316-os lány:

Benyitottunk az ajtón és beértünk egy óriási helyiségbe ami tele volt emberekkel. Velem egyidősekkel és felnőttekkel egyaránt. Nagy volt a zsongás, hosszú asztaloknál ültek és mindenkinek a tányérja púposra volt szedve csirkecombbal, marhabordákkal, hallal, krumplival, salátával és mindenféle egyéb dologgal amit nem igazán ismertem fel. Az egyik asztalnál egy lány sikított fel amikor valaki krumplit dobott a hajába. Hirtelen összerezzentem és odahúzódtam Amyhez. Valószínűleg egy magas velem de mivel ő kihúzta magát és magabiztosan állt míg én előregörnyedve sétáltam, felnéztem rá. Ő csak mosolygott.

- Nyugi - suttogta és rátette kezét a vállamra. Vettem egy mély lélegzetet.

- Most már jobb?

Bólintottam.

- Gyertek lányok, üljünk le! - jelent meg mögöttünk Michael

- Oki - mondta vidáman Amy és elindult az étkező túloldalára.

Michael is megindult, de mikor észrevette, hogy én hezitálok rám nézett kifejezéstelen arccal.

- Gyere. - nyújtotta felém a kezét

*Gyere. Shhh... Semmi baj..

- De..de.. az a bácsi...idejött...és..

- Tudom. Nyugalom, ne sírj. Ez volt az első. Tudom; fura, de majd megszokod.

- Nem! ..nem...nem. NEM! ERESSZEN! HAZA AKAROK MENNI! Ez fáj!! ERESSZ.. - a keze csattan az arcomon

- Maradj nyugton! És csönd legyen!

Add a kezed! - a torkomban gombóc de visszatartom. Felém nyújtotta kezeit. Soha többé nem bíztam meg benne. Nem mozdultam.

- AZT MONDTAM FOGD MEG A KEZEM! - ordította. Elkapta a csuklómat és elkezdett az ajtó felé ráncigálni.

- NEM!! NE! KÉREM! NE!! - megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de esélytelen. Ahogy húzott az ajtó felé belekapaszkodtam egy szekrénybe. Őt ez nem zavarta. Kétszer olyan erővel megrántott. Feszített a karom a fájdalomtól. A szekrény felborult és a gyertyák meggyújtották a szőnyeget. A láng terjedt, végig a szőnyegen, fel a bútorokra.

- TE KORCS! NÉZD MEG MIT CSINÁLTÁL!!

A szeme tüzet okádott. Mint egy vadász aki puszta kézzel akarja kicsavarni áldozata torkát.

Nem bírtam megszólalni. Akkor, ott először, 11 évesen lebénultam a félelemtől. Ha azt hittem eddig rossz volt nekem, akkor most jött a pokol*

Nem szóltam egy szót se. Nem nyúltam a keze után. Egyszerűen képtelen voltam rá. Lehajtottam a fejem, hajam arcomba lógott. Elindultam Amy után. Miközben elsétáltam Michael mellett éreztem ahogy megfagy köztünk a levegő.

Már majdnem utolértem Amyt amikor hallottam megindulni lépteit. Nem Michael tehet róla. Minden az én hibám.

A terem végében volt egy asztal ami úgy volt elhelyezve, hogy innen belehessen látni az egész termet. Itt csak felnőttek ültek, de azok közül is a vezetők. Mr. Fewerd a Szövetség alapítója, mellette Derek a közelharc tanár. Fekete bőrét tetoválások díszítették. Neki is dögcédula volt a nyakában és fekete bőrdzsekit viselt. Barátságosnak tűnik. Folyton mosolygott és beszélgetett. Nem nézném ki belőle hogy agyon tudna verni egy embert, de végül is arra az aranyos könyvmoly lányra is azt mondják akiről kiderült hogy levágott fejeket tart a pincéjében. Amynek nagyon tetszik. Nem mondta ki pontosan de vagy 10 percig csak arról beszélt, hogy milyen vicces és izmos meg hogy...... a többire nem igazán figyeltem mert Michaelt néztem. Mr. Fewerd jobb oldalára ült, majd intett egyet Dereknek aki visszaköszönt. Fekete haja kócosan hullik előre. Az asztal közepén lévő tányérról leemel egy csirkecombot. Észrevette, hogy őt nézem majd megpillantotta üres tányéromat, és biccentett a temérdek hús felé. Bátortalanul fogtam meg villámat és szúrtam bele egy marhaszeletbe. Ahogy tányéromra tettem, szaft csordult ki alóla. Kicsit remegve vágtam le belőle egy darabot. Mint egy lassított felvétel, úgy emeltem a számhoz és haraptam bele. Istenem! Az az íz!

