Lucy megszorította a Harley Davidson rendetlenkedő kormányát, és tartást váltott – a motor túl nagy volt neki, és az oldalra lógó lába mindig elzsibbadt. Ennek tetejébe még fázott is egy kicsit, a haja a szemébe lógott, a szeme pedig könnyezett a menetszéltől; ám minden kellemetlenség eltörpült a puszta tény mellett, hogy repülhet. Az októberi alkony lassan estévé mélyült körülötte, szürkésfeketére színezve a skót felföld halmait, melyek már vagy fél órája szünet nélkül rohantak alatta, a motor pedig megnyugtatóan, ütemesen zúgott. Most, hogy Lucy megjavította a hátféket és a kipufogót, minden készen állt, hogy tökéletes állapotban kerüljön vissza a gazdájához.

A boszorkány a másik lábát is felhúzta, és elengedte a kormányt, hogy kezébe foghassa a Johnny Cash-kazettát, amit korábban a csomagtartóban talált (és amiről kiderült, hogy csupán másolat). A kazetta egy dologban gyökeresen különbözött mugli társaitól: nem csak hogy a tartalma nem korlátozódott Johnny Cash dalaira, de ennek tetejébe mindig olyan zenét játszott, amihez éppen kedve volt – amikor például egy este a Sex Pistolsról hirtelen Celestina Maggicára, majd Csajkovszkijra váltott, Merula öntörvényűleg kitiltotta a Rókalyukból.

Lucy egy darabig tűnődve forgatta a kazettát az ujjai között, aztán hirtelen elhatározással a kabátzsebébe süllyesztette. Hagrid még a létezéséről sem tudott, így hát nem is hiányozhatott neki...

Közben a földön futó vonatsínek egy utolsó kanyart vettek, Lucy lábai alatt elsuhant két kopasz domb, és a motor máris a roxforti tó sötét, néma tömege fölött szállt. A száztornyú kastély fölött néhány vörös aljú felhőpászma úszott, melyet még nem nyelt el a keletről érkező förgeteg – szemmagasságból nézve egészen olyanok voltak, mintha apró lángnyelvek lennének.

– Itt vagyunk, Fifi – mondta halkan Lucy. – Ez lesz az új otthonod.

A jarvey kidugta a fejét a kabátja nyakbéléséből, és kíváncsian beleszimatolt a levegőbe – aztán tiltakozva felvisított, a szokásosnál még nagyobb vehemenciával becsmérelve Lucyt és felmenőit.

– Most meg mi bajod van?! – csattant fel a boszorkány, de a következő pillanatban maga is rádöbbent, hogy valami nincs rendjén: egy csapásra besötétedett, és olyan hideg lett, hogy az arcára szinte ráfagytak a menetszél fakasztotta könnycseppek. Aztán valami elhúzott felette, lassabban, mint egy ragadozómadár, mégis túl gyorsan ahhoz, hogy alaposabban szemügyre vegye.

És hirtelen megértette.

– Nyugi, nem lesz semmi baj – sziszegte Lucy, magában könyörögve, hogy így is legyen. – Nem minket keresnek... HAHÓ! NEM ENGEM KERESEL, TE OSZLÓ HULLAZSÁK!

A dementort – és társait – azonban nem látszott meghatni a tény, hogy Lucy Dawlishnak köszöni szépen, a világon semmi köze nem volt Sirius Blackhez. Körbevették a motort, és egyre közelebb úsztak hozzá, elég közel ahhoz, hogy a jelenlétük kezdjen kibírhatatlanná válni Lucy számára. A boszorkány minden erejével a repülésre koncentrált: az alatta suhanó talajra, a motor zúgására, és arra, hogy semmiképpen, semmiképpen nem akar leesni...

Lucy hirtelen ötlettel lefelé rántotta a kormányt, igyekezve nem hányni. A föld hirtelen rohanni kezdett felé, a motorzúgás felerősödött, ő pedig tudta, hogy pengeélen táncol – egy rossz mozdulat, és lezuhan...

