Azon a szokatlanul hűvös májusi reggelen több megmagyarázhatatlan dolog is történt Londonban – persze így van ez minden reggel a hasonló világvárosokban, ahol a legkülönbözőbb figurák fordulnak meg percről percre, pillanatról pillanatra. Az, hogy az általunk észlelt jelenségek közül melyiket véljük a legbizarrabbnak, gyakran csupán nézőpont kérdése.

A boszorkány, akit Lucy Dawlish-nak hívtak, a londoni Islington kerületben nőtt fel, közel a Kings Cross pályaudvarhoz és az Essex Roadhoz, életének első éveiben mégis egy világ választotta el a jelzőlámpáktól, telefonoktól, fotocellás ajtóktól és a mugli világ egyéb elengedhetetlen kellékeitől. Ha néhanapján az édesanyja karjába kapaszkodva kimehetett „a muglik" közé, minden, ami a tweedkabátkája gallérján túl helyezkedett el, földöntúli csodának tűnt; mintha egy különös, jövőbeli világba utazott volna, ahol az embereknek már nincs szükségük mágiára.

Az idő persze telt, Lucy Dawlish feje felől eltűnt a kar, amibe kapaszkodhatott, ő pedig rájött, hogy korántsem arról van szó, hogy a mugliknak ne lenne szükségük a mágiára: egyszerűen fogalmuk sincs a létezéséről, és akkor sem veszik észre, ha az ott van a szemük előtt. Ezzel szemben azonnal ugranak a varázslósüvegekre, a metrókocsiban elővett laposüvegre, és arra, ha az ember unalmában megpróbál beszédbe elegyedni velük. Lucy megfigyelése szerint a legtöbb mugli a patinás aranyvérű varázslócsaládok tagjainál is jobban ügyelt arra, mikor és kivel mutatkozik, és erről a környezete mit gondol. Úgy tűnt, a muglik valami általános érvényű, néma egyezség értelmében elfogadnak bármit, ami kívülről hétköznapinak látszik, és ezért a látszatért cserébe hajlandóak szemet hunyni a felszín alatt burjánzó furcsaság felett.

Ennek értelmében, mivel a Kings Cross pályaudvaron, a kilences és a tízes vágány közötti fal mellett kibontakozó jelenet elemei egyenként teljesen normálisak, sőt, mindennapiak voltak, az elhaladó tömegek szeme minden további nélkül átsiklott Lucyn és a mellette térdelő Rubeus Hagridon, akik éppen egy motorbicikli szerelésével foglalatoskodtak (még azt is csak néhányan tartották megbámulásra méltónak, hogy Hagrid majdnem olyan magas volt térdelve, mint a nő állva). Azon már – a páros nagy szerencséjére – senkinek sem jutott eszébe elgondolkodni, hogy hogyan kerül egy jókora Harley Davidson a pályaudvar fedett részébe, ahol a környező padok és kukák, no meg az általános zsúfoltság miatt egy bőrönddel is alig tud manőverezni az ember.

Lucynak azonban mindez el sem jutott a tudatáig; túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megakadályozzon egy újabb katasztrófát.

– Hagrid... Hagrid, az a benzintank! Egyébként is, rossz irányba csavarod azt a szart.

– Hmpfh – mondta a vadőr, és szabad kezével visszalökte a helyére az egyik kipufogócsövet, mielőtt az teljesen elgörbült volna.

Lucy lopva intett egyet a pálcájával, mire a hátsó gumi visszanyerte tökéletes állapotát. – Így ni! Most már ki kell bírnia a hazautat. Jól jött a fuvar, de szerintem többször ne nagyon ajánld fel senkinek. Egyedül is túl nagy falat vagy ennek a motornak... szerintem én voltam neki a kegyelemdöfés.

Hagrid úgy festett, mint aki mondani akar erre valamit; de ha mondott is, a szavak elvesztek szakálla erdejében, és Lucy csak annyit észlelt belőlük, hogy kinyitja a száját, aztán megint becsukja.

– Jövök neked eggyel – tette hozzá elgondolkodva. Könnyebb volt ezt mondania, mint azt, hogy „köszönöm".

Hagrid csak legyintett lapátkezével; számtalan zsebe egyikében vidáman megcsörrentek az ottfelejtett pénzérmék. Egy pillanat múlva aztán erőt vett magán, és Lucy felé nyújtotta a slusszkulcsot.