Nem is tudom mikor ettem ilyet, ha egyáltalán valaha ettem. Az ízlelőbimbóim táncoltak örömükben miközben a gyomorsavam felkészülten szívta magába a táplálékot. Magával ragadott az íz. Csak vágtam, ettem, vágtam, ettem és így tovább mígnem eltüntettem az egészet. Olyan jól esett, de aztán bűntudatom lett.. Hogy tudsz ilyen jó ízűen falatozni míg ott több száz lány éhezik?

A szemem bekönnyesedett, kezemet szám elé kaptam. És akkor mint valami bomba, éreztem hasamban. Máris öklendezni kezdtem. Felálltam. Nem akartam, de minden szem rám szegeződött. Gyorsan megfordultam és próbáltam elérni az ajtót.

- Hé! Mi a baj? - hallottam magam mögött Michael kiáltását

Válaszolni akartam, de kezemet rászorítottam a számra, máskülönben lehánytam volna. Felmutattam hüvelykujjamat, jelezve, hogy minden oké. Könnyebb azt mondani, hogy minden rendben minthogy elmagyarázzam. Amióta csak itt vagyok rám kell vigyáznia, és lesi minden mozdulatom nehogy bajom essen. Eddig se volt mellettem senki, most is megoldom. Így is mindenki egy tehetetlen kis senkinek tart, aki felett bébi csőszködni kell. Köszönöm, de én ebből a sajnálatból nem kérek. Megpróbáltam sietni, de így is éreztem magamon a tekinteteket és hallottam a sugdolózást.

Mindenki utál.

Én is utálom magamat.

Soha sem fognak szeretni.

Miközben kifelé igyekeztem, véletlenül neki mentem egy fiúnak aki csak morgott egyet míg én meg sem álltam. Teljes testemmel vágódtam neki az ajtónak ami nagy nyikorgással kivágódott. Kezemet számon tartottam , de éreztem; nem bírom sokáig. A szürke folyosón, az ugyanolyan ajtókat végigpásztázva, nagy nehezen megtaláltam a mosdót. Berohantam és magamra zártam az egyik fülkét. Az ülőkébe kapaszkodtam miközben mintha hasamba megállás nélkül öklöztek volna. Azt hittem sosem lesz vége. Mindenkivel volt már ilyen, és tudja; nem olyan kellemes. Mintha nem etttem volna semmitt, hisz lényegében most húztam le a staket a vécén.

Kijöttem a fülkéből és megmostam az arcomat a kézmosóba. Miután megtöröltem, belenéztem a tükörbe. És láttam magam. Ott voltam.

De ki vagyok én?

Felhajtottam kapucnimat és lassan sétálva elindultam az étkező felé. A folyosókon nem volt senki. Mindenki reggelizett. Már lelkiekben felkészültem a gyűlölködő pillantásokra, és nyúltam volna a kilincs felé amikor valaki megfogta a vállamat. Megmerevedtem.

Úristen! Itt van ő! Megtalált és most vissza akar vinni!

- Jól van? Láttam, hogy kiviharzott és gondoltam megnézem.

Lelazultam, és szembe fordultam Mr. Fewerddel.