Föld és ég hirtelen felcserélődött, és Lucy azon kapta magát, hogy valami szúrós-tekergős sűrűbe bámul.

– A rohadt...

Valami elfeledett ösztönnek engedelmeskedve oldalra rántotta a kormányt, kitérve a fúriafűz tapogatózó indái elől, és egy hajtűkanyarral megkerülte a fát, olyan magasságba távolodva tőle, hogy az már ne érhesse el őt. A dementorok kissé lemaradtak ugyan, de gyorsan közeledtek, és Lucy tudta, hogy képtelen lesz lerázni őket. Utolsó mentsvárként Hagrid kunyhója felé kormányozta a motort; az ablakokból kiszűrődő fény vonzotta őt, mint éjjeli lepkét a gyertyaláng. Csak addig kell kibírnia... csak a kunyhóig... ha azt eléri, minden rendben lesz...

– ÁÁÁÁHHH!

Lucy kis híján lefordult a motorról, ahogy valami hatalmas és fényes (...egy sárkány? Egy madár...?) elsüvített a feje fölött – illetve egészen pontosan átsüvített rajta, mint egy anyagtalan szellem. Mielőtt azonban ezen kellően megrémülhetett volna, Phineas Nigellus felvisított:

– ELŐTTED! ELŐTTED, TE RAKÁS DOXIPOTYADÉK!

– Hogyaza...

Lucy teljes erejéből rátaposott a fékre. A motor panaszosan felbőgött, a talajt fogott kerekek pedig éktelen csikorgásba kezdtek – a boszorkány látóterét kitöltő óriás sütőtök azonban továbbra is követhetetlen sebességgel rohant felé. A motor első kereke végül csupán néhány centiméternyire állt meg a töktől, Lucy pedig Erdélyben tanult káromkodások egész sorát mormolta el az orra alatt, mire egyáltalán ki merte nyitni a szemét. A dementoroknak nyoma veszett – úgy tűnt, elkergette őket valami –, az őket kísérő hideg azonban még ott bujkált a szellő legyintésében, és a deressé fagyott fűszálak között.

Lucy megállapította, hogy tökéletesen felesleges volt az utolsó kerékredőig letakarítania Hagrid motorját, sikerült ugyanis homlokegyenest belekormányoznia azt a vadőr kunyhója mögötti konyhakertbe. Mögötte a kerekek mély barázdát húztak a puha, nedves földbe, és az a kevés tök, amit Hagrid még nem szüretelt le halloweeni dekoráció gyanánt, szintén nyúlós, barna sárköntöst kapott; sőt, a jelek szerint Lucy az egyiken még keresztül is hajtott.

– ...épp, mint a fejed belülről, te ostoba tyúk! – sipította Phineas Nigellus, aki reggeltől kezdve morózus volt, de a repülés különösen megviselte.

– Azért rosszabbul is mehetett volna – jegyezte meg Lucy. Egy mély levegővel leszállt a motorról, és bokáig merült a sárban. – Csak tudnám, mi a Merlin bánatos valagát kerestek itt azok a dementorok... és ki kergette el őket?

– Ó, az alighanem én voltam – felelte könnyedén valaki, akinek Lucy megítélése szerint semmi keresnivalója nem volt Halloween este egy virágágyásban. – Magam is viszolygok tőlük, de sajnos a helyzetre való tekintettel kénytelen vagyok megengedni, hogy a park bejáratainál őrködjenek...

Lucy pánikkal vegyes élvezettel vette tudomásul, hogy a Hagrid ajtajának támaszkodó Albus Dumbledore lila-arany csillagos, prémgalléros köpenyét is sikerült beterítenie sárral.

– Hoppá... Bocsánat, igazgató úr.