– Asszem' jobb, ha mostantól ez nálad lesz – dörmögte.

– Tessék?!

– Vedd el – bólogatott Hagrid. – Mondjuk, hogy kölcsönadtam. A minisztérium megint szaglászik Roxfortban, és nem lenne jó, ha... no persze nem azér' jönnek, hogy velem kibabráljanak...

Hagrid magyarázata egy viharos sóhajba és néhány bizonytalan kézmozdulatba fulladt, Lucyn pedig úrrá lett valami megmagyarázhatatlan, feszítő rossz érzés. – Ugyan már! – mondta könnyedén. – Túlságosan el lesznek foglalva a Titkok Kamrájával, nem lesz idejük repülő Harleykra vadászni...

Hagrid fekete bogárszemeiben nyoma sem volt a megszokott huncutságnak. – Sétáljunk – mondta halkan, és egész addig egy szót sem volt hajlandó szólni, amíg a Foltozott Üstbe nem értek.

*

Lucy két korsó vajsör és nyolc centi Lángnyelv Whiskey elfogyasztása után sem állíthatta, hogy jobban érti a helyzetet.

– Szóval... amikor Roxfortba jártál, vettél egy ritka, emberevő varázslényt... Merlinre, Hagrid, mi volt az?!

– Nem érdekes – dörmögte a vadőr. Az orra hegye már piros volt, és Lucy remélte, hogy a következő ital majd megtöri a némasági fogadalmát.

– Bármi is az, a nyakamat rá, hogy rohadtul érdekes. Na mindegy... tehát adott ez a névtelen varázslény, és adott vagy te. Minden erőddel próbálsz veszteg maradni, mire kinyílik az a nyomorult Kamra – épp, mint idén....

Hagrid bólintott.

– ...és eszükbe sem jutott bebizonyítani, hogy te vagy a bűnös?!

– Nem vacakoltak vele – motyogta sután Hagrid. – Az egyik prefektus rajtakapott, amikor megpróbáltam kicsempészni Aragogot a kastélyból, és... és feltartóztatott. Egy lány előző este meghalt... a mugli születésűeket folyamatos támadások érték... a felügyelőbizottság már a Roxfort kapuját döngette, követelték, hogy zárják be az iskolát – és most is ezt fogják tenni...

– Szóval valaki irtotta a mugliivadékokat, és a zseniális minisztérium rád terelte a gyanút: rád, a félóriásra! – Lucy összeszorított fogakkal küzdött az agyát beborító vörös köd ellen. Nem számított, mit gondol; mindez már több évtizede történt, és ő nem tehetett semmit.

– Senkit sem érdekelt, hogy mi vagyok. A támadások addigra megszűntek, a Warren-lány halálával bezárult a Kamra, és kellett valaki, aki elviszi a balhét... szóval... kicsaptak Roxfortból. – Hagrid szipogott. – Dumbledore akkoriban még nem volt igazgató, de kiharcolta, hogy ott maradhassak vadőrnek. Dumbledore rendes ember... többet tett értem, mint bárki más... de hát minek is mondom, hisz' téged is kihúzott a csávából annak idején...

Lucy egy pillanatra elképzelte, mi történt volna, ha Albus Dumbledore nem tartja őt bent már-már akarata ellenére az iskolában – lehetett volna Hagrid, vagy az idős Kettleburn professzor segédje, esetleg sikálhatta volna a padlót Frics helyett. Persze ennél jóval valószínűbb, hogy a Zsebkosz közben végezte volna; ott egyébként is mindig megfordult, ha Angliában járt.

– Ja, rendes ember – dünnyögte Lucy. – És okos is – tette hozzá megváltozott hangon. – Ki fog találni valamit.

– Előbb-utóbb muszáj lesz neki – felelte komoran Hagrid. – De addig is... a minisztérium ulti-izét adott nekem... utolsó esélyt.

– Ultimátumot? – Lucy szeme összeszűkült.

– Egen – Hagrid lendületesen bólintott. – Azér' nem varázsolhatok. Kettétörték a pálcámat. Aszondták, még egy stikli, és akkor... és akkor...

– És akkor mi van?

