöm. Hogy idehoztál, meg hogy találkoztunk... majd néha írok, jó?

– Néha? – húzta fel az orrát Lucy.

– Mindig – helyesbített Remus. A mosolya ezúttal elérte a szemeit is. – Vigyázz magadra.

– Te meg idd azt a nyomorult borsmentafőzetet – vágott vissza Lucy.

– Hát persze – felelte a férfi, olyan hangsúllyal, ami egyértelművé tette, hogy esze ágában sincs. Amikor azonban Lucy átölelte, nem húzódott el a törődés elől; sőt, egy percre még a fejét is megpihentette a nő vállán.

– Be kéne csuknom a csomagtartót – jegyezte meg Lucy, amikor egy kósza újságlap hangos zizegéssel megakadt a két lába között.

– Jó – mondta kelletlenül Remus –, úgyis már csak húsz perc van tizenegyig... hé, az meg mi?

– Csak egy régi Próféta – vont vállat Lucy, és összeszedegette a gyűrött lapokat. – Magaddal viheted unaloműzőnek, nekem aztán nem kell. Két exem is benne van... és nem, nem a kopasz pasas az.

– Hadd találjam ki... – Remus somolyogva hajolt a címlapkép fölé. Egy ideig csak nézte, aztán elkomolyodott. Kissé felemelte az újságot, mintha valami olyasmit talált volna rajta, aminek nem kellene ott lennie.

Aztán a két szemöldöke között megjelent egy mély ránc.

– Na mit gondol, professzor úr, melyik az? – gúnyolódott Lucy.

– Még... elgondolkodom rajta – mondta kis szünet után Remus. A címoldalt gondosan összehajtogatta, és a nadrágzsebébe csúsztatta. – Most mennem kell. Majd írok.

Azzal – Lucy határtalan megdöbbenésére – homlokon csókolta őt, és a következő pillanatban már el is nyelte a pályaudvar forgataga.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)