– Ugyan – felelte könnyedén Dumbledore. Intett egyet a pálcájával, mire mindkettejükről – és a motorról is – az utolsó cseppig eltűnt a sár. Lucy ruhái egy csapásra kisimultak és átmelegedtek, mintha frissen vasalták volna őket.

– Látom, még mindig nem adta fel azt a hobbiját, hogy időről időre kihúz a csávából – jegyezte meg zavartan.

– Mindig van rá egy ostoba troll...! – sipította élvezettel Phineas Nigellus. Egy pillanatra kidugta a fejét Lucy kabátjából, és rávicsorította a fogát a meglepett Dumbledore-ra. – Mindig, mindig, mindig!

– Dugulj el, Fifi! – csattant fel Lucy, és kissé rácsapott a kabátjára. – Elnézést. Csak azért hoztam ide, hogy elengedjem az erdőben. Tudja, a jarveyk nem igazán valók háziállatnak.

– Ó – mondta vidáman Dumbledore –, pedig okos lények. És kitűnő a veszélyérzetük...

– Akkor sem tarthatom meg – szögezte le Lucy. – Hiszen ismer engem, professzor. Tudja, hogy mindig történnek velem dolgok. Pontosabban... vannak azok a fajta dolgok, amik tipikusan velem történnek, például ez az egész őrület itt az előbb. Ha maga épp nem lett volna itt... de persze várt engem, igaz?

– A védőbűbájaim jelezték, amikor átlépte a birtok határát. Sejtettem, hogy meggyűlik majd a baja a dementorokkal...

Lucy nem hitte, hogy ez elegendő indok lenne Albus Dumbledore-nak, hogy személyesen jöjjön elé. – Köszönöm... – préselte ki magából. – Leteszem a Harleyt, és már itt sem vagyok. Használhatom a kandallóját, hogy hazajussak?

– Ez csak természetes – felelte Dumbledore mosolyogva. – De ne siessen annyira! Ha már idáig elrepült, vétek lenne kihagynia a halloweeni lakomát.

– Hát – mondta halkan Lucy –, végül is...

Hirtelen nem tudta, mit mondjon. Teljesen világos volt, hogy a lakomán Remus is ott lesz; Lucy nagyon is szeretett volna találkozni vele, arról azonban fogalma sem volt, hogy Remus hogyan reagálna az ő hirtelen felbukkanására. Az elmúlt két hónapban több levelet is váltottak, ugyanakkor a férfi egy szóval sem mondta, hogy szeretné őt Roxfortban, a munkahelyén viszontlátni...

– Ragaszkodom hozzá – jelentette ki Dumbledore, miközben a vállánál fogva terelgetni kezdte Lucyt a kastély felé vezető ösvényen. – A dementorok hidege után jót fog tenni magának egy kiadós vacsora. A jarveyt pedig holnap is elengedheti... tudom, hogy jóban van a kentaurokkal, de akkor sem örülnék neki, ha sötétedés után a Rengetegben barangolna.

– De hát miért? – kapott a szón Lucy.

– Szabadon jár egy gyilkos.

– Sirius Black? – Lucy Dumbledore igenlő válaszára égnek emelte a tekintetét. – Most komolyan mindenhol ez megy? Úgy fél tőle mindenki, mint a sárkányhimlőtől! Mégis mi venné rá Blacket, hogy épp itt, a maga orra előtt kezdjen randalírozni – Pitts főmanó Yorkshire-pudingja? Mondjuk azért én is gyilkolnék...

Dumbledore egy futó mosollyal sem jutalmazta a megjegyzést.

– Black Voldemort szolgája volt – mondta halkan, olyan komorsággal, amihez foghatót Lucy talán még sosem hallott tőle. – Mégpedig nagyon veszélyes szolgája... és jó okunk van feltételezni, hogy megpróbál majd betörni az iskolába. Black őrült és bosszúszomjas... ám valószínűleg még mindig nagyon, nagyon okos. Nem engedhetem, hogy a diákjaimnak baja essen.

