Az unokatestvérem és én San Antonioba utaztunk és útközben hírét hallottuk egy elátkozott vasúti átkelõnek. A történet így szólt: egy gyerekekkel teli iskolabusz egyszer lerobbant pont a síneken, amikor éppen jött egy vonat. A vonat túl gyorsan közeledett ahhoz, hogy a gyerekeknek esélyük legyen leszállni. Mind meghaltak. Amikor megtaláltuk az átkelõt, megálltunk a kocsinkkal, pont a síneken. Mind a ketten egy kicsit idegesen és félve vártuk, hogy mi fog történni. Pont mielõtt úgy döntöttünk volna, hogy tovább indulunk, a kocsi elkezdett elõre gurulni. Félelmünkben nem tudtunk mást tenni, mint levegõért kapva egymásba ragaszkodni, kitárt szemmel és szájjal. Örökkévalóságnak tûnõ másodpercek a kocsi megállt. Szétnéztünk, és a síneken túl találtuk magunkat. Most ez nem tûnik túl ijesztõnek, viszont amit utána láttunk az eléggé megrémített minket ahhoz, hogy visszaugorjunk a kocsiba és aznap éjjel még megtegyük az egész hat órás utat hazafelé. Miután megálltunk, mind a ketten körbejártuk a kocsit. A hat órás út alatt meglehetõsen sok kosz rakódott a kocsira. Ez önmagában nem különös. Ami viszont az volt, az a sok pici kézlenyomat a kocsink hátulján. Gyermekek kezének a mérete volt. Sosem tudtuk lemosni a kocsiról.