– Akkor Azkabanba visznek! – bődült fel a vadőr egy sebzett holdborjú vehemenciájával. A Foltozott Üst félhomályában több fej is feléjük fordult, Phineas Nigellus pedig kidugta a fejét Lucy kabátzsebéből, és éles hangon felvisított (...anyádat ijesztgesd, te húgyagyú melák!).

Lucy ösztönösen előrelendült, és megfogta az óriás karját, hogy visszanyomja őt a székbe – túl későn jött rá, hogy vállalkozása tökéletesen reménytelen.

– Hű – motyogta tanácstalanul. – Hagrid... szedd össze magad, légy szíves, és nézz rám! – Lucy egy hősies erőfeszítéssel lejjebb tolta az óriás kezeit az arcáról. – Nem gondolod, hogy egy kicsit... túlreagálod a dolgot? Caramel egy idióta, de nem gonosz... nem fog Azkabanba küldeni... Hagrid, azokat a halálfalókat tartják ott, akik megölték az anyámat... pszichopaták... tömeggyilkosok... – Lucy végleg belegabalyodott a mondatba, és a döbbent indulattól hápogva meredt maga elé.

– Az, aki kinyitotta a Kamrát, egy egész sor merényletért felelős – felelte komoran Hagrid. – Ráadásul célzottan mugli születésűekre támadt, mint annak idején T'odki... Caramelnek muszáj valamit csinálnia, hogy ne legyen botrány. Ha nem kapják el hamarosan a tettest, akkor engem bizony bevisznek, és átkutatnak mindent. Ezért akarom, hogy nálad maradjon a motor. Dumbledore szerint azóta megtanultál bánni vele... – Hagrid két szemöldöke között megjelent egy apró ránc, és az arcáról is lehervadtak már a borvirágok, de Lucy tudta, hogy mosolyog a szakálla alatt.

– Hé – mondta lassan. – Honnan a fenéből tudja Dumbledore, hogy itt vagyok?

– Ő már csak ilyen – dörmögte Hagrid. – Tud dolgokat. Igazából ő vetette fel, hogy vigyázhatnál te a járgányra... Caramel kopói így is szaglászni fognak, nem volna jó, ha kiderülne mindenféle... no mindegy, a lényeg az, hogy nálad biztonságban lesz.

– Miért, honnan van a Harley? – Lucy gunyorosan elvigyorodott. – Találgassak?

– Legyen elég annyi, hogy kaptam.

– Kitől?

– Na látod – vágta rá csípősen Hagrid – pont ezért nem akarom, hogy Caramelék kezébe kerüljön! Ők is csak kérdezősködnének!

Lucy ügyesen kitért az orrát súroló, evőkanál méretű mutatóujj elől, és farkasszemet nézett Hagriddal.

– Akkor máshogy fogalmazok... ugye nem kell attól tartanom, hogy a tetőtől talpig kitetovált tulajdonos egyik éjjel bezörget hozzám egy machetével, és visszaköveteli a jussát?

– Nem, nem, nem – Hagrid úgy rázta a fejét, mint egy elefánt, ha zavarják a szúnyogok. – Bármi legyen is az a macsete.

– Nem érdekes – Lucy a suttogásig halkította a hangját. – Hagrid... elmondtad Dumbledore-nak, hogy miért vagyok itt?

– Nem került szóba – a vadőr vállat vont, amitől a széke tiltakozva megreccsent. – Aberforth is csak futólag említette, mikor beugrottam hozzá egy italra – igaz is, a koboldok. Beszélni akartam veled a koboldokról.

– Tudom-tudom. Simlisek, ravaszak, nem szeretik a varázslókat. Hülyének fognak nézni, és nem fognak megbízni bennem. Ab már tartott némi gyorstalpalót... egyébként is, dolgoztam már koboldokkal. Bill egész jól kijött velük. – Lucy dacosan összefonta a karját, és hátradőlt a székében, majd kis habozás után mugli cigarettára gyújtott. – Bármi legyen is ez a meló, jól fizet, és nekem most csak ennyi kell. Nyugi, tudok vigyázni magamra.

– Mindig ezt mondod – brummogta Hagrid, és felemelte a poharát (aztán csalódottan letette – üres volt). – Pont mielőtt megint belekeveredsz valami kalamajkába. Kár volna érted, nem sokan értik úgy a varázslényeket, mint te... igaz, hogy loptál magadnak egy sárkányfiókát?