– Hát, én biztos nem húznék ujjat magával – jegyezte meg lezseren Lucy. Világosan érezte, hogy valami olyasmi áll a dolog hátterében, amit nem ért; ugyanakkor azt is tudta, hogy Dumbledore magyarázat helyett azt fogja csinálni, amit ő, Lucy mindig is igyekezett eltanulni tőle: mesteri érzékkel fogja terelni a témát.

– Hallom, a Gringottsban vállalt munkát – mondta kedélyesen a professzor. – Bevallom, meglepődtem, amikor először hallottam... de a koboldok különleges lények, és tudom, hogy maga képes lesz tanulni tőlük.

– Igyekszem – felelte bizonytalanul Lucy.

– Na és hogy tetszik?

A boszorkány pislogott egyet. – Kezdem megszeretni – vallotta be. – Olyan... kényelmes. Tudja.

– Ah, a kényelem...! – bólintott Dumbledore, és egy pálcaintéssel kinyitotta előttük az iskola robusztus tölgyfa kapuját. – Egyszerre áldás és átok. Majd meglátja, hogy így van... – Leplezetlenül Lucyra kacsintott. – Egy óra múlva kezdődik a lakoma, addig pihenjen csak le. Kettleburn professzor régi lakosztálya még mindig üresen áll, nem tuduk rávenni a komódot, hogy ne ugassa a Holdat... oh, és vigyázzon a szőnyeggel.

– Oké... – mondta kissé bizonytalanul Lucy. – Vigyázni fogok.

– Remek. A nagyteremben leülhet Sybill helyére, ő már többször is az orromra kötötte, milyen borzalmas tragédia fog történni mindnyájunkkal, ha Halloween estéjén egyszerre ülünk asztalhoz. De ne aggódjon – tragédia ide vagy oda, Pitts főmanó maga csinálta a Yorkshire-pudingot. Megéri a kockázatot.

Lucy elvigyorodott, de mire válaszolhatott volna, már egyedül is maradt az ismerős előcsarnokban, két hatalmas, vadkant formázó oszlopfő előtt. Egy pillanatra olyan erővel rohanták meg az emlékek, és valami megnevezhetetlen, édes-szomorú vágyódás, hogy szinte beleszédült; ám a szédülést hamar követte a felismerés, hogy bármi legyen is ez az érzés, nincs ideje belefeledkezni.

*

Lucy legszívesebben egyenest az örökké egymást váltó sötét varázslatok kivédése professzorok lakosztálya felé vette volna az irányt, valami belülről fakadó, fázós feszültség azonban megálljt parancsolt neki.

Nem, nem vetheti magát azonnal a Remus Lupinból áradó kedvességre és figyelemre, mint éhező az utolsó falat kenyérre. Nem hagyhatja, hogy bárki is elengedhetetlenné váljon az életében. Az ilyesmi általában csak mértéktelen alkoholfogyasztást, és rossz döntések garmadáját hozza magával... Inkább majd legközelebb találkozik Remusszal. Futólag, egy teára. Nem fog bejelentés nélkül rátörni, és az ostobaságaival traktálni őt. Persze lehetetlen, hogy Remus ne vegye őt észre a lakomán: erre hamarabb kellett volna gondolnia. Vissza kellett volna utasítania Dumbledore-t – persze akkor meg ő kezdett volna gyanakodni...

A boszorkány megállt az egyik trükkös lépcsőfok alatt, amit az előbb emlékezetből lépett át, és egy halk sóhajjal nekidőlt a korlátnak. A Roxfort szokatlanul csendes és nyugodt volt körülötte: Lucy gyanította, hogy a diákok többsége még a Roxmortsból visszafelé tartó fiákerekben, vagy a klubhelyiségében van. Így, hogy egyedül rótta a lépcsőket és folyosókat, a kastély terei még hatalmasabbnak, az őt foglalkoztató problémák pedig még jelentéktelenebbnek tűntek. Remus Lupin meglátja majd őt a lakomán – na és? Bőven lesz lehetősége elvonulni, ha nem kér az ő, Lucy társaságából. Majd talál magának más beszélgetőpartnert. Egyébként sem Remus miatt jött ide, hanem hogy visszaadja Hagridnak a motorját... és hogy szabadon engedje Phineas Nigellust, mielőtt túlságosan kötődni kezdene hozzá.

