Óvatosan lépkedett Ron annak az elmegyógyintézetnek a padlóján, amely már évtizedek óta üresen állt. Nem sokan mertek a bezárás óta belépni a kapuján, hiszen az idõsebb helyiek elbeszélése szerint valami nagyon nincs rendben ott. A legenda szerint egy elátkozott lépcsõsor vezet az alagsorba, azonban oda lejutni lehetetlen, mert a lépcsõk nem vezetnek sehová és a lépcsõfolyosó mélyérõl egy elcsigázott hang szünet nélkül segítségért kiált. Ron a már-már kísérteties helyek megszállottja volt, ami más számára félelmetes volt, azt õt nyugalommal töltötte el; így határozta el, hogy ma este felfedezi a helyet. Az óvatos lépésekben is azt a magabiztosságot lehetett érezni, ami azt sugározta: nincs mitõl félni.

Már percek óta az épületben bolyongott, egyetlen támasza a kissé öregecske zseblámpája volt, amikor az intézet ablak nélküli folyosójára érkezett, ahonnan csak egy lépcsõsor vezetett lefelé. Hát itt vagyunk – gondolta magában és gondolkodás nélkül a faborítású lépcsõ elsõ fokára lépett: egy – mondta kissé szórakozottan, majd minden egyes lépését megszámolta ezután. Átadta testét annak a nyugalomnak, amit a szúette fa recsegése nyújtott számára, és ami talán senki másnak nem adott volna nyugalmat az egész világon. Talán a százötvenedik lépcsõnél járhatott – néha elbóbiskolt egy pillanatra a számolástól – amikor egy gyenge, de jól kivehetõ férfi hang szólalt meg abból a sötétségbõl, ahol számítása szerint lassan már a lépcsõsor végének kellett következnie: Segítség, segítsen valaki!. Pánikszerûen próbált maga elé világítani, de csak sötétséget látott maga elõtt. Gondolkodás nélkül fordult vissza, és a béke, amely percekkel ezelõtt egész testét átjárta, pillanatok alatt odalett.

Talán a sokkhatás miatt, és talán õ maga sem volt tudatában, de Ron hangosan ordítva számolta visszafelé is a lépcsõket, ahogy óriási ütemben próbálta maga mögött hagyni a hangot. A háromszázadik lépcsõfok megtétele után óriási pánik tört ki rajta és a reménytelenség átvette a teste fölött a hatalmat. Óráknak tûnõ percekig rohant felfelé a lépcsõn, és a halál közeli gondolatokat elhessegetve újra és újra meggyõzte magát, hogy már csak pár lépés és végre kijuthat ebbõl a kibaszott pokolból. Elcsigázott teste nem bírta a megterhelést, és fél óra után könnyek közt rogyott össze. Levegõért kapkodva, erõtlenül kiáltott a semmibe: Segítség! Segítsen valaki!