– Az nem úgy volt – felelte gyorsan Lucy, némileg megriadva az óriás hangjából áradó reménykedéstől. – Fel lett fújva az egész... előszöris nem loptam, hanem befogtam, másrészt pedig csak ki akartam próbálni rajta Earhafferts módszertanát. A pasi az 1800-as években élt, és teljesen elmebeteg volt, a fejébe vette, hogy megtanul sárkányon lovagolni... majdnem sikerült is neki, de aztán megette a hebridai fekete, amin gyakorolt. – Lucy a szemét forgatta. – Az akadémián persze itt annyiban is hagyták az elméletet, mondván, hogy Earhafferts lehetetlen dologra vállalkozott; pedig egyszerűen csak egy jóindulatú idióta volt túlzott zsenikomplexussal és túl kevés valódi zsenialitással. Elfelejtette, hogy a sárkánya végső soron egy veszélyes bestia, ami bármikor rátámadhat. Kanadában persze tilos volt kísérletezni az elmélettel – ezért rúgtak ki, illetve nem pont ezért, de azt most hagyjuk – a románokat viszont nem zavarja egy kis kockázat. Charlie azóta is ott dolgozik, az én sárkányom is nála van...

– Nemrég én is szereztem egyet – Hagrid ábrándosan felsóhajtott. – De aztán le kellett mondanom róla... a diákok rájöttek, és túl veszélyes lett volna...

– Emlékszem – Lucy kissé felvonta a szemöldökét. – Norvég tarajossárkány... tényleg, meg sem írtam neked. Kiderült, hogy nőstény, ezért átkereszteltük Norbertának. Ha fiókái lennének, az a fél szakmát kihúzná a szarból...

– Ühüm – Hagrid gyanakodva sandított fel a boszorkányra. – Na és miért jöttél haza?

– Lecserélték a főnököt, és hirtelen lett egy csomó új hülye szabály! – Lucy ingerülten pöckölte le a hamut cigarettája végéről. – Nem szeretem, ha megmondják, hogyan végezzem a munkámat, szóval inkább leléptem egy befogókörútra Oroszországba. Na, azt nem kellett volna... még mindig áll a bál a muglik politikai hercehurcái, katonai repülői és maffiafőnökei miatt, és a varázslók se jobbak. Fogalmazzunk úgy, hogy rövid úton megszabadítottak a svéd sróforrú fiókáktól, amikért mentem (remélem, azóta jól szétpörkölték a seggüket). Én meg itt maradtam édeskettesben Fifivel. – Lucy újra rágyújtott, ügyet sem vetve a kabátzsebéből kiszűrődő sértésfolyamra. – Szóval minden félretett pénzem ráment erre a baromságra, és most bajban vagyok. Na nem mintha ez lenne az első alkalom... aggodalomra semmi ok, szépen teletömöm a zsebeimet, és már itt sem vagyok.

– Már ha a koboldok hagyják – szúrta közbe Hagrid.

– Miért ne hagynák? Úgyis a legszarabb melót fogják rám osztani. Egyes menő átoktörőket leszámítva egyáltalán nem bíznak az emberekben... egyébként nem hibáztatom őket, én sem bízom az emberekben, de amit ők csinálnak, az már kóros. Azok a koboldok, akik Bill-lel dolgoztak Egyiptomban, még azon is meglepődtek, hogy tudok olvasni...

– Nem t'om – mondta Hagrid. – Nem ismertem sok mágust, aki koboldokkal cimborált... de akiket igen, azok szinte mind rossz véget értek.

– Talán úgy voltak, mint Earhafferts a sárkányokkal – tűnődött Lucy. – Elfelejtették, mivel van dolguk...

*

Miután Hagridtól elbúcsúzott, Lucynak még két teljes órája maradt a Gringotts bankban esedékes állásinterjúja előtt. Egy ideig nyomott hangulatban (és üres zsebbel) ténfergett az Abszol úton, aztán elcsípett egy mugli buszt a Kings Cross felé, ahol Hagrid motorja parkolt. Szégyenkezéssel vegyes nosztalgia fogta el, ahogy lassan előhúzta a zsebéből a slusszkulcsot: ült már egyedül is ezen a motoron, bár akkor nem kapott engedélyt rá, és kis híján össze is törte. Na nem mintha bánta volna, hogy így történt – Lucy Dawlish ritkán bánt meg dolgokat, és ha csak tehette, nem is magyarázkodott senkinek. Hagrid bizonyára tudta ezt, hiszen számtalanszor mondta már neki, hogy túlságosan fennhordja az orrát, most mégis rábízta a kedvenc motorját. Miért?