Talán Remust is szabadon kellene engednie.

– A jarveyk – közölte Lucy egy kíváncsiskodó portréval –, nem háziállatok. És nem... ne röhögj rajtam, te rizsporral leszórt sze...

– Dawlish! Maga meg mit keres itt?

Lucy zavartan kapta fel a fejét; úgy érezte, mintha vagy tíz évet visszarepült volna az időben. Maga sem tudta, hányszor kapta el őt a tilosban járva, talán ugyanezen a lépcsőn, épp ugyanez a lobogó, fekete taláros alak...

– Helló, professzor – köszönt Lucy, reflexből ügyelve rá, hogy tökéletesen ártatlanul csengjen a hangja. – Csak a klubhe... akarom mondani, a harmadik emeletre tartok. Dumbledore professzor megengedte, hogy használjam Kettleburn szobáját...

Perselus Piton még mindig a karját összefonva, várakozva nézett le rá, mint egy jégszobor.

– Eredetileg Hagridhoz jöttem – szórt el kelletlenül még egy információmorzsát Lucy. – Kölcsönkaptam tőle valamit, és most visszakérte... csak hát nem gondoltam, hogy a dementorok a nyomomba erednek...

– Mégsem fölfelé megy azon a lépcsőn, hanem lefelé – jegyezte meg Piton.

Lucy felsóhajtott. – Na jó... be akartam kopogni a pincébe, hogy varangydudvát kunyeráljak magától. Most boldog?

Egykori tanára ha lehet, még szúrósabban nézett rá. – Mit akar vele?

– Jövőre visszamegyek Erdélybe – mondta Lucy, őszintén remélve, hogy tényleg így lesz. – Ott sosem lehet szerezni... a norvég tarajosok állandóan kelpikre vadásznak, képtelenség megfigyelni őket, ha nincs kopoltyúja az embernek.

– Semmire sem megy a kopoltyújával, ha magát is kelpinek nézik – felelte hidegen Piton, azzal se szó se beszéd megfordult, és már suhant is le a lépcsőn. A boszorkány azonban, aki valamelyest ismerte őt, rögtön vette a lapot, és a nyomába eredt.

Lucy Dawlish diákkorában azzal az egyszerű, ám megmásíthatatlan ténnyel vívta ki Perselus Piton elismerését, hogy csillogóan tehetséges volt bájitaltanból. Nem csak hogy pontosan követte és észben tartotta a receptek bonyolult utasításait, de gyakran még a saját ötleteivel is gazdagította őket. Míg Lucy évekig küzdött az RBF-szintű átváltoztatástannal vagy mágiatörténettel, a bájitalórák még a RAVASZ vizsgára készülve is könnyű délutáni programnak tűntek neki – még azzal együtt is, hogy külön feladatokat kapott Pitontól. A professzor egyszer azt is megengedte, hogy Lucy belepiszkáljon a készülő igazságszérumába (bár nem mulasztotta el megfenyegetni őt, hogy ha tönkreteszi a főzetet, többé be sem teheti a lábát az órájára).

Az, hogy Piton már-már kedvelte őt, a teljesítményén kívül talán annak volt köszönhető, hogy Lucy kis híján az ő házába került. A Teszlek Süveg több, mint öt percet töltött a boszorkány fején, azon tanakodva, hogy vajon a Griffendélbe vagy a Mardekárba tegye-e; Lucy azóta is meg volt róla győződve, hogy csak azért döntött végül a Griffendél mellett, mert a hatodik perc végéhez közeledve fennhangon megfenyegette, hogy ha nem választ azonnal, belenyomja a tanári asztalon illatozó pudingostálba.

