John hetek óta nyugtalanul aludt. Egyedülálló apaként sokszor megbánta már, hogy engedte a fiának nézni azt a sok szemetet, amit a tévé sugároz. Már-már rituálészerûen be kellett néznie a fia szekrényébe, az ágy alá és a függöny mögé lefekvés elõtt, hogy megnyugtassa, semmi sem akarja megenni vagy megölni õt éjszaka. Persze néhány éjjel így is a fiú ordítozására kelt, de remélte, hogy lassan kinövi ezt a korszakát is. Ma éjjel is már-már torznak mondható hangos ordibálásra ébredt John, és még azelõtt elindult a fia szobája felé, hogy az agya visszatért volna a rendes kerékvágásba. Kicsit kóvályogva, de biztosan sétált a gyerekszoba felé, a lámpát messzire elkerülve, hiszen nem akarta ilyen gyorsan kiverni az álmot a szemébõl.

Mi a baj Dan? – szólt megnyugtató hangon, miközben a sötétséghez lassan hozzászokott szemeit az ágyon ülõ fia árnyvonalaira próbálta szegezni.

Az ágy alatt. – kapta a választ remegõ, talán a félelemtõl egy kicsit eltorzult hangon.

Halk sóhaj hagyta el John száját, amíg az ágyhoz lépett, és féltérdre ereszkedett, majd szinte rutinszerûen belesett az ágy alá. Az ablakon bekúszó hold fénye egyenest a fia holttestét világította meg, amely leharapott végtagokkal, megcsonkítva feküdt a vértócsa közepén. A sokktól bénult teste remegni kezdett, ahogy az ágyon ülõ lény vérfagyasztó nevetése töltötte be a sötét szobát.