Ma újra elolvastam a jegyzeted. Az éjjeliszekrény fiókjában tároltam, sikertelen kísérletben elrejteni magam elől.  De szükségét éreztem annak, hogy lássam a kézírásod, és elolvassam azokat a szavakat, amelyeket jól ismert papírlapra írtál;  szavakat, amelyeket alvás közben is el tudnék mondani.

Most jobban, mint valaha, bűnösnek érzem magam, mintha a bűntudat nagy golyója ismét átcsúszna a lelkemen.  Soha nem hagyott el, de a leveled újraolvasása olyan módon bántott, ahogy eddig elképzelni sem gondoltam volna.

Eleanor régóta eltűnt.  Mióta szakítottam vele, nem hívtam.  Nem hiszem el, hogy a távozásod nyitotta fel a szemem, rádöbbentett, hogy nem ő az, akire igazán vágyom.  El kellett volna mondanom neked.  Akkor megelőzhettem volna.

El kellett volna mondanom, azt hiszem, de akkor még nem voltam egészen biztos ezekben az érzésekben.  És most csak annyit tehetek, hogy hibáztatom magam.  Az én hibám, és mindig is az lesz.