Bár sosem érdekelte különösebben az iskolai házak rivalizálása, Lucy időnként még felnőttként is eltűnődött, vajon mi lett volna, ha a Mardekárba kerül: abba a házba, amivel olyan gyakran a feketemágiát azonosították, és ahonnét édesanyja gyilkosai is kikerültek. Piton lett volna a házvezető tanára McGalagony helyett, és Bill meg ő sosem lettek volna osztálytársak... sosem játszhatott volna egy csapatban Charlie-val... talán még a jelenleginél is jobban megvetné őt az apja...

Lucy úgy elmerült a gondolataiban, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a bájitalraktár ajtaja zárva van.

– Akadály! – jegyezte meg mögötte Piton, olyan hangon, mintha egy agyalágyulthoz beszélne. Lucy összerezzent.

– Bocsá... bocsánat.

– Kivehet öt darab varangydudvát – közölte Piton, és egy pálcaintéssel kinyitotta az ajtót. – Nem többet. Figyelni fogom.

Ez egészen nagylelkű ajánlat volt; de ha Piton kettőt, vagy netalántán egyet mond, Lucy akkor sem nyúlt volna a többihez. Nagyon is jól tudta, hogy a mogorva bájitaltantanárral nem tanácsos ujjat húzni, azt azonban már nem tudta megállni, hogy keresés közben ne figyelje, mit vesz magához Piton...

– Farkasfű? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Főnixkönny? Az meg minek?

Piton rásandított. – Bele fogom szórni őket egy üstbe.

– Nahát, professzor – horkant fel Lucy –, maga aztán mindig meg tud lepni!

Piton szája sarka kissé felfelé görbült. – Hát maga mit keres itt, Dawlish? – ismételte meg korábbi kérdését, tekintetét Lucyéba fúrva.

A boszorkány elméje satuként, ösztönösen zárult le. – Ugyanazt, amit maga, ha nem száll ki a fejemből – közölte szúrósan. – A bajt.

Piton lassan bólintott. – Helyes... látom, nem felejtette el, amit az igazgató úr a fejébe vert.

– Jó a dementorok ellen – mondta lassan, mintegy akarata ellenére Lucy. – A patrónusbűbáj annyira nem jött be...

– Akkor szedje össze magát, Dawlish. Kétlem, hogy egyhamar megszabadulnánk tőlük.

– Maga szerint nem fogják elkapni Blacket?

Piton egy hangos csattanással becsukta a farkasölőfüves ládikát. – Addig nem, amíg nincs egyedül – felelte élesen. – És a magam részéről – bár az igazgató úr nem osztja a véleményem – meg vagyok róla győződve, hogy segít neki valaki. Ez az egyetlen logikus magyarázat...

– Ha maga mondja... – Lucy megrázta magát. – Logikus magyarázat ide vagy oda, kezd egy kicsit elegem lenni a kijárási tilalmakból. Na nem mintha különösebben odafigyelnék rájuk...

Piton elfordult. – Menjen, keresse meg Kettleburn szobáját, és ha egy mód van rá, ne mutogassa, amit innen elvitt. Nemsokára kezdődik a lakoma. Dumbledore azt akarja majd, hogy szem előtt legyen.

*

Piton jóslata maradéktalanul beteljesedett: Dumbledore végül nem is Trelawney helyére, hanem maga mellé ültette Lucyt – a lélegzetelállítóan feldíszített nagyterem végében húzódó tanári asztal kellős közepére –, és részletesen kikérdezte őt egyiptomi kalandjairól. Úgy tűnt, újabban az átoktörők hagyományos módszerei érdeklik; és bár eleve többet tudott azok elméleti hátteréről, mint maguk az átoktörők, a módszerek gyakorlati alkalmazására irányuló kíváncsisága határtalan volt.