Az Azkaban réme lebeg a feje fölött, Hagrid mégis attól tart, hogy a minisztérium a motorjával fog foglalkozni. Miért?

– Miket láthattál te, haver... – dünnyögte Lucy, ahogy letérdelt a motor mellé, hogy ellenőrizze a kerekek keménységét. Körülpillantva látta, hogy a rászórt mugliriasztó bűbáj tökéletesen működik; és nem csak hogy működött, az egyik legbonyolultabb fajta volt, amivel Lucy valaha találkozott. Nem rejtette el a motort a varázstalanok szeme elől, csupán elültette a fejükben a gondolatot, hogy a pályaudvar közepén parkoló Harley Davidson teljesen hétköznapi és odaillő, mondhatni szükséges jelenség, és abban sincs semmi furcsa, hogy a mellette gubbasztó fiatal nő egy hosszúkás fapálcával böködi a hátsó gumiját.

– Zseniális – motyogta Lucy. – Ezt tuti nem Hagrid tette rád... ha valami ilyesmit próbálna meg összehozni az esernyőjével, az emberéleteket követelne...

– Ne motyogj már magadban, te féleszű! – sipított fel tökéletes időzítéssel Phineas Nigellus. Lucy szemrebbenés nélkül lehúzta a sálját és a zsebébe tömködte, amitől a jarvey sértései keményebb tónust öltöttek.

– Ne nyavalyogj, Fifi, mert beadlak egy talárszabászatba! – csattant fel a nő. – Rá kell jönnöm, hogy működik ez a vacak...

Mugliriasztó bűbáj ide vagy oda, a művelethez odébb kellett tolnia a motort egy mellékvágány melletti betonsávhoz, ahol csak egy üresnek tűnő tehervonat várakozott. Néhány perc tapogatózás és mormogás után Lucy meg is találta, amit keresett: megérezte a halódó mágia finom, szinte észrevehetetlen pulzálását a motor ülése alatt. Hagrid rendszeresen használta az ottani tárolót, és Lucy maga is többször kinyitotta, amikor ötödéves korában ellopta a motort – de akkoriban még nem tudta, amit az átoktörőktől tanult...

– Megvagy! – sziszegte diadalittasan a nő, és az ülésre szegezte a pálcáját. – Finite!

Szinte csalódott lett volna, ha erre bármi is történik: a védőbűbájok felett alaposan eljárt az idő, és a varázslat fenyegetését észlelve erejük is megcsappant kissé, de kitartottak. Lucy némi további keresgélés után egy bonyolult igézéssel próbálkozott, ami alaposan próbára tette a motort védő mágikus pajzsot, végül azonban nem törte meg azt. A legnagyobb baj az volt, hogy nem sikerült megállapítania, mi zárja le a védőbűbájt, hacsak... de nem, az túl egyszerű lenne...

Lucy hirtelen elhatározással a kezében tartott slusszkulcsra szegezte a pálcáját.

– Scissus!

Halk, fémes kattanás hallatszott, és ő hirtelen nem kapott levegőt, a nyelvcsomózó átkot azonban a jelek szerint elgyengítette az idő: ártalmatlanul suhant át rajta.

– Mi a fészkes fene volt ez?! – visította Phineas Nigellus, kissé kidugva a fejét a nő zsebéből. Szemei nagyra tágultak, rózsaszín orra pedig szédítő sebességgel mozgott ide-oda. Lucynak keményen az ajkába kellett harapnia, hogy ne kezdjen hangosan nevetni rajta.

– Ezt fogom csinálni veled, ha nem dugulsz el – felelte könnyedén. – Na nézzük, mi van itt!

A motor ülése alatti rekeszből eltűnt a Hagrid által odaszórt marék kutyakeksz, és átadta a helyét egy sor bosszantóan hétköznapi tárgynak – egy üres jegyzettömbnek, egy viharvert Johnny Cash-kazettának, egy megkezdett doboz Lucky Strike cigarettának és egy apró bőrerszénynek. Lucy mindent többször is átkutatott, csak utána vette kezébe az erszényt, mintegy késleltetve a szükségszerű csalódást...