- Jól vagyok. - mondtam halkan

- Akkor tudunk beszélgetni egy kicsit?

Bólintottam.

Magabiztosan ment előre, én meg követtem őt fel a lépcsőn. Megálltunk egy ajtó előtt amire a "KIHALLGATÁS" volt írva, majd bementünk. Az egész szobában csak egy asztal és két szék volt. Kihúzta nekem az egyik székek míg ő velem szemben foglalt helyet. Az asztal felett volt egy elég megviselt lámpa, így félhomályban volt az egész szoba.

- Még várni akartam ezzel a "beszélgetéssel", de az ügy előrehaladásának érdekében dolgoznunk kell.

Bólintottam.

- Felkészültél?

Nem tehettem mást, bólintottam.

- Akkor, kezdjük az elejénél. Hogy kerültél oda?

- Nem tudom.

- Hogy-hogy nem tudod?

- Néhány dologra már nem emlékszem, de ott éltem mióta csak az eszemet tudom. (Ez volt a leghosszabb mondat amit ma mondtam)

- Aha.. - azzal elővett egy kis füzetet és ráfirkantott valamit.

- Mesélj nekem az épületről!

- Én..én |bevillant a kép a fémszékről| nem emlékszem.

Nem akarok.

- Dehogynem, gondolkozz!

- De..de...én.. |a szoba, a bedeszkázott ablak, a négy fal, az egyetlen zsinórral lelógó villanykörte, a folyosó, a beszámozott ajtók|...nem tudom.

- Szedd már össze magad! - kiáltott és rácsapott az asztalra. Meg se mertem mukkanni.

- Itt életek forognak kockán! A te szánalmas viselkedésed miatt még hasznodat se vesszük! Most már kezdj magaddal valamit a sajnálat helyett! AZ ISTEN SZERELMÉRE, MONDJ MÁR VALAMIT!

A szemem bekönnyesedett, számat összeszorítottam. Még szerinte is szánalmas vagyok. Ideges szemei enyéimet fürkészték. Az erek megfeszültek halántékán. Hirtelen felállt, odaszaladt hozzám és elkapta a pulcsim nyakát.

- Szánalmas.

Michael:

Nehéz nevén nevezni valakit, akinek nincsen. Remélem nem miattam ment ki. Már egy ideje elment. Apa azt mondta megnézi, remélem minden rendben van. Megszólalt a "csengő", jelezve, hogy elkezdődik az első óra a tanulóknak. Nemrég lettem 18 és már le is "érettségiztem" szóval most már szövetséges vagyok. Nekem különböző megbeszélésekre kell járnom, taktikákat, terveket kiötleni, terepet felmérni meg ilyeneket. Mivel még új vagyok a szövetségesek között; nem voltam bevetésen, de már nagyon várom.

Az étkezőből kiérve megindultam az első megbeszélésre amikor megpillantottam, hogy résnyire nyitva van a kihallgató szoba ajtaja. Tudom, hogy nem szabadott volna, de győzött a kíváncsiság. Bekukkantottam a résen, de nem láttam semmit. Valami halk nyüszítést hallottam, így hát bementem.

- Hahó? Te vagy az? - a sarokban láttam összekuporodva a fekete hajzuhatagot. Odaguggoltam mellé.

- Mi a baj? - válasz helyett megölelt, fejét mellkasomra hajtotta és halkan potyogtak könnyei.

- Mi történt? - nem szólalt meg, nem nézett rám

Gyengéden két kezem közé fogtam arcát, és felém fordítottam. Gyönyörű arcát a hegek mellett most egy nagy, piros kézlenyomat csúnyította. Káprázatos kék szemei pirosak a sírástól. Kezemmel letöröltem a könnycseppeket arcáról. Abban a pillanatban úgy éreztem, fontos vagyok neki. Egy kicsit elmosolyodott. Karjaimmal újra átöleltem. Úgy éreztem teljes vagyok. Megtaláltam a hiányzó felem.

- Maradj velem. - suttogta

- Örökre.