Lucy másik oldalán az apró termetű Flitwick professzor foglalt helyet, aki lelkesen bekapcsolódott a társalgásba, és egy csapásra érthetővé tette számára mindazt, amit a legutóbbi ásatáson félig arabul, félig portugálul próbáltak elmagyarázni neki. Időnként a Flitwick mellett ülő McGalagony professzor is beleszólt a vitába, az eggyel távolabb terpeszkedő Hagrid pedig többször is megköszönte Lucynak, hogy visszahozta a motorját. Ami Lucyt illeti, ő sokkal jobban érezte magát, mint várta; könnyebb volt nem a diákok négy hosszú asztalát néznie azzal a tudattal, hogy mindenki a tányérjával van elfoglalva, és esze ágában sincs az ő hirtelen megjelenésének miértjén töprengeni. Az azonban nem kerülte el a figyelmét, hogy a Dumbledore balján lévő szék üres maradt – hamar gyanítani kezdte, kire vár.

Remus vagy negyed óra késéssel érkezett meg a lakomára; a talárja ujja tintafoltos volt, a haja kissé zilált és az arca sápadt, de teltebb, mint amikor Lucy utoljára látta.

– Á, Remus – bólintott kedélyesen Dumbledore. – Foglaljon csak helyet... apropó, engedje meg, hogy bemutassam...

De a férfi a szavába vágott.

– Lucy?! – kiáltott fel döbbenten, kis híján beletenyerelve a ragus tálba. – Te meg mit keresel itt?

– Visszahoztam a Harleyt – felelte tettetett nemtörődömséggel Lucy. – Dumbledore professzor meghívott a lakomára... – tette hozzá zavartan.

– De hát miért nem szóltál, hogy jössz? – bosszankodott Remus. – Most küldtem neked egy kisebb regényt...

– Nem baj. Majd elolvasom, és jól meglepődöm rajta.

– Nahát! – szólt közbe a meglepettség legcsekélyebb jele nélkül Dumbledore. – Maguk ismerik egymást?

– Szigorú munkakapcsolat a banki asztalom két oldaláról – felelte vigyorogva Lucy.

Az átoktörők témája egészen a vacsora végéig foglalkoztatta az asztaltársaságot; mire Lucy megkóstolhatta a beígért Yorkshire-pudingot, már Vector professzor, a számmisztikatanárnő is bekapcsolódott a Dumbledore, Flitwick és Remus között kibontakozó mágiaelméleti eszmecserébe. Lucy a lakoma hátralévő részében csak ült a tányérja fölött, és érdeklődve hallgatta őket, néha megismételve egy-egy tapasztalatát, amikor Dumbledore helyben születő grandiózus elméletei megkívánták.

A nagyterem végül lassan, de fokozatosan elkezdett kiürülni, a diákok pedig a klubhelyiségeik felé szállingóztak. Amikor Dumbledore is felállt, Remus Lucyra pillantott, és lopva az ajtó felé intett a fejével, a boszorkány pedig bólintott, és követte őt. Ezúttal látta, hogy néhány diák kíváncsian utánuk fordul.

A pincébe vezető folyosók és lépcsők néhány hátramaradt mardekárost leszámítva üresek voltak; és amikor Remus szembefordult Lucyval egy kihalt fordulóban, szorosan átölelve őt, biztosak lehettek benne, hogy nincs közönségük. Lucy határtalanul megkönnyebbült, és a varázslóból is valami hasonló érzelem vibrálását érezte. Egyszerre szólaltak meg:

– Milyen tanárnak lenni? – kérdezte Lucy.

– Hogy bírtad a dementorokat a parkban? – kérdezte Remus.

Mindketten elnevették magukat, és válaszra nyitották a szájukat – ekkor azonban az egész kastélyt megrázta egy borzalmas, csontig hatoló sikoly.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)