...az erszény azonban meglepően nehéz volt.

– Na ne – motyogta Lucy. Az apró tasakot egy sor másik bűbáj védte; beletelt vagy tíz perc mormolásba és hadonászásba, mire kinyithatta, és markába foghatta a benne rejtőző súlyos arany galleonokat.

– Ezt nézd meg, Fifi! – Lucy hangosan felnevetett; egyszerre könnyűnek érezte magát, akár egy tollpihe. – Ki az az elmebeteg, aki ennyi pénzt tart a motorjában?! – Homlokráncolva számolta át a zsákmányt újra és újra, még a nyelve hegyét is kidugva koncentrálás közben. – Na jól van... ha felvesznek a bankba, ha nem, az fix, hogy ma nem vajas kenyeret fogunk enni.

*

– Mit gondol, mi lesz a munkája célja?

Lucy Dawlish megfontolt időzítéssel pislantott egyet, és ajkait kissé összeszorítva igyekezett elgondolkodó arcot vágni. A tükörsima márvány asztal túloldaláról maga Ragnuk, a Gringotts igazgatója hunyorgott rá, hosszú ujjait sátor módjára összeillesztve az asztal fölött, akárcsak iskolás korában Dumbledore. Dumbledore-nak is mindig lecsúszott a szemüvege az orrán, és ő is mindig szívesen tett fel egyszerűnek tűnő kérdéseket, amikre neki csak órákkal később, a zuhany alatt jutott eszébe valami elmés vagy frappáns reakció...

– Ha nem gondol semmit, azt is megmondhatja – jegyezte meg a kobold. – Garantálom, hogy hallottam már ostobább választ.

Különös, gurgulázó hangjában nevetés bujkált, de nem olyan, hogy Lucynak kedve lett volna vele nevetni, inkább olyan, ami arra ösztönzi az embert, hogy hazafelé menet minden sarkon a háta mögé pillantson. Ez a nevetés egyértelművé tette Lucy számára, hogy muszáj úgy tennie, mintha gondolna valamit.

– Nem tudom, igazgató úr – felelte somolyogva. – Ember vagyok – mifelénk nem elvárás, hogy a munkának célja meg értelme legyen. De ha már itt tartunk, maga bizonyára valami olyasmit vár tőlem, hogy legyek csinos, mosolyogjak szépen, nyugtassam meg az üldözési mániás gazdag vénasszonyokat... magyarázzam el hétszázhuszonötödjére is, hogy hogyan működik a pénzváltás, akkor is, ha ugyanazzal a kellemes, ügyfélbarát mosollyal az arcomon fogok megdögleni. Innen indulunk, igaz? Aztán egyszer, ha úgy hozza a szükség és eleget mosolyogtam, talán célja is lesz a dolgoknak.

– Aberforth említette, hogy van humorérzéke – felelte könnyedén Ragnuk. – Látom, némi esze is: ez előnyére válhat, amíg nem túl sok. – A kobold kissé megköszörülte a torkát, és elgondolkodva rendezgette az előtte fekvő aktákat. – Nos... Rendes Bűbájos Fokozatok, Varázstani Szigorlatok, hoppanálásvizsga... úgy tűnik, minden rendben van. Vissza akar valaha menni Kanadába?

– Úgy érti, az Akadémiára? – Lucy meglepetten felszisszent. – Nem hiszem, nem. Sárkánykutatóból nincs sok, anélkül is találok munkát, hogy papírom lenne róla.

– Most mégis itt ül velem szemben.

– Akadt egy kis dolgom Angliában – felelte szemrebbenés nélkül Lucy. – Aberforth jött nekem eggyel... magának pedig kell valaki, aki... aki mit is csinál egészen pontosan?

– Az előbb egészen jól összefoglalta – somolygott Ragnuk.

– Nagyon jó. És mikor kezdek?

– Most rögtön. Természetesen ha még pár percig szeretné nézni, hogyan nőnek az orchideák az ablakban, nem állok az útjába... – A kobold gúnyosan elvigyorodott, kivillantva hegyes fogait. – Egy jótanács, Dawlish: ne nyúljon hozzájuk, ha jót akar. Nem biztos, hogy mindegyik az, aminek látszik.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)